Dávid András

Bruno Schulz 004.
Ami a Könyvek könyvéből hiányzik

2022.03.05.

A fiú imádott a kerek asztal alá mászni. Vitt magával néhány papírlapot is, a parketta amúgy tele volt ezekkel, rajtuk mindenféle ákom-bákom, betűk és számok tömege, de a fiú még nem olvasott, csak csodálta ezeket a firkálmányokat, ezeket a mágikus jeleket, amik egy ismeretlen, másik világ üzenetét hordozták.

A függönyök hűs árnyék érzetét keltették, a kint dühöngő hőség fényáradatából csak csóvák jutottak a szobába, porszemek tömege táncolt bennük.

A terítő lelógó rojtjai között kukucskált ki, fejével ide-oda csúszva, az apját nézte a terítő rojtjain keresztül, ahogy görbedt háttal áll egy pulpitus előtt és egy könyvet tanulmányoz, minden nap ugyanazt a könyvet, valami szent szöveg lehet, gondolta a fiú, mert az apja ahogyan lapozott, a könyvből fénysugár serkent, mintha tűzgolyó lett volna a lapok közé rejtve, vagy valami más, egy földöntúli erő vagy a nyíló ajtón át érkező huzat fuvallata az oldalakat megemelte, a levegőbe röppentek a lapok és vitorlázva hullottak vissza, némelyik a földre, mások helyükre a könyvbe.

Adela rázogatta nevetve. Na jöjjön a fiatalúr, hogy elaludt itt az asztal alatt! Szeretett Adela közelében sertepertélni, szerette a lány illatát, átfogni apró karjával a combját, Adela, a szigorú Adela ilyenkor mindig kacagott.

-        Mit álmodott a fiatalúr, még a nyála is kicsordult!

-        Egy varázslatos könyvről.

-        Hah, létezik egy könyv, egyetlen egy, amiben csupa-csupa varázslat van leírva. Amiben benne van az egész világ és még annál is több!

A könyvek könyve!, suttogta, ideje lesz olvasni tanulnom.

Később, néhány év múltával, már egészen másként közeledett Adelához, még mindig imádta átkarolni a combját, orrát belefúrni a szoknyájába, magába szippantani a lány illatát és Adela még mindig csak kacagott.

-        No, a fiatalúr igencsak tudja hogyan kell a lányokkal bánni! Ne engemet ölelgessen itt, menjen, fusson a lányok után, ahelyett, hogy csak a könyveket bújja!

-        A könyvek könyvét keresem, az egyetlen varázskönyvet akarom!

-        Hát kérdezze meg az apját, ő mindig ugyanabba az egyetlen könyvbe firkál. Valóban, villant az eszébe a forró nyári délután, mikor az asztal alól a rojtokon keresztül leste meg apját, a pulpitus előtt, ahogy néha megnyalva ceruzáját, a lángoló könyvbe ír rendületlenül.

Csak Adelának volt mersze előhozakodni az apának a könyvek könyvével. Az apa, aki jó kereskedőként nehogy a kliensek úgy gondolják rajtuk nevet, így sosem nevetett, most is csupán egy futó mosollyal fogadta a lány kérdését. Fogta a hatalmas könyvet, a pultról leemelve, a lány orra elé tartotta, hadd olvassa, amit lát. De Adela mogorván sarkon fordult, kezeit konyharuhába törölgetve dohogott. Csak játszik velem az úr, mit képzel, ebben a könyvben minden csak szám, minden titkok számmá formálva, számba véve, mintha értelme lenne. Kiadások, bevételek, hosszú, véget nem érő oszlopok, számokból formált jelek, képek, misztikus értelemmel, némelyeket utak vettek körbe és vezettek egy másik csoporthoz, bekarikázva, Adela mérgében a földhöz csapott egy cserépkancsót. Az apa dörmögve csitította, hidd el, lányom, ez a könyvek könyve, ez az a könyv, amiben minden szerepel, amiben minden be van jegyezve, minden üzletnek, boltnak ez az alapja, már a nevében is benne van: Könyvelés, hidd el lányom, a számok mögött történetek vannak, munka, pénz, szerelem, mindenhez amit látsz, tartozik egy szám és tartozik egy történet. És ezek a történetek egymásba folynak, erősítik vagy gyengítik egymást. Mindennek megvan a maga ideje, múltja és jövője, és mindennek időben befizetjük az árát s adóját. Így, egyetlen könyvbe leírva, ez a Ragyogás könyve!

 

A ravatalozó homlokzatán ez állt: Itt van minden élő találkozóhelye...

Itt kellett megtalálnia a barátja sírját, a temetőben egy lélek sem járt. Vagy inkább csak a lelkek jártak ott. Tavasz volt a cseresznyefák már jócskán virágba borultak. Szél támadt és rózsaszín hózivatarnak hatott a rengeteg hulló cseresznyevirág szirom. Ahogy a sírok között járkált, próbált barátjára találni, de a nevek kizárólag héber betűkkel voltak kőbe vésve ő pedig nem tudott héberül. Senki nem járt arra akit megkérdezhetne, mondhatjuk, a temető kihalt volt. A bejárat felé indult, visszafelé. Aztán ott, egészen a kapunál talált valami idős gondnokot. Egy darabig kölcsönösen méregették egymást. Ő az öreg szakállas arcát, az meg az ő csupasz képét vizslatta.

-        Tud héberül?

-        Tud.

-        A barátom sírját keresem.

-        Neve?

-        F.

-        Nem emlékszem.

-        Pedig itt van, itt nyugszik, csak nem tudom kiolvasni.

Visszamentek a ravatalozóhoz. Az oldalszárnyban kis irodaszoba húzódott. Ide léptek be. Egy bicebóca asztal fiókjából egy füzetkönyvet vett elő az öreg. A puha, szakadozott fedélen ez állt:

UJKORI KÖNYV VITEL MÉRLEG EREDMÉNY ÁTMENETI TÉTELEK

Az öreg megnyalta ujjbegyét és lapozni kezdett. A fejléc nyomtatva volt de a lapok többi része kacskaringós kézírással volt teleírva. A sorok kígyóztak mindkét lap hosszán, keresztbe és mint kígyó tekergődzött, saját farkába harapott.

Felül ez állt:

Mérleg

Kintlevőség - Kiadás - Bevétel - Aktívum - Passzívum

Alatta pedig kézírással

Dátum, Nevek, Anyja neve, Temetés dátuma , Rabbi neve és így tovább.

Itt van, valóban. Igen ide temették, megmutatom és valóban ott állt a barátja neve, előző lakhelye, még itt, a városban, a földön és minden. Hosszú, tömött sorokban ott voltak a többiek is, a számadás könyve volt ez, Kiadás - Bevétel, Aktív - Passzív, a végeredmény NULLA meg egy halom betű.

Kiderül ebből merre találom a sírt?, kérdezte a fiú. Persze-persze, bólogatott az öreg. Látszott rajta, valami miatt még olvasgatná a könyvet, talán a nevek mögött rejtőzködő történetek érdekelték, vagy csak az emlékeit frissítette, mint egy chip a komputerben, reset után. Jöjjön, mutatom.

Ott, ahol minden élő találkozik, itt ebben a mérlegkönyvben is ott van múlt és jelen.

DSC01892 ©Dávid András, sgb

De a fiú nem ezt kereste.^{[1] [2]}