EXKLUZÍV

Vámbéry Ármin

Tatárom

2020.12.30.

 

Khíva

Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett éppen közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva, egy nomád nép kezdetleges és egyszerű ételeivel táplálkozott, és most európai s azonfelül még szűk, magyar viseletben, csizmában és sarkantyúval jár, s a nyugat étkeit és szokásait már egészen magáévá tette; egy ázsiait, ki a molla-osztálynak szánva, Khívában a Medresze Mehemmed Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal és az iszlám tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában dolgozik, s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről írt fóliánsokat, görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallotta említeni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és gondolkodásmódját ismerte egyedül helyesnek és józannak, és most európai hírlapok vezércikkeit tanulmányozza, a nyugati államok politikai viszonyairól fecseg, s amellett a két világrész felől a legmerészebb összehasonlításokat állítja fel?

Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek, s mégis ez ellentétek mollámban megtestesülve mutatkoznak, abban a hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, ki mekkai útja közben találkozott velem Khívában, de a legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában él. Hogy e tatárt miként bírhattam ezen elhatározásra, az már sok embert kíváncsivá tett, különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből európai utazóvá lettem. E kíváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat egyszerre, hirtelen lepleztem le. Ó, nem, sőt az átváltozás még ugyancsak foko­zatosan történt, és annak egyes mozzanatai annál is inkább érdekesek, mivel azok a keleti és nyugati élet kiszínezésére igen jó szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben elbeszéljük.

 
Szamarkand   Karsi

Amint említettem, legelőször Khívában találkoztunk össze. Tatárom, egy vándorlási vágytól égő, fiatal molla, társat keresett mekkai útjára, s mivel azt hitte, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében, a legjobb útitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó mollát látta bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni, s kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsin keresztül egészen az Oxus partjaira tett utazásunk alatt. /mai nevén Amu-darja/

Az utoljára említett helyen egy kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé föllebbentettem, pajtásokká lettünk, csekély útikészleteinket egy közös tarisznyába pakoltuk, s minthogy igen becsületes és jó szíve volt, tettetés nélkül, hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált magányos, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a famulus szerepbe, és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának tartotta a nehezebb súlyú adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését, míg a krajcárok gyűjtését rám hagyta. Este a konyháról is ő gondoskodott, s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta, mindig gondja volt rá, hogy csak azután nyúljon hozzá, ha én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Vajon tisztelet vagy bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respektust irántam - nem tudom; elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állni. Nem akartam kedvét szegni, és szabad tetszésére bíztam az egészet.

Herat

Az Oxus túlsó partjától Heratig azon mértékben apadott kegyességem, amint a vakbuzgó Bokharától távolodtunk. Imádságok, mosakodások, jámbor elmélkedések - minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette ezt, de nem sokat törődött vele, s ő is maestrójához alkalmaz­kodott. Vallásos kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a figyelem, mellyel elbeszéléseimet és leírásaimat a távol frengi földről és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatta. Az efféle előadások mindig az éji menetek alakalmával történtek, mikor mi a karavántól egy kis távolságra magányosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. Amennyire igazán jólesett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves nyugatról beszélhettem, éppen olyan nagy volt tatárom csodálkozása is, midőn hallotta, hogy vannak városok, melyek Bokharánál szebbek; midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktól való félelem és a szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen meglepte őt az a biztosításom, hogy a frengik, akiket ő úgy ismert, mint durva, kérlelhetetlen emberevőket, a világért sem olyan szívtelenek és érzéketlenek, és hogy sokkal jobbak, mint a hírük keleten. Ő ezt minden más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az efendi, az ő tanítója és ura állítja, akinek föltétlenül hitt.

A fiatal tatár tudásszomja és ragaszkodása tetszett nekem, s az én hajlamomat is megnyerte számára. Mindig távol tartotta magát a többi közép-ázsiaitól, saját földijeitől, és annál szorosabban csatlakozott hozzám. Mivel csakhamar átláttam, hogy a fiatalemberből még valóban lehet valami, nemsokára azt határoztam el magamban, hogy a fiút nem hagyom el többé, sőt, ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor történt, amikor még Herattól meglehetősen távol jártunk. E városban ragaszkodásának és hűségének fényes tanúbizony­ságait adta. Amint már elbeszéltem, ott kellett a legtöbbet szenvednem. Az élelmiszerek teljes hiánya nemritkán érezteté velem az éhség kínjait, és ha az előrehaladott évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az, aki vékony rongyait velem becsületesen megosztotta, hogy melegebb takarót és nyugalmas álmot szerezhessen nekem. Hatheti tartózkodásunk alatt Heratban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Perzsiában biztos segélyt fogunk találni, útitársam bátorságát megerősítették. Az a gondolat, hogy az eretnek síiták földjén a jámbor szunnitának jól fog menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartotta - s ő is, mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszán fővárosa felé.

Meshed

Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ott talált angol tiszt benső barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt kezdetben rejtély volt. Tudta, hogy Dolmage frengi, s mi mindent nem gondolhatott bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő adoptált szellemi főnökét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran fölvilágosította őt afelől, hogy ura egy átöltözött frengi. E gondolat elborzasztotta. Haraggal és bosszankodással hallotta e gyanítgatásokat, de sohasem intézett egyetlenegy kérdést se hozzám e tekintetben, és régi hite még most rendületlenül erős maradt.

Teherán

További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetben a bosszúvágyó síitáktól megtámad­tatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám való ragaszkodásának eo ipso növeked­nie kellett. Természetesen nem kevés merészség volt tőlem, hogy ezzel az emberrel egy hónapig egészen egyedül utaztam, s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott, puszta helyen: egyetlen gonosz gondolat, és könnyű dolog lett volna engem a néptelen ország­úton megölni déli álmom közben, s lovaimmal, fegyvereimmel és pénzemmel az északon elterülő pusztába, a turkománokhoz futni. De e gyanú mindig távol maradt tőlem. Egész biza­lom­mal adtam át neki puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetettem magamat. Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szívét, s nem mondhatnám, hogy e tekintetben valaha is csalódtam volna.

Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltűnt neki, de mégis azt mondta: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a frengikkel tartasz, mert ezek a perzsák, bárha a koránban és Mohamedben hisznek, istenemre, százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!” Itt, mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt, hogy ezek a frengik külsőleg is, belsőleg is mind olyan kedves emberek; de csak nagy nehezen közeledett hozzájuk, s órahosszáig is eltartó bámulata elég világosan mutatta, hogy jóllehet meggyöke­rezett előítéleteinek egy része eltűnt, még mindig megvolt benne a félénk tartózkodás bizonyos mértéke.

Utazásunk utolsó napjaiban a perzsa főváros felé vidám kedélyem gyakran dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvenc dallamokat kezdtem előbb fütyülni, később énekelni. A fütyülés keleten nincs szokásban, s igen illetlennek és frivolnak tartják; mind­azon­által a szép melódiák a Trubadúrból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki. Egész naivul kérdezte: „Vajon Mekkában a koránt e dallamok kíséretében éneklik?”, s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.

Sztambul

Hogy az ahuáni postaházban mi történt, az olvasó előtt nem ismeretlen. Először hallotta európai nevemet. E név szívének leggyöngédebb izmait is megrendítette. Kétségkívül sokáig küzdött magával, míg végre elhatározta, hogy megkérdez. Mondtam, hogy majd Teheránban fogok felelni, ami őt egyelőre megnyugtatta. Teheránban régi barátaimhoz szállottam a török követségen. A fiatal efendik, akik a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diploma­ták, öltözetüket és modorukat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb színezetét viselték magukon, mint akár én magam. Ez és nyugaton élő szunnita testvéreinek modern polgáro­sodása felől tett fölvilágosításom egy kissé apasztotta gyanúját, s lassanként megmutatta neki azt a nagy örvényt, mely Sztambul és Bokhara között tátong. Hallotta az oszmánlik folytonos törekvését, hogy nyugattal, s ha lehetséges, annak műveltségével azonosulhassanak, s nem tudta megállni, hogy e példát ne kövesse maga is. Ehhez járult még az is, hogy ama néhány frengitől, kiket eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és így gyűlölete és előítéletei is napról napra tünedeztek.

Teheránban földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről megismer­kedett, s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (mármint én) az egyedüli magyarok Perzsiában. Ezenfelül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélte a filologizáló szabó, ami a tatárnak nagyon feltűnt, anélkül azonban, hogy különösen nyugtalanította volna, mert a hosszasabb együttlét és régi barátság mindennel kibékítették. És mivel nálam több szeretetre talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi különbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járkált erre s arra Teheránban, a perzsák szokásaival és nyelvével megismerkedett, s nagyon örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a továbbutazásra Kosnstantinápoly felé újra felnyergeltük.

Konstantinápoly

Eddigelé még mindig úgy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog elkísérni, s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett, és mást forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség Teheránban, és a többi követséggel való gyakori érintkezés a nyugati élet némely oldalait már kellemes színben tüntette fel előtte, s fölébresztette benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot társaságomban meglátogathassa. Hogy az az előbbi vágya, hogy homlokát a szent próféta sírjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges, józan esze csakhamar átlátta a vallásos humbugot, s mivel természeténél fogva sajátságos hajlama volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt látogassa meg.

Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre. Konstantinápolynál partra tettem, s miután pénzzel eléggé elláttam, el akartam búcsúzni tőle. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könnycsepp rezgett, s dacára a büszke minaretek látásának, dacára az igaz­hivők tömegének, mely körülötte hullámzott, mintegy kényszerítette őt valami, hogy reszkető hangon és zokogva így szóljon:

- Efendi, ne hagyj itt engem egyedül. Te Turkesztánból engem ide, ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged; szívesen követlek, bárhová mégy is!

- Mit, hát Frengisztánba is eljössz velem? - kérdeztem tőle. - Onnan igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők, s nincs muzulmán konyha; hogy fogsz megélni ott?

Meg volt ütközve, néhány percig hallgatott, s aztán így szólt:

- Ó, a frengik olyan jó és barátságos emberek, nagyon szeretném a hazájukat látni, s azután Sztambulba visszatérni!

Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértettem, a Boszporusz partjain újra összepakoltam őt, s három nap múlva már egy dunai gőzösön volt, csupa európaiaktól környezve, s a közeli magyar főváros felé utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merülve találtam; még nem mert európai ételhez nyúlni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzászokott mindenhez, és - néhány nappal ezután Pest utcáin sétálgatott bokharai öltözetében.

Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerűnek tűnt fel előtte. Mindent megbámult, amit csak látott; az utcai járda kockára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket, Milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a puszták e gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utcákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt. Legjobban pedig a nők bilincselték le figyelmét, s nem tudta elképzelni, hogy a frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket olyan esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.

Nappal gyakran láttam őt a távírdasodronyoknál órákig leskelődni; hallani akarta a hangokat, melyek azokon végigfutnak. Éjjel a gázlámpákat bámulta, s kíváncsian tapogatózott körül, hogy vajon csakugyan a vas ég-e. A vendéglőben a fényűzés és pompa túlságosnak tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetük után ítélte meg, mindenkit nagy úrnak tartott, s gyakran mondta: „Ó, ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!” A fürkésző tekintetekhez is hozzászokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kísérték. Egykori félelme a frengiktől egészen eltűnt, mindenkinek barátságos arcot mutatott, s gyakran bocsátkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is, aki elébe akadt. Ami a legsajátságosabb, egészen elfeledte, hogy itt őt senki se érti, s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a meg­szólítottak bámuló arca zavarba hozta volna.

Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni. Szilády Áron és Budenz József, tudós barátaim, vendégszeretően magukhoz vették, s mikor egy év múlva Angliából visszatértem, nem kevéssé csodálkoztam el, ahogy tatáromat magyar öltözetben, turbán helyett gondosan fodorított hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal, viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették, és szívesen látták, s mikor legelőször láttam őt kesztyűben és felcicomázva, egy nővel szemben, szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ezelőtt két évvel még egy medresze mollája volt, ma már félig dendivé nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az írást is elsajátította, barátaim jóakarata nemsokára állást is szerzett számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták.

Ha új életmódja felől kérdezem őt, s a keleti és nyugati élet között levő különbségekről beszélek vele, úgy találom, hogy múltja álomként lebeg lelke előtt, olyan álomként, melyre szívesen visszaemlékszik a távolból, de amelyet mostani helyzetével éppen nem cserélne föl. A honvágy nemritkán bántja. A mi nyugati műveltségünket a következő okok miatt szereti: először, különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országúton az ember puszta élete sem biztos a rablók elől, s a városban örökös veszély fenyegeti a hatóságok barbár rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztító polgárháborúk még csak most tűnnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, ami pedig hazájában gyakran megesik.

Másodszor, az európai kényelem az, mely neki jólesik, és őt, ha nem is sokára, de a jelenben még leláncolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerű polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A tisztaság ruhában úgy, mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak - mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák, anélkül, hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele.

Harmadszor, különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti különbségek alig érezhetők, míg ezek a távoli keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Náluk otthon már az a gondolat is, hogy valaki a frengik földjéhez közeledik, bizonyos halál volna, s íme most ő ezen ország kellős közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, hanem mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadva.

Ami az iszlám érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései világosították fel. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a nyugathoz, a mohamedán fanatizmus annál inkább apadott, s minthogy ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb jött, csakhamar gyanítania kellett, hogy az iszlám, legalábbis az az iszlám, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és az Európában megismert finomabb életmódnak határozott ellensége. Gyűlöletet vagy rosszallást az arab próféta tanait illetőleg még ugyan nem nyilvánított, de okoskodásai és szemlélődései eléggé eléárulják, hogy belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy különbség okát kelet és nyugat között feltétlenül a keresztyénségnek akarná tulajdonítani, következtetéseiben mégis annyira ment, hogy most már a mi nyugati műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánította ki, hogy melyiknek adja az elsőséget, s bizonyára sokáig fog tartani, míg egy ilyen gondolatot nyíltan ki mer mondani. Mind­azonáltal célzásai és szakadozott észrevételei azt bizonyítják, hogy e kérdésekkel sokat foglalkozik, s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.

 

 

 

 

FEL