Pásztor Árpád 

Stukk

BUDAPEST, 1930 DICK MANÓ KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

2025.11.19.

Stukkoltok-e még 1930 gyerekei? Azt hiszem, hogy nem. Mert akármerre is megyek ebben a nagy városban, mindenfelé csak azt látom, hogy lábbal rúgják a labdát. Teljesen kiveszett a stukk és a tempó...

Stukk?... Tempó?... kérdezitek csodálkozva. Hát ez micsoda? Látjátok, így múlik az idő s nemcsak az emberek, de a játékok is megváltoznak.

Amikor Piki kilenc-tízesztendős volt, a stukk és a tempó járta. Odahaza jó keményre fonni a labdát és kimenni a Muziba stukkolni.

- Mama!... Mama!... - kiabált Piki - adjál egy pár rongydarabot. Lehet régi, lyukas harisnya is, az talán még jobb.

- Megint be akarsz törni egy pár ablakot?... - kérdezte az aggódó mama.

- Hogy törhetek be lyukas harisnyával, rongydarabokkal ablakot?... - kérdezte ártatlan arccal Piki, s boldog örömmel rohant az udvarra az ócska harisnyával, amelyet édesanyja előkoto­rászott a szekrény aljából.

Leült az udvar sarkában álló oleander hatalmas dézsájára és nadrágzsebéből egy követ kapart elő. A harisnyát kiteregette, közepére tette a követ és az egészet gömbbé gyömöszölte. Azután jobbkeze középujját hüvelykujjával befogta, mutató- és gyűrűsujja hegyét egymáshoz illetve szájába dugta és nagyot füttyentett. Háromszor egymásután.

Ez volt az "indián" jeladás.

Takácsék ajtaja kinyílott s megjelent Lajcsi és Pikihez futott. Kezében stift-tű és spárga­gombolyag.

(Tudom, hogy csodálkoztok, amiért annyi német szó kerül a tollamra és stukkról, laufmétáról, stift-tűről írok, de bizony Piki gyerekkorában még félig német, félig magyar volt Budapest és a labdajátékok is félig németek, félig magyarok voltak. De Piki már hatéves korában könyv­nélkül tudta a Nemzeti dalt és odahaza, mint Petőfi szobra állt fel a dívánra s kezét az ég felé tartva szavalta: "A magyarok istenére esküszünk, esküszünk...")

- Van benne kő? - kérdezte súgva Lajcsi.

- Hát persze - felelte fölényesen Piki.

És a vékony spárgát befűzte a tűbe és ügyesen összefércelte a harisnyagömböt, hogy a csücske ne álljon el és hogy amikor a labdát fonják, szép gömbölyű maradjon.

Azután következett a labdafonás. Előbb a bordázatot kötötte rá! Olyan lett a labda, mint a földgömb összes délköreivel. Amikor ez megvolt, fent, az Északi Sarkon kezdődött meg a munka. Sűrűn körbe menni a spárgával, az egyik délkörön felül áthúzni, a másikon alul, a spárga szorosan egymáshoz simult, úgyhogy a harisnyából egy szemernyi se látszott ki, köz­ben arra kellett ügyelni, hogy jó keményre is kell húzni, nehogy játék közben meglazuljon. Mert a stukkhoz és a laufmétához kemény, tömített labda kellett. A vörös-fehér bőrcsíkokból összevarrt labda rögtön szétszakadt és lószőrbele kifordult. Az igazi labda az otthon fonott volt.

És Piki nagyszerűen értette a mesterségét.

A kő azért kellett a labdába, hogy lendületet, helyes irányt, vagy ahogy a Muziban mondták, svungot adjon neki és ha talált, értelme legyen, ne lehessen letagadni... Kék folt maradt a nyomában s ugyancsak megtanított tempózni!

Így készült el a labda, s amikor megvolt, Lajcsi hazasomfordált a tűvel, visszalopta a varró­fiókba s a két fiú az új labdával nekivágott a Muzinak.

A pünkösdi ruhahistória sebei már behegedtek, ma közönséges hétköznap volt, - féltizenegy. Az iskolából tíz órakor hazajöttek már és hosszú volt a délelőtt.

- Csak a Bibó volna ott!... - sóhajtott Piki.

"A" Bibó a reformátusokhoz járt, pufók, kövér gyerek volt, lógott róla a bő ruha s ahol csak érte a labda, csupa húst talált. Talán csontja nem is volt. Már első gimnáziumba járt, de kétszer egy héten tizenegykor végzett s akkor könyveivel a hátán a Muziba szaladt stukkolni...

- A jó kövér húsán szeretném kipróbálni!... - nevetett Piki és a Sándor-utcában magasra hají­totta és jobbkézzel elkapta az új labdát. Nem volt az a fogás, melyet a labdával ne tudott volna, egyszer még ugrott is a labda, melyet odahaza font. Csodájára jöttek annak még a Petőfi-téri gyerekek is. Piki persze nem árulta el, hogy apró töltött gumilabdát font a közepibe.

Megérkeztek a Muziba.

Takács Lajos csak kísérni jött. A sok verés, amit otthon kapott, félénkké, gyávává tette, ő már annak is örült, hogy olyan szabad és bátor barátja van, mint Piki, a legjobb stukkoló és legjobb tempózó.

- Még korán van, - vélte Piki... - Bibó csak tizenegykor jön, ha jön... Addig szaladjunk fel a képtárba.

Odahaza voltak a Múzeum hatalmas épületében. Ha esett az eső, vagy elfáradtak, a termekben töltötték el az időt, s Piki könyv nélkül tudta, hogy ki festette a képeket és el tudta magya­rázni, hogy ez Mátyás tudósai körében, az Dobozy és hitvese, ez itt pedig Rafael-másolat... Az eredeti Rómában van, a Vatikánban...

Úgy ragadt rá minden a Muziban esős és unalmas délelőttökön.

Jó és kellemes volt most is végigsietni az üveges termeken. Sárgarézorrú cipőik lépte nagyokat koppant a tiszta parketten, az ablak mellett osztrák veteránok szunyókálásukból riadtak fel az apró léptek koppanására, s az ablakokon beáradó szélesseprőjű napsugarakban millió porszem viháncolt. Senki sem vert fel port és a napfény mégis tele volt porral...

Künn a márványos hűs folyosón megállottak a Laokon-csoport előtt, megcsodálták a "Diszkoszvető"-t, azután versenyt futva rohantak le a lépcsőn és újra kint voltak a kertben...

Tizenegy óra mult... Bibó már ott volt...

- Stukk?... - kiáltott messziről.

- Stukk!... - felelte Piki és magasra lódította az új labdát.

Takács szélesre húzta száját, mert mosolyogva arra gondolt, hogy milyet fog csattanni Bibó bőre...

- Ki kezd?... - kérdezte Bibó.

- Fej, vagy írás!... - felelte Piki. - Bár engem illet az elsőség, mert enyém a labda. De legyen fej, vagy írás... Van krajcárod?

- Hacim van!... - vágta ki büszkén Bibó és mellényzsebéből kiszedett egy vakító ezüsthatost...

Ti, 1930 gyerekei, ha tudnátok, hogy milyen nagy pénz volt valaha ez a hatos, amelyet Bibó röviden hacinak nevezett. Kétszer lóvasúton lehetett rajta menni és még mindig visszakapott az ember két krajcárt, három óriáskiflit lehetett rajta venni és még maradt egy krajcár. Leitnernél kartonra nyomott török katonákat, Rieglernél francia és angol katonákat lehetett kapni érte és még mindig maradt rengeteg pénz, amiért Koob Géza cukorüzletében a Kecskeméti-utcában egészen kis, vékony üvegekben egy krajcárért édes szörpöket árultak... A szörpöt kiitták, a kis üvegeket pedig a bennük maradt levegő odatapasztotta a felső ajkhoz s az volt a büszke fiú, akinek egyszerre négy-öt üvegecske is lógott az ajkán...

Ennyi mindenfélét jelentett a haci. Nemzeti színre festett csigát, ötven golyót, egy vezér üveg­golyót, mennyi szultánkenyeret, törökmézet, diákabrakot... és jaj!... a legjobbat elfelejtettem. A Kecskeméti-utca és Bástya-utca sarkán volt a Menschel-cukrászda. Ott árulták a törme­léket. Öt krajcárért már egy nagy stanicli törmeléket lehetett kapni. Mindazt a jót és édeset, ami a süteményekről a cukrászkonyhában letöredezett, vagy esetleg nem sikerült. Titokzatos bőségszaruja volt ez a stanicli. Szerencse dolga, hogy ki mit talált benne. Néha egész indiánt, vagy krumplit is, - ismeritek ezt a leveles, édes süteményt? - saumrollnidarabokat, egész cukrokat...

Ah! rettenetes nagy úr volt a haci.

De most más hivatása volt. Fej, vagy írás?... Ha Ferenc József feje került felfelé a pörgetés után a földön, akkor Piki stukkol, ha az osztrák kétfejű sas, akkor Bibó stukkol.

Piki pörgetett.

Jól megpörgetni a pénzt, ahhoz is gyakorlat kellett. És a különböző tereken más és másféle­képen pörgettek. A ligetiek, ezek voltak az igazi csibészek, hüvelyk- és mutatóujj közé fogták a négykrajcárost, éllel felfelé dobták, úgyhogy éllel lefelé is esett és úgy dűlt el a földön jobbra, vagy balra. Az Erzsébet-tériek vízszintesen, a mutató- és hüvelykujj közé helyezték és a középső ujjal magosra peckelték fel, hogy csak úgy pörgött a levegőben. A Muziban egy­szerűen megfogták vízszintesen, a hüvelykujj és a többi ujj közé és felpergették a magosba.

- Stukk lesz!... Piki stukkol!... - mesélték egymásnak a gyerekek.

És kis tábor gyűlt össze a Bibó és Piki körül. Ott volt a Buócz a Mária-utcából, a Fritz a Stáció-utcából, a két Huber, a kis Bartos Elza, aki mindig a fiúkkal szeretett játszani, a folyton gúnyolódó, de gyáva Alter, a szeplős Rocsek, Pálos Pál, a nagyszerű futó és a gazdag Rónay, akinek kisasszonya volt, mindig jónak kellett lennie s csak néha szökhetett ki a fiúk közé.

Piki pörgetett. A fényes ezüst villanó, forgó sugarat hasított a levegőbe, világított a nap­fényben.

- Írás!... - ordították... Bibó stukkol.

Piki jókedvében volt, henceget. Izgatta és hencegővé tette, hogy olyan nagy udvara van s félvállról mondta:

- Én mindig ötször tempózok, ő csak egyszer.

Ez annyit jelentett, hogy Piki mindig ötször hagy magára stukkolni, míg Bibónak csak egyszer kell kivédenie Piki dobását. De Piki dobása holtbizonyos, míg Bibóé?... Nevetséges!... Ha Piki tempóz?!...

Már fel akartak állani a Múzeum komoly épületének sárga fala elé, mikor megjelent a Duplex.

Duplexnek hívta a Muzi azt a vén solferinói veteránt, aki a kertre vigyázott. Jobblába térdből mankóba futott, úgy topogott, kopogott a kövezeten, balkezében vastag bot, de a duplex nevet onnan kapta, mert a sors különös kegyelme révén orra hegyén egy nagy dudorodás volt, mintha egyszerre két orral szagolná a virágokat.

Stukkolni tilos volt a Múzeum falai alatt. Leütötték a festéket, megakasztották a forgalmat s mielőtt a stukk megkezdődött, kémeket küldöttek ki, hogy hol a Duplex.

- Itt a Duplex, itt a Duplex!... - jelentette sietve Buócz.

Alter zsebéből hirtelen egy könyvet vett elő s fel és alá kezdett járni, mintha tanulna. Fritz és Bartos Elza mennyországot és poklot ugrottak, Piki és a két Huber versenyfutásra állott fel, Takács pedig bakot ugrott Bibó felett.

Duplex gyanutlanul sétált odább és fordult be a sarkon a Kisfaludy-szobor felé.

A gyereksereg egy pillanat alatt megint együtt volt.

Piki felállott tempózni. Bibó pedig két lépésről stukkolt. Öt pompás Piki-tempó következett.

1. Háttal Bibó felé magasra ugrani s a levegőben szétterpeszteni a lábakat, úgyhogy a labda a láb között a falat érte.

2. Úgy tenni, mintha ugrana, s egyszerre mélyen leguggolni: a labda magasan felette csapott el.

3. Kettős homorítás. Előre vetett lábbal felugrani, s a levegőben egyszerre hátracsapni a lábat és nagyot homorítani, úgyhogy a labda a hát mögött találjon falat.

4. A kezet föl a fülhöz kapni, s helyben megállni. Bibó azt hitte, hogy most ugrik és nem ugrott. Helyben maradt. A labda alatta süvített el. Micsoda kacagás. Bibó hogy szégyelte magát!

5. Mint a villám hasravágódni.

Taps, ordítás, éljenzés!... Piki remekelt. Letudta az ötöt, most következik Bibó eggye... Csak egyet kell tempózni, de amíg Piki talál, mindig ott marad.

Piki feláll, Bibó feláll.

Dobják egymásnak a labdát. A szabály az, hogy három dobás között egyszer stukkolni kell. Piki már az elsőre stukkol... Zsupsz! Bibó fenekén csattan a tömött labda. A kemény kő sajog, de a gimnazista visszatartja magát és még csak arcizma se rezdül meg...

Újra!... guggolni próbál, - zsupp!... vállon találja Piki...

Következik a harmadik. Piki épp stukkolni akar, mikor felordít Buócz:

- Itt a Duplex!

A labdát már nem lehet visszafogni, kicsúszik, repül és csörömpölve törik ki egy ablak.

A vér megfagy a szívekben, egy pillanatnyi rémület, aztán vad futás...

Csak Bartos Elza marad ott... Mi köze neki a fiúkhoz? A többi ki az Esterházy-utcába és onnan futva a Sándor-utcába.

Piki szíve vadul dobog... Mi lesz ebből?...

- A nevem nincs ráírva a labdára!... - mondja.

- De ilyen labdát csak te tudsz fonni, Piki!... - sunyiskodik Alter.

- Eskü!... Becsület... - kiáltja Huber.

- Eskü!... Becsület... - zúgja utána a kar, ami annyit jelent, hogy a történtekről senkinek egy szót se.

És szétszéledtek és hazamentek.

Piki nem találta a helyét. Délutánra meg kellett tanulnia egy kis verset, melyet magyarból kapott fel, de az apró sorok sehogysem mentek a fejébe. Egyre az ajtót leste, nem kopogtat-e valaki, nem jelenik-e meg a küszöbön a Duplex!

Csend volt, vésztjósló csend.

Szokása ellenére a szobába húzódott. Máskor a konyha volt rendes tartózkodási helye, mert ott édesanyja rétestésztát nyujtott, libát vágott fel, káposztatorzsával ajándékozta meg, mindig akadt nézni, torkoskodni való, de most a magánosságot kereste. Hasra feküdt a kanapéra s maga elé tette a könyvet.

A betűk tótágast állottak, amíg értelmetlenül bámult a sorokra:

Szülőföldem szép határa,
Meglátlak-e valahára?

A nagy "Sz" betű tempózott, kettős homorítással elvált egymástól, az "M" leguggolt, azután felugrott... Rettenetes, mi minden történhetik? Talán többé nem is megy a Muziba, a Kis­tériekhez csatlakozik, hiszen csak az Ősz-utcán kell végigmenni... Igaz, hogy ott Kottasz a vezér, nincs annyi hely, nincsenek régi római sírok, s érdektelenebb a "rabló-pandur", de viszont nincs Duplex és egy nagy, szürke tűzfal alatt könnyebb a stukk.

- Nem!... Nem!... súgta... Nem hagyom ott a Muzit... És ki tudja, hogy ki törte be az ablakot?... Elhangzott az "Eskü... Becsület" Az indiánok népe megtartja szavát s ha csak Alter nem lesz áruló... Nem lehet! A nagy törzs megbünteti...

De ebben a pillanatban... hallotta, óh, de hogy hallotta! - nyílott a konyhaajtó, a kövezeten furcsa, nehéz koppanás... ez Duplex lépése...

És nyílik az ajtó és ijedt, sápadt arccal belépett az édesanyja, és kezében a labda!... Az ő labdája, az ablaktörő harisnya...

Piki anyjára nézett, az ajka megremegett, de azért keményen mondta:

- Kicsúszott... Nem akarattal...

A küszöbön felmerült Duplex...

- Ety florin nyolcfan grajcár! - görögtek ki szájából a tört magyar szavak. - Az ablag annyi mekvan, üzeni az ikazkatóság...

- Egy forint nyolcvan krajcár!... - kiáltott fel kétségbeesetten Piki mamája, és már ütésre emelte a kezét.

De Piki keményen, szemrebbenés nélkül állott.

- Három hónapig nem eszem kiflit reggelire!... - mondta határozottan. Tudta, hogy vétkezett, bűnhödnie kell.

- Többé nem mégy a Múzeumba!... - szólt komoran édesanyja és a szekrényből elővette a pénzt...

Duplex elkopogott és könnyek közé merült a két sor:

Szülőföldem szép határa,
Meglátlak-e valahára?

Mintha a Muziról írták volna.