EXKLUZÍV

Kiss Endre

Helyzetkép Adornóról

2020.05.30.

 

Aki Adornóról kíván értekezni, be kell látnia, hogy mindent nem tud elmondani róla. Nem jelentéktelen akadály ez éppen egy olyan gondolkodó-művész /művész-gondolkodó?/ esetében, akinek megadatott, hogy mindent, feltehetően mindent, a saját nyelvén,  elmondhasson.

Ami a nyilvánosságot illeti, Adorno az igen szerencsések közé tartozik. Új műveinek új kiadását a régiek megjelentetése kísérte, már életében nyilvánosságra került szinte minden nyilatkozata. Kapcsolata közönségével folyamatos és gyakori volt. Ő mindent elmondott,a amit akart. Gondolatait, választékos és érzékeny megfogalmazásait az az érdeklődés fogadta, mely minden esetben és minden témáról újat, mélyet és frappánsat vár. Hatásának igazi fokmérője, hogy valóságos nyelvet teremtett, melynek jellegzetes kifejezésmódja feltűnt azután a sajtóban, a rádióban, a televízióban, mi több, a politikusok nyelvében is.

Ma pedig, mondják, és egykori tanítványai, hallgatói is értetlenül állnak szembe a ténnyel: Adorno halott. Szellemileg az. Nem láthatjuk őt mi sem más perspektívából. Egy évtizede egy nemzet tanítójának számított. Nevelő volt. S e megfogalmazás nem túlzás és mentes minden iróniától. A német művelődés mindig igényelte, s ki is termelte ezeket a nevelőket Goethétől Thomas Mannig, Hauptmanntól mondjuk Max Weberig vagy Nietzschéig.

Sokat vitatkozhatnak /vitatkozhatunk/ még a kritikai elmélet céljáról, értelméről, létjogosultságáról. De tény, hogy Adorno volt talán az első olyan tanítómester, nevelő, aki kritikát tanított. A német művelődés kritikus szellemeinek ugyanis előtte soha nem sikerült igazán valódi = "tanítómesterré". S hogy Adorno az volt, most formálódó történelmi távlatunkból minden bizonnyal kitünteti alakját.

Fogadjuk tehát el, hogy 1945 utáni működésének színhelyén, az NSZK-ban Adorno ma halott. Ebben minden bizonnyal igen sok tényezőnek jut szerep, így a kritikai elmélet belső ellentmondásainak, gyakorlathoz való viszonyának kiváltképpen. De része van ebben annak is, hogy Adorno a kritikai elmélet számos lehetőségét fejleszette azok végpontjáig, folytathatatlanná is tette azokat. Ebben igen erősen emlékeztet barátjára, Thomas Mannra, aki a huszadik századi regény néhány korábban artikulált lehetőségével tette ugyanezt. Kézenfekvő, hogy egy bizonyos tartalmi-módszerbeli szintézis vált folytathatatlanná.

A szintézis elemei

Heinrich Mann

Egyszerűen szólva, a hagyományokhoz való viszony ott kezdődik, ki mennyit sajátított el belőle. Ebben Adorno alighanem a legelsők között van. Bizonyos, hogy tájékozottsága mindenekelőtt esztétikai-filozófiai volt, a német magasművelődés e legerősebb hagyományát képviselte ő is. Ennek eredményeit azonban rendszeresen szembesítette az empirikus társadalomtudományokkal, ez szintézisének egyik eleme. Ide tartozik a különböző diszciplínákba sorolható tartalmak egységes kezelése, ötvözése. Innen adódik az a benyomás, hogy szinte lehetetlen őt valamelyik szakágba besorolni. Nem kevésbé fontos eleme e szintézisnek egy fajta nyitottság, az érték és a nembeli progresszió szempontegysége. Ez annál is jelentősebb, ha tekintetbe vesszük, hogy Adorno sem légüres térben gondolkozott. A hagyomány értékelése és mobilizálása korántsem független a jelen, gyakran rossz, szükségleteitől. Heinrich Mann például, ugyancsak a kritikai hagyomány képviselője, szinte napjainkig alig talált helyet az NSZK kulturális hagyományrendszerében. Adorno szintetizáló gesztusának nagy nevelő értéke volt: bizonyította és elfogadtatta, hogy az érték és a nembeli progresszió szempontjai nem zárják ki egymást, s e nyitottságot végsősoron bizonyos fokig kötelezővé tette az akkori fiatal értelmiség körében. Az ő szintézise, csak kiragadott példákat említünk, egyszerre táplálkozott Marx-ból és Kierkegaardból, Heinéből és Eichendorff-ból, Thomas Mannból és Schönbergből, Karl Krausból és Hegelből. Nem mondhatjuk, hogy szintézise minden esetben sikerült, azt pedig végképp nem, hogy a jelzett irányzatok jelentősége egyforma lett volna. A német művelődés mai arculatában elhelyezve nyilvánvaló ennek súlya; azt az intenciót folytatta ezzel Adorno, amit Thomas Mann mondása fejezett ki az eljövendő korszakról, amelyben Marx Hölderlint, Hölderlin pedig Marxot olvas majd /Peter Weiss sietett is színpadra állítani ezt a találkozást./

A reflexió reflexiója

Éppen nem folytathatatlansága, de éppen sokoldalú és irányú folytathatósága és a velejáró metamorfózis, sőt lebomlás okozza, hogy az adornoi módszer az eredeti formájában ma szintén nem élő. Paradoxon, de nem fő műveinek módszertana ez / a Dialektik der Aufklaerung például éppen ebből a szempontból erősen problematikus /.

Az a módszer ez, amellyel Adorno egy-egy tárgyhoz közelít. Ekkor nem egyszerűen csak mobilizálódik a haygomány gazdag tára, de rugalmas, a tárgy előírta vetületeket kifejező, sokszor önmaga alkotta fogalmakkal is kiegészített apparátust alakít ki. Kedvelte – épp e cél érdekében – a ritka görög és latin szavakat. Bizonyította ezzel, hogy a tárgy tartalmaiba való elmerülés nem zárja ki az elméleti mélységet, s az elmélet nem a valóság fölött állva diktál annak, de nem is húzódik meg szerényen elemei között, hanem állandó kölcsönviszonyban áll.

Egyik meghatározása a filozófiáról így hangzik: a teljes, redukálatlan tapasztalat a fogalmi reflexió médiumában. E finom és eredményes fogalmi megközelítés továbbá számos olyan területet vont be a lehetséges /bár sohasem kizárólagos/ fogalmi megközelítésbe, melyek ilyen elemzés előtte egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. Filmzene és zeneszociológia, az eldologiasodott tudat jelenségvilága és a tömegkommunikáció, tudat- és kultúripar, az olyan problémák, mint a fajgyülőlet vagy az autoritárius személyiség mind olyan területeket jelölnek, amelyekkel megmérkőzve ez a módszer sikerrel vizsgázott.

Persze, az úttörő módszer, melynek hegeli-marxi eredete egyértelmű, nem mindenütt hozott még végleges eredményt. A fogalmi reflexió médiuma asszimilált minden kérdéskört, maga az eredmény azonban még nem tekinthető sok helyütt teljesnek, ha kétségtelenül fontos is. Ez a reflexió, Adorno, de inkább követői jóvoltából, hajlamos lett azonban arra is, hogy hipertrófikusan burjánozzon el, ami után már nem segíti, inkább gátolja a megismerést. Nem ritkán áthatolhatatlan reflexiós szférát teremtett a tárgy és a gondolkodás közé, vagy – s ez sem ritka – feladatát máris elvégezve látta, ha sikerül valamely jelenséget a reflexió egyik fogalmával röptében azonosítania. A reflexió túlburjánzása érdekesen mutatható ki az Adorno utáni művészet bizonyos darabjaiban is. Az elemző reflexió szempontjait – akarva-akaratlanul, nem fontos – sok alkotó tette magáévá, s már nem első szinten az olvasónak, de már a második szinten, magának a túlburjánzott reflexiónak dolgozik. Ilyen összefüggést az irodalomtörténet könnyűszerrel lesz majd képes a hatvanas és hetvenes évek összevetésekor kimutatni, a német nyelvterületen például Handke vagy Bernhard elterjedtsége is ezt igazolja.

Mulasztás volna azonban említetlenül hagyni, hogy a reflexió a kultúriparban, ennek jelenségeit elemzése közben, talán kultúrtörténeti jelentőségű folyamatot indított el. Nehezen képzelhető ma el, hogy a kultúriparhoz kapcsolodó elvárások, magatartások visszaeshetnének a reflexió előtti a naiv szintre. S ha figyelembe vesszük, milyen démonikus dimenziókban bontakozott ki a kultúripar diadalmenete a hatvanas évek elejétől, nem tarthatjuk a reflexió munkáját sem csekélynek, sem eredménytelennek. Hogy az új helyzethez a kultúripar hogyan alkalmazkodott, más kérdés, s már ez is része az Adorno-életmű vetületeinek. A reflexió elburjánzása ezen a területen igen eredményes volt. Hatása a magas – és a tömegkultúrára ugyanannak az éremnek a két oldala. Egyik a másik nélkül nem képzelhető el. Épp ez a hajszálfinom reflexiós módszer vont burkot a gondolkodó köré, ez nem engedte, hogy számos jelenség közvetítetlenül, a maga valóságában jusson el szeme elé. S a reflexió igazságával is gyakran megesett, amit Adorno máshol a leghatározottabban elítélt: eldologiasodtak, tabuvá váltak, megszakították a gondolkodás állandó mozgását.

Félő azonban, hogy Adorno mostani halála (1979) sem módszertanának érintett felbomlásával, sem hibáinak szükségszerű negatív következményeivel nem magyarázható kielégítően. Talán inkább az az oka, hogy elfordult a közgondolkodás attól a nevelő gondolkodótól, aki a múlt következetes feldolgozására, vitára és gondolatcserére, régi elfogultságok megszüntetésére, az autoritárius hagyományokkal szemben demokratikus nagykorúságra, a kultúriparral szemben szellemi önállóságra, a jólét bőségében az elidegenedés modern és még feltáratlan formáira figyelmeztetett.

(1979)

 

 

 

FEL