EXKLUZÍV

Molnár Andrea 

Izieu lakói
A franciahonból elhurcolt és elpusztított zsidó gyermekek emlékére

2024.01.13.

„Azoknak a sötét esztendőknek
egyetlen víziója sem hatott rám annyira,
mint a zsidó gyermekekkel telezsúfolt vagonok
az Austerlitz pályaudvaron…”
Francois Mauriac

„ A nagy európai zsidó közösségek közül
Franciaországban volt a legmagasabb
 megmentett gyermekek aránya…
Ezt elsősorban a nem zsidó lakosság
aktív fellépésének köszönhetjük…”
Serge Klarsfeld

 

Ahogy a frankofón soával kapcsolatos történelmi emlékek egyre mélyebb rétegeibe hatol az ember, egy idő után furán ismeretlen szóösszetételbe ütközik, mely a jelzett szó okán válik igazán fontossá: „Izieu gyermekei”. A  holocaust-emlékezetben úgy él ez a két egymáshoz kapcsolt betűhalmaz, mint különböző nemzetek között született, de menekültként francia földre kényszerült, majd innen haláltáborba hurcolt, s ott módszeresen elpusztított 44 zsidó gyermek kérdőn rebbenő tekintete, akiket az árulás juttatott a rettenet helyére. Történetük valamikor 1942-ben vette kezdetét, amikor is Sabine Zlatin átveszi a Palavas-les-Flots nevű településen létrehozott árvaház vezetését.

---

1943 tavaszán az Hérault-ban székelő prefektúra egyik vezetője, felhívta Belley alprefektusa, Pierre-Marcel Wiltzer figyelmét egy lengyel zsidó hölgy személyére, aki még a háború kirobbanása előtt érkezett Franciaországba, foglalkozására nézve a Vöröskereszt nővéreként. Kollégájának beszámolt arról az aggodalmáról is, hogy a németek által sorozatos razziákkal sújtott Monpellier közelsége miatt a szabad zóna zsidó gyermekeinek élete komoly veszélynek van kitéve, amire hathatós és mielőbbi megoldást kellene találni. Wiltzernek nem voltak kétségei a helyzet komolyságát illetően, ezért egy elhelyezkedése miatt kiváló rejtekhelyet, az Izieu-hoz közeli Lélinaz-tanya impozáns épületét ajánlotta fel az üldözött ifjak számára új lakóhelyként.[i]

 

Miután Sabine elfogadta a nagylelkű gesztust, férjével Miron Zlatinnal hozzáfogtak a gyermekek átköltöztetéséhez, valamint a megfelelő létszámú és képzettségű nevelő csapat toborzásához. Wiltzer a menedékhelyet hivatalosan a „Hérault-i menekült gyermekek kolóniája” néven „anyakönyvezte”, s bemutatta az új lakóknak Marie-Antoinette Cojean-t, az alprefektúra főtitkárát, aki ettől kezdve fontos szerepet játszott a mindennapjaikban. Az alprefektus személyesen kereste fel a Bourg-en-Bresse-ben lévő illetékes hivatalt, hogy a gyereksereg számára szükséges étkezési kártyákat beszerezze, egyszerre mindjárt negyvenet. A Miron Zlatin által vezetett hivatalos jegyzék szerint 1944 januárjáig összesen 105 gyermek fordult meg az Izieu-közeli major rejtettségében, ottlétük időtartama néhány héttől néhány hónapig terjedt, a legfiatalabb közülük éppen betöltötte a negyedik, a legidősebb pedig a tizenhetedik életévét.

1942-ig az eldugott helyen fekvő „farm” a szabad francia zóna részeként bizonyos fokú elszigeteltséget és biztonságot jelentett a kolónia számára, amiben – valójában alig érzékelhető – változást először az 1942 novemberétől 1943 szeptemberéig tartó időszak hozott, amikor is Ain megye az olasz megszállási övezet részévé vált. Az 1943. szeptember 8-án bekövetkező olasz kapituláció nyomában azonban szinte azonnal német egységek vették át a terület feletti ellenőrzést, s a helyi zsidósággal szembeni durva fellépések ezzel egyidejűleg alaposan megszaporodtak. 1944 első hónapjaiban Sabine Zlatin egyre inkább bizonyosságot nyert afelől, hogy a gyermekek saját biztonságuk érdekében nem tarthatók tovább együtt egy fedél alatt, ezért nyomozódni kezdett, hogy hol lehetne őket kisebb csoportokban vagy akár egyesével elhelyezni a továbbiakban. Eközben történt egy riadalomra okot adó epizód:  1944. január 7-én a gyermekmenhely orvosát, Albert Bendrihen doktort[ii] otthonában, az Izieu-tól mindössze 3 kilométerre fekvő Glandieu Voisin falucskában letartóztatták a németek. A következő –  igazán megrázó – fordulatot 1944. február 8-a hozta, amikor is a Gestapo razziát tartott az Union Général des Israelites de France[iii] Chambéry-beli épületében, amelytől az egész Izieu-csoport léte függött, s a testület valamennyi munkatársát őrizetbe vették. Ennek hatására az Oeuvre de Secours des Enfants[iv] egyik szociális munkása, Marguerite Kahn azonnal a tanyára sietett és szorgalmazta a gyermekek haladéktalan elköltöztetését.

A tragikus fordulatokat tetézendő 1944. március 6-án Pierre-Marcel Wiltzert Châtellerault alprefektúrába helyezték át, így a gyermeksereg elveszítette az adminisztrációban eddig meglévő szövetségesét. Helyére Jules Serieux, egy breton szeparatista újság korábbi szerkesztője került, aki a jelek szerint „nem örvendett túl jó hírnévnek az ellenállási mozgalom köreiben”.

 

Sabine Zlatin 1944 március végén Montpellier-be indult, ahol megpróbált biztonságosabb menedéket találni a gyerekeknek, s ehhez elsősorban Charles Prévost atya[v] segítségére számított. Egy Marie-Antoinette Cojean által Izieu-ból küldött távirat azonban egyszerre minden tervet romba döntött: „Beteg a család, a kór ráadásul fertőző.” A rejtjeles üzenet hátterében egy igen alávaló feljelentés és egy durva rajtaütés állt. Az előbbi abszolút negatív „főhőse” egy lotharingiai születésű férfiú, Lucien Bourdon, utóbbié maga a „lyoni hóhér”, Klaus Barbie SS-Obersturmführer volt.

Az 1906-ban született Bourdon, gyermekként német iskolát látogatott, de nem kívánta elkötelezni magát a Wermacht kötelékében, így feleségével egy Izieu-közeli tanyára költözött., mind ezekkel együtt – amint a későbbi események bizonyították – a németek felé való elkötelezettsége mélyebben gyökerezett, mint azt bárki is sejthette volna. A náci invázió kezdetétől jó kapcsolatokat ápolt a megszálló csapatok helyi katonai alakulataival, különös tekintettel a Belley közelében lévő garnizon tagjaira. Egy nap a tanyájával szomszédos major „intézőjét”, Miron Zlatint kérte, hogy a farmján zajló munkához „adja kölcsön az egyik nagyfiút”, s a választás a korához képest jól megtermett, bár mindössze 15 éves Fritz Loebmannra, a hamis személyi igazolványa szerinti François Lobanra esett. A segédkezés közben az ifjú ember véletlenül elhagyott egy levelet a tulajdonos házában, melynek tartalma alapján Bourdon számára egyértelművé vált zsidó származása, s hogy a Lélinaz-tanya kiknek is ad valójában otthont. Az információt nem kisebb náci potentáthoz, mint magához Klaus Barbie-hoz továbbította, aki azonnali házkutatást rendelt el. A besúgó Fritz Loebmannt azzal a „legendával” küldte vissza Zlatin-hoz, hogy „végső soron nincs is rá szükség, hiszen nincs főszezon”. Egy héttel később, 1944. április 6-án a Gestapo emberei rátörtek a Maison d'Izieu-ban lévőkre, mégpedig Lucien Bourdon kíséretében, ahogy arról a Barbie-per főtanúja, Julien Favet, a farm egyik mezőgazdasági munkása beszámolt. A következő hét első napján Bourdon német segítséggel visszatért szülőföldjére, hogy a Sarrebruck-ben politikai foglyok számára létrehozott tábor őreként töltse a háború utolsó hónapjait.[vi]

---

1944 április 6-a éppen a húsvéti ünnepekre esett, ez volt az iskolai szünet első napja. A Barbie parancsait teljesítő Gestapo-különítmény ezt a napot választotta, hogy az Izieu-közeli búvóhely különböző nemzetekből[vii] érkezett 44 kis lakóját és azok 7 felnőtt segítőjét letartóztassa. Éppen a reggeli mellett ültek az ebédlőben, amikor kíméletlenül lerohanták és teherautókra terelték őket, egy felnőtt kivételével, akinek sikerült az ablakon kiugorva egy sűrű bokor aljában kuporogva védelmet találni.[viii]

Utazásuk nyomorúságos végállomása a Montluc börtön volt Lyon városában, ahol az egyetlen túlélő Léa Feldblum tanúsága szerint “a gyermekek és a felnőttek egy teljes napon és éjszakán át a földön ültek egy nagy helységben, arccal a falnak fordulva, utóbbiak a kezüket végig a fejük fölé emelve tartották kínzóik parancsára. A felnőtteket és a tinédzsereket kihallgatták, a kisebbeket azonban nem. Április 7-én a Gare de Pérache nevű állomásra szállították az egész csoportot és egy Drancyba tartó vonaton helyezték el őket.” Léa Feldblum a legkisebb gyermekek között utazott, mint a kolónia egyik nevelője, s látta ahogy a két tizenéves fiú Théo Reiss és Arnold Hirsch megbilincselve megy végig a folyósón. Április 8-án érkeztek a Drancy gyűjtőtáborba, ahonnan április 13-án, május 15-én, 20-án, 30-án és június 30-án a 71, 73, 74, 75, 76 számú szerelvényekkel szállították el a gyermekeket és a felnőtteket a Gare de Bobigny érintésével Auschwitzba. 42 gyermeket érkezésük napján a gázkamrába küldtek, közülük a legfiatalabb a négyesztendős Albert Bulka volt. Léa Feldblum akit a gyermekekkel együtt szállították Birkenauba, életben maradását annak “köszönheti”, hogy orvosi kísérletek alanyának választották ki. A többi deportált felnőtt segítő Lucie Feiger, Mina Friedler, Suzanne Levan-Reifman, Eva Reifman, Moïse Reifman, valamint a Tallinba deportált 17 éves Arnold Hisch, a 16 éves Theodor Reis és Miron Zlatin további sorsáról a mai napig nem áll rendelkezésre semmilyen konkrét információ. Csupán annyi bizonyos, hogy egyikük sem tért vissza szülőföldjére.

---

Tudomást szerezve a menedékhelyen lefolytatott razziáról és az azt követő eseményekről, Sabine Zlatin Vichy-ben haladéktalanul felkereste, Joseph Darnand-ot[ix] annak reményében, hogy bárminemű információt kaphat védenceiről, illetve segítőikről. Darnand reakciója nem csupán a durva elutasítás volt, de kilátásba helyezte letartóztatását is, amennyiben haladéktalanul nem távozik az irodájából. Izieu gyermekei ekkor már Drancy-ban voltak.

---

Az Auschwitz borzalmait túlélt egyik nevelő, Edith Klebinder a gyerekek sorsát illetően Klaus Barbie perében megemlítette: „Kíváncsi voltam, hol vannak a velünk érkezett gyerekek. Gyermekkorúak ugyanis nem voltak a táborban. Akik már régóta ott voltak, azt mondták nekem: Látod azt a kéményt, amely soha nem hagyja abba a füst okádását? Érzed az égett hús szagát…?”

---

Sabine Zlatin, akit ma „Izieu hölgyeként” emlegetnek, élete hátralévő részét egészen 1996-ban, 89 éves korában bekövetkezett haláláig az elhurcolt gyermekek emlékének szentelte.

Barbie perének 1987-es tárgyalását követően kezdeményezésére a lyoni zsidó közösség emlékhellyé alakította az egykori gyermekotthon épületét „Izieu Gyermekei Emlékmúzeum” néven,[x] melyet François Mitterrand köztársasági elnök avatott fel 1994. április 24-én. A gyermekek által írt leveleket, valamint rajzaikat a Bibliothèque Nationale de France dokumentumtárában őrzik, melyek 1996-ban egy kiállítás megrendezésének alapjául szolgáltak. 2015. áprilisában François Hollande köztársasági elnök néhány hónapos átmeneti zárva tartást követően felavatta a megújult Izieu-házat.

-----

2017. augusztus 7-én Lyonban máig ismeretlen személyek megrongálták az Izieu gyermekei emlékére állított sztélét.


 

Felhasznált irodalom:

Causse, Roland: Les Enfants d’Issieu. Syros. Seuil, 2004.

Chaine, Catherine: Le voyage sans retour des enfants d'Izieu, Gallimard. Paris, 1994.

Blumenthal, Ralph: The Holocaust Children Who Did Not Grow Up. in: The New York Times. December 5, 1996.

Biscarat, Pierre-Jérôme: Les enfants d’Izieu. 6 avril 1944. Un crime contre l’humanité. Les Patrimoines. Veurey Ceder, 2003.

Biscarat, Pierre-Jérôme: Dans la tourmente de la Shoah: Les enfants d'Izieu. Michel Lafon. Paris, 2008.

Biscarat, Pierre-Jérôme: Izieu, des enfants dans la Shoah, Fayard. Paris, 2014.

Miller, Judith: One By One By One, Simon and Schuster. New York, 2012.

Charon, Bernard: Rachel Salmona, une histoire juive: antisémitisme, persécution et extermination. Le Scorpion Brun. Yainville, 2018.

Houzé, Kathel-Bailly Jean-Christophe: La colonie des enfants d'Izieu. 1943-1944. Éditions Libel. Lyon, 2012.

 

Jegyzetek:


[i] Az apró település három francia megye Ain, Isere és Savoie találkozásánál, a Rhone ölelésében terül el, Lyon és Cambéry között félúton, s ideálisnak tűnt arra, hogy e helyen – Wiltzer megfogalmazása szerint – „nyugalmat találjanak az árvák.”

[ii] Albert Bendrihen az algériai Oranban született, francia állampolgárságú, katolikus hitre tért 37 éves zsidó orvos volt, aki felmentéssel rendelkezett, így praxisjogát szabadon gyakorolhatta. 1944. február 3-án a 67-es számú konvojjal deportálták a Drancy-i tranzittáborból Auschwitzba, ahol számos társával együtt meggyilkolták.

[iii]Francia Izraeliták Általános Szövetségét a hírhedt antiszemita francia politikus, Xavier Vallat kezdeményezésére, német „megrendelésre” hozták létre a Vichy rezsim idején 1941. november 29-én. Életre hívásának kifejezett célja volt, hogy lehetővé tegyék a franciaországi zsidók felfedezését és osztályozását, valamint erkölcsi és anyagi szempontú elszigetelését a francia lakosság többi részétől. Mindkét zónában működött az északi, németek által uralt területen André Baur elnökletével, déli szabad zónában pedig Raymond Raoul Lambert vezetése alatt.

[iv]Zsidó orvosok és értelmiségiek által 1912-ben Oroszországban alapított intézmény, (Gyermekeket Segítő Társaság, OSE), mely már korábban is nyújtott segítséget a rászoruló zsidó családoknak. A második világháború alatt tizennégy gyermekotthont működtetett Franciaország-szerte, hogy megmentse a zsidó gyerekeket a deportálástól.

[v] Az eredetileg jogi végzettségű és Monpellier-ben ügyvédként praktizáló későbbi plébános az általa létrehozott, komoly (egyebek mellett kertész és bútorasztalos) szakképesítést is biztosító árvaházban zsidó gyermekeket bújtatott. Ennek kapcsán került ismeretségbe Sabine Zlatinnal. A gyermekotthonban parányi színházat is létesített. Az itt felnövekedett gyermekek közül a francia kultúra számos ismert figurája került ki, így Michel Galabru színművész, Jacques Temple költő és Vincent Bioules festőművész. .

[vi] Ironikus módon két héttel azt követően, hogy Bourdon-t megerősítik a Wehrmachton belül elfoglalt pozíciójában, amerikai katonák özönlik el a tábort. 1946 márciusában Lyonban vádat emelnek ellene „idegen hatalom titkosszolgálatával, annak ügynökeivel való együttműködés miatt, hogy e hatalom vállalkozásait Franciaországgal szemben előnyben részesítse.” Elegendő bizonyíték hiányában az ellene felhozott vádpontokat 1947. június 13-án törölték, s jóllehet „a nemzethez méltatlan magatartás miatt” elmarasztalták, egyszersmind „nemzeti hovatartozásától élethosszig megfosztották”, szabad emberként távozhatott.

A „lyoni hóhér” 1987-ben lezajlott pere idején Lucien Bourdon még életben volt, de az ügyész ún. megjelenési kérelme ellenére hiányzott a tárgyalásról.

[vii]Egyebek mellett Algériából, Marokkóból és Belgiumból érkeztek gyermekek a menedékhelyre.

[viii] Léon Reifman, a „lyoni hóhér” perében tanúként meghallgatott túlélő a következőkről tett említést a razzia kapcsán: „Lementem a lépcsőn, amikor meghallottam a nővérem kiabálását: Itt vannak a németek, a németek! Mentsd magad! Kiugrottam az ablakon és bebújtam egy bokor alá. Hallottam a gyerekek sikoltozását, akik nagyon megrémültek a parancsokat osztogató náciktól.”

[ix] Az első világháború és az 1940-es francia hadjárat hőse, a két világháború közötti időszak szélsőjobboldali aktivistája, a náci megszállókkal való együttműködését demonstrálandó 1943. augusztus 8-án belépett a Waffen-SS-be. A német megszállás alatt a francia kollaboráció egyik fő alakja, a Pétain kormányzatban a rend fenntartásáért felelős főtitkár címet viselte. 1945. október 10-én Fontenay-aux-Roses-ban agyonlőtték.

[x] Maison des enfants d'Izieu (fr.)

 

FEL