kisse-uwejohnson

Kiss Endre

Uwe Johnson az Oranienburger-Strassén

A Kristályéjszaka történeti emlékezetének kialakulásához

2020.03.03.

Az Oranienburger Strassén álló zsinagóga építését 1859-ben kezdték el, és 1866-ban fejezték be. 1939-ban, a Kristályéjszaka eseményei során támadás érte, amely azonban nem volt képes megsemmisíteni. A háború utolsó hónapjaiban a zsinagóga egy része a bombatámadásban is erősen károsodott, de csak az épület egy szárnya semmisült meg. A megmaradt épületrészben ezután irodai munkát végeztek.

Magát a zsinagógát 1945 és 1989 között nem újították fel, szuggesztív torzóként, élő emlékezetként vált részévé az akkori világ egyik legérdekesebb városának, Kelet-Berlinnek, mégpedig a Berlint átszelő Fal keleti részén, amelyhez általában is szinte alig nyúltak 1989-ig a renoválás vagy a várostervezés szándékával.

Szuggesztív város szuggesztív kerületének szuggesztív romépülete - ez volt 1989-ig az Oranienburger Strasse-i zsinagóga.

Az eredeti zsinagóga pompás kiállítását a korszellem antiszemita képviselői egykor rövid úton provokációnak nyilvánították, azt feltételezvén, hogy az aranyozott kupolájú épület tüntetően jeleníti meg a zsidó gazdagságot a város polgársága előtt. De magát a berlini zsidóságot is megosztotta az új épület. Ez a kettősség egyben bepillantást enged azokba a mélyebb törásvonalakba is, amelyek akkorra már a "liberális" és a "konzervatív" zsidóságot ebben a városban is elválasztották egymástól.

A liberálisok hiperérzékenysége szinte leképezte a nem-zsidó lakosság vélt vagy valóságos reakcióit. Szerintük a szokatlan mór építészet éppen a zsidó vallási világ idegenszerűségét állítja középpontba, s ezzel akadályozhatja is a vágyott integrációt. A konzervatívok, ezzel szemben, a belső berendezéseket és az istentisztelet felépítésében bevezetett liturgikus újításokat kifogásolták. Paradigmatikus az is, hogy mindettől függetlenül a nagyközönség végül megszerette az épületet.

A Kristályéjszakán a tömeg tehát ezt a zsinagógát is megostromolta, s megpróbálta fel is gyújtani. Otto Belgardt rendőr-hadnagy november 10-ének hajnalán oszlásra szólította fel a tömeget. Kijelentette, hogy az épület művészi védelem alatt áll, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, pisztolyát is előrántotta. Ezzel lehetővé tette, hogy a tűzoltók megközelítsék a bejáratot, és elfojtsák a kezdődő tüzet. A hősies kiállás ezt követő intézményes reakciója ugyancsak paradigmatikus. Berlin rendőrfőnöke mindazért, ami történt, szóbeli dorgálásban részesítette Wilhelm Krützfeld kerületi kapitányt (a valójában intézkedő Belgardt előljáróját), akit, azaz a kerületi kapitányt, éppen a dorgálás okán a későbbiekben az Új Zsinagóga megmentőjeként ünnepeltek.

Az Orianienburger Strassei zsinagóga elválaszthatatlanul kapcsolódott össze 1945 után azonban Kelet-Berlinnel, a történelem ezen egyik legkülönlegesebb és legszingulárisabb városával is. Ebben a városban, ahol a lét többszörösen elviselhetetlen nehézsége vált markáns emberi dokumentummá, találkozott Uwe Johnson, a Kristályéjszaka talán legkiemelkedőbb megjelenítője, ezzel a zsinagógával, s a történelem egy különleges véletlenének következtében az egyik találkozásnak e sorok szerzője is tanúja lehetett.

1976 júniusában úgynevezett rövid ösztöndíjat (pontosabban: tanulmányutat) kérvényeztem az NDK-ba. Ennek első hetét Kelet-Berlinbe kértem, születő könyvnyi Franz Mehring-tanulmányom előmozdítására. Látszólag ugyanerre a célja kértem azután a második hetet Halléba, ahol elsősorban Günter Hartung germanistát szerettem volna felkeresni, aki természetesen Mehringhez is értett, de egy sor más témához is, beleértve Bartók Béla zenéjét, ezen kívűl még egy sor olyan problémához is, amelyek közvetett vagy közvetlen módon judaisztikai tárgyúak voltak. Éppen ebben az időben jelent meg például a Fasizmus és irodalom című monográfiája, amelyet később örömmel recenzáltam, vagy terjedeles recenziót írt Löwy könyvéről, ami a zsidó irodalomról alkotott első úgynevezett nagy-monográfia volt.

Johannes Bobrowski nevét sem szabad kihagynom, hiszen Hartung már ekkor, a hatvanas és hetvenes évek fordulóján is ragyogó elemzéseit adta Bobrowski zsidó tárgyú novelláinak és kisegényeinek, amivel ő is megrajzolta a judaisztika és az NDK közvetett kapcsolatának számos alapvető pályáját.

Uwe Johnson

Ezen a berlini héten, 1976 június 17-én pillantottam meg Uwe Johnsont az Oranienburger Strassén. Igen könnyű volt felismerni kopaszra borotvált fejét, akkor ugyanis még a kopaszság nem volt a férfiasság jelképe, sőt… Hatalmas termetét és a nyomokat kereső író félreérthetetlen alkotó sétálásának részleteit nem lehetett félreismerni.

Az, hogy az én hivatalos szállásom is ezen a környéken volt, minden bizonnyal valamilyen szélesebb stratégiába illeszkedett bele, semmiképpen sem volt tehát teljesen véletlen. Erről különböző magyarázatokat is hallottam (az egyik: tudatosan nem hozták teljesen rendbe, és nem is telepítették be a Falhoz közel eső utcákat).

A június 17-i dátum is sokat mondott: ez volt az NDK október 23-ája, a berlini felkelés dátuma. Meg kell jegyeznem, hogy én nem ezért jegyeztem meg ezt a dátumot, de azért, mert ekkor folyt Belgrádban a Labdarugó Európa-bajnokság, amelyen éppen ezen a délután az NSZK csapata elődöntőt játszott.

Az NSZK világbajnoki mérkőzéseit az NDK-ban (és különösen Berlinben, ahol a nyugati televíziók közül néhányat minden nehézség nélkül lehetett nézni) mindenki hallgatta. Én is siettem haza. A labdarugás éppen ezekben az években politikailag is átmeneti megítélés alá esett. A NSZK mérkőzéseit hivatalosan bizonyosan nem volt szabad nézni, de mivel az 1974-es, ráadásul éppen az NSZK-ban megrendezett világbajnokságon az NDK látványosan megverte az NSZK-át, a labdarúgás hivatalos megítélése, s az iránta való tolerancia az NDK-ban is jelentős mértékben megjavult.

Uwe Johnson mindenféle nehézség nélkül tudhatta, hogy ebben az időben folyik a mérkőzés (és annak közvetítése). Tudhatta azt is, hogy az utcák teljesen üresek lesznek, s ezzel megnyílhat a lehetőség a zavartalan írói adatgyűjtés előtt. Abban teljesen bizonyos vagyok, hogy fényképezni meg sem próbálhatott, mert azt a határon rögtön elvették volna tőle, talán meg is büntették volna. Nem sok ideje volt, hogy rögzítse azt a teret, amelyben készülő műve játszódni fog. Mivel sajátos kötetekből álló műről volt szó, azt is tudtam, hogy melyik műhöz keres anyagot itt és ebben az időben.

Azokban a percekben ketten voltunk utcán. Nyilván határozottan pillanthattam felé, mert félrevetette az arcát, és megindult a másik irányba. Rajtunk kívül csak egy teherautó állt egy közeli sarkon, a nagy melegben az ajtó kitárva, a sofőr lábát felpolcolva, az ülésnek támaszkodva hallgatta a teherautóban bömbölő rádión keresztül a mérkőzést. E tanulmány írásakor gondolok először arra, hogy akár ő is lehetett az "ideális megfigyelő", a valahol várakozó teherautósofőr, a dolgozó osztály tagja, aki emiatt még az üres utcán is bátran hallgathatja a másik Németország csapatának mérkőzését. Lehet, hogy ő figyelte az akkor már Kelet-Berlinben visszatérő, adatgyüjtő Johnsont.

Az, hogy ebben a számomra többszörösen is véletlenül kirajzolódó utcai jelenetben ("az élet országútja") rögtön fel tudtam ismerni Uwe Johnsont, sőt, egyszerű sétálóként ki is tudtam ismerni magamat az egész helyzetben, ugyancsak egy kivételesnek körülménynek köszönhető.

Das dritte Buch über Achim

Utolsó egyetemi éveimben egy barátom és egyben olyan idősebb kollégám, aki nem sokkal ezután egyszerre botrányos és tökéletesen titokban tartott körülmények között Nyugatra távozott, nyomatékosan felhívta figyelmemet Uwe Johnsonra, éppen a Das dritte Buch über Achimra, amelyikről később kiderült, hogy egyáltalán nem illett bele politikailag e barátom már-már erőszakos és a fennálló establishmenttől inkább balra álló fellépésébe. Barátom kegyetlenül értékközpontú irodalomfelfogása azonban nem nézett se jobbra, se balra, akkori világképe alapján egyenesen nem lett volna szabad Johnsont ennyire megszeretnie. Csak a történeti érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy rajta kívül Magyarországon senkit sem ismertem, aki felfigyelt volna Miodrag Bulatovic ugyancsak kiváló montenegrói íróra is.

Ennek az útmutatásnak köszönhetően tettem szert egy Achim-kötetre, amellyel a szó szoros értelmében én sem tudtam betelni. Utolsó egyetemi évem napi olvasmánya volt. Egyszerre voltam elragadtatva a regényíró technikai nagyságától (ekkor már tetőpontjához közeledett a Hankiss Elemér kezdeményezte akkoriban valóban gigantikusnak nevezhető irodalomelméleti vita) és szellemi eredetiségétől, konkrétan a létező szocializmus gondolati feldolgozásának és kritikájának meghökkentő eredetiségétől (ennek sem jelent meg nyoma az akkori magyar irodalomban).

Uwe Johnson olyan íróvá vált, akit csak én ismertem, és úgy tágította ki a világomat.

A gondolatiság már az Achim-regényben mélyen be volt ágyazva a tájba, a városokba, az emberek mindennapjaiba, a remek nyelvbe, a valóságos életbe, ami éppen az NDK esetében szinte kiemelkedő nehézséget jelentett minden író számára.

Az NDK-ra még a többi szocialista országnál is meghatározóbb volt, hogy csak jót és meghatározottan jót lehetett róla írni, amit az írók sokszor akkor sem találhattak el, ha teljes erejükkel meg akartak felelni ennek az elvárásnak. Az NDK szocializmusának sok pozitív vonása volt, az egyéni szabadság szintje azonban itt volt a legalacsonyabb. Ilyen kényszerzubbonyban igazat írni az NDK-áról, vagy egyenesen az igazat megírni, az igazi NDK-t megírni, a lehetlenséggel volt határos. Olyan "igaz" ábrázolásra gondolunk, amely nem merül ki a szokvány rendszerkitikai ideológia irodalmi igazolásában, de pontosan fel tudja tárni ennek a különleges rendszernek az életvilágát.

Jahrestage

Uwe Johnsonnak éppen ez sikerült, többek között az Achim-regényben. Igaz, ez már Nyugaton jelent meg, de az is igaz, hogy amikor tehette visszajárt, hogy újabb műveinek írása közben (elsősorban a Jahrestageról lesz szó) újra tanulmányozza a Keletet, a Fal környékének utcáit vagy éppen az Oranienburger Strassén lévő zsinagógát.

Az Oranienburger-Strasséből nyíló kis keresztutcában (nagyon közel a zsinagógához) láttam tehát Johnsont, amint a terepszemlén lévő írók vagy filmrendezők nyugodt, laza (de egyben védekező) szakszerűségével figyelte a kapualjakat, a házakat, s rajtunk kívűl, valamivel távolabb, csak a nyitott ajtójú teherautó sofőrja volt jelen. Johnson, mint jeleztem, észrevett és bizonyosan azt is észrevehette, hogy tudom, hogy ő ki (bár akkori enyhén elhanyagolt magyar öltözetemben nyilván nem néztem ki hivatalos NDK-személynek sem). Mindenesetre rögtön ki akart lépni a szemkontaktusból.

Ez volt az akkori első kelet-berlini hetem, velem volt S.V. aki akkor járt először német területen, és meg kellett küzdenie ezzel kapcsolatos félelmeivel és kiváncsiságaival

Én biztosan tudtam akkor, hogy ki Uwe Johnson, s azt is rögtön tudhattam, hogy mit keres a helyszínen. Világos volt előttem, hogy Uwe Johnson és munkássága középponti jelentőségű, nem is elsősorban tisztán művészi okokból (de úgy is), hanem azért, mert átlátható tisztasággal tudta megoldani azokat a lehetetlenséggel határos nehézségeket, amelyeket az NDK-ról való írás írói tisztessége előírt.

Pályafutása elsősorban emiatt a sajátosság miatt vált minden szempontból kivételessé. Kiutasítása után igen hamar a németnyelvű irodalom legnagyobbjai közé emelkedik, hogy azután lecsapjon rá egy olyan rendszer bosszúja, amelynek ő nem politikailag akart ártani, hagyományos értelemben még ellensége sem volt, de amelynek belső létformáját olyan egyedülállóan le tudta írni, ami természetesen akkor leleplezés volt, ha azt nem akarta.

Nem túlzás pályáját sorstragédiának nevezni (ami független a szűkebb irodalmi vetületektől). Kihívta maga ellen a Birodalmat, ami visszavágott.

Uwe Johnson 1959-ben telepedik át Nyugat-Németországba, ekkor már markáns irodalmi tevékenységgel a háta mögött, amelyben nyilvánvalóan felmutatta különleges írói képességét e különleges ország különleges élményeinek megírásában. Tevékenysége minden volt, csak nem tetszőleges (kontingens) vagy másokéval felcserélhető.

Menyasszonya, később felesége, Elisabeth, 1962-ben követi Nyugatra, éppen akkor, amikor Johnsonnak az NDK-hoz fűződő viszonyában legfontosabb regénye, a Das dritte Buch über Achim (amiről eddig szó volt és még szólunk is) megjelenik. 1975-ben Elisabeth megvallja Johnsonnak, hogy 1962 előtti csehszlovákiai ösztöndíja alatt szerelmi viszonyba került egy férfival, akiről az egész Uwe Johnsonnal foglalkozó irodalom egyhangúan állítja, hogy a csehszlovák titkosszolgálat tisztje volt.

1989 után az addigi gyanúk szinte magátólértetődően erősödtek fel. Markus (Mischa) Wolf, volt Stasi-főnök, 1989 után nyíltan, számos nyilvánosan elérhető interjúban beszélt az ú.n. Rómeó-akciókról. Johnsont megrendíti ez a hír, élete ettől kezdve megrendül, egyenesen halad a tragikus befejezés felé.

De hogyan lesz valaki az NDK ellensége?

Taeve Schur

Az 1962-ben, már Nyugaton megjelent regény főszereplője Achim, az akkor Kelet-Európában kiemelkedő jelentőségű Varsó-Berlin-Prága kerékpáros körverseny NDK-beli hősének, a régió akkori egyik legismertebb arcának, Taeve Schurnak az irodalmi megjelenítése. Schur első nagy sikereitől kezdve, az ötvenes évektől már élő irodalmi hős és legenda, nemcsak a Johnson-regény címe utal erre (ha akarjuk, egyenesen irónikusan, hiszen ez már a "harmadik" könyv a nagy sportolóról, ami azt is jelenti, hogy két könyvet már írtak róla).

A körverseny részletes elemzésébe nem bocsátkozhatunk, ez volt a Tour de France és a Giro Italia kelet-európai megfelelője, a szó szoros értelmében vitális társadalmi hatással és az új szocialista társadalmak egybeforrasztásának kézzelfogható esélyével. Az NDK sajátos lélektana és viszonyai (amelyek még az akkori Csehszlovákiáéval vagy Lengyelországéval sem voltak teljesen azonosak) magyarázza, hogy Taeve Schur mind a mai napig, azaz 2019-ig, népszerű alakja az NDK-emlékéhez ragaszkodóknak és időnként ma is megjelenik a nyilvánosság előtt. Taeve Schur személyében a hatalom és a társadalom majdnem teljes harmóniában volt képes egyesülni, távolról hasonlított ez arra a jelenségre, amit az ötvenes évek első felében Puskás és az Aranycsapat jelentett Magyarország számára (azzal a különbséggel, hogy az 1954-es világbajnoki döntő elveszítése után az Aranycsapatnak már a politikai bűnbak szerepét is el kellett játszania, s természetesen a hatalomhoz való valóságos viszonya is jóval bonyolultabb volt, mint az NDK-ában).

Johnson az NDK-jelenséggel való szembesülésben a leglényegesebbet, a legnehezebb témát és alakot választotta és oldotta meg. Az író és az állam (NDK) kivételes élességű összecsapását az író szinguláris felfogásmódja és erre alapozott írói technikája határozta meg.

A regényből a szó szoros értelmében hiányzik minden közvetlen politikai utalás, hiányoznak az ellenállásnak vagy a morgásnak azok a közhelyszerű elemei is, amelyeket a nagyobb hitelesség kedvéért a rendszert apologetikusan bemutató műveken is át kellett ereszteni. Hiányzik a hatalom mindenre túlságosan kiterjeszkedő figyelme, mindenütt realizálódó jelenléte, hiányzik a lakosság légszomjra emlékeztető szabadsághiánya, de hiányzik sajátosan NDK-ás pozitív "mi"-tudat megjelenítése is, amelyeket a társadalom a maga aktuális társadalmi szerepeinek végrehajtása közben nagyon is intenzíven képviselt, s egyáltalán nem lehetett és lehet mondani, hogy ez a "mi"-tudat teljesen külsődleges vagy kényszerjellegű lett volna.

Egy olyan szövegelemzés, amely akár az NDK politikai nyelvét, akár sajtóját, akár tömegkultúráját valóban alapos vizsgálat alá vonná, szakadatlanul ennek az NDK-ás "mi"-világnak a közegében mozogna ("Berlin, az NDK fővárosa", "Lutherstadt Wittenberg").

Uwe Johnsonnál minden lényeges üzenet az objektív hétköznapi történések egymásutánjába van beleszőve. Itt szinte az egyetlen tevékenység maga a kerékpársport, amely olyan jótékonyan nyílt meg, mint olyan terület, amelynek megvoltak a maga pirivilégiumai a társadalmi szabadság-fok szempontjából. A kerékpársporttal lehetett úgy azonosulni, hogy nem kellett az NDK-ával való azonosulásra gondolni, de a "mi"-tudat mégis létrejöhetett.

A regény az akkor meghatározó regényformára, a nouveau romanra is emlékeztet, ami időben az akkori világ-próza legnagyobb figyelemmel kísért kísérlete. Felhasználja a modern dokumentarizmus számos elemét is (ezt a sportkönyv-fikció jelenléte eleve elő is segíti). Döntő stratégiai választása azonban az ú.n. jéghegy-elv, amit viszonylag terjedelmesebb regényekben ritkán alkalmaznak, lévén az a novella, az elbeszélés, a short story klasszikus és megkerülhetetlen eleme, a markánsan, általában milliméterre előírt rövid terjedelem másként nem is lenne képes hordozni a valahonnan valahová eljutás epikus alapkövetelményét.

A regény a napi esetlegességek egymásutánján keresztül kibontakozó történésvonala összefonódik egy epizóddal a már életében történelmi jelentőségűvé vált Achim életéből, ami a mű jelenéből nézve utólag az egész életpályát más megvilágításba helyezi. Az epizód a jéghegy csúcsa, a regény a jéghegy egész teste.

Nem az író mutatja be, az olvasó maga értelmezi ezt az eseményt. Nem az író vezeti rá, de az olvasó maga jön rá Achim életének hazugságára, amely senki másnál nem lenne az, de éppen Achimnál igen, hiszen ő már ekkorra az olvasó szemében többszörösen különleges reprezentációs értékkel rendelkezik, az ő hitele mindennél fontosabb, az ő lojalitása kikezdhetetlen, hiszen kiemelkedő helyzetét a kerékpársportnak köszönheti s a maga szerves és spontán módon elismert útján már azonossá vált az állammal.

A jéghegy-elv alkalmazása, az egész regényre kiterjesztett csattanó, a legnagyobb mértékben esztétikai, s azon belül is irodalomelméleti döntés. Ez kritikusan új szövegösszefüggésbe helyezi, minősíti a regény kritikai irányultságát. Johnsonnak egy szó aktoriális és egy szó szereplői kritikát nem kell megfogalmaznia a fennálló rendszer ellen, ő a klasszikus kispróza módszerét nagyítja fel a nagyobb terjedelemben és vetíti ki egy érzékelésünkben egyáltalán nem rövid kisregényként megjelenő regényre. A tények maguk beszélnek. Mi több, az olvasónak magának kell felismernie a döntő összefüggést.

Mind a mai napig nem történt meg az ilyen típusú írásművészet adekvát esztétikai (irodalomelméleti) értelmezése és ennek megfelelően azoknak az íróknak a megnyugtató és végső elismerése sem, akik ezzel a módszerrel alkottak kormeghatározó műveket.

Ebben az alaphelyzetben ugyanis az írónak nem azt a folyamatot kell ábrázolnia, valamilyen módon kifejtetté tenni, ami a mű fő tárgya, de egy egészen más folyamatot kell felépítenie. Ez a folyamat egy színházi- vagy egy filmrendező technikájához erősen hasonló, amelyben elsődlegesen nem a cselekmény "mozog", nem a cselekmény mozgása határozza meg az egységes olvasói értelmezést és ezzel a magasabb szintű műértelmezés alakulását, de az olvasói érzékelés "önállóan" mozog a cselekmény látszólag szokványos, apró elmozdulásainak értékelésében.

Az olvasó egyre jobban megérti e helyzet mélyebb, akár a szereplők számára sem mindig kimondható összefüggéseit, majd a cselekmény megfelelően értelmezhető fordulatai során már önmagától tudja levonni a döntő következtetést. Johnson zsenialitását ebben az írói módszerben mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy – megértették! Megértették az olvasók és megértette az NDK is. Kihívta maga ellen a sorsot, és az vissza is vágott!

Különálló erkölcsi és egyben műfajtörténeti jelentősége is van, hogy Ingeborg Bachmann, aki sok szempontból tekinthető Johnson harcostársának, ugyanezzel az írói technikával írja meg fő prózai művét, a Malina című regényt (1983), ahol a leleplezés tárgya a fasizmus, illetve a fasizmus lelki továbbélésének problematikája.

Szoros kapcsolatban áll a jéghegy-elv nagyobb terjedelmű művekben való használatának sikerével, hogy Uwe Johnson más műveiben is a sejtetések, a félszavak mestere. Az írói technika nem harci eszköz, nem az írói személyiség művészetének homogén rekonstrukcióját készíti elő (amely elem feltétlenül megvan például a polihisztorikus regénytechnika esetében, az írói ábrázolás rekonstrukciója visszavezet a nagy eredőhöz, a mindentudó és mindenható íróhoz, aki saját világát az immár felismert elvek alapján önállóan teremtette meg).

A jéghegy-elv, ezzel ellenkező módon, az írói személyiség eltűntetése, legalábbis elrejtése, a cselekmény elemeinek és részleteinek az olvasó tudatához való igazítása, a közvetlen aktoriális értékelés vagy ráhatás látszatának is az elkerülése. Az elv továbbá a valóság leírásának sajátos, multiperspektivikus lehetősége, amely apró részletek gondosan összeállított nagy számával meg tud alapozni egy helyzetet, amiben az olvasó fokozatosan önállóan is kiismeri magát. Erre az alap-perspektivizmusra már természetes módon épülhet rá egy nagy, megvilágító erejű fordulat, egy nagy "csattanó", amit kezdetben nem is tudunk maradéktalanul áttekinteni, amelynek éppen a "csattanó" mivolta is tehát utólagosan világosodik meg, hogy azután ez az előrehaladó megvilágosodás illessze a maga helyére az írói ábrázolás középponti célját.

Sejtelmek, találgatások, utalások, hipotézisek szövik át Uwe Johnson szövegeit (vonatkozik ez valamilyen mértékben a Kristályéjszaka ábrázolása szempontjából legfontosabb Jahrestagera is). Minden éles és pontos, ami "mikró", a nagyobb összefüggések látszólag távol vannak, az író mindig csak a jéghegy mindenkor látható csúcsát ábrázolja. Az ábrázolt események a kihagyásos perspektíva jóvoltából azonban egyre többet mutatnak meg az ismeretelméleti homályból, de a politikai homályból, a manipuláció vagy éppen a hamis tudat homályából is. Jóllehet szinte soha sincsen teljes bizonyosság, mégis vannak, akik tudják, mi az igazság, de nem beszél(het)nek róla.

A társadalmi lét élő hermeneutika, jelek olvasása, minden "kafkai" - a létező szocializmus és a modern Nyugat homályának végtelen türelmű felidézésében Johnson nagymester. Az igazságot e művészetben nem tudni kell, de megjeleníteni tudni, egy olyan homályban, amelyik eloszlathatatlan, és amelyben nincsen egyértelmű evidencia. Élni annyi, mint jeleket értelmezni, amelyek tudatosan elrejtett titkokat mutathatnak meg. Lehet, hogy valaki tudja, de az nem mondhatja meg, lehet, hogy egyértelmű jelet ad, de nem tudhatjuk pontosan, melyik az.

A regény napról-napra történő lefolyása az az alaptörténet, amelyekben a kihagyások, az utalások, a sejtelmek kirajzolódhatnak. Karsch, a Nyugatról átjött újságíró egy nem különösen részletesen ismertetett magánéleti szálhoz kötődve csapódik ahhoz a kisérő csapathoz, amelyik Achimot, az akkori Kelet-Európa legfontosabb nemzetközi sporteseményét jelentő körverseny legnagyobb bajnokát kíséri. Achim mindennapi élete a regény mindennapi élete.

Egy további, kezdetben fel sem tűnő, lényegileg azonban ugyancsak remek írói döntés, hogy egy ekkora bajnokot nap, mint nap kísérő csapat, amelyhez egy érdeklődő újságíró éppen csatlakozik, a sport világában alapvetően természetes helyzet, semmilyen indokolásra vagy motivációra nem szorul. Karsch oknyomozó tevékenysége ezért inkább egy sportújság hasábjaira, mint egy kiemelkedő fiatal szerző ambíciózus regényére tartozó téma.

Karsch a cselekmény alapvetően sejtető létformáját egyáltalán meg nem változtató oknyomozó munkáját (s ezt is voltaképpen a regény végén értjük meg teljesen) nem a leleplezés vágya határozza meg, de a megértés szuggesztív szándéka. Bizonyosak lehetünk abban, hogy ezt a szenvedélyes megértési vágyat Johnson saját attitűdjéből helyezte át regényének mediáló alakjába.

Achim látszólag olyan társadalmi és mediális szereplő, akin az őt körülvevő és meghatározó szabályok szerint semmiféle különös megérteni valót nem tudnánk felfedezni. Ha van kerékpár-sport és nemzetközi körverseny, kell lennie egy bajnoknak is, aki teljesítményével a többiek fölé emelkedik. Ha a sportteljesítmény feltünően kiemelkedő, a sportoló elismerése, az iránta megnyilvánuló csodálat nem csak természetes, de egyenesen triviális jelenség. Ebben a legtriviálisabb helyzetben Karsch azonban a valóságos embert keresi Achimban, aki kétszeresen is eltűnik saját szerepének börtönében. Egyrészt ő a nagy bajnok, akinek valódi személyisége nem is érdekeli a nyilvánosságot, de ez a személyiség nem is képes kifejeződni az országúti kerékpározás médiumában. Másrészt ő egy kivételes ország nagy bajnoka, azaz definíció szerint az egyetlen nagyobb nyilvánosság előtt mozgó szereplő, akivel ez a kivételes ország maradéktalanul és önként azonosul is.

a berlini népfelkelés

Karsch a konkrét cselekménynek már egy előrehaladott szakaszán rábukkan egy olyan fényképre, amelyik 1953 júniusában, a berlini népfelkelés napján Achimot a felvonuló munkások között ábrázolja, azokkal összekapaszkodva, kart karba öltve felvonul. Achim tagadja, hogy ő lett volna a fényképen, de a fénykép bizonyító ereje evidens, ráadásul Karsch-nak sikerül összegyüjtenie néhány visszaemlékező véleményt is erről, mint például arról, hogy látták aznap Achim kerékpárját sebtében egy háznak támasztva. Az apró tények beszélnek: Achim pontosan ugyanúgy lett a felvonuló tömeg egyik atomja, mint az éppen az utcán tartózkodók jó része. Ő is abbahagyta azt, amit csinált (nevezetesen az edzést), és része lett a felvonuló tömegnek. A jéghegy csúcsa láttatni engedi a jéghegy egészét.

Achim önfeledten tüntet a kelet-berlini tömeggel. Az olvasó, de már az NDK is tudja ebből, amit tud. A legenda kihunyt, karizmája megsemmisült. Az ország elveszítette a lehetséges azonosulás középponti alakját. Johnson azzal lett az NDK igazi írója, hogy rátalált legnagyobb tárgyára.

Johannes Bobrowski

Az NDK iránti érdeklődésében Johnson elsősorban Johannes Bobrowskit követi. Bobrowski az Achim-regény megírásakor már halott, 1965-ben, 42 éves korában hal meg. Személyes kapcsolat is kialakult a két író között, ennek nyomai például a Johnson-hagyatékban lévő anyagok Bobrowski haláláról. Az általános NDK-tematikán belül az írói alkotói elvek mélyebb hasonlóságát emelnénk ki, a közös jéghegy-elvet és mindazt, amit ezzel kapcsolatba hozunk. Bobrowskinál ez azonban nem magára az NDK-ára, mint létformára irányul, jóval erősebben a közelmúltra, a II. világháború, a Holokauszt és a keleti szomszédokkal való kapcsolat tragikus alakulására. Keveseknek sikerült az 1945-öt követő évtizedekben olyan érvényes, "nyitottan" zárt művet alkotniuk, mint Johannes Bobrowskinak. Bobrowski "csendes forradalma" nagyon is emlékeztet Johnson hatalmas vállalásaira.

Bobrowski ars poeticájának magva: "Elmesélni honfitársaimnak, amit nem tudnak". Nagy témája végső soron egyedüli, amelyen először lírájában, később egyre inkább prózában, azaz mind regényeiben, mind pedig az azokban szerkezetileg s felfogásban igen hasonló elbeszéléseiben konok állandósággal dolgozott, a német nép és keleti szomszédjainak a történelemben sok viszállyal és szenvedéssel együtt járt viszonya, vagy ahogy a kitűnő hallei germanista Günter Hartung megfogalmazta: "a németség önvétkéből bekövetkezett alkonya a balti provinciákban".

Johannes Bobrowski szemléletének egyik gyökeresen új, korszerű vonása, hogy a nemzetek közötti érintkezés, találkozás és konfliktusrendszer szociális-szempontból válik relevánssá. E "szarmata" területen ugyanis a tizenkilencedik század második feléig, s végsősoron lényegében azután is, a nemzetiségi ellentétek érdemileg megfeleltek a szociálisaknak. Bobrowski, kelet-európai és orosz tradicióra támaszkodva, a beszélt és gesztusaiban hatékony szóra alapoz, ezzel az írói ábrázolásra – ez a közösen alapul vett jéghegy-elv mellett is eltér Johnson tárgyasan adatközlő, szinte dokumentarista alap-felfogásától.

Brigitte Reimann

Az NDK-irodalom másik kiemelkedő darabja, Brigitte Reimann regénye, a Franziska Linkerhand, azaz a "balkezes" Franciska. A Heinrich Mann-díjjal is kitüntetett írónő 1973-ban, negyvenéves korában halt meg. Kiadói megjegyzés tudatja az olvasóval, hogy az írónőnek már nem volt ideje eredeti elképzeléseinek megfelelően befejeznie a regényt, s a már elkészült részeken sem végezte el egészében a javítás, a végleges forma kialakításának munkáját. Franziska Linkerhand e lezáratlansága miatt hagy nyitott kérdéseket, nem csupán a cselekményben, hanem egy-két fő alak rajzában is.

Brigitte Reimann művét 1963-ban kezdte el, éppen akkor, amikot Johnson Achim-könyve megjelenik. A Balkezes Franciska annyiban is közel áll Johnsonhoz, hogy ő is szakít a Keleten és Nyugaton a történelmi helyzet szorításában szükségszerűen kialakuló allegorizáló, parabolizáló vagy más módon "modell"-helyzetek választásán (amelyekre még visszatérnünk), hanem közvetlenül a körülötte lévő valóság analítikus felépítéséhez kezd. Keresztmetszet helyett hosszmetszetet ábrázol: a modellhelyzetbe került kiscsoport /család, iskolai osztály, kisváros, katonai alakulat stb./ helyett egyetlen főszereplő életének összefüggéseit, allegorizálás helyett pontos, szociológiailag is hiteles élettényeket, igen gyakran a múltat a jelennel keverő időkezeléssel, "különc" hősök helyett "tipikus"-okat.

Franciska még kislány, nyolcéves, amikor előbújik családjával a pincéből. A "túlélők" az ostrom után némi szorongással tekintenek a jövő elé. Franciska apja nemcsak az örök kultúrértékek, elsősorban könyvek szerelmese, hanem egy önálló kis könyvkiadó tulajdonosa is. Az egyes szám első és egyes szám harmadik személyű előadásmód váltogatásával állandó lesz a kapcsolat múlt és jelen között, a háború utáni első évek történetét a kislány szemével látjuk mi is. Később a szülők "átmennek" Nyugat-Németországba, Franciska és bátyja, Wilhelm, maradnak. A fiú, akit nem is olyan régen még a Hitlerjugendbe vezényeltek, s aki a környék többi akkori tizenévesével együtt elhagyott hajók feltörésével juttatta élelemhez megvetett családját, atomfizikus lesz, aki Dubnába megy dolgozni. Franciska építészetet tanul. Megismerjük az egykori jazz-muzsikust, akit zenéjéért ki is tiltották a városból /Bill Ramsey-stílus/. Reger, az építészprofesszor /sőt, művész/ a Bauhaus szemléletének őrizője. Franciska el is fogadja Reger elveit a modern építészet és az élet kapcsolatáról. Kitűnő alak Wolfgang, Franciska volt férje is. Semmire sem becsüli, de nem is érti azt a kultúrát, ami Franciska életében oly fontos.

Csalódása a házasságban, valamint a Reger kinálta zökkenőmentes pályafutás visszautasítása egyként arra indítja Franciskát, hogy "Újváros"-ba költözzék. Újvárost /Neustadt a regényben. –K.E./ egyáltalán nem azok szerint az elvek szerint építik, amelyeket Franciska Reger iskolájában magába szívott. A cél, hogy minél hamarább minél több lakást építsenek. Az építésvezetés még a megadott keretek között sem független. Franciska küzdelme arra irányul, hogy legalább önállóan tervezhessen az egészen új városban.

Emberek költöznek a falak közé, és válnak a városlakóivá. Itt találkozik azzal a két férfival, akiknek szembeállása, illetve életszemlélete sorsdöntővé válik számára. Mind Schafheutlin, mind Trojanovicz az új állam "fényes szelek"-nemzedékének tagjai. Schaftheutlin, aki először, a megismerkedés pillanatában bürökratizmusával, a feladatok lelkiismeretes végrehajtásának eltúlzásával rendkívül ellenszenves szemében, később állandóan vitázó barátokká válnak. Benjamin Trojanowicz dömpert vezet az építkezésben. Ő az /ezt csak ekkor tudjuk meg/, akihez az első bekezdéstől kezdve a regény egyes szám első személyű monológjai címezve vannak.

Ben fényes pályafutás előtt állt, de 1952 után börtönbüntetésre ítélték. Ezzel Reimann alakja már a lehető legközelebb kerül a kerékpáros Achimhoz. Belekeveredett egy ügybe, a regény szerint meg sem kísérelte ártatlanságát bizonyítani, börtönévei után pedig azon az építkezésen vállal munkát, ahol mint egykori rab dolgozott, éppen "Újváros"-ban.

Franciskát vonzza a férfi önként vállalt függetlensége, szabadsága, célt nem látó szkepszise azonban taszítja. Szó van arról is, hogy Ben regényt írna életéről, sejtjük azonban, hogy sohasem fogja megírni (pedig ez a regény a regényben talán nagy lehetőséget rejtett volna magában). Ebben is az NDK-ával való azonosulásról vagy annak megtagadásáról lett volna szó.

Hogyan végződött volna "balkezes" Franciska útja? Öngyilkossági kísérlete után megmentik életét. A kiadói megjegyzés szerint elszökött, majd újra visszatért, Bennel pedig véglegesen szakított volna. Reimann regénye a legtöbb lényeges vetületében közös az Achim-könyvvel, sőt, már a Jahrestage egyes elemeit és technikáit is előlegezi.

Annett Gröschner

Az NDK-tematikában Johnson és Reimann nyomába lép Annett Gröschner. Ez az érdemi kontinuitás annál is izgalmasabb jelenség, mert az Achim-regény visszamegy az NDK első korszakára, hiszen az 1953-as népfelkelésről van szó. Reimann regénye nagyon sok szempontból kifejezi az NDK középső korszakát, a hetvenes évek elejét és a kezdődő Honecker-korszakot. Gröschner regénye pedig már (első kiadás: 2000) az akkor már több mint tíz éve megszűnt NDK-ára való visszapillantás. Ez a három történelmi korszakot képviselő hármasság nagyon is felértékeli a lényegi (bár természetesen nem mindenre kiterjedő) megfelelések értékét.

Annett Gröschner Moskauer Eis (2000) című regénye, magyarul "Moszkvai fagylalt…", a posztkommunista átalakulás talán legjobb regénye, minket e helyütt természetesen a lényeglátó NDK-tematika miatt érdekel. E regény talán még egyértelműbben és kizárólagosabban épít a "Jéghegy"-elvre, mint Brigitte Reimann, s ebben is nagy hangsúllyal erősíti meg az NDK sajátos valóságának, mint tárgynak ezt az optimális ábrázolási lehetőségét.

Annja egyszerre időbeli, térbeli és politikai utazást tesz. Szülővárosa azóta már egy új szövetségi tartomány fővárosa, a nagymamával való találkozás azonban ismét visszaviszi az NDK életvilágába. Nagymamáját immár az új társadalom egészségügyi dzsungelében ápolnak és tartanak életben. A történelmi időutazás azonban hamarosan lélektani horrorrá változik.

Az apa, Klaus Kobe, nemcsak a regény, de a regény remeklésének is kulcsfigurája. Miután a titokzatos üzenet kíséretében elküldte lányának a lakáskulcsokat, eltűnik. Mesterien jelzi a regény, hogy ez a fizikai eltűnés nem lehet szokvány bűncselekménnyel vagy hasonló politikai ügyekkel kapcsolatos, miközben mégis radikális, végérvényes és jelentésekkel terhes. Ezzel a szinte a bűnügyi regényekre emlékeztető cselekménykerettel Gröschner már ki is rajzolja a "Jéghegy" körvonalait, amelyet meghatrozzák a regény összes elemét és utalását.

Annja egyre magatehetetlenebbé váló nagymamája ápolása közben a pincében egy nagyobb méretű jégszekrényben apja mélyhűtött testére bukkan. Nem holttestére, mert, mint ezt részleteiben is megismerhetjük, az apa hibernálta magát, hogy így álljon ellen a biológiai és politikai időnek. Magán a tényen kívül azonban ebben a pillanatban még maga a lány sem fog fel semmit ebből a fordulatból.

A regény egyszerűnek tűnő nyelven és puritán eszközökkel kapcsolja össze a jelen (Annja és a nagymama viszontagságai egy ragyogóan megragadott új-nyugati keleti város mindennapi életében) és a múlt, a család, de főleg az apa történetét. Él azzal az Uwe Johnson-i módszerrel is, hogy keveri a dokumentumokat és a fikciót, és hősei életét a mindennapi tömegkommunikáció szóáradatával keresztezi. Annett Gröschnernek azonban másban is volt módja követni Uwe Johnsont, aki olyan mélyen le tudott ásni az emberi életeknek abba a mélységébe, amely már érintetlen maradhatott a kettéosztottság és a valódi totalitarizmus mértékeit megközelítő ideológiai determináltság perspektivikus torzításaitól.

A Moszkvai fagylalt szerzőjének feladata azonban már nem lehetett az a feladata, mint Johnsoné. Johnsonnak még a létező szocializmus (és ezzel együtt a létező kettéosztottság) ideológiái mögé (vagy alá) kellett pillantania, ráadásul a német múlt feldolgozásának önmagukban is eleve kivételes összefüggései között. Ebben a szférában kellett kiásnia a társadalom valamennyire még megmaradt valóságos életvilágát.

Gröschner archeológiája olyan korszakban dolgozik, amikor az ideológiai befolyásolás mértéke jóval alacsonyabb, s az egységes Németország rajnai neoliberalizmusának és a volt NDK létező szocializmusának kettősségében a kettéosztás logikájának szimmetriáját immár a jelen aszimmetriája váltja fel.

A nagymama ápolása és a jégszekrényben hibernált apával való egyszerre groteszk és nagyon is reális együttélés teszi ki a regény jelenét, a múltba való vissza-vágások Uwe Johnson-i technikája rajzolja ki a múlt vonalait. Nem kettős regény ez, de annak is olvasható.

Gröschner igazi írói feladványa az volt, hogyan jut el az emberi élet felmutatható igazságáig egy kettősen lefedett ideológiai térben, ahol minden szusszanásnak megvolt a maga előzetes ideológiai jelentése és minősítése, teljesen függetlenül attól, hogy a benne mozgó szereplők miként viszonyultak ehhez az ideologizált valósághoz. Az apa, Klaus Kobe az NDK életvilágának egyik legerőteljesebb fókusza. Képes fedésbe hozni a regény történetét, az NDK életvilágát és az átalakulás igazi problémáit.

Általánosságban azt az alkotó embert jeleníti meg, akit lelkesítenek a technika új vívmányainak eredményei. Hisz abban, hogy a technika minden új lépése örömet szerez, és segít az emberek életének értelmes átalakításában. Munka- és teljesítmény-etosza is ennek a gondolatnak a jegyében áll. Szívesen áldoz ezért a célért, sőt, szélsőséges esetben még önmagával is kísérletezik (akár még a végső hibernálást is értelmezhetjük így).

Annett Gröschner kiválóan rajzolja meg ennek az attitűdnek a politikai arculatát is – lojális az NDK-val, de nem része a hatalomnak. Kritikus a másik oldallal szemben is, és felháborítja, ha nem ismerik el "keleti" identitását. Alkotó munkája már a régi államban is csak a jóakaratú különcöknek és a szelíd monomániásoknak kijáró szerepet juttathatja neki. Kísérletei nyilvánvalóan közhasznúak, de nagyobb támogatást nem kap. Minden pillanatban az emberiségért dolgozik, nagy eredményeket is ér el, amelyeket azonban a nemcsak gazdasági eszközök híjában lévő, de másra is ügyelő hatalom fel sem ismer.

Az apa az NDK régióiban eleve is erős lokálpatriotizmust kiterjeszti a szocialista állam némely vonására is. Lelkesedik a "saját" sportolók sikereiért, és hűtőmérnök mivoltában a Paraszt-Pártba lép be, egy kis úgynevezett "blokk-párt"-ba, amely a vezető párthoz lojálisan működhetett az NDK-ban. Lánya szerint azért politizált, hogy továbbíthassa néhány környékbeli lakos beadványát a felsőbb hatóságok felé életkörülményeik javítása érdekében.

Klaus Kobe az "SED-vel szemben érzett érzéseit rögtön átvitte a CDU-ra", amikor az új berendezkedés egy tollvonással úgy szüntette meg kis pártját, hogy még csak egy szót sem szóltak, arról nem is beszélve, hogy nem is kérdezték meg őt, hogyan tovább az új politikában (akkori tatabányai magyar nyelven: "merre van előre?").

Az újabb német irodalom szövegösszefüggésében Klaus Kobe második Achim. Az Achimról írt harmadik (mert kettőt már kellett írni a bajnokról!) könyvben egy pillanatra ugyancsak képes alakot ölteni az ország egész valósága. Egy olyan valóság pattan ki a maga teljességében, amelyről az egymással versengő ideológiák áthatolhatatlan dupla agyagrétege alatt csupán az ideológiák illusztratív igazolásának vagy absztrakt tagadásának morzsái jelenhettek meg a nyilvánosság számára.

Kobe kis "blokk"-pártjának aktivitásain túlmenően is szakadatlanul tenni akar a közösségi társadalom felépüléséért. A nagyobb áruházakban hőmérővel vizsgálja a hűtéstechnika helyi állapotát, szívesen tart előadásokat a tökéletesen közömbös és érdektelen üzletvezetőknek a bolti hűtés gazdaságossá tételéről, a házban az összes lakó hűtési problémáit megoldja, és felszólal az energia nemtörődöm pazarlása ellen. Mint hűtő- és hűtésszakértőt, Kobét még "Nyugat"-ra is kiengedik, a megfelelő félelmekkel és ellenőrzésekkel együtt, egy hűtőkocsi miatt ráadásul még egy sikertelen disszidálási kísérletbe is belekeveredik. Ha kell, túróból is csinál tartósított készítményeket ("túró mindig volt"). Egy felsőbb határozatra nyomban átalakítja a készítendő konzerveket tejzsíros összetételűről növényi zsiradékokra, majd szorgos tanulással azt is megtanulja, hogyan kell igazán finom fagylaltot csinálni (hűtéstechnikai gesztusból azután a legfinomabb termék neve "Moszkvai fagylalt" lesz).

A hűtés funkciója lényeglátóan szervezi ujjá a létező szocializmus kelet-német változatát. Hatalmas írói munka eredménye lehet csak az a magától értetődő természetesség, amellyel a többszáz agrárkutatóintézet egyikében folytatott munka fel tudja szívni magába az egyszerre halott és egyszerre élő NDK problematikájának lényegét, ez az írói munkának hasonló dimenziójú nagyságrendje, mint amelyet Johnson összes regényében láthatunk. A természetesség érzete (nem látszata) nélkül ugyanis a "Jéghegy"-elv egyáltalán nem lenne elképzelhető.

1989 után a kutatóintézeteket gyakorlatilag teljesen felszámolják, Kobe, mint jó állampolgár, miután kihasználta a döntés elleni tiltakozás összes legitim lehetőségét és a legfontosabb értékek átmentésének érdekében még több elutasított reformjavaslatot is kidolgozott, az "Abwicklung" után arra szánja el magát, hogy életét a hibernálás útján ajánlja fel a jövő számára.

A rendszer utolsó éveiben a rendszer margóján kallódó lány Berlinben éppen apja fagylaltját árulja, amikor a nyugati mamut cégek tömegárui lesöprik a polcról az ügyetlenül csomagolt "moszkvai fagylalt"-ot, amelynek íze mellesleg ekkor már jóval finomabb, mint az aktuális konkurencia.

Regénytechnikai szempontból a munka perspektívájából kibontott cselekmény – Johnsonra emlékeztető szinten - tökéletesen kelti életre az NDK-t. A hűtés talán még további meggondolásokból is helyes metafora. Az NDK után nemcsak "hullák maradtak a szekrényben", de kísérletező hűtőmérnökök is a jégszekrényben. A fordulat után önmagát hibernáló kutató perel az ellen, hogy a továbbhajtó idő egyszerűen átgázol életek munkája fölött.

Bobrowski, Reimann és Gröschner ugyanugy az NDK-tematika nagy írói, mint Johnson. Johnson azonban nemcsak az NDK írója, de ezen keresztül a múlt feldolgozásának írója is, igaz, ez a múlt Bobrowskinál a II. világháború keleti története és Gröschnernél pedig már maga az NDK.

Johnson azzal is mindig megpróbálta a lehetetlent, hogy az NDK kritikáján keresztül megpróbálta megfogalmazni a hitlerizmus és a II. világháborús német szerepvállalás kritikáját is, ez vezetett a Jahrestagéhoz, de ez vezette őt magát is 1976-ban az Oranienburger Strassébe.

Johnson a német felelősség vizsgálatában gyökeresen más módszereket választ, mint NSZK-beli kortársai. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas évek elején még az NDK-komplexumának szövegösszefüggésében, azaz erősen áttételesen jelenik meg a múlt feldolgozása, ekkor még Johannes Bobrowski e téma középponti NDK-ban élő alakja.

Johnsont ezért nemcsak az NDK-problematika legjelesebb későbbi képviselőivel célszerű összehasonlítanunk, de a múlt feldolgozásának NSZK-beli vezető képviselőivel is, elsősorban az ötvenes és a hatvanas évek irodalmi produkcióját szem előtt tartva.

Az NSZK-beli német irodalomban a sokat említett és elemzett "Stunde Null" számos egymástól csak néhány évvel eltérő nemzedéket sorolt egy, kivülről és távolról egységesnek tűnő nemzedékbe. Legtöbbjük a háborúból tért vissza. Totalitarizmus, genocídiumok, vesztett háború, sokéves szenvedés, életveszély sokszorosan is magyarázzák, hogy a "Stunde Null" valódi és lendületes újrakezdés volt, még akkor is, ha az azóta eltelt majdnem háromnegyed évszázad szinte mikroszkópikus pontosssággal tisztázta az írók Harmadik Birodalom-beli érintettségét, beleértve ebbe még az ekkor egészen fiatal évjáratok kollektív élményeinek és sorsának megfelelő életrajzi tényeit is.

Az újrakezdés lendülete nem mondott ellen annak a szellemi és újrakezdésbeli vákuumnak, amelynek összetevőit az eltelt hatalmas történelmi idő ugyancsak számos szerző esetében alapvetően feltárta. Sőt, bizonyos paradoxonok és elsősorban a világtörténelem politikai determinációi következtében az NDK-beli újrakezdés még hamarább túl is jutott ezen a vákuumon, hiszen éppen akkor jött létre az NDK és vele az NDK-komplexum és az NDK is, mint irodalmi "tárgy".

Heinrich Böll

Heinrich Böll fogalmazza meg ennek a vákuumnak az irodalomra gyakorolt hatását az akkori fiatal írók útkereséséről beszélve, kiemeli az igazi hagyomány hiányát, s ezzel szemben három érzékelhető, de nem közvetlen másik hagyományt, az emigráció, a belső emigráció és a náci irodalompolitika lehetőleg felismerhetetlenné elváltoztatott értékorientációinak hagyományát.

Valóban, mi volt a valóság az akkori ember számára, az akkori fiatal német író számára? És megragadható volt-e az a valóság?

Lukács György

Lukács György Esztétikájában támadja azt a Gottfried Benn által a legpregnánsabban kifejezett világszemléletet, aki arról a "transz"-ról beszél, "hogy ez a valóság nem létezik, nincs valóság, csak emberi tudat van." Lukács aki egész Esztétikáját nagy filozófiai és történeti távlatba helyezve amúgy is a szimbolikus és allegórikus ábrázolás kettősségére építi fel, abban az irányban érvel, hogy a művészetben az allegorikus ábrázolásmód igen gyakran meg is semmisíti a közvetlen, érzéki valóságot. Ha azonban volt olyan pillanat a történelemben, amikor egy "valóság" önnönmagát semmisítette meg egy fiatal nemzedék szemében, akkor ez éppen Németországban a II. világháborút közvetlenül követő időszak volt. És ez talán az egyetlen olyan eset is, amikor nem róhatjuk fel az allegorizálást. Ezzel magyarázható az olvasónak az az időnként megjelenő érzése is, hogy egy-egy író okosabb és többet tud, mint a könyve, ami helyenként szinte szándékoltan egyszerűnek tűnik.

A művek között tallózva ugyanezt a felfogást képviseli mesterien Hildesheimer "Tynset" c. regénye, vagy I. Bachmann "Die Zikaden" c. hangjátéka. Ezek az alapvető allegórikus szemléletmódú művek a műfaj sajátosságainak megfelelően nagyon alkalmasak rádiójátéknak. Ezért semmiképpen sem véletlen, hogy a II. világháború után a hangjáték szinte speciálisan német(nyelvű) műfaj volt. Rendkívül jellemző továbbá, amit Max Frisch "…és a holtak újra énekelnek" c. darabjának rendezői utasításában kifejez, miszerint az előadás alatt mindvégig meg kell maradnia annak a benyomásnak, hogy az "játék", még pedig azért hogy a néző ne is kerülhessen abba a helyzetbe, hogy komolyan összehasonlítsa a színpadi történést a valóság iszonyatos eseményeivel.

Max Frisch

Három mozzanatot emelhetünk ki ezek után Frisch szövegéből, amelyeknek annál is nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mert azok konkrét és pragmatikus útmutatások, nem pedig ideológiai tartalmú vagy célzatú állásfoglalások. Eszerint: 1/ a művészi kifejezés nem képes megbirkózni a borzalmakkal és ezért eleve fel is adja az erre irányuló küzdelmet, 2/ a játék (a játékban! – K.E.) ezért önállósul, külön törvényekkel fog rendelkezni, 3/ e borzalmaknak nemcsak szemtanúi voltunk, nemcsak szenvedő objektumai, de elkövetői is - sem a szereplők, sem a nézők szerepe nem lehet eleve egyértelmű.

Böll "Ádám, hol voltál?" c. regényének bevezető jelenetében a műszerkezetnek és a valóságnak ugyanezzel az egymásra utaló közösségével, egymásnak való megfelelésével találkozunk. A háború már a vége felé közeledik, katonákat küldenek a frontra, a tábornok beszédet mond az ezred előtt, szól a katonazenekar, majd továbbmennek, egyre alacsonyabb rangú tisztek mondják az egyre egyszerűbb beszédeket az egyre kisebbé váló egységnek. A beszédek és az egység egyre kisebbé zsugorodása szinte a végtelenségig ismétlődik. A beszéd rendszeres és értelmetlen ismétlődése a háború, látszólagos "katonás," "hősies", "férfias" voltát leplezi le. Az író modellt alkot, ami képszerű sémába rendezi a káoszt. Ez is "játék", pontosan a szó előbbi, Max Frisch-i értelmében. A borzalmas valóság, és ennek művészi, az embert nembelileg igenlő ábrázolásának összeegyeztethetetlenségében rejlik a modern /nem vallásos/ allegória egyik forrása ebben a korban.

Természetesen nem csak az említett két, bár önmagukban is nagyon fontos példa vezet ahhoz az általánosításhoz, amelynek gondolatmenetünkben nagy szerepe lesz. A nyugat-német 1945 utáni irodalom egésze is, ha egy mezo-szintű esztétikai kategóriájával akarnánk kifejezni, a múlt feldolgozásában allegorizál. Ennek egyik konkrét eleme a különc hős. A "Billiárd fél tízkor" Robert Fähmel-je robbantási szakértővé képezte ki magát, később ő képezi ki a robbantó osztagokat, "képleteket szerkeszt", hogy bosszút álljon azokért, akiket a győzelmes náci rezsim megsemmisített. E pillanatban nem az alak pszichológiája érdekes számunkra, hanem annak szélsőségesen, ha éppen nem hajmeresztően kivételes, különc, marginális vagy periférikus mivolta, akinek e kivételességéről az írói dikció látszólag semmiféle tudomást nem vesz. Különleges általános esztétikai és érzékeléslélektani paradoxon is ez, hiszen a különleges jegyekkel ki nem tűntetett regény (epika) recepciójába olyan mélyen ivódott be a tipizálás, az általános vonások kidolgozása a partikuláris, esetleges vonások kihagyása, hogy a következetes allegorizálás ugyan eléri az író célját, de semmiképpen sem jelenik meg az érzékelésben regénypoétikai anomáliának.

Schallück "Semmiáron" c. regényének címszereplő tanár alakja azzal tűnik ki, hogy nem húzza fel az óráját, fia utólag azon töpreng, hogy ez esetleg egy "külön forradalom" jele lett volna (a történelmi perspektíva kiszélesítése érdekében hozzátehetjük, hogy létezett a budapesti értelmiségben is olyan szereplő, akiről elterjedt, hogy 1949 után nem húzta fel az óráját).

Számos esetben (így Schnurre "Ház a tónál" c. elbeszélésében) a szereplők szinte provokatívan nem törődnek a körülöttük zajló politikai vagy háborús eseményekkel, és saját leghétköznapibb ügyeik elmélyült megvitatásába fognak. Böll "El a csapattól" c. kisregényének hősét, Engelbertet mindenki Engelnek nevezi (ami "angyal"-t jelent, a különc hős ebben a jelentésben is elképzelhető tehát).

Alfred Andersch

Más esetekben az író valamilyen külső testi tulajdonsággal is érzékelteti hőse különcségét: Andersch "Diána és a fuvolás" c. elbeszélésének grófnője egy méter kilencven magas, Grass "A macska és egér" c. kisregényének nagy Mahlkéje azzal is elüt a töbiektől, hogy óriási ádámcsutkája van (!), az "A bádogdob" főszereplőjének, Oskarnak ilyen alapon való megkülönböztetése már hatványozottan túl is lépi az elképzelhető realitás határait: harmadik születésnapján egy játékdobot kapott, és leesett a pincelépcsőről: ettől kezdve nem nőtt tovább, s a felnőttek azt hitték, hogy szellemileg is visszamaradt…A dob kezelésében azonban művészi tökélyre tett szert, mindent ki tudott fejezni vele, befolyásolta a történelmet.

Csupa olyan figura, aki rikítóan különbözik a társadalmi átlagtól.

Ki kell mondanunk, ami talán mára már el is halványodhatott a történelmi emlékezetben: az átlagnak, a konformitásnak, a normalitásnak, az "olyannak lenni, mint más emberek" felfogásának hihetetelen mély gyökerei voltak a német társadalomban, már jóval a Harmadik Birodalom előtt is, annak győzelme után azonban mindent felülmúló nagyságrendben, maga a Harmadik Birodalom győzelme is felfogható az egyik olvasatban az egyik típusú konformizmus győzelmének, ahogy egy korai médiakutató kifejezte, a Weimari Köztársaság győzelme más sem volt, mint a társadalom fokozatos egyenruhába öltözése, kezdetben többféle egyenruhába, később egy egyenruhába, amelyek közül később már fegyvernemek szerint lehetett választani.

A különc hős ezért elsősorban nem esztétikai szenzáció, de tartalmi üzenet, a valóság dekonstrukciója, az üzenet legfontosabb eleme. Mintha csak így lehetne megőrizni a humanizmus valamilyen, ha mégoly hatástalan formáját…

Martin Walser

A múlttal való szembenézés, a múlt állandó jelenléte evidens módon vonja maga után legalább két idősík felépítését, melyek jelentős művek felépítésbeli alapjai lesznek, ilyenek például Böll "Billiárd fél tízkor". Schallück: "Semmiáron". Walser: "Tölgy és angóra", Grass: "A bádogdob" című művei. Két idősíkra épül - szemben az előbb említett művek három idősíkjával pl. Böll: "Morzejelek" c. hangjátéka.

Tölgy és angóra

Ahogy ezt már az "Ádám, hol voltál?" esetében láttuk, az író a különleges protagonisták és a megkerülhetetlen idősíkok keretfeltételei között valamilyen rend, séma alapján igyekszik áttekinthetővé tenni a teljes valóságot. Az ily módon "teljessé" tett valóságnak ebben a történelmi helyzetben ugyancsak megvan a maga kivételesen fontos szerepe, hiszen egyetlen történet sem lehet független a közelmúlt hatalmas kollektív élményétől, ami ugyanolyan tragikus volt, mint amennyire kivétel nélkül minden egyén életére kiterjedt (ha nem is egyformán).

Ez különleges és ritkán elemzett háttérhelyzetet hozott létre az irodalom számára. Egy író sem gondolhatta, hogy bármely történetet másképp lehet olvasni, mint a nagy történet egy részletét vagy változatát, s minden művet csak az minősíthet, hogy miként jeleníti meg azt a konkrét részletet. E pontról ismét könnyű szerrel el tudunk jutni az allegorizálás már elemzett és kidolgozott problémájához, e logika alapján is ugyanis csak egy tágabb értelmű allegorizálás lehetett a fő megközelítés.

Talán éppen azért volt olyan óriásinak mondható elfogadottsága a NSZK első korszakaiban a Gruppe 47 íróinak, mert áttekinthető képet tudtak adni erről a valóságról egy olyan helyzetben, amikor az olvasók többé-kevésbé tisztában voltak az ábrázolhatatlanságnak (és az abból következő áttekinthetetlenségnek) mindazokkal a problémáival, amelyekről szóltunk.

A "Billiárd fél tízkor"-ban mind a három Fähmel, életének döntő választása kapcsolatban van a kolostorral. Schallück regényében Engelbert ugyanoda megy vissza, ahol apja tanított. Alois Grübel (Walser drámájában) változatlanul szeretne énekelni ugyanabban az énekkarban, függetlenül attól, hogy milyen rendszer van éppen hatalmon. Az eddigi példák mind valamilyen formában a hely, helyzet azonosságát az idősíkok különbözőségével szembesítették. De az idősíkokkal kapcsolatban is fellelhetők ilyen megoldások, így S. Lenz: "Bűntelenek"-jében, Frisch: "Biedermann"-jában és még folytatható lenne a sor. Érdekes módon ismeri el Günter Eich "Viterboi lányok" című hangjátékában ezeknek a sémáknak a születését, ezt az alkotási módszert szinte akaratán kívül magában a műben pontosan jellemezve, az egyik párbeszédben a történet elmesélését trükknek nevezi: "Egy, kettő, három, s a nyuszi kiugrik a kalapból".

Mindezek a jegyek, köztük a "különc hősök", a vélt vagy valódi alapvonásaikra redukált sémaszerű szituációk szükségszerűen vonnak maguk után egy, a művön belül szükségszerűen kialakuló külön jelrendszer létezését. Az, hogy bizonyos tárgyak, személyek, helyzetek egy művőn belül valamilyen jelentésre tesznek szert, hordoznak /nem definiálva közelebbről a "jelentés"-t/, egyáltalán nem új az irodalomban. Itt azonban szinte vezérmotívumok húzódnak végig a művön. Érdekes követezménye ezen előfeltételeknek, hogy a nőalakok egydimenzióssá válnak, női elvvé, a szeretet, a szerelem, a megértés és a szolidaritás "jeleivé", majdhogynem előre kiszámítható módon is – ez a látszólagos deficit azonban ebben a sokszoros szövegösszefüggésben meglepő módon érthetővé és egyedüli megoldássá. Problematikus vagy bárhogy másképpen individualizált nőalakkal szinte egyáltalán nem találkozunk.

Uwe Johnson egész irásművészetéből hiányzik a nyugat-német irodalmi újrakezdésnek szinte az egészére összefoglalóan jellemző "allegorizálás". Alapvetően meghatározó "Jéghegy"-technikája az NDK-komplexumra összpontosító kelet-német irodalmi újrakezdés nyomait viseli magán. Van azonban az allegorizáló nyugati újrakezdésnek mégis egy eleme, amelynek döntő jelentősége lesz a Kristályéjszaka johnson-i feldolgozásában meghatározó jelentőségű Jahrestage szempontjából. S ez a különc hős problematikája.

Ha visszatérünk az Oranienburger Strasse-ra, 1976-ban még nem is lehetett konkrétan tudni, de azután hamar megtudhattuk, hogy a nyomozás mely konkrét célokra irányult. Johnson ugyanis 1970 és 1983 között írta a Jahrestage című regényfolyamot, négy önálló kötetet, összesen 1891 nyomtatott oldal terjedelemben. A helyszínek Amerikán is keresztülhaladva Weimartól Prágáig húzódnak.

A regényben megjelenő időviszonyok elsősorban fiktív, regénybeli időpontok, amelyekről azután, az írói jelzéseket is felhasználva, már feltételezhetjük, hogy megegyeznek a regényen kívűli valóságos, történeti időviszonyokkal. A Kristályéjszakával kapcsolatos bejegyzések tehát magában a regényben, a regény idejében, 1967 augusztus 21-től 1968 augusztus 21-ig tartanak

1968 augusztus 20-án Gesine New Yorkból Prágába akar utazni, hivatali ügyben, de erre az utazásra a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása miatt már nem kerül sor.

A Kristályéjszaka a Jahrestagében három nőalak közös sorsán keresztül jelenik meg. A nagymama, Lisbeth válik a történet és a múlt hősévé, lánya, Gesine az egyszerre reális és fiktív bejegyzések idején New Yorkban él, Lisbeth unokája és Gesine lánya Marie, ugyanott. Gesine egyben az író sajátos alter egoja is, a naptári bejegyzések készítője.

A hatvanas évek második felének New York-jában terelődik a család kommunikációja a nagymamára, Lisbeth-re, miközben az emlékezet és a történelmi felelősség dimenziója amúgy is meghatározza az őket körülvevő légkört. Gesine már ekkor megfogalmazza, hogy ha nem németnek, hanem angolnak születik, egy másik nép hibáit és bűneit kellene viselnie, nem a német népét.

Lisbeth-et, a nagymamát, a harmincas évek elejétől fokozódó lelkiismeret-furdalás gyötri amiatt, mert rávette kézműves férjét, hogy Angliából térjenek vissza Németországba. A lelkiismeret-furdalást hamarosan tudatosan megélt áldozati szerepvállaló attitűd váltja fel. A hatvanas évek végének amerikai beszélgetéseiből, a Jahrestage feljegyzéseiből, ismét a jéghegy-elv munkája alapján visszapillanatva kirajzolódik, hogy Lisbeth magára akarja venni azokat a bűnöket, amelyeket környezetében lát.

Ezen a helyen válik azonban döntővé gondolatmenetünk szempontjából a nyugat-német újrakezdő irodalom egyik legfontosabb eleme, a különc, is, azaz a szokványos társadalmi típusok közé el nem helyezhető hős kérdése. Johnson magasra értékelendő művészi és gondolkodói eredménye, hogy miközben a kezdetektől egészen más elvekre építi fel a maga prózáját, ezen a ponton éppen a különc hős hiteles és katartikus alakjára építi a nagy regényfolyam e részének sikerét.

Arról sem feledkezhetünk el, hogy a Gruppe 47 fő vonalának különc hősei és Johnson különc hőse között egy sor igen lényeges különbség is kimutatható. A Gruppe 47-nél, mint érzékeltetni szerettük volna, a különc hős szinte az egyedüli lehetőség, szükséges alapfeltétel a sajátosan allegorizáló ábrázolás megvalósítására a konkrét történelmi körülmények között. A különc hős tehát megkerülhetetlen és egyben kiindulópont. Jonsonnál a különc hős az olvasó értelmezésében végeredmény.

A Gruppe 47-nél a lényeges okok következményeképpen szinte rendszeresnek tekinthető különc hős döntően erősíti a teljesen eltérő írói technikával és szemléletmóddal felépített Johnson-regény e meghatározó alakjának hitelességét. Ahogyan a kerékpáros Achimről a jéghegy-elv alapján derült ki igazi identitás-története, amelynek oly nagy kihatása lett egy egész állam identitására, Lisbeth igazi sorsát és identitását ugyanúgy a jéghegy-elv írói módszere volt képes csak ábrázolni.

A Jahrestage abban is relevánsan különbözik az Achim-regénytől, hogy benne a jéghegy-elvet nem tényfeltáró logikájú újságíró irányítja (és adja át ezzel a tudatossággal a tényekre beállított figyelmet az olvasónak). A Jahrestagéban Gesine és Marie beszélgetéseiben és Gesine gondolataiban az emlékezés spontaneitása uralkodik. Ez kölcsönöz némi proust-i árnyalatot ennek a regénynek, anélkül, s ez persze semmilyen szempontból nem is lehetett célja Johnsonnak, hogy a regény egy bizonyos mértéknél erősebben lépne át ezzel a prousti mű holdudvarába. A spontán emlékezés (és számos ahhoz kapcsolt reflexió) gyakran megszakad a külső események, a párbeszéd esetlegességei miatt, a szó szoros értelmében szétoszlik az "év napjai"-ra, azok szerves része lesz, miközben nem felejthetjük el, hogy a "Jahrestage" nemcsak az "év napjai"-t jelenti, de "évforduló"-kat is, és Gesinének New York-ban az évfordulók is befolyásolják az önkénytelen emlékezés futamait.

Gesine (és az író) erőteljes harcot folytatnak az ismét a semmibe foszló emlékek megmentéséért és megelevenítéséért, miközben azzal is meg kell küzdeniük, hogy az egyszer már megjelenített emlékek, amelyek talán éppen magában a regényben rögzültek már, éppen rögzült formájukban, ne rombolják visszahatóan le az eredeti emléket a maguk élő formájában. Ez ugyanis az önkénytelen emlék "halála" is lehet.

A spontán emlékezet alapzatán az egyes napok történelmi megemlékezései, évfordulói, az egymással és másokkal folytatott kommunikáció, a new york-i zsidó ismerősökkel és zsidó élettel való találkozás (amelynek akaratlan nyomai is rendre lelkiismeretfurdalást váltanak ki Gesinéből) vezetik a Jahrestagét Lisbeth történetének fokozatos kibontására.

A regény egyszerre fiktív és egyszerre valóságos bejegyzéseiben Lisbeth története a következőképpen jelenik meg:

- 1967. november 9. Beckerle nácipere, a védő stratégiája – ezen az estén téves telefonkapcsolás, ugyanolyan félelem, mint az NDK-ban (ez a Kristályéjszaka dátuma)

- 1967. november 12 – Lisbeth halálának említése, aki november 9-e után lett öngyilkos

- 1967. december 25. Lisbeth első öngyilkossági kísérlete

- 1968. január 19. – a vizes hordó története Marie kérésére, aki addig már megismerte Lisbeth történetének első részleteit

- 1968. január 27. – Lisbeth látogatásának elbeszélése a lelkésznél

- 1968. február 14. Maria Tannenbaum halála (s ezzel Lisbeth öngyilkossága is)

- 1968. február 26. a kislány, Marie, definiálja 1939 november 9-ét, a Kristályéjszakát, mint emlékezeti helyet.

A regénybeli említések e vázából rajzolódik ki Lisbeth történetének teljes lefolyása, klasszikus példájaként a Jéghegy-elvnek, hiszen amit az olvasó megtud, ami benne benne összeáll, spontán módon keletkezik e mozzanatok százaiból, s hagyományos értelemben egyáltalán nem tekinthető az írói ábrázolás eredményének.

Lisbeth a harmincas évek elejétől egy gyors önelidegenülésként megélt folyamat során elmerül a maga szabad protestáns vallásosságában. A leírások szerint ki-lép a világból, úgy érzi, hogy egy olyan bűn fogságában él, ami nem az övé. 1936 karácsonyán követi el első öngyilkossági kísérletét. Radikális felelősséget érez a világ bűnei miatt, magára veszi a bűnöket, s a nemzedékekre kiható bűntudat destruktívvá válik családjára nézve is. Ennek döntő fordulópontja a "vizeshordó" esete, amelynek emléke magában a regényben számos pszichoanalítikus elemet is megengedve az önkéntelen emlékezést immár a Kristályéjszakára összpontosítja.

Fokozódó áldozatvállaló szenvedélyében ugyanis Lisbeth egyszer odáig megy, hogy nem húzza ki az akkor négyéves Gesinét abból a vizeshordóból, amibe a kislány fejjel előre beleesik. Gesine emlékei a vízre és az azzal kapcsolatos halál-élményre összpontosulnak. Férje, Cresspahl, ezután brutálisan megveri Lisbethet. A regény későbbi szakaszaiban eredeti pszichoanalítikus mozzanatok indulnak ki ebből az esetből.

Lisbeth ezek után tanácskozik a lelkésszel, s megkérdezi, vajon tiltja-e a Szentírás az öngyilkosságot. A lelkész először nem veszi komolyan a helyzetet, a kérdésre keresgélni kezdi a Biblia helyeit. Az öngyilkosság utáni búcsúztató beszédben, majd későbbi prédikációiban már válaszol a kérdésre. Ekkor már komolyan veendő teológiai érveket is felvonultat, ami – a történelem és Johnson logikájának tökéletesen megfelelő módon – nyomban a lelkész letartóztatásához és elítéléséhez is vezet.

Lisbeth azután hajtja végre öngyilkosságát, amikor a Kristályéjszakát követően hírét veszi, hogy Jerichow-ban (ami egy közelinek számító település neve) megöltek egy Maria Tannenbaum nevű zsidó kislányt.

IRODALOM:

Arendt, Hannah – Johnson, Uwe: Der Briefwechsel.1967–1975, hrsg. von Eberhard Fahlke und Thomas Wild. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2004, ISBN 3-518-41595-6.

Bobrowski, Johannes, Levin malma. Budapest, 1966. Európa.

Bobrowski, Johannes, Zsoltár zongorára. Budapest, 1968. Európa.

Bobrowski, Johannes, Egérünnep. Budapest, 1975. Európa.

Butzer, Günter: Fehlende Trauer. Verfahren epischen Erinnems in der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur, München 1997

Grass, Günther, Macska és egér. Budapest, 1968 . Európa.

Grass, Günther, Bádogdob. Budapest, 1973. Európa

Gröschner, Annett, Moskauer Eis. Berlin 2009. Aufbau Verlag. (első kiadás: Berlin, 2000. Gustav Kiepenhauer Verlag)

Johnson, Uwe, Das dritte Buch über Achim. Suhrkamp, Frankfurt am Main 1961,ISBN 3-518-11819-6.

Johnson Uwe und Kempowski, Walter, Kaum beweisbare Ähnlichkeiten. Der Briefwechsel. Transit, Frankfurt am Main 2006,ISBN 978-3-88747-214-6.

Johnson, Uwe, Jahrestage. Aus dem Leben von Gesine Cresspahl. 4 Bände, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1970, 1971, 1973, 1983; Neuausgabe 2013,ISBN 978-3-518-46455-7.

Kiss, Endre, Johannes Bobrowski: Selbstzeugnisse und neue Beitraege über sein Werk. in: Helikon. 1978/3. 396-398.

Kiss, Endre, Jegyzetlapok fenomenológiája. in: Valóság, 1985/11. 103-106.

Kiss, Endre, Kafkaesk (Die Bedeutung eines Wortes im real existierenden Sozialismus oder Franz Kafkas Prozess gegen Josef St), in: Franz Kafka in der kommunistischen Welt. Herausgegeben von Norbert Winkler und Wolfgang Kraus. Wien - Köln - Graz, 1993. 46-61.

Kiss, Endre, Papenfuss-Gorek, Bert, Die Ausdehnung des semantischen Raumes und ihr historischer Sinn bei Bert Papenfuss-Gorek. konferencia: Gegenwart als Feld der Entscheidung. Aktuelle Tendenzen der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur. Budapest, 1989. október 24-25. (kéziratos előadás)

Kiss, Endre, "Túró mindig volt..." Moszkvai fagylalt - a posztkommunista átalakulás legjobb regénye. in: Egyenlítő. IX. évfolyam, 2011. január. 44-46.

Kiss, Endre, Balkezes Franciska Brigitte Reimann regénye. in: www.pointernet.pds.hu/kissendre/germanisztika/20120316205952317000000160.html

Lukács, Gyögy, Az esztétikum sajátossága. Rövidített kiadás. Budapest (Magvető). 1969.

Nolte, Jost, Zum Tode Johannes Bobrowskis Universität Rostock / Uwe Johnson-ArchivNachlass Uwe Johnson Signatur: UJA/H/253642; 097; 14; 3v. in: http://kalliope-verbund.info/de/ead?ead.id=DE-611-HS-3009142

Reimann, Brigitte, Franziska Linkerhand. Verlag Neues Leben, Berlin 1974

Schmidt, Thomas,Der Kalender und die Folgen: Uwe Johnsons Roman "Jahrestage"; ein Beitrag zum Problem des kollektiven Gedächtnisses. Vandenhoeck & Ruprecht, 2000