Büki Mátyás
Népítélet?
Quentin Tarantino: A becstelen brigantyk
2022.04.05.
Közhely, hogy filmekről írni/beszélni hálátlan feladat, hiszen nem kerülhető el ilyen helyzetben, hogy a vetített mozgófilm-képekre valamiféle verbális utalás ne történjék. Márpedig ezeknek szavakba öntése lehetséges ugyan, de az eljárás csak a filmképek kivonatára képes (igaz, a forgatókönyv is verbális kivonat). Egy fajta képpótlékot tud csak szolgáltatni.
Pótlékot, annak ellenére, hogy a szavaknak is van képi erejük. Az "…és akkor a király felült a lovára…"beszédhelyzet mégis sokkal kevesebb információt ad, mint az a filmképi látvány, ami ennek a helyzetnek, számtalan van belőlük, filmképi megvalósulása.
Közhely, hogy a filmképek lehetnek közelképek meg távolképek (nagytotál) is, valamint persze az is közhely, hogy egy-egy beállítás időbeli hossza milyen jelentős szerepet játszik a film műalkotás voltának kialakulásában. A hangosfilmben elhangzó szövegek még inkább ki vannak téve annak, hogy valamiféle pótlékká váljanak, hisz a "…felült a lovára és azt mondta…" beszédhelyzetben nem tudhatjuk, milyen hangon mondta a király, amit mondott (izgatottan, fáradtan, lemondóan, stb,), valamint persze azt sem tudhatjuk meg, milyen háttérhangok festették alá szövegét (harci zaj, madárcsicsergés, stb.).
Mindennek azonban ellentmondva: az is kétségtelen persze, hogy a "sokkal kevesebb" és a "sokkal több" kifejezésekkel óvatosabbnak kell lennünk. Nem is a szalon-közhelyre kell elsősorban gondolnunk, miszerint a "kevesebb néha több", hanem arra, hogy "a király felül a lovára" csupasz kijelentő mondtat mentes a apró részletek, – a számtalan, korlátos " egyes"– burjánzásától, és inkább az " általánosban" találja meg otthonát, melyhez képes a filmképet akár felszínesnek és fecsegőnek is tarthatjuk.
Az alantiakban is egy ilyen, a verbalitás segédeszközét felhasználó filmről való beszéd következik.
A történelem nagy, jelentős (avagy "nagy", "jelentős") alakjai mind bevonulnak a történelem arcképcsarnokába, panoptikumába. Az arcképeket a kollektív emlékezet, filmek, könyvek, képzőművészeti ábrázolások alkotják meg.
Ha arckép, akkor statikus. amely statikus arcképben persze benne van az ábrázolt személy egész életének lefolyása, lelki karaktere, történelemben játszott szerepe, cselekedetei, stb, azaz végső soron ez az arckép valamiképpen mégiscsak dinamikus adottság/létező.
Ebben az arcképcsarnokban – nyilván a látogató szubjektív szempontjai szerint – megtalálhatóak a rosszak és a jók, valamint persze a két pólus közötti átmenetek számtalan esete. Ha a szubjektív ítéletek döntőek is, a virtuális arcképcsarnok mégis "objektív", "tudományos" ítéletet szeretne közvetíteni egy-egy személyiségről, hisz ha ezt nem tenné, ki lenne szolgáltatva azoknak a belső mozgásoknak, amelyek éppen a szemlélők szubjektivitásából fakadnak, és saját maga felbomlásától joggal tarthatna. "Nem gondolom, hogy ez az ember rossz, neki a jók között a helye; X.Y. teljesen érdemtelenül kerül be az arcképcsarnokba…" Ilyen és ehhez hasonló argumentációk aknázhatják alá a rendszer, tehetik ingoványossá a talajt az "arcképcsarnok", mint institúció számára.
(Másfelől persze – mondhatnánk vállunkat rándítva – éppen ez a belső mozgás teszi élővé, hiszen kérdés, hogy egy minden ízében mozdulatlan rendszer élő-e még és számíthat-e még érdeklődésünkre egyáltalán.).
Hitler sem kerülheti/ kerülhette el, hogy bekerüljön a történelmi arcképcsarnokba.
Esetében már a filmek nagy száma is gondoskodik erről. (Persze filmek a középkori királyról is készülhetnek, ám híradófilmek nem, míg Hitlerről sok ilyen felvétel készült. A róla készült játékfilmek metaszintjén ezek a híradófilmek szükségképpen jelen vannak, kifejtik hatásukat.) Ezek a filmek különbözőek, tárgyuk – Hitler – megközelítését illetően, és sokukat keresztüllengi a kimondatlan kérdés, ami nevezett személy lelki konstitúcióit illeti, ami durva leegyszerűsítés után így hangzik: őrült volt-e ez az ember, vagy sem, ember volt-e egyáltalán, vagy maga a sátán.
Christian Duguay, kanadai rendező például eleve az utóbbinak tartja, és ezt a véleményét már filmje címével is – Hitler - A sátán felemelkedése, (Hitler: The Rise of Evil), 2003, – értésünkre adja.
Ken Russel a tréfás–karneváli Lisztomániájában (1975) ugyan a film utolsó negyedében Wagner válik pusztító démonná, ám egy percig sem marad kétségünk affelől, hogy voltaképpen Hitlerről van szó, hisz a jellegzetes bajusz, a hitleri védjegy ott van az orra alatt, és még ráadásul horogkeresztes karszalagot is hord.
Chaplin Diktátorában (1940) egyfajta démonikusságra (vámpír) csak egyetlen aprócska utalás van, (természetesen a burleszk, a pantomímikus színészi stílus értelmező háttere előtt – azaz nevetünk) abban a jelenetben, amikor Hynkel a titkárnőjét behívatja, megragadja, ragadozó tekintettel mered rá, többször ráhorkant, egy díszes heverő felé vonszolja, hogy ledöntse. Ismeretes, hogy a filmben sokkal hangsúlyosabban kapnak helyet azon intézkedések ábrázolásai, melyeket a diktátor alacsony termete miatt kell foganatosítani.
Tudjuk, hogy a kisebbrendűségi komplexusról van szó. Ami ugyan nem őrültség, de lehet egy fajta személyiségzavar, ami elvezethet megbocsáthatatlan, bűnös tettekhez is.
A "Bukás – Hitler utolsó napjai" (2004) viszont már-már melankolikus film, a lélektani realizmus talaján, nincs szó őrületről, legfeljebb a katonai helyzet teljes félreértéséről (ha tetszik, ez is egy fajta őrület), és csak kevés dühkitörést látunk. A Vezér a Kancellária alatti bunkerban búcsúzik az élettől, és ehhez – mi tagadás – joga van.
(Itt az a kínos/szokatlan gondolat is felmerülhet, hogy a Vezér öngyilkossága értékelhető-e akár bátorságnak, méltósággal teli tettnek, mellyel bizonyos értelemben az egyesre értékelt osztályzatát, legalább egy fél osztályzattal, egykettedre javítja. Így tetteinek/parancsainak szörnyűsége és világnézetének paranoisztikussága/korlátoltsága talán egy derengő árnyalattal a szürke tónus felé mozdul el. Az öngyilkosság a pszichológia/pszichoterápia számára a leginkább elkerülendő vég, de bizonyos társadalmakban akár kívánatos befejezése, bizonyos körülmények között az egyetlen lehetséges befejezése egy életnek. Nyilván lehet tiszta, de, éppen ellenkezőleg, zavart tudattal is öngyilkosnak lenni. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki számvetést csinál életéről és ez a számvetés elfogulatlan, tárgyilagos, stb., akkor élete megszakítása pozitív tett.)
A "Mein Führer – A véresen valódi valóság Adolf Hitlerről" című filmvígjátékban (2007) pedig már a "bántalmazott gyerek" pszichológiai motívuma is hangsúlyosan előtérbe lép. Egy jelentben a Führer maga panaszolja, hogy apja bántalmazta, a film végén arról esik szó, hogy a vezér a gyermekkorában rá zúduló sérelmeket bosszulja meg a zsidókon, a melegeken és általában a gyengéken. (Itt feltehetően az eutanázia-programra is történik utalás.)
A pszichoterápia irodalma már régóta foglalkozik a Führer személyiségével, vannak vélemények, amelyek igazolható pszichiátriai betegségekről szólnak, vannak olyanok is, melyek ilyesmiket tagadnak. A gyermek- bántalmazás kérdésköre feltehetően Alice Miller gyermekneveléssel foglalkozó könyvének megjelenése (1983) és annak kritikai recepciója után lett élénk disputák tárgyává.
Nem lehetetlen, hogy a Tarantino-film valami egészen újat szolgáltat nekünk, ami a Vezért illeti. Ez persze természetes, hiszen ez a film sem történelmi, sem életrajzi film, hanem kitalált történet, ahogy mondani szokták, kontrafaktikus mű. Ha tetszik Tarantino vágyálma, képzeletének, gondolatainak vizuális teremtménye a második világháború és a Führer életének végéről.
Talán Tarantino nem szerette volna, hogy hőse tiszta fejjel átgondolt öngyilkossággal vessen véget életének? Mindenesetre a becstelen brigantyk egy mozielőadás folyamán megölik Hitlert, és egész vezérkarát. A partraszállás utáni napokban lehetünk, hiszen Párizstól nem messze már a szövetségesek csapatai állnak, megtörtént a partraszállás. A történelmi kronológia szerint még szűk egy évnek kell eltelnie, hogy az arcképcsarnok újabb tagja a Reichstag alatti bunkerban befejezze életét.
A Tarantino filmben sok pisztoly, gépkarabély, egyéb lőfegyver szerepel, melyeknek ravaszát természetesen elhúzzák, és amelyek így emberek életét oltják ki. Az a film, amit egy párizsi moziban mutatnak be, maga is egy hősi német mesterlövész ténykedését mutatja be – egymaga kb. háromszáz szövetséges katona életét oltja ki.
Tarantino története szerint Goebbels által legyártatott propagandafilmről van szó, amely nyilván az egyre inkább saját területére visszaszoruló náci hadsereg harci morálját erősítendő készült el.
Látjuk Hitlert is a nézőtéren, Goebbels mellett ül, kuncogásokkal kíséri a mozgóképeket, ahogyan az angol, vagy, francia, vagy amerikai katonák golyók által eltalálva összeesnek, lezuhannak ablakokból, stb. Ez a nevetés meghökkentő: az, hogy szánalomnak, sajnálatnak semmi nyoma benne, talán érthető, hisz az ellenség hull rakásra, annak örülni kell, avagy lehet.
Ám a Führer mégiscsak korlátlan hatalommal rendelkezik/rendelkezett, egész Európát lángba borította, azaz talán – gondolnánk – valamiféle nagyvonalúság, valamiféle távolságtartás, nagyúri felülemelkedésre való képesség mégiscsak szorulhatna bele. De nem: a kuncogás végzetesen kicsinyes. Messze van attól, hogy sátáninak nevezhetnénk, amennyiben a sátánnak hatalmasságot tulajdonítunk.
Itt közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy a némafilm korszak burleszkjeinek kedvelt képi témája volt az eleső, felbukfencező ember, tehetetlen zsákként egymásra zuhanó emberek látványa és Bergson is említi a Nevetésben, hogy az utcán elbotló ember látványán nevetünk. Azért, mondja ő, mert az addig élő hirtelen az élettelen, mechanikus szerkezetek világába esik vissza.
Ám talán mégis úgy van, hogy az érettség és élettapasztalat növekedésével az eleső/megbotló ember látványa nem nevettet meg: már tudjuk, hogy elesni adott esetben sebesülést, legrosszabb esetben halált jelent. (Erre utal a "háborúban elesett" kifejezésünk is természetesen. A kisgyermekünket is óvjuk, szavakkal, mozdulatokkal: vigyázz, ne ess el!)
Ha Bergsont visszájára merészelnénk fordítani, azt is mondhatnánk, hogy az örökös nevetés is interpretálható a mechanikusba való visszahullásként. Ám azért ezt nem merészeljük.
Ha a Führer elvileg tudja is, hogy nem burleszket néz, hanem propagandafilmet, melyet színészekkel és statisztákkal – akik jól tudnak elesni, ill. valahonnan kiesni, nem sérülnek meg, mert megtanulták a műfogásokat – forgattak le, akkor nevetése szólhatna akár a statisztériának is: milyen ügyesek ezek az emberek. Ám de mégis: nevetése a naív filmnéző nevetése, aki azt hiszi, hogy a valóságot látja, illetőleg annak dokumentumfilm, híradófilm változatát. Azaz a sok halálba hulló emberen nevet a vezér. Tetszik neki, hogy az addig élő és cselekvő (egymásra lövöldöző) emberek hirtelen a gravitációnak engedelmeskedő, immár élettelen sejthalmazzá válnak.
Ellenszenves és riasztó, és – ha ezt a szót itt egyáltalán használni megengedett – alacsonyrendű a Führer boldogsága.
Mellette ül Goebbels is. Egy pillanatban a vezér odasúgja neki: gratulálok, nagyon jó a film…és Goebbels már-már könnyekre fakad Führerje dicséretétől.
Emiatt is (hisz önagában véve jelentéktelen dolog ez a nevetés) – szégyen-e vagy sem – megkönnyebbülést, elégtételt, sőt erkölcsi megtisztulást, magát a dicsőséges, az esztétika tudománya által oly régen leírt katarzist érezzük, amikor a becstelen briganty csoport két tagja lelövi őket. Először az ülőhelyükön éri őket a fegyvertűz, néhány vágókép után azonban már a földön fekve látjuk őket, rángatózik a testük, ahogy a golyók beléjük csapódnak.
A filmi elbeszélés szerint persze ez a kivégzés nem ilyen egyszerű: a párizsi moziban két bosszúszándék találkozik össze. A becstelen brigantykon kívül a mozi zsidó származású tulajdonosnője is megtudja (a film első "fejezetében" őt látjuk menekülni, miután családját legyilkolják az SS-katonák), hogy az ő mozija adhat helyet egy Goebbels által készítetett nemzeti-szocialista propagandafilm premierjének. És mivel később ő is értesül róla, hogy a Harmadik Birodalom vezetői, a Führerrel egyetemben, ott lesznek a filmbemutatón, előkészületeket tesz, hogy bosszút álljon.
Az előkészületek pontos beszámolója helyett most álljon itt a Wikipédián található, a filmről szóló magyar nyelvű szöveg egy részlete, amely sejteti, mik is voltak ezek az előkészületek.
"A film közben a végéhez közeledik, és egyszer csak megjelenik a vásznon Shosanna arca, és közli a náci közönséggel, hogy most megfizetnek majd az összes rémtettért, amit elkövettek, és egy zsidó arca lesz az utolsó, amit látni fognak, amikor a pokol lángjai elemésztik őket.
Erre Marcel a vászon mögött meggyújtja a felhalmozott, rendkívül gyúlékony filmtekercseket, és a vásznat elborítják a kitörő lángok. Eközben Omar és Donowitz fegyvereikkel az emeleti páholyból lőni kezdik a tömeget, akik kétségbeesetten menekülnének, de az ajtók zárva vannak. Miközben a lángok egyre terjednek, a két briganty folyamatosan lövi a nézőteret, Goebbelst és Hitlert is teljesen szétszaggatják a golyók. Majd a két férfi lábára erősített időzített bomba felrobban, és a mozi megsemmisül, a teljes náci vezérkarral együtt."
A két forrásból táplálkozó bosszútervek a mozi-teremben találkoznak. A két irányból érkező bosszúszándék összeér.
A mozi megsemmisülését természetesen külső kameraállásból látjuk, ám előtte még azt is megfigyelhetjük, milyen ádáz gyűlölettel, könyörtelenül, bosszúszomjasan lövik a moziban rekedt, az államapparátushoz tartozó premier-vendégeket a zsidó náci-vadászok, (talán szefárd zsidó ősökkel rendelkező barnahajú, barnaszemű fiatalemberek). Elszántságuk persze nyilván annak is szól, hogy tudják, néhány másodpercen belül robbannak az időzített bombák. Ítéletet osztó, emelkedett komolyságuk azzal a tudással társul, hogy néhány másodpercen belül ők is a moziban pusztulnak. Tettük egyben önfeláldozás is.
Mindaz, ami tesznek (tudjuk persze, hogy színészek, akik gázsiért játsszák el a nekik kiosztott szerepeket), ez az ádázság, vagy inkább végső komolyság, János jelenéseit idézi fel: Gábriel arkangyal seregének tagjai ők.
A filmnek hirtelen üdvtörténeti vonatkozásai lesznek. Úgy tűnik, a film itt valami olyasmit érint, ami talán nem volt szándékában, vagy legalábbis ez a motívum a tarantino-i ádáz, bosszúszomjas, párharcokkal, erőszakos eseményekkel teli, de szociológiai értelemben mindenképpen közemberi, a társadalmi munkamegosztásban úgymond az alsó rétegek, netán társadalmon kívüliek világának szociál-pszichológiai kategóriákkal leírható rendszerébe nem fér bele.
( A becstelen briganty-k vezetőjéről, Aldo Raine főhadnagyról a film utolsó méterein még azt is megtudjuk, hogy otthon, Amerikában, csempészettel is foglalkozott.) Legalábbis akkor, ha az üdvtörténetet valamiféle roppant emelkedett erkölcsiségű, halk szavú, tanult és udvarias emberek dolgának gondoljuk.
De hát ez nem féltétlenül van így. Úgy látszik, üdvtörténetet "alulról" is lehet írni. Akik írják, nyilván a "nép" tagjai. (Természetesen definiálni kellene, mit értünk "nép"- en, ám erre itt most nem merünk vállalkozni.)
Ha úgy döntünk, hogy talán keresztény értelemben vett üdvtörténetről mégsem eshet szó, valami népmesei vagy balladai, mitologikus vagy mondai igazságszolgáltatásról biztosan beszélhetünk. A népmesék hősei sem bánnak kesztyűs kézzel ellenfelükkel, és Oidipusz sem sokat habozott, hogy az őt megsértő Laiosz-t megölje, miután már a szolgákkal is végzett. (Ennek a keresztúti gyilkosság sorozatnak képi megjelenítését – harci lelemények, lelki/testi összeszedettség, profizmus az ölésben – követhetjük figyelemmel Pasolini Oidipusz király c. filmjében.)
Népi igazságszolgáltatás. Még akkor is az, ha, (miközben a filmet nézzük, ha egyáltalán végignézzük), nem tudunk eltekinteni attól, hogy a becstelen brigantyk voltaképpen – őszintén szólva – ellenszenves, perverz szadisták. Hisz náci áldozataikat megskalpolják, egy tagjuk nagy buzgalommal baseballütővel végzi ki áldozatait, és akit nagy ritkán elengednek, annak homlokára késsel horogkeresztet vágnak, mondván: ha majd egyszer leveted ezt az egyenruhát és hazatérsz gyermekeidhez, feleségedhez, lássa mindenki, ki is voltál…(A skalpolás az indián származású Reino hadnagy kérésére válik fontos, döntő momentummá.)
Felmerül tehát a nagy kérdés bennünk, a jézusi kérdés: erőszakra erőszakkal felelünk? Vagy nem százszorosan igaz mégis a mondás: aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel?
Lehetséges az igazságszolgáltatást szadista vadállatokra bízni?
Ezekre a kérdésekre válaszolni most nem tudván, mégis felmerülhet bennünk a gondolat: ez a film talán a végső figyelmeztetés lehet azoknak – még ma is sokan vannak ilyennek – akik A. H.-t nagy embernek, az emberiség egyik hősének tartják. Hát nem látjátok – kiáltja a film, illetve Tarantino – ami nyilvánvaló? Miért nem nyitjátok ki a szemeteket?
Az arcképcsarnok "vezetői" pedig – az emberi emlékezet áramlásai és örvénylései, dagályai és apályai – ha eddig esetleg bizonytalankodtak, hová is helyezzék a képet, az arcképcsarnok melyik termében kell kifüggeszteni, most, elcsendesedve, tudni fogják a helyét.
Nem démon, inkább ember, ám olyan, aki tökéletesen rászolgált arra a szánalmas halálra, amit Tarantino talált ki számára.
Az állatvédelem és a kutyamenhelyek kora előtti időkben ezt úgy mondták: mint utolsó, rühes kutya végezte életét.
