Petri György 

Függelék helyett

2025.06.30.

"Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad…" – Petri György életművének harca a kritikai recepcióval

A hetvenes évek: "A megbántott Metaforák szörnyű haragra gerjedtek…"

"… nem származásom okán akarok a fiatal értelmiség költője lenni, hanem művészi szükségességből. A művészi alakítás ma sem lehet más, mint a társadalmi élet politikai és filozófiai elveken alapuló szemléletének és kritikájának egy módja" (Petri György).

 

Az elfogadók

"A köznapi villanások, a sokdimenziójú történet fölött az elmélkedés ugyanakkor a létünk egyértelmű s szilárd erkölcsiségét, fókuszát kutatja. Amely végül is ’kimondhatatlan’, noha vágya romló testünkkel azonosuló értelmünkben lakik: ’Dagad / halálosan mint elkötött láb / az utolsó utáni / beszélhetetlen beszéd.’" (Fogarassy Miklós 1971: 46).

"az általam értékeltek legjelentősebbje" (Tamás Attila 1971: 749–750).

"Petri szemérmes, de elszánt törekvése a lírai pátosz visszaszerzésére használható anyagot talál itt, [ti. A szerelmi költészet nehézségeiről] […] a kötet szokatlanul tudatos felépítésének logikáját is érzékeltetni próbálva – eljutottunk az első ciklus rossz közérzetét megvilágító ’magyarázatokhoz’. Petri a német romantika nagy alakjaiban fedezi fel azokat az őseit, akiknél a rossz közérzet először párosult határozott történetfilozófiai tudatossággal. […] Meggyőződése, hogy nem lehet forradalmi könyvet írni a forradalom ellen, mint Novalis vélte. Viszont nem idegen tőle ’a metsző eszű rosszhiszeműség’, mellyel e romantikusok figyelték korukat. Elutasítja a hivatkozásokat az átmeneti korszak nehézségeire, mert úgy látja, ez csak arra szolgál, hogy az ideiglenességet konzerválja. A ’magyarázatok’ lényege abban van, ahogyan iróniáját önmaga ellen fordítja. […] éppen ez az önemésztő illúziótlanság teszi lehetővé – persze Petri tehetségével párosulva –, hogy a Magyarázatok M. számára nem ígéretes kezdeti próbálkozások gyűjteménye, jóval több annál: egy induló életmű első szakasza" (Várady Szabolcs 1972: 67).

"József Attila költői hagyományából Petri számára az a legfontosabb, hogy a versek középpontjában ki nem kezdett személyiség áll, […] akit öröm és kín telibe talál, és aki ezért közvetlenül artikulálja örömeit és kínjait. Szilárd és nagy intenzitású centrum ez, s ezért a költő bizton indíthat a legegyszerűbb és a legközvetlenebb élettényekből […] Az anyag nem problematikus József Attila számára, s távol áll a kimondhatatlan költő dilemmájától. A lírai közvetlenség, amelyért az ő művében még nem kell a banalitás vagy a dagályosság adóját megfizetni, mindig az evidenciával függ össze, s ez a líra szubjektuma: személyesség és személyiség között nem feszül sem ellentét, sem distancia" (Radnóti Sándor 1974: 129).

"Töredékességükben is fel tudják idézni azt a virtuális egészt, aminek – szükségképpen! – töredékei. A klasszicista hajlam: egy-egy élesen kimetszett kép, minden kommentár nélkül. De mivel az anyag (a kor stb.) merőben klasszicizmusellenes: a vers töredékjelleget és epikus ’irányulást’ kap – egy általánosabb közérzetbe helyeződik, amit további részletek hitelesítenek és ’adnak ki’ – a kötet egész" (Várady Szabolcs 1990: 57).

"… e bonyolult és keserű motívumok megszólaltatása [a ciklus] néhány versében olyan dalszerű könnyedséggel, schuberti lebegéssel párosul, amely föloldani, elzsongítani látszik a fájdalmas gondolatokat […] az életforma dekadenciájára utaló motívumok a fölfokozott, a gúnytalan választékosságtól, a halkhangú, póztalan szenvedés jelenlététől valahogyan új kapcsolatba kerülnek, és új jelentést kapnak". "Petri számára […] lehetőség nyílik az átélés változatainak, az érzelmek árnyalatainak differenciált lejegyzésére, ha nem a kínok kínjáról volna szó, azt mondhatnánk: rendszerezésére. Mintha valami morbid, önpusztító kéj vinné előre, ciklusról ciklusra mélyebbre hatol a vereség és a csalódás, valamint a tiltakozás, az érzelmi lázadás sokféle módozatába, formájának elemzésébe […] alaphangját talán a közvetlenül a katasztrófa után eszmélő ember félig még tompa, kába helyzetfelismeréséhez hasonlíthatjuk.(…) a tagadó, a reménytelen interpretáció ellenére maga a tárgy és a költői érzelem, a megbékélésvágy olyan szelídséget, megadó hangulatot kölcsönöz ezeknek a verseknek, amely néha a semmi ágán ülő szív vacogásának József Attila-i pillanatát hívja elő" (Csűrös Miklós 1975: 662).

"… a periódus legsúlyosabb új költőegyéniségei között a legjelentősebbnek, a legerősebb és leginkább bizonyított tehetségnek látja" (Kis Pintér Imre Szubjektív jegyzetek költőkről című írásából – 1979 – idézi: Keresztury Tibor 1998).

"Petri nem választja a probléma feloldását sem a személyesség zárójelbe tételével, sem a személyesség ironikus túlhangsúlyozásával – a látványos nem-azonossággal és a látványos személyességgel –, bár kétségtelen, hogy költői mozgásterének ez a két szélső pontja. Megoldása […] a lírában sok nehézséget támasztó eredeti dolog: a történelmileg analizált személyesség." "… ennek az életnek elidegeníthetetlen része, az élet formája az elemzés, létének megértését nem ösztöneire bízza, hanem a kívülről szemlélt személyes motívumokra, és a környezetben, lehetőségekben lecsapódott történelmi konkrétumok összefüggéseiből próbál visszakövetkeztetni rá…", "… a forró szomjúsághoz, a hiányhoz való hűség adja gerincét a lírának és a gerincességet szubjektumának", "Ezzel kétségtelenül lokalizálja költészetét az értelmiség filozófiailag orientált rétegéhez, lírai szubjektumú értelmiségi, akinek életalapjai végiggondolása: életforma." "Mégis, nehezen tudnék elfogadhatatlanabb olvasatot elképzelni, mint amely valamely rétegspecifikus költészet dokumentumaként tekintené Petri György versét. Az értelmiségi szellem életformája szociológiai eredete ellenére sem tekinthető pusztán a munkamegosztásban elfoglalt helynek. […] e szellemi életformának, amelynek rendelkezésére állnak a világ értelmezésének, de nem megváltoztatásának eszközei, belső problémájával Petri tisztában van, mégis, a fogalmi gondolkodás életformájának s természetesen nem magának a fogalmi gondolkodásnak a versbe vitele jóval általánosabb kérdéseket vet föl, mint amit akár e vékony – bár internacionális rétegnél nagyobb integrációk is önmagukba zárhatnának, míg a versek helyi színezetének célja jóval szűkebb: egyetlen ember életkörülményeinek ábrázolása. Az "’Értelmiségi vagyok’ versbeni kijelentése, vagy kimondatlan kisugárzása tehát nem az entellektüellek hiú öntudatát hivatott kifejezni, hanem […] ’a helyszín hitvány riporteri rajza’, és a fölfakadó ’lappangott, sunyi konzekvenciák’ közötti közvetítést, amely e költészet programjának és problémájának, az egy személy megformálásának útja" (Radnóti Sándor 1974: 129).

"… másoknál hamarabb jut el addig, hogy az 1968 utáni értékvákuum jól ismert frazeológiájú leírásának, az uralkodó értékek hatástalanságának s az újak még meg nem jelenésének, a történelem-hiány, a fölöslegesség, a ’semmi sem változtatható meg’ nemzedéki élményének versszemléleti, politikai konzekvenciáit is átgondolva egyfelől a végső érettség, a befejezettség jeleit mutató epigonizmus beszédformáit, másrészt a lírai megszólalás kérdésessé váló nyelvi aktusának, az addig uralkodó József Attila-hagyomány megosztásának, újraértelmezésének progresszív alakzatait ismerje fel" (Szilágyi Ákos 1979: 267–268).

 

A kánon őrei

("A gyanakváson túllépő elutasításnak az a légköre, mely Petri György indulását már a kötetét megelőzően is a marxista kritika részéről körülvette, a huszonéves költő alkati kételkedését, negativisztikus látásmódját s belső természetű eszmei- ideológiai meghasonlását szkeptikus, bizalmatlan, kiábrándult magatartássá mélyítette […] a hetvenes évek közepére a Tandorié mellett a korszak elrettentő szitokszavaival – pesszimizmus, dezillúzió, befelé fordulás, ezoterikusság, filozofálás, gyökértelenség, távolságtartás, öncélú modernizmus – így a hagyományok megtagadásának, a társadalmi valóság iránti érdektelenségnek első számú kimondott vagy egyértelműsített illusztrációs anyaga lett, s szándékukkal ellentétben pályakezdésének súlyát rendkívüli módon megnövelte" (Keresztury Tibor 1998).

"… csak fejcsóváló fájdalmat csihol, vagy ingerlékenységet görcsös és bőbeszédű vergődéseivel szemben" (Falus Róbert 1971: 7).

"… az energiái kilencven százalékát ocsmány pocskondiázásra pazarló költőnek verébre sem ajánlatos ágyúval lőni, fantomokra meg különösképpen nem" (Falus Róbert 1974: 7).

"… a hitelesítés egy erősen vitatható szemléleté", és: Petri "gondolatisága szkeptikusan és nem távlatosan racionalisztikus, nem rendezett költői világnézet", "a művészi világkép egészének problémáiról van szó", "nem eleve érték az élményi indíttatású, képekre épülő lírával szemben a létkérdéseket, ’ontológiainak’ mondott dilemmákat boncolgató tudat- és gondolatköltészet. A gondolatiság világnézeti tartalma s nem ismeretelméleti-tipológiai státusza a forma- és értékmeghatározó. […] alapvető a kritikai-szemléleti vitám e fiatal költő első kötetének művészi világképével, ugyanakkor mégis az év legjelentősebb pályakezdésének tartom könyvét. A formátum, a tehetség, a teljesítmény feltétlen elismerése nem mindig kell hogy együtt járjon az apologetikus kritikai igazolással." "Rólunk szól ez a nagyerejű Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből – itt, ebben a József Attilát költőisége egyetlen vonulata, rétege mentén torzítva-továbbfolytató közéleti-politikai versben meg a Történet és elmélkedés címűben fogalmazza meg legélesebben az átmeneti történelmi periódus sommásan negatív – aligha elfogadható – költői értékelését" (Agárdi Péter 1972: 292).

"… elkésettség és dezilluzionáltság", "Léggyökerekkel nehéz szilárdan megkapaszkodni", "… furcsa persze, ha valaki – mint Petri György például – baloldali értelmiséginek nevezi magát egy olyan országban, amelyben legális jobboldal nem is létezik, de hát értsük ezt úgy, ahogy nálunk ma egyedül érteni lehet: szocialista értelmiséginek nevezte magát" (Faragó Vilmos 1971: 13).

"Van aztán persze (hogy ne volna?) ennek a pszeudointellektuális lírának demi-sec változata is, amely hol Vas István (egyébként lenézett) ómódi modernségéből szólít magához egy-egy elemet a Vas István-i lírai személyiség- és intellektuskohézió nélkül (amit ’programos dezillúzióval’ helyettesít), hol pedig Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky János magasfeszültségű költészetéből próbál befogni egy-egy kóbor áramot" (Domokos Mátyás 1977).

" … sajátos, távlattalan világ képéig jutva el…" (Vasy Géza 1977 és 1980).

"… egyhangú csalódást váltott ki" (Kabdebó Lóránt 1980: 478).

(Az elismerők bíráló megjegyzései: néhány versénél "az értekező prózát igénylő gondolatiság költészetté formálása szinte teherré válik számára" (Alföldy Jenő 1971: 121).

"Félő az is, hogy radikális filozófiai meggyőződése, indulatai meggondolatlan gesztusok felé is elviszik." Kis Pintér Imre, 1979)

 "

A nyolcvanas évek: "Metaforákban nem bővelkedek. / Gyulladt, száraz / disznószememben minden magamaga."

"Nem a személyességgel akartam leszámolni, hanem annak az úgynevezett ’lírai hősnek’ a fikciójával, aminek semmiféle empirikus személyességhez nincs köze, hanem bizonyos poétikai klisékből áll: egy valahol spontán kialakult normarendszer megszabja, hogy milyennek kell lenni a költőnek." Majd: "… nem látnok vagyok, nem vátesz, nem isten küldöttje, hanem a hatvanas években felnőtt, író foglalkozású budapesti lakos" (Petri György 1982).

 

Az elfogadók

"Petri nem írt az utolsó néhány évtized kelet-európai történelméről, hanem MEGÍRTA." (Farkas Péter 1982: 19).

"Petri legmagasabbrendű lírája ugyanabból a költői anyagból való, mint az Örökhétfő alja darabjai, legmélyebb és legteljesebb versei a groteszkből és a redukált nevetésből születnek. "Írásmódjának egyik jellegzetessége "az egymástól legnagyobb távolságra lévő, legheterogénebb stilisztikai rétegek elegyítése, és […] a tudatos lemondás e heterogenitás megszüntetéséről. Ennek hatása, hogy a különböző stílusrétegek és a hozzájuk asszociált érzékenységek minduntalan relativizálják egymást. […], a pátoszt iróniával csapják agyon." (Könczöl Csaba 1986: 185).

Petri (és még Nádast, Jeles Andrást említi) költészetének lényege "az Egész hiányáról alkotott egészvízió" "a ’68-asság’ joggal tekinthető úgy, mint a tradicionális progresszió utolsó fejezete, melynek hátterében drámai lehetőségként még egy elvontságában is szilárd meggyőződés áll: annak tudata, hite, hogy egy olyan értékvilágra, szellemi teremtő erőre szükség van, melyben a tények megfeleltethetők a valóságnak". 1968-nak "Petri számára egy történeten túli metafizikai értékrendet őrző baloldali hagyomány paradigmájában egyaránt ’elválasztó történelmi jelentősége van’, s ebből következően az értelmiségi köznyelvben használatos ’68-asság’ megjelölés helyett ’tragikus gyűjtőfogalomként’ értendő" (Balassa Péter 1989: 291–292).

"Petri költészete épp a szemléleti meghatározottságaiból egyébként kínálkozó ’cinikus, súlytalan, agnoszticizmusba transzcendentált pesszimizmusba’ való belefulladástól áll a legtávolabb, mert legprózaibb indíttatású versei mélyén is pontosan érzékelhető az így felfogott létezésnek mint egyedüli lehetségesnek a tragikuma." "… nem arról van szó, hogy egy elveszített, de valaha megvolt dolog után vágyakozna a lírai hős; ez ugyanis csak egy tradicionális magatartást és költészetet hozhat létre. […] A ’megvan’ jelentése viszont azt sugallja, hogy nem elvesztésről, hanem soha meg nem szerzésről van szó, amiről – mármint arról, hogy a vers és a magatartás mindig mégis erre, a megszerzésre irányuljon – nem lehet lemondani" (Dérczy Péter 1989: 867).

"Nem valamiféle társadalomkritikai valóságvonatkozások konkrét beemeléséről van itt szó, hanem arról, hogy a végletes csalódottság privát életközege, a kiábrándulásnak a hétköznapi léttörténések mikrovilágán átszűrt perspektívája az eddiginél is erőteljesebben a kortapasztalat ’nagytörténetének’ távlatába helyeződik, egy kelet-európai s ’68-as’ kontextus keretében értelmeződik […] az Ismeretlen kelet-európai költő…, a Hatvannyolc tele vagy az Összeomlás minden korábbinál tapinthatóbban köti a személyiség belső világát meghatározó történelmi események élményéhez, nem gondolom, hogy pusztán ezáltal például az utóbbi mű esetében ’par excellence’ politikai verset olvasnánk, Petri ötvenhatos verseinek elsőjét". "Fel sem merül a történelmi kulcsélmény képzete, annyira rokon a vers indulatanyaga az önostorozó személyes széthullást ábrázoló versek eruptív indulatával" (Forgách András 1989: 932).

"Petri György verseit az elmúlt tíz-tizenöt évben többnyire egy illúzió táplálékául fogyasztottam; segítettek elhinni, hogy talán mégsem vagyok teljesen hülye" (Németh Gábor 1989: 9).

"Az élet nem lett elviselhetőbb ebben a költői világban, de változott. Él, és úgy látszik, – élni akar" (Radnóti Sándor 1989: 129).

"Ez a ’par excellence’ politikai vers […] minden ízében szemléleti, szemlélődő, visszapillantó, emlékező, elemző, személyes tapasztalatra épülő forma, nem a világ megváltoztatásának szándékával írta a költő, nem ostorozza benne vélt vagy valódi ellenfeleit, nem ad receptet, nem szólít fel semmire" (Forgách András 1989: 918).

 

Az idegenkedők

"Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?"

"… Később, egyetemi tanulmányaim során / marxista lettem, igaz, hogy ausztro,/ ami sokat levont filozófiai szalonképességemből mivelhogy / ez valódi, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette. / Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre, / viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul / igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel. / A nevelés hatásos volt: egyszer s mindenkorra / kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam / a tudatos szubverzív tevékenység / rögös, keskeny, kaptatós, de mégiscsak / egyedül járható ösvényén" (Petri György, kiem. Sz. E.).

"… őszintétlen […] álkiégett", "már-már a felvett póz határán illeszkedik bele a fiatalkori elidegenedés ismerős témakörébe" (Lengyel Balázs 1982: 350).

(Világnézeti tartalom tekintetében az egyébként kitűnő monográfiát író Keresztury Tibor is értetlennek látszik:) "Abban, hogy Petri különútja a hetvenes–nyolcvanas években másfajta fordulatot vesz, s a közös szellemi-szemléleti gyökerek ellenére is kívülreked a ’68-asság’(természetesen igen heterogén, a revízió eltérő változatait felmutató) hagyománykörén, a világkép konkrét ideológiai-eszmei bázisának összeomlása is fontos szerepet játszott. 1968 történelmi kudarca ugyanis a költő gondolkodásában nemcsak az egységes és univerzális Nagy Világnézet illúzióját számolta fel, de annak legfőbb legitimációs hátterére, a marxizmusra is vereséget mért. […] Legfőbb pilléreiben ingatta meg azt a történetfilozófiai stratégiát, gondolkodói gyakorlatot, amelyet Fodor Géza ’elvont radikalizmusnak’ nevez, s amely a fiatal Marx újrafelfedezéséből kinövő ’reneszánsz’ marxizmussal nemzedékük eszméléstörténetében az ’emberi emancipáció’, az átfogó, mindent elrendező elmélet ígéretének utolsó tartalékait élte fel. Egy monokultúrás korszak törvényszerű, mert laicizált, szekularizált, ’vallásként’ egyedüliként hozzáférhető, megismerhető és alkalmazhatónak tetsző eszmerendszert kínáló kollektív tévedése volt ez, a beidegzésekben máig ható utópia…" "aztán az egységes, zárt költészet célképzetével leszámolt, az integratív személyiségkép hiányának kérdésén túljutott kései líra relativizáló, nyitott, az összpontosítás feszességét fellazító, mégis sűrű nyelvi terében Petri az addig vezető út minden tapasztalatával végső poétikai és létevidenciák tapasztalataira találjon rá… A hullás, a zuhanás, a remények felszámolásának invenciózus, öntörvényű útja ez – tragikus történet, melynek katarzisa útközben, a reflektálás módja révén, elveszett" (Keresztury Tibor 1998: 31).

"… ideológiakritikai negativizmus", "a művészetet sorsprobléma helyett ornamentális kérdéssé lefokozó, a nagyságról mint lehetőségről lemondó, a szubjektivitás kohéziós erejét felszámoló, a tragikum iránti érzéket a végzettel való szembenézés elhárításával elveszítő szituációjára Petri György nem a visszavétel ellenhatásával reagál…" (Balassa Péter 1989: 294–303).

 

A kilencvenes évek: "Az én szemem száraz. Nézni akarok vele."

"Az egyik hülyét felváltja / a másik. Na jó, persze, / ’gazdasági síkon’, meg Euro-izék, / sat, sat…"

"Durva planéta ez, itt élsz / már ötven, vagy hányezer éve? / Ostoba bánkódásnak itt helye / nincsen. Győz az ököljog, / lapít a vén disznó, / sunyít Isten."

"… az, amit Marno János mondott rólam egy szép kis írásában, hogy én vagyok az igazi politikai költő. Ezt én vállalom, abban az értelemben, hogy nekem centrális problémám a politika, az én személyes problémám". (Petri György)

 "

Az elfogadók

"Petri teljes eddigi életművének a moralitás, a morális tartás felőli megközelíthetősége mellett próbáltam érvelni…" "Arra a kérdésre keresem a választ, hogy amennyiben a versekben megszólaló beszéd valóban nem mások helyett, egy létező vagy elképzelt közösségre érvényesíthető ítéletet alkotva szól, vajon milyen pozíció ez, és miféle magabiztosságot kölcsönözhet? A kérdést Petri […] defenzív programja felől szeretném megközelíteni – ez a program olyan régi-új területeket nyitott meg, amelyek a hagyományos, kultuszközpontú költői szerepfelfogás számára illegitimnek bizonyulnak, s így kizáródnak a költészet e felfogás által tételezett illetékességi területéről. Ennél fogva Petri nyitása egyszersmind számos lehetőség visszanyerését is jelenti. Amikor ezt a közmegegyezést mondja föl Petri, nem egészen szűz területeket hódít meg a költői beszéd számára, hanem képessé válik lírán belüli nyelvi formát adni olyan, a magyar lírai hagyományban radikálisan új témáknak, amelyekkel eddig vagy nem volt még alkalma szembesülni az olvasónak, vagy akár olyanoknak, amelyektől… elszokott a ’hagyományos’ líra közönsége." "Petri György valóban nem mozgalmi költő, és az életmű valóban ellenáll az efféle értelmezéseknek […] Petri számára a politikum személyes probléma, s ily módon politikai verseiben is mindig egyes szám első személyben beszél. Ugyanakkor a közéleti szerep problémája természetesen nem fedi le a morális tartalom kérdéskörét, és az is belátható, hogy a reprezentativitás elkerülése itt nem jó ellenérv. A ’csak egy személy’ nem vátesz és nem próféta, valóban nincs ’semminemű képviseleti ambíciója […] magán kívül senkit nem képvisel, de saját képviseletét sem engedi át másnak." "… a kései Petri költészetében a politikai szféra már nem bizonyul költőileg belakható területnek, tágabb hordozójának, a szabadságnak az eszméje megőrzi mindenkori tétjét, a folyton kockára tett és folyton kiküzdendő emberi méltóságot" (Keresztesi József 2001: 74–81).

"E költői világ alapértékei sohasem változtak meg. S az utánuk való ’sóvár vágy’ se múlt el. Ezek Petri minden sorát áthatják. Megváltozott viszont az a látószög, az a jellemző magasság, amelyből a költői személyiség visszatekint az életre, ami megszabja, mennyit és hogyan láthat belőle…" "Petri – Vas István, Eliot és Kavafisz felszabadító példájához kapcsolódva – kezdettől fogva arra törekedett, hogy költői nyelvét a mindennapi nyelv anyagából fejlessze ki." "… a Magyarázatok […] végigvitt patetikus hanghordozásával szemben most egészen új esztétikai minőség, a tökéletesen természetesnek ható és mégis költői versbeszéd, a leeresztett hang következetes megtartása [jellemzi, Sz. E.]" "A csoport szintjén jelentkező vagy a nemzeti, sőt közép-kelet-európai értelemben vett ’közösségi’ problémák csakugyan mintha kiszorulnának Petri költészetének középpontjából, és tisztán individuális, sőt szélsőségesen szinguláris problémák nyomulnának a helyükbe. Csakhogy ezek a privát problémák az emberi élet és létezés abszolút egyetemes, és alapvető, végső kérdései. […] Nincsenek közösebb problémáink" (Fodor Géza 1991: 12).

"… pozitív politikai tapasztalat […] nem volt más, mint a közép-keleteurópai polgárjogi és demokratikus ellenzéki mozgalmak s a második nyilvánosság kialakulása és életképessége. Mindez nem befolyásolta Petri pesszimizmusát, de megteremtette a kívülállásnak és a belső függetlenségnek-szabadságnak azt a terrénumát, amelyben a költő felmondhatta mindazt a formális és informális kompromisszumot, amely az értelmiség és a hatalomviszonyát jellemezte […] »Homályos föltételeket nekem többé nem szabnak.«" (Fodor Géza 1991: 190).

"Petri György első kötete a ’kelet-európai költő’ lírai típusának, a költői reprezentativitásnak utolsó megoldása, mely költője számára is folytathatatlannak bizonyult. Ám eleve is a megoldás föltétele volt, hogy e költői magatartás patternjeit sorra felszámolja: konstruktivitás helyett dekonstrukció, önszeretet helyett önutálat, remény helyett reménytelenség" (Radnóti Sándor 1991).

"A most kibontakozó magyar történelmi fordulatokban megmutatkozik az ő nagy költői aktualitása […] Úgy látszik, az ő lírájában formálódtak ki a megfelelő művészi szavak  tapasztalataink feldolgozására és elviselésére. Ha arra a fásult, szürke, elnémító semmilyenségre, a korszak puhán gyűlő mocskára gondolunk, amelyben élni volt szerencsénk, akkor ezeket az évtizedeket az ő mindent áteresztő, az önvédelem szűrőit és lencséit alkalmazni tán alkatilag képtelen szemével látjuk" (Radnóti Sándor 1990).

"Ez a rendszerváltás előestéjén született vers azt tanúsítja, hogy azzal kapcsolatban sem voltak illúziói Petrinek, ha nagyon kívánta is […] akármennyire tudható az, hogy a profetikus attitűd milyen távol áll ettől a szövegvilágtól, az ember óhatatlanul elgondolkodik kissé ilyen helyeken, hogy talán mégis" (Vári György 2004: 95).

"Petri György azért vált a hetvenes évek végétől kezdve a demokratikus ellenzék kultikus, központi alakjává, mert verseiben a második nyilvánosság értelmezői közössége önnön meghasonlásával, ideológiai talajvesztésének és új, rendszerkritikai alapállásának kifejtettségével, a ’68-asság’ eszmei-érzelmi tartalmaival is szembesülhetett." "Petri annak minden következményével együtt vállalta az ellenzéki költő szerepkörét" (Keresztury Tibor 1998: 13).

(A Kelet-európai költőről): "A vers időtállóságát mi sem jelzi jobban, mint hogy érvényessége nemcsak a mű visszadatált idejére és megszületésének évére, 1968-ra visszavetítve döbbenetesen evidens, hanem 1989 utáni olvasatát is az aktualitás elemi élménye hatja át" (Keresztury Tibor 1998: 76–77)

"… ez a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyon, amikor több strukturális összetevője – nyelvi, poétikai, tematikai radikalitása – a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat" (Keresztury Tibor 1998: 20–21).

"Nem betetőző, szintetizáló, hanem konfrontatív és kezdeményező típusú költészet ez, mely az adott lírai paradigmák lezárása helyett önnön megtalált lehetőségeinek kimerítő következetességű, teljes kiaknázását célozza meg" (Keresztury Tibor 1998: 27–28).

" …a romlandó testiség, érzékiség, és pusztulás vízióit képes áttételek nélkül politikaivá transzcendálni: az érzéki otthontalanság és sivárság képei észrevétlenül telítődnek egy mozdulatlanná dermedt kor polgárának közérzetével, politikai tartalmával" (Kovács Dezső 1990: 2).

 "

A költői életmű jelentőségének lefokozói

"Hovatovább csak egy maradt velem, / de az igen Istennek hála érte! / A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm: / egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, / és egy kazánház tekergő csövei / burkolva üveggyapottal és sztaniollal. / … / A mosoly / egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,/ a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, / … / De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól / iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – / Mert az angyal a részletekben lakik"(Petri György: Mosoly, 1999),

"Mottó: ’Egy korszakküszöb előtörténete csak utótörténetéből tárható fel.’ (Hans Robert Jauss) […] a periódusküszöb előtti szituáltság a hagyományozott formák közlésképtelenségének korlátaival való szembesülés átmeneti helyzetében írható le" (Kulcsár Szabó Ernő 1993: 126–143).

"Eszmények vagy eszmék helyett ez a költő a nyelv elkötelezettje, s mert nincs rá felhatalmazása, nem is akar többnek látszani" (Keresztury Tibor 1998: 192).

"… e racionális önkontrollban megnyilvánuló nyelvi elkötelezettség a kultikus költői szerepfelfogás ellenében fogalmazódik meg" (Keresztesi József 2001).

"Petri politikai költészete […] a Petőfi-modell folytatásaként fogható fel: az ő politikus költői megszólalása is, miként hajdan a Petőfié, magánemberi. A politikai véleménymondás, az állásfoglalás itt, e téren belül, mindvégig magánbeszédben, szigorúan csak magánvéleményként van megfogalmazva; e beszédmódban a politika a magánélet része, nem pedig fordítva […] Ezt a felfogást véli – jogosan – rokonnak a mai Petri, emiatt tudja egyazon gesztussal kezelni szerelmét és politikáját, lételméleti fejtegetéseit és politikai indulatait. A politika nem nő fölébe az életnek, ’a szerelemnek’ – csak éppen nélküle nem lehet elképzelni az életet; a politikum mint magánérdeklődés tárgya jelenik meg (hisz a magánéletet fenyegeti és teszi lehetetlenné), s megfordítva: a magánélet mint a politika játékmezeje jelenik meg, hisz a legcsekélyebb jelentőségű gesztus sem nélkülözi, a körülmények szorításában a politikum mozzanatát" (Margócsy István 1996: 161).

(A Valami ismeretlenben sok a műfaj, a forma, de mind rontott): "körülbelül tíz minősíthető szonettnek, ám a forma […] minden alkalommal kibicsaklik: betoldások, széttört sorok, kancsal rímek jelzik a költői anyag ’helyi sajátosságait’. Ez a legkevésbé sem hiba, nem is a forma önálló poétikai átértelmezése, inkább a leromlott tárgyi világ pontos megjelenítése a nyelv és a forma révén." (Márton László 1991: 505).

"Petri 80-as évekbeli költészetét – miközben az poétikailag deformálódott – megemelte az alkalmiság, ma ugyanez a körülmény akkori líráját leértékeli számomra (és nemcsak a kimondottan politikait). A 90-es években pedig egyre inkább új irányt vesznek versei. […] az baj, ha egy mű a korabeli kontextus nélkül nem értékelhető, mert akkor az mint mű eltűnik a letűnő korral együtt" (Károlyi Csaba 2008).

"… a már korábban kialakult mítosz jelentős része eltűnik az idővel, sőt, már el is tűnt" (Angyalosi Gergely 1999: 169).

"… amíg ott [ti. az 1990-es Valami ismeretlen kötetben] a versvilág a klasszikus-modern lírahagyomány főként a kései József Attilán ’átértett’ eszményét és annak radikális elmozdítását még egyszerre tartja fenn […] a Sár az egységbe foglalás, a sokrétű poétikai egyidejűség ebben megnyilvánuló szándékának, ’működtethetőségének’ éles kritikájaként, sőt feladásaként értelmezhető" (Keresztury Tibor 1998: 157).

"… a költő-szerep deszakralizációjának végpontja […] a Sár-versek túllét felőli beszéde itt dialógusba lép a költői pálya korábbi szerepeivel is". "… szinte átmenet nélkül szűnik meg a tisztánlátás, a nézés vagy akár a nézelődés morális kényszere, a végső evidenciák felőli beszéd létjogosultsága […] nem lehet többé az ’el nem fordult tekintet’ éthoszáról beszélni" (Keresztury Tibor 1998: 159).

 "

A kétezres évek: "Talán jő majd egy jobb kor,/ amely nem ismer fagyott sebeket […] Amelyben az esett / embereket Isten hidege nem veszi meg…"

"Itt most a nincs van. / Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek / virágkora. Nem! Nem! Nem! / Ezt nem akarom! /Sok a felkiáltójel. / A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének. / Kérdésessé vált / létezésem értelme."

"… miért, miért, miért nem éppen / én vagyok a szenvedő alanya ennek / a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved / embertársaim bő egyharmada, / gyerekek, nők, csecsemők garmada, / ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen /(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen). / Egyenlőtlenség! / Testvérietlenség! / Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék!" (Petri György)

 

A nagyra értékelők

"Petri a fiatal magyar értelmiség ama csoportjának kiemelkedő tagjaként tűnt fel, amely a hatvanas évek közepén érzékenyen ismerte föl – a saját bőrén – a létező szocializmus fonákságait, válságjelenségeit, gazdasági, társadalmi, politikai pangásának tüneteit, s mit sem törődve a kötelező illemszabályokkal, szóvá tette őket, akár a közelmúltról beszélt, akár a jelenről vagy általában – ha úgy tetszik: elméleti – kérdésekről. Ezek a fiatalok nem fogadták el a hétköznapok forradalmiságának képtelen és álszent elméletét, hanem éppenhogy ’reakciósnak’ látták a hétköznapokat, s ezért kritikájukat adták…" "Petri közben is dolgozott; írta verseit […] az erőszakról, önkényről, elidegenedésről, a hazugságról, a butaságról, az ’örökhétfők’ sivárságáról, a filiszteri életformáról és magatartásról […] Természetesen politikai versei és verseinek politikai vonatkozásai váltották ki a legnagyobb visszhangot (nálunk ez így szokás) – ellenzői és hívei körében egyaránt. Különös jelenség, hogy e versek betiltói nem vették, nem látszottak észrevenni Petri György elkeseredett ragaszkodását az örök baloldal eszményéhez, s cinizmussal vádolták…" (Réz Pál 2000: 1522)

"Petri nem egy ’lost generation’ költője – egyébként is messze túlnőtt azon, hogy egy generáció költője legyen –, de a hangja egy mindenki máséval összetéveszthetetlen hang. Ez pusztán leíró megállapítás, de azért, hogy sok sora, tulajdonképpen minden sora – azonnal és kitörölhetetlenül, mintegy dallamként belém vésődött. […] A csoda, a hétköznapi nyelv látszólag minden megerőszakolástól mentes költészetté emelése a szemünk előtt játszódott le. Ez a nyelv úgy tűnt megemeltnek, mint a Duchamp palackszárítója, biciklikerekei és – leginkább – a vizeldéje, ahol nem annyira azok a teoretikus kérdésfeltevések látszanak gyümölcsözőnek, hogy akkor most mitől műalkotás ez, a művész művész volta teszi-e azzá?, mint inkább annak a látványa, hogy a palackszárító, például, a maga nemében tökéletes, arányos, célszerű, értelmes és plasztikus forma. […] Az élet áradása és hordaléka a poétika fehér kiállítótermébe kerül, ahol a szavak minden csiszolt felülete megvillan, és kiderül, hogy minden egyes szó sokkarátos…" (Forgács Éva 2000: 1477).

"Az életében és a verseiben is filozófus volt. Bár nem szerzett diplomát filozófiából, mégis filozófusként élt. Aki úgy rendezi be életét, ahogy azt általában jónak tartják (az emberek, az egyház vagy a párt), az kevésbé önálló és kevésbé bátor, mint az, aki önmagához, a saját ’életválasztásához’ (a sartre-i ’projet origineljéhez’) akar hű lenni. Petri a saját ’projet origineljét’ élte" (Endreffy Zoltán 2000: 1481).

"Tekintve, hogy nem saját nekibuzdulásunkból születünk akkor, amikor: a kortársléttel, ha gyötrelmesen is, valahogy meg kell birkóznunk. Petrit szerencsésnek tartom, sokan szerették, sokan gyűlölték, sokakat irritált, sokan éreztek iránta távolból diszkrét barátságot. Hogy miért? Talán, mert önkéntelenül testesült meg benne a korszak érzékcsalódástól mentes, identitásproblémákkal és érvényesülésvággyal nem küszködő (egyik) kulcsfigurája – mérethelyes írások lenyomataival. További evidencia, hogy jövőellenes volt, befolyása nem lévén, tojt az utókorra. Még annyit sem üzent az utódoknak, mint Weöres Sándor (’lépjenek át a bearanyozott hullán’), csak reményét fejezte ki, hogy az irodalomtudósok békén hagyják" (Dániel Ferenc 2000: 1489).

"Petri ismerte és sajnálta kicsit a megvert régieket. De amikor szóba kerültek, utoljára nem is olyan régen, mindig magától értetődőnek vettem, hogy kívülállóként beszél. Mert bár életkoránál fogva nem tartozhatott az ötvenhatosok közé, az sohasem volt kétséges előtte, hogy a magyar forradalom vérbe fojtása történelmi bűn. Arról pedig már tapasztalatból számolhatok be, hogy az újmódi maoistákkal nem pendült egy húron. Petri ugyanis mint verseiből tudható – jó darabig a Lukács György-féle változatban volt marxista. Ez igen nagy különbség." "Petri nem szovjetbarát kommunista volt ifjúkorában, hanem csak marxista. A marxizmus szellemi gyökerei pedig az európai filozófiai gondolkodás legmélyebb rétegébe nyúlnak vissza, s Lukács György jó kalauznak ígérkezett, hogy ide visszavezesse. Legfontosabb társadalmi fogalmainkban – hatalom, szabadság, tulajdon stb. – olyan ellentmondásokat mutatott ki Marx, melyeket máig nem sikerült feloldanunk. Hogy is ne inspirálhatott volna ez egy igényesen gondolkodó fiatalembert, miért ne inspirálhatna akár ma is? A nyugati marxizmusnak volt egy olyan, a lényeget tekintve másodlagos vonása, amely Marx stílusából ered. […] Ne érzelegj! Ha magadévá teszel egy eszmét, annak minden következményét kegyetlenül le kell vonnod. Kerül, amibe kerül. És mindig sokba kerül, legelőször a magad boldogságába, életébe. Önmegvalósítás és politika egyszerre? Micsoda gyerekség…" (Bence György 2000: 1491).

"Petri György programszerűen a József Attila-i költészet folytathatatlanságának hirdetésével lépett a magyar költészet porondjára. Két dolgot jelentett ez a tagadás: egyrészt a képviseleti költészet, a ’közéleti költészet’, azaz az implicit ’lobogónk: József Attila’ – program tagadását, másrészt […] ’az alapok bonyolultságának’ exponálásával a személyesség és a személyiség problematizálását." "Úgy vélem, Petri anakronisztikusságában nagyszerű kísérlete – amint ezt például Margócsy István is megállapította – rendkívül közel jár Petőfi Sándor költői vállalkozásához. Petri költészete szerintem az empirikus lírai individuum visszanyerésének sikeres kísérlet, sőt, hogy ennél is szalonképtelenebb állítást kockáztassak meg: korai önértelmezése és legkompetensebb értelmezői vélemények ellenére: éppen az empirikus és egyúttal reprezentatív lírai hős századvégi megteremtésének – hajmeresztően sikeres – kísérlete." "Petri Györgynek először verbálisan – s nem csupán verbálisan – meg kellett tagadnia a képviseleti-politikai költészetnek a hatvanas években uralkodó változatát, illetve a József Attila-i személyességet, hogy aztán szépen-lassan korszerűsítve újraírja, megalkotva a tagadott, hitelvesztett szerep- és költészetváltozatok hiteles, új és eredeti verzióját" (Arató László 2004: 74–76.)

"’eszmei kollízió’ – Petri ezzel a kifejezéssel jellemezte József Attila gondolkodását. […] önelemzései ’Petri György költészetét mint tudatosan feltárt s személyesen megélt politikai lírát mutatják be." "Petri állandóan hivatkozik Petőfire, Adyra és József Attilára" (Szentpály Miklós 2008).

(a Március 15-ikére című versről) "A szózatot a versnyelv nagymértékben lestilizálja, a megszerzett pátoszt újólag kikezdi, egészen az utolsó sorig. A szöveg utolsó szava, a nagybetűvel írt HAZA egyszerre jelenti a lestilizált szónoklatba beleillően az otthonunk csendjét, ahová a tüntetés résztvevőinek, a forradalommal egyidejű örökösöknek ideje volna a forradalmak után hazakászálódniuk, miután kihőbörögték magukat. Jelenti viszont másrészt a forradalom valódi eszményét is, mely e tradícióban egylényegű a szabadsággal ("Éljen a magyar szabadság, éljen a haza."), a valódi és méltán kiérdemelt egyidejűség ünnepét." "A szem a Petri-líra nagyon gyakori motívuma; egyik legkiemeltebb jelentésvonatkozása a látásnak a hittel való bibliai gyökerű szembeállítása. ’A halál ellen nincs remedium: / özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek / nincs jóvátétel. Nem érdekelnek / a hóhérsegédek megkésett könnyei. /Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.’ – A 301-es parcelláról – Az igazságot nem homályosíthatja el sem a részvét, sem a kegyelem. A szem felel azért, hogy a beszélő ne ringathassa magát illúziókban, ez szavatol a hűségért" (Vári György 2004: 98–100).

"Nézetem szerint egyik régi nyilatkozata ellenére Petri mégis József Attilához áll a legközelebb (mint azt Várady Szabolcs is észrevette), s nemcsak azért, mert aki Magyarországon ma nagy költészetre törekszik, őt nem kerülheti ki, mindenekelőtt azért, mert a marginalizálódott ember – elsősorban persze: marginalizálódott önmaga – költője, de ő már nem a város, hanem a lét peremén kérdi: mit kezdhetünk a tényekkel, a történelemmel – életünkkel? (Igaz, a semmi ágán vacogva önmagát figyelő József Attila is ezt tette már" (Réz Pál 2000: 1523).

"… amikor megismertem a verseit, azt hittem, hogy egy nemzedéknek vagy inkább az új nemzedék egy csoportjának életérzését, gondolkodásmódját, kétségbeesését és lázadását olvasom. […] Hamarosan rájöttem, hogy ez a meghatározás kicsit szűkmarkú: persze, ez volt a közege, ez lett költészetének alapanyaga, de versei jóval többet szívtak magukba, és főként sokkal többet sugároztak, mint a 68-as nagy kiábrándulást, egy-egy szerelmi kapcsolat tündöklését vagy nyomorúságát, életformájának színtereit és légkörét, egy politikai esemény kommentárját […] Tévedtek azok is, akik egy ellenzék bárdjának látták, csak annak – ez ellen maga is tiltakozott. Létversek voltak a versei. Mint a nagyokéi, olyasmiről beszéltek, ami fölébe emelkedik az életrajzi vagy történelmi eseményeknek, ha azokból indulnak is ki, azokból épülnek föl – így követte az európai költészet személyességének nagy hagyományát: szívesen mondta is magát a klasszikus eszmény hívének. Versei mélyről törtek föl, olyan erővel és olyan evidenciával, hogy aki olvassa vagy hallja őket, észre sem veszi talán a tudatos formálás igényét, a mesterségbeli fogásokat, elementárisan spontánnak, egyszersmind megmásíthatatlannak észleli őket. A biztos stílusérzék, a rendkívüli formaérzék és a természetes versbeszéd az ő soraiban nem perelt egymással, épphogy egymást támogatta meg" (Réz Pál 2000)

 "

Az új kánon új őrei

"Költészete, amely addig [1989., Sz. E.] egyszerre volt (a hivatalos kultúrpolitika részéről) félreszorítva és olvasóinak szűk körében (legalább annyira erkölcsi-politikai, mint poétikai okokból) kultusz tárgyává téve, egycsapásra elfoglalta méltó helyét a kánonban, s attól fogva nem politikai, hanem poétikai diskurzus foglalkozott vele; értő elemzések mutattak rá versbeszédének innovatív erejére, beszédmód és költői attitűd összefüggésére […] Petri költészetének jelentősége függetleníthető a politikai aktualitásoktól, de nem függetleníthető a költő alkati szubverzibilitásától" "A nyolcvanas évek végének felgyorsuló politikai változásai nem elégtétellel vagy reménnyel, hanem keserűséggel és rezignált fatalizmussal töltötték el: ’Rettenthetetlen hülyék kora jő’ – mondta inkább összefoglalóan, mint jósnokian, és: ’Lesz itt minden – óh jaj, barátaim – / perceken belül’." "… az általános tisztánlátás pedig nem volt elégséges ahhoz, hogy a pálya második szakaszának zárókötetei, a Valahol megvan (+ az Ami kimaradt) és a Valami ismeretlen után új irányban építse tovább költészetének addigi eredményeit, vagy új feltételek alapján más, a korábbitól radikálisan különböző versmódot hozzon létre." "A versbeszéd leépülése mindenekelőtt súlyosbodó eklekticizmust jelent. Utolsó kötetében, az Amíg lehetben (ellentétben az 1993-as Sár-ral, amelyben az álalakúság dominál, a megoldatlanul hézagosan hagyott versek idegen versanyaggal való kitöltése) már nem dominál semmi. Egymás mellett vannak besűrített Én-versek (a Körülírt zuhanás rövidverseinek meglékelt folytatásai), szonettek (2 db szonett), sanzonok, anekdotákból kinövő elégiák, epigrammatöredékek, versesszék, önmegszólító versek és önmegszólítást megszólító versek. Szóviccek, poénok, kancsal rímek, fura szillogizmusok és főleg az intertextualitás megfoghatatlan fogódzói. Petri a régebbi kötetekben poétikai jellegű párbeszédet kezdett régebbi és kortárs költőkkel; utolsó kötetében a fel- és megidézéseket inkább gesztusértékűeknek érzem, utalásnak egy-egy számunkra nem követhető, majdani párbeszédre. És persze vannak, bár nem többségben, álalakú versek is, elcsellengések a tárgytól, amelyre előzőleg elmulasztott ráutalni a költő."Az Amíg lehet utáni versek "együttesen amorf szöveghalmazt alkotnak, önmagukban pedig nem jellemzők Petri költészetére (mint a pastiche-jellegű versek), vagy Petri korábbi grammatikai morzsalékosságának karikatúrájaként hatnak." "Petri költészetében egyre nagyobb és egyre inkább formaképző szerepet játszott a roncsolás, az anyaghiba. […] Utolsó korszakában, a Sár című kötettől kezdve […] nincs lényeges különbség ’sikerült’ vagy ’sikerületlen’ vers között. A versírás tétje a nyelvi kulisszák lerombolása, az abgang lerendezése" (Márton László 1999: 185–200; 2000: 1526–1529).

"Petri költői alakja bizonyos konzervativizmussal él: úgy tesz, mintha költői személyisége adott lenne, s ezért magyarázatának a milyenségre kellene koncentrálnia, holott ez az adottság csupán egy állandó keresés folyamatát adja – a számtalan önarcképvers éppen azért tud újra meg újra megszületni, mert az az arckép, melyre a kiindulásnál számíthatna a költő, nincs kész, talán soha nem is lesz kész, csupán körülírásaiban lelhető fel. A költőalak a versek hátterében egyszerre képviseli a megszólalás (személyes?) aktusának bizonyosságát, valamint a megszólaló alak körvonalainak bizonytalanságát – alighanem e kettősség együttes vállalása határozza meg a kiválasztott műfajnak, a magyarázatoknak is a dominanciáját. Minden megmagyarázható, mindenre meg kell keresni a magyarázatot – még a megszólaló figurájára, a költő személyére is." "Míg a politikai tárgyú versek lehetséges kapcsolódási pontjait elsősorban Petőfi lírája jelölte ki – mindenekelőtt annak okán, hogy Petri ’politikus költői’ megszólalása is, miként hajdan Petőfié, teljes mértékben magánemberi […]; e politika a magánéletnek a része és nem fordítva" (Margócsy István 1996: 162–166).

"Képzeljünk el egy antológiát: MAGYAR FORRADALMÁR KÖLTŐK: PETŐFI, ADY, PETRI. (LÁZÁLOM.) "… a Petri-versek is zárva maradnak mind a befogadó, mind a megértő előtt. Elsősorban azért, mert Petrinek nincs leegyszerűsítve, tömörítve közölhető üzenete. Nincs ’mondanivalója’. Nincsenek tanításai. Petri kínlódott és örült (mindkettőt fintorogva), cselekedett és elszenvedett dolgokat, egyszóval élt, és közben verseket írt. Ezeknek a verseknek az állításait azonban nem állíthatjuk egymás mellé, nem szervezhetünk belőlük rendszert, még csak ki sem hüvelyezhetnénk belőlük tanulságokat, mert amint kibontjuk őket poétikai kontextusukból, azonnal a legröhejesebb módon érvénytelenné válnak". "A megértő olvasó kritikusabb lenne a másiknál… Felróná Petrinek az ismétlődéseket, tautológiákat, a szövetidegen zárósort, a nem mindenütt szabályos toldalékolást és rapszodikusan használt kötőszavakat no meg a vers írásának megtörését a zárlatban, ami inkább nevezhető rövidzárlatnak, mint a megérkezés hídfőjének" (Bodor Béla 2000: 1536–1541).

(A Sárról) "Kulcsár Szabó Ernő és Katona Gergely dolgozata kétségkívül óvatos kísérletet tesz arra nézvést, hogy a nyelvi megelőzöttség belátásaként [ egy Vas István vers!, Sz.E.], a versbeli szubjektum (e szabadság letéteményese) szétoldódásaként interpretálják a kötetet. Katona Gergely […] a Sziszifosz visszalép című verset értelmezve jut el a következtetésig, hogy az átfogó világmagyarázó elméletek megalkotásának kudarcát első kötetében beismerő Petri itt már a reménytelenség ’mégis-moráljának’, ’egzisztencialista’ morális pátoszának (Camus híres Sziszifosz-parafrázisának) a feladásához jut el. Sziszifosz visszalépése lehetetlenné teszi a megkülönböztetést ’tehetetlenség’ és ’belenyugvás’ között" (Katona Gergely–Kulcsár Szabó Ernő 1994).

"… valami, a Petri-költészet gerincét kikezdő elmozdulást regisztrálhatunk a Sár-ban, illetve a Sár környékén"; "vajon nem logikus következtetése-e annak az ironikus nyelvi magatartásnak, amely eredendően többnyelvű és tisztában van a szótárak nyitottságával, heterogenitásával, a jelentések billenékenységével, hogy formai értelemben is illúziónak találja a dolgok végiggondolhatóságát, lezárhatóságát?" (Schein Gábor, 2003: 438.)

"Keresztury és Márton ezt a folyamatot [ti. a gerincet kikezdő elmozdulást, Sz. E.] súlyosan problematikusnak látják, a leépülést formátlanná válásnak tartják…" (Vári György 2004: 101).

"… sem cinizmushoz, sem pátoszhoz nincs köze, annál több a 19. és 20. századi magyar költészet […] ’újraértett’, ’átsajátított’ hagyományához. Mit jelent ez az átsajátítás? Jelenti egyrészt, hogy múlt századiasan helyzetdalfélévé alakíthatja a versszituációt. (’Én csak írjam versemet / a jó meleg kocsmában’), leírhatja – minden irónia nélkül –, hogy ’Talán jő majd egy jobb kor.’ Másrészt pontosan tudja, mit nem írhat le. A hajléktalan didergőkről szólván nem emlékezhet meg a fagy által átdöfött ’meztelen kebelről’, mint annak idején József Attila. Mára az ’esett emberekkel’ való együttérzés gesztusaiból jó ízlésű ember nem csinál költészetet, különösen nem a Petrihez hasonló ’neoliberális’, akin, mint mélységes öngúnnyal közli, a szociális érzék fitogtatása ’olyan rosszul áll, mint a hajléktalanok szénája’. Tehát nemcsak a halál bajuszát rángatja meg költőnk, hanem ama szociális feletteséét is, a nyáladzó polgári humanistáét, aki visszataszító részvétével összemaszatolja a kitaszítottakat, hogy lelki felmentést nyerjen. […] A költő ír, a hajléktalan fagyoskodik, s talán egyikük sem éri meg a holnapi reggelt […]" (Angyalosi Gergely, folytatása az idézet után)

 

(A költő ez egyszer közbeszól – az utolsó szó jogán)

"Talán jő majd egy jobb kor, / amely nem ismeri a fagyott sebeket, / a szederjes lila ajkakat, kezeket. /Amelyben az esett / embereket Isten hidege nem veszi meg. / Talán. Talán nem. Mit tudom én, / mi jöhet még e dermedt sártekén. / Fejünk fölött / mint izzó jégdarab / delel a téli Nap."

"… a kilencvenes évek Petrijét elemző kritikusoknak komoly fejtörést okozott, hogy ’horizontváltás’ következett-e be a költő nyelvszemléletében, hagyománykezelésében, valamint a költői szubjektum elhelyezésében, sajátosságában. Ennek a váltásnak a lényege abban állott volna, hogy Petri korábbi beszédmódjának, formavilágának, én-kompozícióinak fokozatos felbomlásával és leépülésével a nyelv (mégoly korlátozott) uralásának stratégiája átadta volna helyét egyfajta nyelvkritikai, a nyelvre ’ráhagyatkozó’ attitűdnek, kilépve ezzel az ’utómodernség’ paradigmájából. […] szükségtelen ilyesfajta radikális változást vizionálnunk; Petri valóban lépésről lépésre dekonstruálja önnön költői világát, de ’egy bizonyos határpontot’ tényleg soha nem lép túl." "… a hangsúly az egyéni felelősségre helyeződik, s az a szubjektív stratégia minősül sikertelennek, amely paradox módon a tiszta ész ’hitvallását’ követte. Ezen a ponton azonban szintváltás következik, ezzel a sorral: ’Nem tudom! Nem tudom!’ A valóságot penészként kikezdő tiszta ész elmarasztalása hirtelen átvezet minket a kollektív dimenzióba. Az ’én’-ből a ’magunk’ tartományába lépünk; már nem tudjuk, hogy az egyén bamba önkifejezéséről, vagy a condition humaine elkerülhetetlen, végső nyomorúságáról van szó." "… egzisztenciális bizonytalanságról van szó, […] az ezekben a versekben megjelenő nyelvi stratégia valóban sok tekintetben különbözik a Petri korábbi korszakaira jellemzőtől. ’Paradigma’ vagy ’horizontváltásról’ azonban nincs szó: az új bizonytalanság a régiek szerves folytatása" (Angyalosi Gergely 2000).

"Petri metaforakritikája – szemben a Nietzsche radikálisabb nyelvkritikájával- feltételezi a szó szerinti és a metaforikus elválaszthatóságát, illetve a szó szerintit igaznak tekinti, míg a metaforikusságot hazugságként leplezi le, tehát úgy véli, el lehet jutni a nyelv ’mögé’, az igazsághoz" (Schein Gábor 2003: 420–443).

… S mint bársonyon smaragdok, jáspisok,
drága hónapok ékköve ragyog
még káprázó, boldog szemem előtt,
ajándék minden reggel, délelőtt,
kiélvezem a maradék időt,
mint ínyenc a húsos cubákokat
– csontig lerágom végnapjaimat.

(Petri György: Búcsúzás)

 

Egy költő utóélete a kétezres években: "Jövő nincs"

"Térségünkben / soha nem tengett túl a racionalitás. /Ésszerű megbékélésre semmi remény./ Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő / nyomor közepette, a nemzeti tébolydák. / De azért…! Én azt mondom, hogy NEM. / Hagyjunk már végre föl a reménnyel. /Lehet élni hit és perspektíva nélkül./ Már Horatius is megmondta: "Carpe diem!" / Vagyis: éljünk egyik napról a másikra. / Jövő nincs."

"A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus saját önsajnálatát próbálja leküzdeni. Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból – érdekei szerint – akármelyik lehet" (Petri György)

 "

Az új kánon új őrei radikalizálódnak – a vádak

"Újraolvastam a verseket. És azt látom, hogy a Petri-költészet süllyed. A szerelmes versei ódivatúak és macsók, az alkoholizmus mint világ-metafora, kifulladni látszik, a politikai versek utalásrendszere, szójátékai elavulnak." "Petri mégiscsak egy letűnt szubkultúra költője volt, ahogy Radnóti Sándor oly éleselméjűen megállapította annak idején, minden elismerése mellett. És ami ellen Petri oly hevesen tiltakozott azután. […] Ennek a szubkultúrának az eltűnésével, úgy látom most, eltűnik a Petri-mítosz jelentős része is. Az önsorsrontó, belterjes utalásokban és szóviccekben tobzódó költő, aki a haza érdekében a magánéletét is szépen tönkreteszi (majdnem azt írtam: elkúrja), hihetetlen erővel bírt az 1970-es, 1980-as években. A közéleti morálja makulátlan volt, példaszerű. A magánélete meg romokban hevert, ez volt az ár. Nagy mítosz volt. Mára odavan." "A leginkább pedig akkor nem szeretem, amikor meg-ideologizálja azt, miért kellett így élni, miért eleve elrendelten ilyen a magánélete egy pesti értelmiséginek a Kádár-rendszerben. Amikor a magánéleti zűrös viszonyaiból ideológiai kérdést csinál…" [ugyanő, észre nem vett önellentmondással]: "… jellemző a korra és Petri közéleti moráljára is az a levél, amelyet 1974-ben (!) a FIJAK vezetőségének írt, arról, hogy kilép, mivel jogtalanul elutasították Haraszti Miklós felvételét". "Elképesztően korai és utólag egészen más fényben olvasható az a levele, melyet 1994-ben (!) tett közzé arról, hogy kilép az SZDSZ-ből, mert a párt lemondott a liberális minimumról (a hatalmi ágak szétválasztásának sarkalatos elvéről), ugyanis elfogadta a képviselői és a polgármesteri funkciók összeférhetőségét" (Károlyi Csaba 2008).

 "

A régi hívek – a védelem

"Károlyi Csaba egy nagyonis meghatározott szubkultúrára gondol: úgy véli, hogy a demokratikus ellenzék szubkultúrája az, amit Petri kifejezett, és aminek ma már semmilyen érvényessége nincs." "A Petri-revízió nincs benne a levegőben, s Petri költői nagysága megszilárdult a halála óta eltelt nyolc évben: befolyásolja mai költészetünket, olvasótábora van, és folyamatosan születnek róla affirmatív értelmezések." "Bebizonyítani persze nem lehet egy költészet süllyedését annak, aki – mint én – az ellenkezőjéről van meggyőzve. De az érvelés a tisztelet retorikája a másképpen gondolkodó olvasóval szemben, az önbecsülés retorikája, s talán még hommage is volna annak a fiatalembernek, aki […] revelációval olvasta huszonhét évvel ezelőtt az Örökhétfőt. Ha más nem, ő joggal kérhetné mai utódától a befogadás hullámzásának, ingásának értelmezését, egyszóval, amit adnia kell, a magyarázatot" (Radnóti Sándor 2008).

"Petri politikai versei nem kevésbé fontosak, mint indulásának poétikai fordulata, sőt talán fontosabbak" (Kőszeg Ferenc 2008).

 "

Újabb vádak

"… el tudom fogadni Kabai Csaba pályaképvázlatát,mely szerint az utolsó darabok felől visszatekintve az első kötet ugrik ki jelentőségében […] Abban is igaza van, hogy a politikum függésétől megszabadulva sok minden más megvilágításba kerülhet" "Persze lehet azt mondani, hogy ezt a verset nem lehet kontextus nélkül olvasni. Az viszont baj, ha egy mű a kontextus nélkül nem értékelhető, mert akkor az mint mű eltűnik a letűnő korral együtt. […] Megmaradni ezek a művek akkor fognak, ha a politikai-morális bátorságon túl közvetítenek valami általános érvényű tartalmat is." "Tisztában vagyok azzal is, hogy történetesen az Örökhétfőt sokan azért kezelték finnyásan, bírálva, leértékelve annak idején, mert irritálta őket az, hogy Petri politikailag bátrabb volt náluk. Az esztétikai kifogások sokszor burkoltan a hősi szerepnek szóltak. Petri reakciója ismert: ’Ez a hősi szerep semmivé válna, ha akadna még harminc ember, aki ugyanezt az utat választaná. […]’ De nem akadt. Viszont – a másik oldalról – éppen ezért értékelődhetett fel az ő szamizdat-költő szerepe" (Károlyi Csaba 2011).

"Két racionális okát látom Nagy Gáspár és említett költőtársai [Nagy László, Juhász Ferenc, Utassy József, Csoóri Sándor, Ratkó József, Buda Ferenc, Sz. E.] versei elhallgatásának. Egyrészt azt, hogy így Petri György az ’utolsó nagy magyar politikai költő’-nek [Radnóti Sándort idézi, Sz. E.] látható, s a még mellette kiemelt Eörsi István jelentősége is megnő (miközben maguk a levelezőtársak is elismerik, hogy költőként, hát, bizony, bizony…) Pedig, véleményem szerint, Petri költészetének líratörténeti és politikatörténeti szerepe attól még megmarad, ha nem egyedül állítjuk az elmúlt évtizedek magyar politikai költészetének piedesztáljára" (Elek Tibor 2011).

"… csak akkor jut eszébe a költői szabadságharc szükségessége [ti.az egyik vitapartnernek, Radnóti Sándornak], amikor nem az ’övéi’ gyakorolják a hatalmat." "… nincs, vagy legalábbis egyre kevésbé lehet elhinni, hogy van olyan tiszta ’emberi’, vagy ’szellemi’ helyzet, ahová az írástudó költő felemelhetne minket; ámde annál inkább van esély arra, hogy az érvényesen indulatos politikai költészet felemelje (persze nem megszüntetve, csak megőrizve) az ’aktuálpolitikai’ anyagot vagy elköteleződést – ahogyan Petri kilencvenes években írott verseiben olvashattuk. De gondolhatunk mértékkel Orbán Ottó vagy Baka István hasonlóképpen indulatos – jóllehet nem politikai tárgyú – költészetére is." "… annál inkább kiteljesednek a szemünk előtt […] magyar demokráciánk egyre aggasztóbb szövődményekkel járó gyermekbetegségei. És hogy melyik politikai irálynak kedvezne a jelen? Ízlés dolga." (Bazsányi Sándor 2012).

"… még Petri György is, aki pedig a Kádár-korszak konkrét politizálását nem tekintette költőileg kihasználható ihletnek, csak arra tudott szorítkozni, hogy a politikai és a társadalmi elnyomás egészétől való undorát tegye egy nagy költészet alapjává (s mihelyt a politikai viszonyok megváltoztak, Petri költészetének is elapadt undor-politikai vénája". "… a magyar irodalmi közvélemény azt a költői megszólalást tekinti politikailag érvényesnek (s a megdöbbentő: a politikai paletta majd minden árnyalatában), amely viszonylag egyszerű politikai erőteret vázol fel: adva van az elnyomó hatalom a maga kizárólagosságával, s vele szemben áll a homogén módon kiszolgáltatottak többsége, a nemzet, a társadalom, az alávetett osztály, a nép, s ebben a kétosztatú helyzetben a költői megszólalásnak majdnem egyetlen feladata lenne: kimondani a jogfosztottságot, az igazságtalanságot, leleplezni az elnyomást – s ezáltal fenntartani a reményt arra nézvést, hogy ez az állapot nem maradhat fenn örökké (’az nem lehet, hogy annyi szív’) [cinikus és méltatlan közbevetés, Sz. E.]. A költő, amikor a konkrét politikai helyzettel szemben fogalmazza meg kiáltványát, csak a legnagyobb általánosságokat tudja kimondani, s elsősorban negatívumokban határozza meg magát." (Margócsy István 2012).

"Ezúttal – végre – nagyon világosan kiderülhet, akár a laikusok számára is, hogy amit az irodalmárok régóta mondanak […], az nem pusztán elméletieskedő mantra, fölösleges szóvirág vagy tudálékos katyvasz. Hogy tudniillik az irodalmi szöveg megértése […], a befogadás, az értelmezés, az értelmezők ilyen-olyan csoportjai (’közösségei’) függvénye; hogy értelmetlen ’magáról a szövegről’ beszélni, hogy mindazok a kategóriák, amelyeket az irodalom értelmezésekor-megértésekor használunk, valamikor és valakinek a számára (és valamiről szólva) érvényes csak." "Aki azonban tesz valamit (például ’hozzájárul’ a ’nemzettudat erősítéséhez, a reális nemzeti önismeret gazdagításához, elmélyítéséhez, a nemzet nagy kérdésekben szükséges egységének megteremtéséhez’), az az olvasó, nem a vers. Ahogyan Nagy Gáspár (vagy akár Nagy László és mások ’elhallgatása’ is azokon az olvasókon, profi és laikus értelmezőkön múlik, akik a jelek szerint nem (vagy: már nem) érzékelik ezekben a versekben azt a (politikai) potenciált, a jelentéseknek azt az együttállását, érdekességét, izgalmát, amely valamikor, a (korábbi) befogadókra nagy hatással volt. Másként olvassák (vagy nem olvassák) ezeket a szövegeket. Ahogyan könnyen el tudom képzelni, hogy a mai befogadók számára Tandori vagy Petri is egészen mást mond, és megfosztódik úgynevezett ’politikai’ jelentéseinek legalább egy részétől. […] … ez az értelmezői képesség, hajlandóság, diszpozíció nem ( jó, legyünk engedékenyek: nemcsak) az úgynevezett ’politikai költészeten’, hanem rajtunk, értelmezőkön múlik" (Kálmán C. György 2012).

Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban "szövegeket",
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettetek a valóságra
(elnézést az obszcén kifejezésért),
redukálódtunk hát a mondatokra,
de ez sem megoldás: értelmük van.
Elszigetelt szavak? Ez sem jó.
Lehetséges kontextusokat implikálnak.
Főcsapásirány: betűk, végül az
üres papír.
Amivel kitörölhetjük a seggünk.

(Petri György: A minimum művészetétől a művészet minimumáig)

 

Az értéket őrző értelmezők

"Petri Györgyöt a politika felé, a később megtagadott marxizmus felé a családi légkör fordította egészen fiatalon. Költészet és közélet nehezen választható szét életművében. Ám egyik interjúkérdésre adott válaszában kijelenti… ’A tanköltemény műfaja régen és végleg lejárt. A modernkori gazdaságtant nem lehet verses formában megírni.’ Közéleti költészet számára az oldhatatlan erkölcskeresést jelenti. Ez az erkölcs a nyomorultak erkölcse. Petri költészetébe bárki kapaszkodhat utolsó szalmaszálként" (Szentpály Miklós 2008).

"… a magyar irodalomkritika egyik öröklődő, módszertani feltevése a radikális poétikai újszerűség elve: csak akkor lehetett értékes [a mű, Sz. E.], ha újszerű viszonyt tételezett a lírai szubjektum és az általa kimondott közéleti tartalmak között. A létező politikai versek nem mentek át ezen a szűrőn, vagy a költői alaphelyzet ítéltetett ’anakronisztikusnak’ és ’reflektálatlannak’ (Nagy László és hagyománya), vagy a készen kapott költői hagyományok ’újraértése’ nem bizonyult elég ’termékenynek’." ".a politikai költészet a nyilván politikai közbeszéd kontextusában nyeri el jelentését. […] A politikai közbeszéd alapformája pedig jó tíz éve (vagy még régebben) a kizáró beszéd." "… a kizáró beszéd már eleve demokráciaellenes. […] az átfogó módszerkritikai politikai attitűd pedig kitűnő táptalaja a nagy politikai költészetnek. (Mi több, alighanem ez a magyar költészet vezető tradíciója Petőfi és Ady óta.) Én mégis azt remélem, hogy a kortárs líra nem ezt az utat választja. Hanem a kizáró beszéd esztétikai és politikai kritikájának útját." "… a kortárs magyar líra közvetve komoly szerepet vállalhat a ’haza’, a ’demokratikus politikai közösség’, a ’versengő politikai érdekek’, a ’társadalmi szolidaritás’ fogalmának újragondolásában – akár radikálisan újszerű, akár némiképp hagyományosabb poétikai formák felhasználásával" (Bárány Tibor 2012).

"A toposzos, metaforikus beszéd értelmezői keretei között mozogva nem könnyen véleményezhetjük, milyen viszonyt létesített a töprengő, vívódó lírikus a Minden, a Semmi, a Nihil fogalmaival. Nyilván nem is csak egyféle viszonyt, egyik esetben sem. Megkockáztatható azonban, hogy az Adyról és József Attiláról gondolkodó Petri György számára – Petri György nemzedéke és a következő generáció(k) számára – a Semmi és a ’Töredék’ aktuálisabb, érdekfeszítőbb téma és forma a Mindennél, az Egész-nél. Ha a ’Minden Egész eltörött’ sor külön(leges) horderejét – összességében nem ok nélkül, magyar és világirodalmi párhuzamoktól megerősítve – fenntartjuk, akkor sem csupán súlyos vesztességgel, hanem izgató nyereséggel is számolhatunk általa. A ’Töredék’, a Semmi radikális tematizálásának intellektuális, morális (sőt, a legmélyben ironikus) nyereségével. Esztétikaivá lényegülő filozófiai probléma előtérbe helyezésével" (Tarján Tamás 2011).

"Bizalmatlansága nem egyszerűen kordivat: van valami alkati keménysége, nehezen feltörhető magva. Sőt, csalódnék, ha Petri pesszimizmusa nem abból a teremtő fajtából való volna, amelynek már csak önnön komolyságánál, súlyánál és eredetiségénél fogva létre kell hoznia önmaga feloldását. Szóval, az a bizonyos erőteljes, becsületes pesszimizmus, amelynek éppen, mert vérre megy, nem marad más kiútja: titkon és keservesen ki kell hordania saját hitét, összhangját – nevezzük akárhogy" (Vas István 1969).