Balogh Géza

Egy talpig úriember a Vígszínházból

Somló István (1902–1971)

2025.02.13.

Vígszínházi színész volt. Akkor is, amikor más színház tagja volt, és akkor is, amikor nem volt Vígszínház. A leggyakrabban a kritikusok az elegáns szót írták le vele kapcsolatban. Ez – legalábbis a szakmájukat komolyan művelő szakírók esetében – nem puszta közhely. Jób Dániel és a Vígszínház etikája szerint az elegancia elengedhetetlen követelmény volt a Szent István körúti szentély környékén. Elvárták, hogy mindkét nemhez tartozó tagjaik az utcán is vígszínházi taghoz méltó ruhában mutatkozzanak. Akinek nem volt megfelelő varrónője vagy szabója, netán nem futotta jó minőségű öltönyökre a kezdő fizetésből, annak különböző módokon nyújtottak segítséget ruhatára összeállításához.

Somló István A hattyúban – Vígszínház

 

A vígszínházi elegancia nem pusztán az öltözködést jelentette. Nem is egészen olyanféle moralizálás volt, mint Cyranóé, aki büszkén hirdeti, hogy "Erkölcsömben van eleganciám! /Piperkőc járhat szebb ruhában, ám / A tisztaságra én jobban vigyázok." Inkább egyfajta polgári eszmény, amelyet a külső megjelenés is képes kifejezni. A jól szabott ruha önmagában nem sokat jelent. Azt viselni is tudni kell. Egy másik vígszínházi színész, Gombaszögi Frida, a legsötétebb ötvenes években, miután visszatérhetett vidéki száműzetéséből, magatartástant tanított a Színművészeti Főiskolán.

Gellért Endre

Gellért Endre (szintén egykori vígszínházi színész) találta ki, hogy Frici néni tanítsa meg a faluról fölkerült őstehetségeket abroncsszoknyában, turnűrös szoknyában, frakkban, zsakettben és tiszti uniformisban viselkedni. Meg lornyont és legyezőt használni, monoklit, kardot viselni. Azaz: úriasszonynak és úriembernek lenni a színpadon. Elképesztően anakronisztikus volt a kissé megkopott, ám mégis előkelő megjelenésű hajdani nagyasszony jelenléte a szocialista realista színjátszás fellegvárában. De olyasmit lehetett ellesni tőle, amit akkoriban nagyon kevesen tudtak. Akik meg tudták, azok inkább igyekeztek lódenkabát és svájcisapka mögé rejteni veszedelmes ismereteiket. Mielőtt még kiderül róluk, hogy ők is olyan polgári csökevények, mint Gombaszögi Frida. Vagy mint Somló István.

Gombaszögi Frida

Somlónak nem sikerült eltitkolnia, hogy vérében vannak az elegancia mélyebb rétegei, de ilyen irányú kivételes képességeit megpróbálta egy időre kizárólag a mindennapi élet területén érvényesíteni. Az ő jólöltözöttségét nem mindig lehetett észrevenni. Éles szem kellett hozzá, hiszen – mint néhány háború előtti nyilatkozatában kifejtette – az elegancia soha nem lehet hivalkodó. Aki feltűnően öltözködik, az nem elegáns.

A korszak terminológiája szerint "középosztálybeli", vagyis polgári családban Somló (Szontágh) Jakab/Jenő pénztári titkár és Berger Sarolta gyermekeként született Szolnokon, 1902. május 8-án. Édesapja az Országos Munkásbiztosító Pénztár igazgatója volt. 1920-ban érettségizett Budapesten, majd felvették a Színművészeti Akadémiára, ahol 1923-ban kapott oklevelet.

Már akadémista korában szívesen fellépett mint előadóművész. 1922-ben mutatta be első szavalóestjét a Zeneakadémia kamaratermében. A versmondás elsősorban pályája első felében foglalt el fontos helyet színészéletében.

Bárdos Artúr

 

 

Az Akadémia elvégzése után Bárdos Artúr szerződtette, aki 1923-ban éppen a Renaissance Színházat vezette, majd egy év múlva – az Unió bukását követően – visszafoglalta a Belvárosi Színházat is.

 

 

Crommelynck A csodaszarvas című tragikus bohózatának 1923. szeptember 29-i magyarországi bemutatóján négy ismeretlen színész mutatkozott be: Tőkés Anna, Jávor Pál, Makláry Zoltán és Somló István. Somló számára, bár a következő három évben jó néhány darabban kapott kisebb-nagyobb szerepet mind a Nagymező, mind pedig a Koronaherceg utcai színházban, a Bárdosnál töltött három esztendő nem hozott sikert. A direktor, aki mindig szívesen hencegett felfedezettjeivel, az ő nevét egyetlenegyszer említi meg Játék a függöny mögött című könyvében.

 

Tőkés Anna

Jávor Pál

Makláry Zoltán

Somló István

 

Somlay Artúr

A Renaissance Színház 1926 áprilisában bezárt, Beöthy László pedig elvállalta a csőd előtt álló Belvárosi Színház vezetését. Átvette Bárdos társulatát (a tagok még az elmaradt fizetésüket is megkapták), de Makláry, Somló meg az atyai jó barát és eszménykép, Somlay Artúr elhagyta a süllyedő hajót, és a Vígszínházhoz szerződött. "Huszonhárom éves koromban megfogta a galléromat, és magához rántott" – írja negyven évvel később Somlayról. "Három évig tartott folyamatos »rabságában«. Éjjel-nappal, délelőtt-délután, a nap minden órájának minden percében hívásra, megszólításra és teljesítésre készen. Ilyen szép és termékeny »rabságról« soha nem hallottam, soha nem olvastam. Serdülő színészi képzeletem az időben fogamzott, és a szép és termékeny »rabság« napjaiban jutott el a csírázásig. Még ma is a hódolat és megbecsülés sértetlen emlékezése kísért."

Beöthy László

Jób Dániel

A színház dramaturg-főrendezője, Bródy Pál hívta fel Jób Dániel figyelmét Somlóra. Első szerepét A Noszty fiú esete Tóth Marival Harsányi Zsolt dramatizálásában bemutatott változatában kapta. "Én játszottam a legrosszabb szerepet, Malinka főispáni titkárt" – emlékezik a várva várt eseményre 1965-ben. "A keserű ízű regény biedermeieres fésülése és hangulathamisítása irodalmilag vitatható, de káprázatos sikere – nem. Két szezonon át ment; három napra előre eladott házak mellett. Az összes »pápák« játszottak benne. (Bennfentes szakmai körökben akkoriban pápáknak titulálták a Vígszínház nagy együttesének prominenseit.)"

Pályáján fontos szerepet játszottak a "pápák". Mivel egész életében szívesen, rendszeresen és élvezetes stílusban írt, mestereiről és kortársairól készített portréi pontos képet adnak az írások szerzőjének ízléséről, felfogásáról és sokoldalú tájékozottságáról is. Az írás nem pótcselekvés volt a számára, hanem a személyiség kiteljesítése érdekében kifejtett egyenrangú tevékenység. Igaz, az aktívabb, sikeresebb időszakokban némiképp háttérbe szorult, és inkább a nehezebb, majd válságosabb szakaszokban került újból előtérbe, de a színházról és a színházi eseményekről vallott nézetek írásos megfogalmazása mindvégig fontos része volt Somló életművének. Írásait szerényen "negyven év színházi munkálkodásának margójára írt" feljegyzéseknek tekintette, de az a mély meggyőződés vezérelte, hogy az újabb nemzedékekkel megismertetheti a nagy elődöket. Megpróbálta szavakba önteni a legmúlékonyabb művészet, a színház hajdani emlékeit. Újságcikkei, színészportréi és visszaemlékezései természetesen elsősorban írójuk gondolkodását tükrözik. Az olvasó egy művelt és tapasztalt színész véleményét ismerheti meg az általa megélt idők színházáról.

Schöpflin Aladár

"Színházi munkálkodásának margójára írt" nézeteit már a kortársak is komolyan vették. Még jócskán a színészi pálya elején tartott, néhány meglehetősen szerény sikerrel a háta mögött, amikor Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent a Magyar Színművészeti Lexikon. Ebben nyolcéves színészi működésének állomásai mellett a szócikk írója fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy Somló a Színészújság "jeles tollú munkatársa". 1927-ben egyebek közt cikksorozatot írt a rádiójáték dramaturgiájáról. A harmincas évek elejétől a Népszavában is gyakran jelentek meg írásai.

De az igazi színpadi siker sokáig váratott magára. Már hatodik évadát töltötte a Vígszínháznál, amikor Ferdinand Bruckner Angliai Erzsébet című történelmi drámájában még mindig egy néhány mondatos szerepet kapott, egy Mountjoy nevű összeesküvőt. A főszereplő Essex gróf a vele egyidős és pályáját ugyancsak a Renaissance Színházban kezdő, de időközben népszerű filmamorózóvá avanzsált Jávor Pál volt. Somló rettenetesen görcsölt a próbákon. Jób Dániel megpróbálta kihozni a sodrából. "Légy dühösebb!" "Még dühösebb!" Amikor végképp nem boldogult, Jób ezt a kegyetlen "instrukciót" adta: "Gondolj arra, miért nem te játszod Jávor szerepét!"

A nagy kiugrás csak 1934-ben következett be egy középszerű amerikai író, Sidney Kingsley Az orvos című pszichologizáló darabjában, amely két világrész számos színházának kasszasikere lett. A március 21-i vígszínházi premiert 98 előadás követte. A gazdasági válság után nagy nehezen talpon maradó Vígszínháznak jól jött a közönség rendkívüli érdeklődése. A siker természetrajza minden művészeti terület legnehezebben megfejthető része. Értelmetlen volna feltenni a kérdést, miért éppen ebből lett a főváros színházi életének szenzációja. (A vígszínházi bemutató évében készült el a darab filmváltozata Men in White címmel, a lengyel származású Richard Boleslawski rendezésében, Clark Gable-lel a főszerepben, és járta végig ugyancsak hatalmas sikerrel a békebeli Európa és Amerika valamennyi moziját.)

Roboz Imre

A harminckét éves Somló Istvánt felfedezték. Roboz Imre igazgató azonnal a duplájára emelte a fizetését. Ő lett az "ügyeletes orvos". Egymás után kapta az orvosszerepeket. Fehér köpenye hosszú időre hozzánőtt, mint harmincöt-negyven évvel később Columbóhoz a ballonkabát. A Vígszínház az évad végén az újabb kasszasiker reményében kirándult a Fényes Cirkuszba: Jávorral és Rökk Marikával a főszerepben eljátszották Bús Fekete László idétlenségét, A cirkusz csillagát. Néhány pillanatra Somló is megjelent a porondon orvosi táskával és természetesen fehér köpenyben. Éppen belekezdett volna a jelenetébe, amikor a hangos bemondó sürgősen a műtőbe szólította. Somló kirohant. Taps, ováció, kacagás. Siker.

Rökk Marika

Jób Dániel bízni kezdett benne. Vagy – ami ennél valószínűbb – igazolva látta reményeit. Zsörtölődései mögött a rendkívüli képességű és rendhagyó módszerrel dolgozó rendező gondosan palástolt meggyőződése rejtőzködött. A kirobbanó személyes siker után sorra kapta a jobb, de azért többnyire még sokáig nem a legjobb szerepeket. 1935-ben hívták először filmezni. 1945-ig mindössze két filmben játszott (Ez a villa eladó –1935, Úrilány szobát keres–1937), de háború utáni filmszerepei sem tekinthetők a pálya fontos állomásainak; a sematikus és ügyetlenül összetákolt történetekben többnyire a népi demokratikus rendszer ellenségeit személyesítette meg.

Pályáját az 1941-ben életbe lépő harmadik zsidótörvény szakította félbe. Az évadnyitó társulati ülésen a társigazgató, Bókay János bejelentette, hogy Somló István betegsége miatt igazoltan maradt távol. Miután szerepeket nem kapott, és a fizetését sem folyósították, pert indított a színház ellen. Bókay azzal védekezett, hogy a társulati ülésen csupán "szánalomból" hivatkozott állítólagos betegségére. Somló félig megnyerte a pert, vagyis megítélték neki a követelése felét. De ami sokkal fontosabb lett volna, a színpad, az egyszeriben elérhetetlen lett a számára. (Az OMIKE, a zsidó színészek színháza is bezárult előtte: ott csak a felekezetileg is zsidónak számító művészek léphettek fel. Így Törzs Jenőt, Rátkai Mártont, Góth Sándort, Somlót, Rózsahegyi Kálmánt és másokat végképp megfosztottak mindenfajta szereplési lehetőségtől.)

Törzs Jenő

Rátkai Márton

Góth Sándor

Rózsahegyi Kálmán

Bár élete legsúlyosabb válságát élte át ekkor, megpróbált önerejéből talpon maradni. Félig illegális, zártkörű rendezvényeken lépett fel, és cikkeket, novellákat írt. Egy kisregénye is megjelent folytatásokban Az Újság című napilapnál. Humoreszket írt a Vígszínház évadkezdő próbáiról, amelyen "betegsége" miatt nem lehetett jelen. Később a Film, Színház, Irodalomban jelentek meg írásai: Major Tamással és Jávor Pállal készített képzeletbeli riportot. Cikkeit nem írta alá, de a bennfentesek számára köztudott volt a szerző kiléte.

Várkonyi Zoltán

 

Később a főszerkesztő, Egyed Zoltán neve alatt jelentek meg kritikái. A színpadról leparancsolt és a Goldmark teremből is száműzött Somlót keserű indulatok fűtötték szerencsésebb sorsú kollégáival szemben. Pünkösti Hamletje címen – ugyancsak Egyed Zoltán neve alatt – elmarasztaló bírálatot írt Várkonyi Zoltán Hamlet-alakításáról. Csortosról jelentetett meg portrét, amelyben kóklernek nevezte sztárként ünnepelt volt kollégáját.

 

Somló Istvánt – jó néhány sorstársával együtt –1944. március 31-én törölték a Színészkamara tagjai sorából. A Szálasi-féle hatalomátvétel időszakát egy hadiüzemben vészelte át. Főnökei jóindulatának és trükkjeinek köszönhetően megmenekült az elhurcolástól.

Gertler Viktor

 

Az 1945-ös esztendő a felszabadulást és a művészi kiteljesedést hozta el számára. Gertler Viktor meghívta, hogy filmiskolájában Egri Istvánnal felváltva tanítsanak színészmesterséget. Az államosításkor a növendékeket átvette a Színház- és Filmművészeti Főiskola, a tanárokat azonban nem. Mindkettőjük számára ez volt az egyetlen időszak, amikor színinövendékeket taníthattak.

 

Roboz Aladár

Jób Dániel visszakapta romokban heverő színházát. A tulajdonos változott ugyan – Roboz Imrét az ostrom alatt egy igazoltatás során agyonlőtték búvóhelyén, így a Vígszínház Részvénytársaságot fivére, Roboz Aladár örökölte –, de a szellemisége eleinte megpróbált lépést tartani a korral. Somló számára szimbolikus értelmet kapott az a körülmény, hogy a lebombázott Szent István körúti épület helyett abban az egykori Renaissance Színházban kezdi meg működését a Vígszínház, ahol ő huszonkét évvel korábban először lépett közönség elé. 1945. május 30-án, Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájának bemutatójával indult a Vígszínház és Somló István művészi pályájának kérészéletű új korszaka. Az előadást ő rendezte, és – akárcsak a Moszkvai Művész Színház 1902-es ősbemutatóján a drámát színpadra állító Sztanyiszlavszkij – eljátszotta benne Szatyin szerepét. A pesti közönség káprázatos színészkoncertet láthatott Gombaszögi Frida (Vaszilisza), Dajka Margit (Násztya), Tolnay Klári (Natasa), Ajtay Andor (Színész), Benkő Gyula (Aljosa), Bihary József (Klescs), Kőmíves Sándor (Kosztyiljov), Mihályi Ernő (Báró), a vendég Rózsahegyi Kálmán (Luka), Somló István és Szakáts Miklós (Vaszka Pepel) közreműködésével.

Kárpáti Aurél

 

Kárpáti Aurél így számol be az eseményről: "A bemutató előadás várakozáson felül sikerült. A mostani nehéz viszonyokat tekintve, kiváltképp komoly és jelentős művészi teljesítmény volt, méltó mind a választott mű irodalmi rangjához, mind a nagy múltú színház legnemesebb hagyományaihoz. […] Gorkij, a drámaköltő szavai belehasítottak az emberek szívébe, azt fejezték ki, amit a legtöbben átéltek: az elesettséget, a feneketlen mélységet."

 

A hatalomátvételre készülő pártállam ideológusai azonban nem hatódtak meg attól, hogy a Vígszínház Gorkij művével próbálja demonstrálni elkötelezettségét az új rend mellett. Az egyre harsányabb hangú főideológus, Molnár Miklós még a darab miatt is fanyalgott, mondván, "Gorkij öregkorában maga is úgy érezte: megrázó nyomordrámájának szociális színvonala túlhaladott már". A Népszava cikkírója pedig azt állapította meg, hogy az orosz darabokat "nem elég előadni, az orosz színészet példáján nevelődni és nagy művészi vívmányaiból tanulni is kellene ahhoz, hogy az Éjjeli menedékhely és a hozzá hasonló művek kifogástalan értelmezésben kerüljenek a közönség elé". Ráadásul Gorkij nálunk jószerével ismeretlen drámája nem vonzotta a közönséget, az ostrom után magukhoz térő vígszínházi nézők nem a nyomort kívánták látni a színpadon. Az előadás fél házakkal ment.

Az anyagi kudarc arra ösztönözte Jób Dánielt, hogy az útkeresés helyett mégis inkább a korábbi sikerek felidézésével alakítsa a régi-új Vígszínház műsorát. Felújították A hattyút, amelyben Somló Albert főherceg szerepét játszotta. Bár a nagyon várt anyagi siker nem maradt el, a sajtó nagyobbik része durván elutasította Molnár Ferencet. A leggúnyosabb írás a Képes Világban jelent meg A hattyú, a liba meg a polgár címmel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Vígszínház napjai meg vannak számlálva. Somló húsz évvel később így írt Jób háború utáni éveiről: "Az Éjjeli menedékhely nyitó előadásával még vallomást tett. De utána, eléggé naivul, mint akit az új világ szele nem érintett, rendületlenül és konokul a régi Vígszínház akusztikáját akarta restaurálni."

Gyárfás Miklós

Pedig Somló számára ez a "restauráció" a pálya csúcsát jelentette. Remek szerepeket játszott. A gazdag és változatos szereplistából kiemelkedett az akkoriban divatos John Boynton Priestley két darabjának főszerepe: A váratlan vendég című krimi Cool felügyelője és az utópista Ismeretlen város hőse, valamint Gyárfás Miklós Vásott apostol című komédiájának címszerepe, a Liliom másvilági Fogalmazója és egy vadonatúj Molnár-mű, A testőr iróniáját történelmi tragédiába átültető A császár Desroses-a.

 

Mezey Mária

Az 1946. április 20-án bemutatott dráma, amelynek főszerepeiben Mezey Mária és Somló csillogott, különösen nagy indulatokat váltott ki a hatalomátvételre készülő kommunista ideológusokból. A történet 1804-ben, Párizsban játszódik. A történet két főhőse, az ünnepelt színészházaspár a darab elején megtudja, hogy fiukat, aki a császárt nyilvánosan szidalmazta, elfogták és megölték. Nekik is menekülniük kell. Amélie beleőrül fia elvesztésébe. Egyetlen rögeszme élteti, hogy bosszút állhasson a zsarnokon. Légyottra hívja Napóleont, hogy majd szerelmeskedés közben leszúrhassa. Desroses magára ölti Napóleon jelmezét, és elmegy a randevúra. Kezdetét veszi a színház a színházban, Molnár kedvelt szórakozása, amelynek végén a tébolyodott asszony meggyilkolja a császár szerepét játszó férjét.

Tamási Áron

 

Tamási Áron bírálata szerint a darab "célzatos, izgalmas és olcsó", majd hozzáteszi: vagy egy krimiíró vagy egy Shakespeare tollára való, aki "maradandó művet tudott alkotni az ilyen meséből". Somlóról elismerően ír: "igazságos, hogy belépjen a nagy színészek közé", Mezey Mária szerepét azonban eljátszhatatlan képtelenségnek tartja.

 

Mátrai-Betegh Béla

Bár az utókor a Hitler-párhuzam mellett a Sztálinra is vonatkozó analógiákat hangsúlyozta a darabban, ezt aligha merészelte bárki észrevenni a bemutató idején. Vagy ha igen, bölcsen hallgatott róla. Inkább az volt a baj, hogy a közönség csalódott a dráma romantikus-tragikus hangvételében. Valószínűleg Mátrai-Betegh Bélának volt igaza, aki így foglalta össze a kudarc okait: "Nem lehet egy életen át büntetlenül bukfencet vetni: a néző a bukfenc mesterétől akkor is cigánykereket és akrobatikát vár, amikor ez a mester már csak mesélni szeretne, ülőhelyében."

 

A Liliom 1948. március 25-i Pesti színházi felújítását Jób az ötvenéves Vígszínházat ünneplő drámaciklus kezdetének szánta. Az évad végén azonban megalázó körülmények között meg kellett válnia a színháztól. 1948. május 1-je után az intézmény anyagilag összeomlott. Nem tudták kifizetni az adókat, a közüzemi díjakat és a gázsikat. Az irányítást egy háromtagú bizottság vette át: Somló István, Benkő Gyula és Tolnay Klári.

Somló István

Benkő Gyula

Tolnay Klári

Az egyetlen évadon át tartó keserves időkre évtizedekkel később Tolnay Klári így emlékezett egy interjúban: "Somló Pista volt a dramaturg, a darabok beszerzője. Széles ismeretsége révén angol és francia darabok érkeztek rövidesen a színházhoz. Benkő Gyuszi a színészek szerződésével foglalkozott elsősorban. Én voltam a dada, nekem kellett a színészek közötti zűröket elintézni, a háborgókat lecsillapítani." A tetemes adósság kifizetésére a három igazgató zálogba csapta az értékeit. Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács főtitkára kétszázezer forintos segélyt utalt ki. Somló a külföldi szerzőkkel levelezett, megpróbálta rávenni őket, hogy mondjanak le a jogdíjaikról.

Egri István

 

Az 1948/49-es szezonra Egri István vezetésével különvált a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház. Az utolsó vígszínházi évadban hét bemutatót tartottak. Kiadtak egy szórólapot, amelyben büszkén tudatták a közönséggel, hogy az új igazgatók a színház dolgozóiból kerültek pozíciójukba, valamint hogy a sztárkultuszt mindörökre száműzték.

 

Somló az évad első bemutatója, George Roland Simone és a béke című darabjának előkészületeivel kapcsolatban egy tárcát ír a Pesti Műsorba: "Jó néhány éve dolgozom már színháznál, de az összefogásnak, a közös, nem saját magáért, hanem egymásért való közös munkának ezt a lelkes, odaadó lázát még nem tapasztaltam. Mintha mindenki érezné, hogy itt nem egy darab sikeréről, nem is egyéni sikerről van szó, hanem valami nagyobbról és egyetemesebbről. S ez nemcsak színésztársaimra vonatkozik, hanem a színház bonyolult apparátusának minden dolgozójára. Így már első darabunk próbáin kialakulóban látom azt az összekovácsolt nagy együttest, amelynek megteremtése minden színház legfőbb célja kell hogy legyen."

Somló István és Raksányi Gellért – A rettegés birodalma, Nemzeti Színház 1958 (fotó: Keleti Éva)

A kétségbeesett igyekezet mit sem ért. A színház továbbra is a sajtó kereszttüzében haldokolt. A második bemutatót, Jacques Companéez és Yvan Noe Estére jó barát érkezik című ellenállási drámáját azzal gyanúsították, hogy meghamisítja a francia ellenállási mozgalmat. "De Gaulle-ista filmből készült az Estére jó barát érkezik" – állapította meg egy tudósítás. (A darab az 1945-ben készült és magyarul később Lehull az álarc címen forgalmazott film színpadi átirata.)

Királyhegyi Pál

Egy másik bemutatott darabról, Királyhegyi Pál Lakás kis hibával című ártalmatlan bohózatáról, amelyet később kevésbé ügyetlen címmel Földi paradicsomként játszottak, Lenkei Lajos kijelentette, hogy "ellenforradalmi propaganda, mégpedig az ügyes, hollywoodi fajtából". Cikke végén kioktatta az igazgatókat: "Nincs harmadik út a kultúra frontján sem. Velünk vagy ellenünk! A kétfelé kacsintgatás kora lejárt!" (Az írás szerzője a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, később az MDP budapesti pártbizottságának osztályvezetője, 1956 után az MSZMP budapesti pártbizottságának munkatársa, majd a Film Színház Muzsika főszerkesztője. 1962-től – Somló második vígszínházi igazgatását követően – haláláig a Vígszínház igazgatója.)

Ezek után senkit nem lepett meg, hogy az államosítás – több más "polgárinak" bélyegezett fővárosi színházzal együtt – a Vígszínház végét is jelentette. A színházat megszüntették, a helyén Ifjúsági Színház néven vadonatúj szerveződés indult az általános iskola felső tagozatosai számára. A társulatot szétosztották a megmaradó vagy az újonnan létesített színházak között. A három igazgató három különböző helyre került. Benkő "épületen belül" maradt, az Ifjúsági Színház tagja lett. Tolnay Klári a Madách Színházban talált végleges otthonra. Somlót az átszervezett Belvárosi Színházhoz helyezték, amely elsősorban a "haladó szellemű" magyar dráma otthona lett. Néhány cím a két évig működő intézmény műsorából: Mándi Éva: Vetés, Földes Mihály: Mélyszántás, Hunyadi József: Bányászbecsület. Somlónak ebben a repertoárban csak az ellenség sablonszerepe juthatott. Az "elegáns" osztályidegen. De azért a nevelő szándékot bizonyítandó ráosztották Julius Fučík szerepét a cseh kommunista újságíró börtönnaplója alapján készült drámában (Jurij Burjakovszkij: Üzenet az élőknek).

1951-től a Nemzeti Színház tagja volt. Az itt töltött nyolc év alatt minden kitüntetést megkapott, amely művészi rangja szerint megillette. Legnagyobb sikerét Shaw Pygmalionjában aratta. Az 1953. márciusi bemutató a korszak kiemelkedő eseménye, Gellért Endre káprázatos színpadi remeklése volt. Igazi "vígszínházi" előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában, a Petőfi Sándor utcában, Somló pályakezdésének és egy másik keserves időszakának helyszínén. De a "legangolabb" magyar színész (ezt a jelzőt is sokszor leírták róla) csak a következő évadban, október 10-én állt be a kész előadásba. Addig csak eltűrték a magánszínházból némi kerülővel Nemzeti színházi taggá avanzsált színészt.

Básti Lajos

Láthatóan nem találták a szerepkörét. Kis szerepekben jelent meg, néhány jelentős és jóval több jelentéktelen epizód jutott neki. Aztán egyszer csak megjelent Henry Higginsként. A tökéletesre csiszolt, óraműpontossággal működő előadásban feltűnt "egy finom angol úr", ahogy a darab musicalváltozatában éneklik. Az eredeti Higgins, Básti Lajos lubickolt a szerepben. Élvezte a komédiát. Somló sokkal tartózkodóbb volt. Ő tökéletesen elhitette velünk, hogy nem szerelmes a teremtményébe. Egész színpadi létezése olyan volt, mint egy zárkózott úriember szemérmes önvallomása. Már-már elhittük a kegyes hazugságot, hogy neki mindegy, hogyan alakul tanítványa további sorsa.

Azt mondják, Gellért sokat kínlódott a befejezéssel. Azzal, hogy nyitva maradjon a kérdés: kié lesz Eliza. Somló olyan mélyről jövő, reménytelen keserűséggel tudta elmondani a talányos zárómondatot, hogy a nézőnek belefacsarodott a szíve. Anyja úgy gondolja, hogy Pickering ezredes veszi el a lányt. Somló-Higgins egy pillanatra megüközik a képtelen feltételezésen, majd erőltetett nevetésbe kezd. "Pickering? Szamárság! Freddy kapja meg! Á! Há! Freddy! Freddy! Ha-ha-ha-ha!!!" Ennyi áll a szövegkönyvben, és Somló egy pillanatra sem tért el a partitúrától. Csak annyit tett hozzá, hogy a nevetése egyre őszintébb lett. Nem játszotta el, hogy a szíve majd megszakad. Azt csak mi gondoltuk a nézőtéren. (Lám csak, milyen igazak Diderot szavai a néző átéléséről!)

Élete legnagyobb sikerét az 1955/56-os évad végéig játszotta. Aztán levelet írt Gellért Endrének: "Bandikám, – nem nagy örömmel, de arra szeretnélek kérni, hogy a jövő színházi szezonban a Pygmalion Higgins tanárának további játszásától mentesíts. Hosszabb magyarázat fölösleges. Te is tudod, hogy egész színészi pályám egyik legkedvesebb szerepéről van szó. De, sajnos, kiöregedtem ebből a szerepből: »kihíztam«. Színészileg illetlenség lenne, hogy korom és térfogatváltozásaim ellenére körömszakadtig ragaszkodjam ehhez a szerephez. […] Szeretettel ölel elaggott híved: Somló István. 1956. június 10."

54 éves volt ekkor. Higgins a darab szerint 45.

1956 szeptemberétől Várkonyi Zoltán játszotta Bástival felváltva a szerepet.

Goda Gábor

 

1959-ben, egy évtizeddel a hármas vezetés és az összeomlás után, kinevezték a Vígszínház igazgatójának. Alighanem ő volt az egyetlen, akit a pártállami időkben a népakarat emelt egy intézmény igazgatói székébe. A színház vezető művészei delegációt menesztettek illetékes elvtársakhoz, hogy a színigazgatást nem nagy kedvvel művelő Goda Gábor megüresedett helyére Somló Istvánt ültessék.

 

Többé nem lépett színpadra. Az se fordult meg a fejében, hogy rendezzen. A küzdelmeken szarkasztikus humora és bölcs öniróniája segítette át. Büszkén emlegette: egyetlen érdeme, hogy az ő igazgatása alatt készült el az épület liftaknája. A Vígszínház elnevezés visszaszerzéséért járó dicséretet viszont mindig elhárította, mondván: azt még Magyar Bálint kezdeményezte (meg is kapta érte a magáét), de a vetés 1960 szeptemberére érett be.

Állítólag soha nem nézett végig egyetlen előadást sem, csak az első felvonást. Aztán végigjárta az öltőzőket, jellegzetes, rekedtes hangján bekiáltott: "Gratulálok, zseniálisak vagytok!" – és hazament. Ha különösen tetszett valakinek a játéka, annak szép nyakkendőt, kiemelkedő teljesítmény esetén derékszíjat adott ajándékba. Ideje java részét azzal töltötte, hogy a színház nem létező faliújságjára – régi szokását felelevenítve – álnéven cikkeket írt. Arabeszk című pamfletjében a társulati üléseket és saját magát figurázta ki gyilkos humorral.

Azt tekintette egyetlen feladatának, hogy biztosítsa a színház szellemi felemelkedését. Az ő igazgatása idején került színre Piscator Háború és béke-adaptációja, Majakovszkij Poloskája, Goethe Faustjának mindkét része és Lermontov Álarcosbálja. Aztán mint aki elvégezte a maga elé tűzött feladatot, 1962-ben, hatvanadik születésnapján nyugdíjba ment. Az élő színház gondjai helyett képzelt és valódi betegségei ápolásával töltötte hátralevő éveit.

De közben – Lengyel György közreműködésével – szerkesztett két fontos és hézagpótló antológiát. Az elsőben (Színészek, szerepek, 1959) az angol, orosz és francia színjátszás kiválóságainak tanulmányaiból és memoárjaiból, a másodikban (Színészek, rendezők, 1964) német, olasz, amerikai, lengyel és cseh színházművészek írásaiból válogattak. Különösen az első kötet megjelenését előzték meg komoly csatározások. A kiadó a kézenfekvő érvek ellenére sem járult hozzá például a már "rehabilitált" Mejerhold egyik írásának közléséhez. (Erre csak a harmadik, már Somló nélkül, Lengyel György szerkesztésében készült A színház ma című összeállításban kerülhetett sor 1970-ben.) Mindhárom kötetet az a meggyőződés hívta életre, hogy a korabeli magyar színház csakis ilyen és hasonló írások hatására képes kiszabadulni a pepecselős kisrealizmus meg a félreértett, leegyszerűsített és eltorzított Sztanyiszlavszkij-rendszer béklyóiból.

 

1968-ban Kor- és pályatársak címmel megjelent korábbi írásainak, színészportréinak és feljegyzéseinek válogatott gyűjteménye. Ez már az írói tevékenység összegezése is. "Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már."

 

 

Somló István negyven éve, 1971. április 5. óta nincs közöttünk.

Pethes Imre

1953-ban nagy pályatársáról, Pethes Imréről szóló írásában megfogalmazta ars poeticáját a színész művészetéről. "Mindig mélyen elszomorít, amikor a színész művészetének lélegzetelállító szépségét, örök izgalmát, soha be nem fejezhetőségét, az esti halálokat és másnapi újraéledéseket szűk szemmértékkel, az időhöz kötik. Az időhöz, mely a színész praktizáló életét keretezi. Amíg vannak és biztos mindig is lesznek olyanok, akik egy színész rajongásból, áldozatokból, hitből, szeretetből, önkéntesen vállalt számkivetettségből összetett életét eleven hatással vissza tudják idézni, addig még Petőfi is cáfolható. Mert, íme, nem egészen és nem mindig igaz, hogy a színész lekötve csügg a jelen rövid bilincsén."

Egész küzdelmes életében ennek az eszménynek a megvalósításán fáradozott.