EXKLUZÍV

Réz Pál   

Vas István regénye – akkor és most

10. szám, Évfolyam 2, Szám 9 » Beszélő évek – 1967

2024.06.02.


Vas István

 

Az új költőnemzedék antológiáját, a Korunkat ismertetve, Szerb Antal 1935-ben sorra elemezte a fiatalokat, biztos érzékkel emelve ki közülük Jékelyt, Weörest, Radnótit; Vasról megjegyezte: "Vas István mozog közöttük a legbiztatóbban a versben, olyan biztosan, hogy későbbi prózaírót sejtek benne."

 

Ne a gunyoros oldalvágásra figyeljünk most (amit persze érvénytelenített Vas István költészetének későbbi kiteljesedése), hanem arra, ami bevált a jóslatból: a tizenkét költőből, aki ebben az antológiában találkozott, jelentős prózaíró valóban csak egyből lett, Vas Istvánból. Majdnem azt írtam, ómódi szóval: elbeszélő, vérbeli. Mert miért is volna kevésbé elbeszélő az, aki a maga történetét mondja el, mint aki megfigyeléseiből és képzeletéből teremt regényvilágot?

De Vast, amikor 1942–47-ben megírta asztalfiókjának az Elvesztett otthonokat (amelynek címét tévesen szokták elveszettnek idézni), aligha Szerb Antal jövendölése sarkallta: talán a francia költők önéletrajzi prózájának és főként barátja, Radnóti Miklós nemrég megjelent Ikrek hava című önéletrajzi írásának ihletésére akart másféle szöveget írni, mint amilyen akkoriban a magyar irodalomban uralkodó volt. Személyest és elemzőt, vallomásost és tárgyilagost, költőit és intellektuálist. Később többször is elmondta, megírta, hogy munkáját egy nagyszabású összegzés nyitányának szánta, azt tervezte, hogy sorra felrajzolja azokat az egymást metsző köröket, amelyekben élete játszódott, amelyek meghatározták a sorsát: a lakások (otthonok), a szerelem, a költészet, a vallás (világnézet), a pénz köreit. Több mint húsz év múlva, folytatva, pontosabban szólva újra felvéve a munkát, elsőként a líra regényét akarta megírni, de csakhamar azt tapasztalta, hogy ez az anyag, ez a téma az emlékezés látszólag szeszélyes, valójában nagyon is logikus törvényeinek parancsára magába szív mindent – a magánéletet, az irodalmi életet, a történelmet. A bőségesen áramló emlékek az anyag természetének engedelmeskedve, de egyben a formáló szándékot is követve vájták ki maguknak a medret. Minthogy Vas István költők, regényírók, történetírók módszereit egyaránt hasznosítani igyekezett, Kassák és Villon, Bethlen Miklós és Goethe, Szent Ágoston és Agatha Christie, Proust és Tacitus technikáit egyaránt, munkája műfajilag bajosan meghatározható szöveg lett. Emlékirat? Esszé? Önéletrajz? Lírai vallomás? Történetírás? Regény? Egy irodalmi korszak elemzése? – kérdi azóta is a kritika. Nem látom értelmesnek a kérdést, mert az elképzelhető válaszok egyike sem segíti az olvasót a mű megértésében. (Egyébként Vas persze azt vette a legszívesebben, ha regényként emlegették vállalkozását.)

Miért éppen a hatvanas évek elején kezdte el, illetve folytatta? Feltehetőleg azért is, mert a forradalom és a forradalom leverésének hatalmas megrázkódtatása számvetésre késztette Vas Istvánt, aki még Kosztolányitól tanulta: nem azért írunk, hogy felmutassuk megértett önmagunkat és a világot, hanem azért, hogy írás közben megértsünk annyit a világból és önmagunkból, amennyit megérteni lehetséges. Ahogy a franciák mondják, egy férfi, túl az ötvenen, a múltja fölé hajol, hogy kibogozza okoknak és okozatoknak azt a szövevényes összefüggésrendszerét, amelyről Coignard abbénk oly bölcsen beszél.

(Hogy a forradalomnak milyen meghatározó jelentősége volt életében, azt Vas nemcsak verseiben hangsúlyozta ismételten és nyomatékosan, hanem éppen a Nehéz szerelem kapcsán is, hiszen megírta, hogy a történetet 1956 októberének addig az estéjéig kívánja elbeszélni, amikor hazaindulva az Astoria előtt egy papírdobozt pillant meg, amelybe eső szitál az őrizetlenül is szaporodó tíz-, húsz-, százforintosokra: az elesett forradalmárok családjának szánták a segítséget az adakozók. De idáig, sajnos, nem jutott el.) És talán azért is vette fel éppen akkor a fonalat, mert a kezdődő konszolidációnak, a cenzúra lazulásának éveiben (számításba véve a maga többé-kevésbé kivételes helyzetét is) azt remélhette, hogy most már többet, majdnem mindent elmondhat abból, amit átélt, s abból is, ahogyan most látja azt a bizonyos közös múltat, amit meg kell vallani. Kevés, viszonylag kevés kompromisszummal írhat – publikálhat –, s ha mégis arra kényszerül, hogy hallgasson valamiről, jelezheti ezt is, ironikusan.

Azzal áltatom magam, hogy fel tudom idézni – nagyjából –, mit éreztem, mit érezhettek nemzedékem tagjai és a közvetlenül utánunk jövők, amikor először olvastuk, 1964-ben, a Nehéz szerelem első kötetét, 1967-ben – éppen harminc éve – A félbeszakadt nyomozást, majd a ciklus további darabjait, végül Vas István halála után a posztumusz fejezeteket. Az első megközelítés – Vas István kedves szava ez, talán Charles DuBos approximationjainak hatására odaírta egy tanulmánykötetének címlapjára is –, nem szégyellem beismerni, a kíváncsiság volt. Ki is az az egy ember, akit verseiből ismerünk már (és volt közöttünk, aki személyesen is ismerhette), milyen determinációkból, hatásokból és milyen önformálásokból épült fel, alakult a személyisége, mi történt vele, mit tett, mit gondol ma a múltjáról? Mi a forrása annak az állandó felajzottságnak, kivált pedig annak az intellektuális sugárzásnak, ami mindig elképesztett bennünket, valahányszor asztalánál ülhettünk vagy verseit, tanulmányait olvastuk? – A második megközelítés, legalábbis az én esetemben, az irodalomtörténészé volt (vagy inkább az irodalomkedvelőé), aki betekintést nyerhetett költészetünk egyik aranykorába, a legutóbbiba. Vas István abban a kötetben, majd a továbbiakban érzékletes, láttató, árnyalt portrékat festett a korszaknak azokról az íróiról, akiket közelebbről ismerhetett: Babitsról, Kosztolányiról, Füst Milánról, Kassákról, Szabó Lőrincről, Déryről, Illyésről, Radnótiról, Jékelyről, Weöresről, Hajnal Annáról, Halász Gáborról, Szentkuthyról, Zelk Zoltánról, Ottlik Gézáról, Örley Istvánról – sorolhatnám, szinte sajnálva, hogy a kiadó nem csatolt név- és tárgymutatót a regényhez. Noha jobbára találkozásaik, beszélgetéseik megjelenítésével idézi fel őket, és már csak ezért sem kerülheti el (igaz, nem is akarja elkerülni) elfogultságai sejtetését, sőt megvallását, ezek a saint-simoni crayonok, amennyire megítélhető, hitelesen vázolják fel alakjukat. Hitelesen többek között azért is, mert nyomon követhetjük változásaikat az időben – mint Proust regényhőseiét –, sőt az elbeszélő látószögének elmozdulásait, ítéleteinek alakulását is. Minden jelentékeny személyiség (természetesen maga Vas is) a maga állandó és változó ellentéteinek, egyben a kor ellentéteinek cusanusi értelemben vett keresztezési pontja – elsősorban ez foglalkoztatja Vas Istvánt. Az emberi viszonylatok írója, a tárgyi valóságra jóval kevésbé van szeme (könyvében feltűnően kevés megjelenítő leírást olvashatunk tájakról, városokról, épületekről, használati tárgyakról, a nem emberi környezetről).

Mennyivel többet mondott ez a könyv tanáraink előadásainál és tudós monográfiáinál az alkotás lélektanáról, a mű létrejöttének úgy-ahogy követhető (vagy sejthető) mechanizmusáról, arról, hogy az élet hogyan lényegül át művészetté! De ma már úgy látom, hogy Vas István regénye olyan tanulsággal is szolgál, amely épp ennyire figyelemre méltó, és mindenképp egyedülálló irodalmunkban, sőt más irodalmakban sem könnyű párját találni. Vas a jelenség mélyére hatolva, pontosan, árnyaltan követte azt a folyamatot, amelynek során egy nemzedék megszületik és kialakul, a közös és az eltérő élmények, eszmék, eszmények hatását a művekre, majd a művek szemléletének, stílusának, technikáinak kölcsönhatását; azt, ahogyan egy nagy egyéniség kezdeményezése megtermékenyíti mások munkáit, ahogyan az irodalom respublikájának többé-kevésbé öntörvényű világában a mégoly szuverén költő is felismeri, felhasználja, magához hasonítja pályatársai munkáiból mindazt, amire szüksége van – és amivel tud mit kezdeni. A közegek – ez is kedves szava Vasnak –, ahonnan a költők érkeznek, nem azonosak, más és más nyelvvel, nyersanyaggal, világlátással tarisznyázzák fel őket, hogy aztán ki-ki tehetsége és személyisége szerint éljen azzal, amit másoktól merít; szükségképpen létrejöjjön a közlekedőedények összjátéka, az ozmózis klasszika és avantgárd, hagyomány és újítás, népi és urbánus között. Hogy mi a közös egy korszak, egy új nemzedék irodalmában, és mi az alkotó egyéniségek hozadéka, összetéveszthetetlenül saját tulajdona, és hogy miképpen alakul a kettő viszonya, azt senki sem írta meg gazdagabban, világosabban és szuggesztívebben, mint Vas: ez könyvének egyik fő témája. Oly módon válik vezérmotívummá, hogy egy körülhatárolt korszak példáiba épül be a jelenség, de általános érvényűvé lesz. (Vajon mikor és kinek a tollán születik majd olyan munka, amely az utolsó évtizedek magyar irodalmában mutatja ki ezeknek a törvényeknek érvényesülését, módosulását?)

Már Vas tanulmányaiban megfigyelhettük azt a képességet, amely itt bomlott ki a leggazdagabban, azt, hogy bonyolult esztétikai kérdéseket tárgyalva is kerüli a homályt, a körülményességet, a szépelgést, elvont témákról is olyan világosan, tisztán, közvetlenül, természetesen beszél, mintha csak köznapi dolgokról társalogna. Ennek a megközelítésnek mélyén alighanem az a racionalista meggyőződés rejlik, hogy az élet és irodalom jelenségei, legalábbis többségük – ha nem is feltétlenül a legfontosabbak – megérthetők, értelmezhetők, a felismerés lényege pedig közvetíthető a figyelmes olvasónak, annak is, aki nem rendelkezik különösebb előképzettséggel. Talán kihívónak tűnik egy kivételes intellektus kapcsán gyalogészről beszélni, de Vasnál épp az a megragadó, hogy nem katedráról prelegál, ködösen és nyakatekerten, hanem fesztelenül és közérthetőn szól a legbonyolultabbról is. Ahhoz azonban, hogy eredménnyel kecsegtessen a megközelítés, nem egyszerűsítenie kellett, persze, hanem éppen minél több tényt és érvet mozgósítania, méltányosan ismertetve és figyelembe véve azokat is, amelyek ellentmondani látszanak okfejtésének, vitatni vagy akár beépíteni őket gondolatmenetébe. Azt, hogy a Mérleg jegyében született, Vas István többször is említi verseiben és prózájában, életmű-sorozatának címlapjára oda is rajzoltatta csillagjegyét – büszkén-e, önironikusan-e, pusztán játékból, ki tudja, tudta-e maga is? –, a mérlegelés, az ellentétek kiegyensúlyozása, sőt ötvözése mindvégig gondolkodói eszménye, írói gyakorlata volt. A megismerésnek-megismertetésnek ez az igénye szükségképpen együtt járt azzal, hogy nem egy előre kitűzött célt akart elérni, nem eleve megállapított igazságokat kívánt bizonyítani, idegen volt tőle a quod erat demonstrandum mutatványa, hanem lassan, araszolgatva, meg-megállva, kitérőket engedélyezve magának, habozva, kételyeivel küszködve, ha nem volna furcsa a szókapcsolat, azt mondanám, az elegáns esetlenségtől, sőt önellentmondástól sem visszariadva haladt előre, mégis rendületlenül bízva emberi életünk legbátrabb szenvedélyében, az ifjú észben, amelyhez egykor rajongó ódát írt. Milyen újnak tetszett nekünk ez a nagyon is régi ecsetkezelés, fények és árnyak ellenpontozó, egymást támogató játéka egy olyan korban, amely nemcsak egykönyvű volt, nemcsak kánonná tette művészetben és gondolkodásban egyaránt a fekete-fehér technikát, a vagy-vagy kényszerét, az egyértelműt, a véglegesnek és vitathatatlannak mondott megoldásokat, hanem meg is követelte mindenkitől, aki nyomdafestékre vágyott. Azt ma már bőkezű ráadásnak látom, hogy olvasás közben nyomon követhettük – követjük – a tévelygő és szilaj ész természetét, mozgását, hódításait, óvatos megtorpanásait, újralendülését.

Ezzel a módszerrel jeleníti meg Vas István a magyar emlékirat-irodalomban mindig is gazdagon ábrázolt intimszféra legbensőbb, legmélyebb rétegeit is, mintegy mellékesen bizonyítva, hogy ez a szemlélet szerelmek, barátságok tündöklésének és hanyatlásának vagy éppen állandóságának elbeszélésére éppúgy alkalmas, mint irodalmi vagy világnézeti viadalok (és belső küzdelmek) vizsgálatára. Vonzások és választások, helyzetek és folyamatok ambivalenciája mutatkozik meg ezeknek a motívumoknak a rajzában, mint minden igazi regényben, már csak azért is, mert súlyukat és helyüket egyszerre szabja meg az, ahogyan az elbeszélő egykor megélte, és az, ahogyan távolodva látja őket.

A líra regénye, az első kötet alcíme, amely keveseknek szóló könyvet ígért, az új kiadások sikerének tanúsága szerint nem riasztotta el az úgynevezett átlagolvasót sem, de valószínűnek tartom, hogy ezt az olvasót jobban érdekelte az, ahogyan a különböző közegek válaszoltak a történelem kihívásaira, vagyis az, hogy miképpen éltek a húszas, harmincas, negyvenes években az emberek Magyarországon, legalábbis azok, akikről Vas István beszél. És az esztétikai-irodalomtörténeti vagy akár történelmi elemzésnél, nyomozásnál is jobban – ez is a Poirot mestert ironikusan tisztelő Vas szava – az irodalom mindenkori főtémája, a szerelem, Babits vagy Füst Milán arcképénél is jobban három asszonynak, Vas István három feleségének, Etinek, Marikának és Piroskának portréja. Nőt regényhőssé teremteni, egy asszonyi életet örömeivel és keserveivel, szépségében, a maga teljességében elbeszélni rendkívüli művészi feladat, a legnagyobbak becsvágya, azoké, akik könyvük élére oda is írják a halhatatlanná örökített nevet: Cleves hercegné, Madame Bovary, Effie Briest, Tess of the d’Urbervilles, Anna Karenina. Ilyen becsvágya Vas Istvánnak persze nem volt, nem is lehetett: nem centrálhatott egyetlen nőalakra az, aki mind az öt nagy kört meg akarta tölteni anyagával. Mégis: életének ez a három nagy, legfontosabb eseménye kivételes erővel és gazdagsággal, költészettel emelkedik ki a ciklusból. Kivált Eti alakja, már csak azért is, mert az első szerelem, a fiatalság aurája ragyogja be, s főként mert ő hozza el vagy inkább ő testesíti meg a megtalált bizonyosságot. A férfi írók szemléletének mélyén gyakorta meghúzódik némi machoizmus, sőt olykor meghatározóvá is lesz az ábrázolásban. Vastól ez teljességgel idegen: a női princípium merőben másképp értelmezett szerepét éli meg és mutatja fel, témája az, hogy mit kapott az asszonyoktól, mit köszönhet nekik, hogyan formálta, váltotta meg a szerelem. Azt, hogy Nagy Etel, a táncosnő, Kassák Lajos nevelt lánya és Vas István első felesége (és mellesleg A befejezetlen mondat Krausz Évijének egyik modellje) olyan volt-e a valóságban, amilyennek Vas látja-láttatja, hiába kérdeznénk fényképek, kortársi naplójegyzetek, egykori kritikák, az Egy magyar táncosnő című album alapján – őt már teljességgel regényhősnek tekintjük.

Eti meghatározó hőse a következő kötetnek, a Mért vijjog a saskeselyű?-nek is (1981), de halála után is tovább él az utolsó rész, az Azután (1990) címében és alaphelyzetében: hogyan lehet, hogyan kell élni Eti halála után? És mert ő a könyv legtüneményesebb alakja, talán ezért is lesz egymásra találásuknak és Eti halálának jelenete a ciklus két legnagyszerűbb regényfejezete.

Eti meghatározó hőse a következő kötetnek, a Mért vijjog a saskeselyű?-nek is (1981), de halála után is tovább él az utolsó rész, az Azután (1990) címében és alaphelyzetében: hogyan lehet, hogyan kell élni Eti halála után? És mert ő a könyv legtüneményesebb alakja, talán ezért is lesz egymásra találásuknak és Eti halálának jelenete a ciklus két legnagyszerűbb regényfejezete.


Önhittség volt azt remélnem, hogy néhány oldalon össze tudom sűríteni mindazt, amit erről a regényfolyamról gondolok, csak néhány szálat húzhattam ki a szőttesből, de reménytelennek bizonyult az a vállalkozásom is, hogy szétválasszam egykori és mai olvasataimat, az akkort és a mostot. Igaz, vigasztalhatom magam azzal, hogy mindkét kudarcom a mű gazdagságáról is tanúskodik, s azzal is talán, hogy ezt a félbeszakadt nyomozást folytathatom majd egyszer.

 

FEL