Schreiter Lászlóné Kövesdi Zsuzsánna
Kóbor Noémi :Az ismeretlen baráthoz
2024.10.23.
 Kóbor Noémi |
I.
Kedves John, ötödik esztendeje, hogy levelezünk és én most, 1936 január 16-án ugyanazon a napon írok neked ugyan annál az íróasztalnál, amelynél kiválasztottam nevedet a Levelező Klub tagjainak névsorából, megcímeztem a borítékot és elküldtem benne azt a förmedvényt az élet, a társadalom, a kilátástalanság (mind kisbetűvel) ellen, amit rohamosan hűlő szobácskámban a 16-os villanykörte világánál megírtam ... Ez az első levél senkinek és mindenkinek szólt. Éppen úgy elküldhettem volna újságcikknek is — nyomtatásban az sem jelent volna meg és közlésvágyamat az is épp úgy csillapította volna. Dehát nyílt lázadásban voltam akkor és emberi hangot akartam hallani. Mi több: visszhangot. És úgy látszik, 3000 kilométer távolságból jobban visz a hang, mint három lépésnyiről: megszólítás nélküli írásművemre tíz napon belül választ kaptam.
És akkor puszta címből emberré váltál, John, akit mintha én teremtettem volna a puszta semmiből, amelybe segítséget keresve belemarkoltam. Büszke vagyok rád, John. Néha azt hiszem, hogy nem is léteznél, ha én akkor postára nem adom azt a borítékot. Sürgős feleletet kérek; őszintén, John, igaz lelkedre: éltél te 1936 január 16-a előtt is?
Sohasem beszéltünk — engedelmet kérek — irtunk az életünkről, a múltúnkról. A jelennel és a jövővel gyűlt meg egyre a bajunk. Van neked is múltad, mint teszem azt, nekem? Olyan együgyű, egyszerű és olyan kínosan nehéz?
És igaz lelkedre, az a kikent-kifent gavallér vagy, akinek a képét egyszer elküldted nekem (valami brokát karosszékben gondolkozik elegánsan), vagy az az élete virágában lévő trikós atléta, aki viszont diadalmaskodott minden gondolkozási hajlandóságon? Valóban te fotografáltad le azt az. ezer és egy tájat az angol birodalom különböző világrészein, amerre, mint mondod, céged megbízásából utazgatsz?
Nem merlek hívni, John, hogy gyere és látogass meg itthon, Magyarországon. Túlságosan jóban vagyunk ... de egyiket sem szeretem testi képeid közül.
Csinos fiú vagy. Úriember vagy.
Nem kellesz, John, mint csinos fiú és mint úriember. A hangod kell és főképpen az, hogy te ne ismerj engem. Az a fénykép, amit ezelőtt öt évvel a klub szabályai értelmében elküldtem neked, nem engem mutat. Gyönyörű kép, ugye? Szinte süt néha a hangod, ha ehhez a képhez szól. De nekem az egyenletes emberi beszéded fontos, amit akkor hallok, mikor belefeledkezel az írásba és elfelejted a képet, azt is, hogy kivel beszélsz, amikor a papirosba ölöd a lelkedet, John, mint én.
Nem vagyok rút. Oh, azt hiszem néha szép vagyok. Akkor, ha neked írok, mindig szép vagyok, tudom. Vén sem vagyok. És igazán lány vagyok, John. Csak már fárasztó ez a fiatalság, amely számomra igen lassan múlik és ez a lányság, amelyet, ahelyett, hogy ünnepelnének, szinte botrányosnak találnak. Mikor levelezni kezdtünk, huszonötödik évemben jártam és választanom kellett egy szerény hivatal (nagy szövetáru cég irodájában, ahol most is dolgozom) és egy lengyel bankár között, aki három hétre szerződtetett volna mint szeretőt és nevetségesen magas összegű végkielégítést Ígért. A hivatalt választottam. Úgy rémlik, ez volt életem nagy válaszút ja. Nyomorúságosán kicsinyes. Jellemnek, hősiességnek nincs helye benne.
És nekem ez életem nagy élménye. A többi gyermekbetegség, szerény családi élet, hivatalnok apa és háziasszony anya mellett, tanulás, mozi, fiuk, akik lassan elmaradnak, jó házasság, sport... miegyéb okok miatt. Az élet langyos volt hozzám, nem adott sokat, hogy veszteséget érezhetnék.
De szomjas vagyok, John, az élet után, amelyről érzem — csodaszép lehet. És még nem késő. Nem késő — ez a kínos. Ha már késő lenne, talán belenyugodnék. De a lehetőség megőrjít. Nem is tudom, miről kések le. Néhány hét múlva betöltőm harmincadik évemet. Ez a szám képeket idéz elém... olyan idegeneket, amilyen a te brokát—karosszékes férfid, a te versenytrikós Adoniszod. (Valld be, hogy te se a magad képeid küldted. Zömök vagy, van valami hibád, amitől olyan jó, okos és becsületes a szavad?) A harmincéves nő otthonában, férje és gyermekei körülötte. Legalább kettő. Az egyik nyolc, a másik két éves. A harmincéves nő uszályos, derékig meztelen estélyi ruhában ... udvarlóitól környezetten. A harmincéves nő mosolyogva... ez a mosoly, ez a nyugodt, lehiggadt, maga helyét és értékét ismerő nő mosolya, ez kisért. Hogy soha én igy mosolyogni nem fogok. Nem higgadhatok le, nem ismerhetem a helyemet és nem tudhatom az értékemet.
Enélkül a mosoly nélkül leszek harminc éves — és attól kezdve az ifjúság, amely eddig mindig csak jött felém, távolodni fog tőlem. Tragédiák nélkül megy el és én sohasem ismerkedhettem meg vele. Szociális érzés, szociális munka, kenyérgond, kenyéririgység — ezt mind megélem.
De mindig készenlétben és mindig megalkudva, magammal igazában sohasem barátkozhattam meg. És magamtól mindig csak követeltem valamit, rendesen olyat, amit nem szerettem és nem akartam. John, igazán vannak nők, akik azt teszik, amihez kedvük van? És az nem bűn a társadalom ellen? Akkor az én életem égbekiáltó vétke annak a kornak és annak a környezetnek, amelybe beleszülettem. Akkor az én egyszerű, csöndes, eseménytelen életem felháborító tragédia. De nem hiszem. Mindig hajlandó voltam arra, hogy túlsók jelentőséget tulajdonítsak az én kis életemnek. Mi az? Egy kis nő élete a sok között. És az is természetrajz, hogy a harminc év súlya és jelentősége megriaszt. Ez is egyik eretnekségem: tudom, nem szabad magam túlbecsülni. De ki törődik velem rajtam kívül? Ez is dilemma, amelyből sehogy sem vergődőm ki. Hogyan intézzem cl az életemet kívül-belül, ha nem merem magamat szembeállítani, — ez a helyes kifejezés: szembe — mással, a többivel, a társadalommal, a viszonyokkal, a sorssal? Le kell feküdnöm, két óra hajnal, és nekem nyolckor hivatalban kell lennem a város másik végén.
Sohasem tudok reggel könnyen felkelni. Mindennapi gyötrelem, amihez hozzászoktam. Ebből is látom, hogy megszokni lehet azt, ami nem nekünk való, de hozzáidomulni nem. Ez a nyomorúság lenne az élet diadala?
Kedves John, mégse áruld el, ha a képek nem téged ábrázolnak. Kérlek, ne beszélj magadról. Maradj érdekes, titokzatos, boldog és emberi, John. Mert az emberi a melegség, a megértés és a boldogság. Minden, amit nélkülözök azokban, akiket kétségtelenül ismerek, akikről bizonyosan tudom, hogy élnek. És még valami: szeretlek. John. Te vagy a fantom, akit minden este megölelek. Tudod-e, milyen nehéz manapság nőnek lenni, John? És milyen jó, hogy veled nő lehetek anélkül, hogy a bennem lakozó embert meg kelljen tagadnom?
Megvan már a nyolc oldal. Többet nem szabad Írnom, a bélyegköltségeket sem bírnám el.
Tehát szeretettel üdvözöllek.
A teljes ciklus itt olvasható: http://www.restancia.hu/exkluziv/KOBOR-NOEMI-Az-ismeretlen-barathoz2.docx
