Dávid András
Bruno Schulz 008.
A leírhatatlan, a kimondhatatlan, az elképzelhetetlen
2022.05.17.
"Egyre jobban kísértenek mostanában a kifejezhetetlen témák. A paradoxon, a kifejezhetetlenség, a csekélység és a mindent reprezentálni akaró egyetemes igény, törekvés közötti feszültség – ez a legerősebb alkotói ösztönzés"1.
Nem könnyű megérteni egy ilyen szöveget, de nem is ez a cél. Általában Schulz írásai nem mondhatók könnyed lektűrnek, ugyanakkor fanyar humora és fantáziájának szárnyalása azonnal hat olvasójára. David Grossman izraeli, lengyel gyökerekkel rendelkező író így számol be Bruno Schulzról: https:// www.youtube.com/watch?v=7jiJY6b6x08
David Grossman, író
"1933 Húsvét vasárnapjának délutánján egy kis varsói hotel recepciós pultja mögött áll Magdalena Gross. Magdalena szobrász és a kis családi hotel a megélhetésen túl, írók és intellektüelek fontos találkozóhelye. Egy kistermetű, vékony, sápadt férfi lép be egy táskát húzva maga után. Megrettenve torpan meg a pultnál. Magdalena a nevét kérdezi.
Magdalena Gross, szobrász
– Schulz – majd hozzáteszi – Tanítok és írtam egy könyvet, és…
– Honnan jön?
– Drohobicsból. Vasúton. A gdanski vonalon.
– Tánc?
– Magdalena félrehallotta a Gdansk szót.
– Tánc tanár?
– Mi? Egyáltalán nem.
Szemmel láthatólag egyre rosszabbul érzi magát öltönyében, míg Magdaléna felkacag.
– Mit keres itt?
– Középiskolai tanár vagyok – suttogja. – Írtam egy könyvet. Néhány történetet. Csak egy éjszakát töltök Varsóban, hogy odaadhassam Madame Nalkowskának.
Magdaléna Gross gúnyosan végigméri. Zofia Nalkowska egy elismert lengyel író és színházi szerző. A híres Rój kiadóház tagja. Apró mosollyal Gross megkérdi:
– És mit gondol, hogyan jut el a könyve Madame Nalkowskához?
A kisember egyszerre félénken, de megmakacsolva magát:
– Valaki azt mondta, hogy Madame Gross ismeri Madame Nalkowskát. Ha lenne olyan kedves…
Zofia Nalkowska, író
Magdaléna Gross nem gúnyolódott tovább a kis emberrel. Annyira félénk volt. Vagy elkeseredett. Magdaléna a telefonhoz lép. Zofia Nalkowskával beszél.
– Ha minden csudabogár kézíratát elolvasnám, aki Varsóba jön a könyvével, fikarcnyi időm sem maradna az írásra.
– Tégy nekem egy szívességet! Csak pislants bele az első oldalba, és mondd meg neki ha nem tetszik, hogy kétsége se legyen efelől.
Zofia vonakodva tette le a kagylót. Magdalena pedig Schulzhoz fordult.
– Most azonnal üljön be egy taxiba, fél órán belül Madame Nalkowska látni kívánja. Tíz perce van!
Schulz kirohan és egy óra multán ismét feltűnik. A kézirata nélkül.
– Na mit mondott?
– Madame Nalkowska megkért, hogy olvassam fel az első oldalt. Meghallgatta. Hirtelen belém fojtotta a szót. Kérte, hagyjam magára a kéziratommal és jöjjek vissza a hotelbe. Azt mondta hamarosan jelentkezni fog.
Magdalena Gross teát hozat neki, de nem bír inni. A férfi a lobbyban marad, idegesen toporog, leül. Várakoznak. Minden telefoncsöngésre összerezzennek. Végül estefelé Zofia Nalkowska telefonál. Elolvasott vagy harminc oldalt. Vannak dolgok, amit biztosan nem értett, mondja, de ez mindenképpen egy felfedezés. Talán az utóbbi évek legfontosabb felfedezése a lengyel irodalomban. Megtiszteltetés lenne számára, ha ő vihetné a kiadó elé a kéziratot.
A kisember csaknem elájul. Egy széket hoznak neki, leül, kezébe temeti az arcát. …"
Schulzot hirtelen szárnyára kapta a hírnév. Két vékonyka könyve jelent meg, a Klepsydra szanatórium (Szanatórium a homokóra alatt) és a Fahajas boltok (vagy Krokodilok utcája).
Hirtelen sok barátja lett Varsóban, a lengyel művészet központjában, de ő visszatért városába, Drohobicsba. Hűségesen levelezett. Ezekben a levelekben ír egy újabb könyv tervéről, melynek a Messiás címet adta.
"Nagyon lassan haladok. Napok óta csak néhány sort tudok írni."
Felix Landau, Scharführer
Másfajta szerelmes levelek is fennmaradtak azokból az időkből.
"Drohobycz, 1941 julius 12. Reggel hatkor mély álomból riadtam fel. Jelentés egy kivégzésről. Rendben, egyszerre játszom a hóhér és a sírásó szerepét, miért is ne? Hát nem furcsa, hogy harcolni szeretsz, és most ártatlan embereket kell legyilkolnod.
Huszonhármat kellett lelőnöm, volt köztük két nő is. Hihetetlen tartásuk volt ezeknek, még csak egy pohár vizet sem fogadtak el tőlünk. Megfelelő helyet kellett találnunk. Hatan maradtunk, az volt a feladatunk, hogy lelőjük és eltemessük őket. Néhány perc múlva találtunk egy helyet, a halálraítéltek elkezdték a saját sírjaikat megásni, ketten közülük zokogtak. A többiek minden bizonnyal bátrabbak voltak. Vajon mi futhatott át az agyukon? Valószínűleg ott volt a remény is, hogy hátha nem lőjjük le őket. Nem rázott meg az ügy, de a szívem vadul vert. A két nő, a megásott sír túloldalán állt, teljesen összeszedettek voltak, készen arra, hogy elsőként végezzünk velük. Hatan voltunk a kivégzőosztag. A munka a következőképpen zajlott: három a szívbe, három a fejbe. A szívet választottam. Lövés dördült és agyvelő fröccsent a levegőbe. Kettő a fejbe túl sok. Egyszerűen letépi…"
Gertrud
Félix Landau akkor szeretett bele a szép gépírónőbe, Gertudba, amikor Radomba került a náci Einsatzkommandohoz, az SD-hez. Bár házas volt, mindez nem zavarta, hogy a frontra helyezése után is szerelmes levelekkel bombázza a nőt. A szerelem mellett, leírja mindennapjait is, a dolgos hétköznapokat.
Landau boldog volt, mikor a németek bevonultak Bécsbe, sőt megkérte és meg is kapta a német állampolgárságot. Jelentkezett a háborúba és így jutott végül 1941-ben kalandos úton Drohobicsba.
A zsidók nagyrészét a szokásos módon felszámolták, a még életben maradottakat a városban kialakított gettóba zárták.
Landau szerette a művészeteket, így amikor megtudta, hogy Schulz kiválóan rajzol és ezt tanítja az iskolában, hát elvitte magamellé, hogy drohobicsi házában a gyerekszoba falát Grimm mesék szereplőinek megjelenítésével díszítse. Schulz így védve érezhette magát, de nem érezte.
Amikor a németek megszállták Drohobicset, összeszedte kézíratait, leveleit és mindent szétküldött barátainak, mivel rossz előérzete volt. Ekkor még Varsó biztonságos helynek tűnt, nagy nehezen úgy döntött, odaköltözik. Éjszaka indulna, hogy Landau észre ne vegye.
Vannak olyan emberek, akikre csak azért emlékeznek, mert elkövettek valami nagy disznóságot és tették mindezt, hogy megmutassák, ők valakik. Pedig csak senkik. Ilyen ember volt Karl Günther. A mindenttudó Google sem tud két sornál többet, még fénykép sincs róla. Egy senki. Egy gyilkos senki.
Karl Günthernek két zsidaja volt. Büszkélkedett is velük: Egy fogorvos és egy asztalos mester!
Két ilyen zsidó ember, aranyat ér! – gondolta Karl Günther. De Landau mindkettővel végzett.
– Nincs harag – jókodott Karl Günther és a Czaki és Mickiewicz utca sarkán agyonlőtte Brunó Schulzot.
– Lelőtted az én zsidóimat, én meg lelőttem a tiedet! – jópofizott Landaunak. Nem engedte, hogy eltakarítsák a holttestet, ott feküdt az utcán, két lyukkal a szemei helyén. Az éj leple alatt barátja, Izydor Friedman a jogász, cipelte el onnan és temette egy tömegsírba a zsidó temetőben. Később, a szovjet időkben lakótelep épült fölé, kell-e méltóbb síremlék?
A gyerekszoba freskóit lefestették, hosszú évekig senki sem tudott létezésükről, míg egy német dokumentumfilmes, aki Schulz életéről forgatott Drohobicsban, rá nem talált a falra és a képekre. Megindult a vita, mi legyen a freskókkal. Elkezdték levakarni a ráfestett vakolatot, de nem találtak semmit alatta. Évekkel később, Izraelben, a Yad Vasem múzeumában nyílt egy kiállítás a freskók töredékeiből. Hogy mi módon kerültek ki Drohobicsból, nem tudjuk. A Moszadra gyanakszanak, mert arra lehet gyanakodni, bár nem jellemző erre a szolgálatra, hogy falvakolatot bontanak és kicsempészik azt Izraelbe. Mindenesetre a tény az, a freskók léteznek. Viszont még egy mítosz épült. Ez pedig a Messiás című kézirat holléte, vagy létezése, egyáltalán. Maga Schulz, halála előtt többször is jelezte, hogy igazi nagy mű készül ezen a címen. És bár Schulz sokat ír a nehézségekről, hogy túlságosan lassan halad megírásával, és feltételezhető, hogy sem töredék, sem egész mű nem készült, mégis inkább arra hajlik a többség, hogy a kézirat teljes, elkészült, valahol létezik, de meg kell találni. A Második Világháború azzal ért véget, hogy a német megszállókat a szovjet megszállás követte.
Teltek az évek és felbukkant egy furcsa ember, az egyik, lengyel származású egyetemi irodalmárnál, azzal, hogy híre van a Messiásról. Mégpedig, hogy a kézirat igenis létezik, saját szemével látta. A KGB irattárában van és az oroszoknak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy foglalkozzanak vele. Megindult a szerveződés, kit, hogyan és miből kell lefizetni, hogy a kézirat előkerüljön. Az illető professzor Varsóba jött, hogy mozgósítsa az érdekelteket. Végül lassacskán megegyeztek, megfelelő összeg ellenében kilopja a levéltáros a kért kéziratot. Megbeszélték a dátumot, órát és az átadás helyét, azonban akkorra az illető levéltáros nyomtalanul eltűnt. Nem volt ez furcsa azokban az időkben, tűntek el emberek, most is ez történt. A csalódottságnak a múló évek sem tudtak gátat vetni, mikor ismét felbukkant valaki és a korábbival megegyező történettel állt elő: saját szemével látta a kéziratot, a KGB levéltárában. Azután ő is végleg eltűnt. Azután a KGB is eltűnt. Sajnos nem végleg.
Bruno Schulz neve Lengyelországon kívül az angolszász nyelvterületeken is rengeteg imádót vonz, pedig nyelvezete nem könnyen olvasható, mégis aki rájön az ízére, annak csodálatos élményben lehet része. David Grossman izraeli író szerint művei bevallottan hatással voltak, befolyásolták olyan szerzők műveit, mint Philip Roth, Danilo Kis, Cynthia Ozick, Nicole Krauss, és őt, magát is.
Bruno Schulz
-Vége-
1 "A lengyel írók és tudós emberek műhelyében rovatban – cím nélkül – Bruno Schulz által írt, megjelent jegyzet (Wiadomości Literackie, 1939/17., IV. 16.)." Kivonat a következőből: Władysław Panas. "A ragyogás könyve – A Kabbala Bruno Schulz prózájában". Apple Books.
