Füst Milán előszava

Kecskeméti György műve:
Philipposz és Demoszthenész.

2020.02.11.

Minden, ami van, pusztulásra van ítélve, - ó én ezt már rég tudom. Az ember és minden műve: istenei és templomai egyaránt, valamint egész kultúrája is. - Mi az, ami maradandó? mi az, ami maradandó? - kiáltott fel egykori társam Schwarz Rámi nyolcados gimnázista és megölte magát.

Ó, tudom én szegény, egykori társam, hogy semmi se maradandó s amióta élek, gyászolom is eléggé világunknak ezt a sorsát. Athén, az édes Athén Akropoliszát például nem is tudtam sokáig nézni. A kanéforoiokat, az oszloptartó lányokat bámultam egy ideig forró napsütésben, de, mondom, nem sokáig, mert sírnom kellett. S azóta még sírósabb lettem. Nemrég megint kezembe került egy görög emlékeket ábrázoló reprodukciós könyv s íme ma már ezt sem bírom sokáig látni. Romok és romok, szobor-törmelékek, istenien szép frízek széttépett teste, - ezt nézzem? Szorongó szívvel ilyesmit gondoltam azonnal:

- No szegény Donatello s te szegény Buonárotti, ti is majdnem úgy jártatok s már ebben az évszázadban, ama tébolyult Mussolini miatt az angol ágyúk tüzétől, mint egykor a drága Müron és a drága Praxitelész.

*

Ha Homéroszt olvassa az ember, Platónt, vagy akár Aiszchiloszt, Tukididészt is, vagy a csodás Gyíkölőt nézegeti, akkor nincsen semmi baj: a görög szellem él, megelevenedik szemeid előtt, no de mint az istenek mosolya, olyan derűsen és tisztán. Vagy mint egy égi templom, olyan, amelynek oromzata fénylik s amelyen ez a szó van felírva: harmónia. Ami tragikum ezekben a művekben kifejeztetik, az nem a görögségé, csak egyes szerencsétlen embereké. De ebben a műben, amely itt fekszik előttem, a görögség pusztulásának kezdete van ábrázolva komoly és meggyőző erővel. Olyan ez ebben a műben, mint a hegyomlás. Ne csodálkozzon tehát az olvasó, ha bevallom, - (öregember vagyok én már!) - hogy bizony én többször könnyeztem. Főhőse Demoszthenész, aki a tébollyal határos konoksággal szeretne egymaga ellenállni a pusztulásnak, a hegyomlásnak. Mit tudunk mi Demoszthenészről, mi az, amire véle kapcsolatban emlékezünk? Hogy ellenfele volt Fülöpnek, a makedón királynak és nagy beszédeket, úgynevezett filippákákat tartott ellene. S mi az, amit eddig nem tudtunk se róla se Fülöpről? Erről szólnak ezek a dramatizált jelenetek.

*

Mert dráma ez? Aligha. Nem mondható annak. Tragikus történet a messzi múltból életképekben előadva. Tehát nem is előadható. Hanem?

Minél tovább olvassa az ember, annál érdekesebb, megrázóbb és tanulságosabb olvasmány.

Az elején még berzenkedtem, részben talán azért is, mert azt hittem, hogy drámával van dolgom. Egy dráma, amely expozíciójában egyetlen dologról szól és éppen politikumról, - hogy fogja ezt végigvinni a szerző annyi jeleneten át? - gondoltam magamban. Másrészt pedig: egyhangú ám az ilyesmi ha mindvégig ugyanazt az egyetlen dolgot hajtogatja.

S aztán kiderült, hogy mégsem egyhangú. Mert ugyan egyetlen dologról szól mindvégig, csak éppen, hogy ez az egyetlen dolog annyira megrázó és monumentális, hogy az ember lelke mélyéig megrendül tőle.

Mivelhogy, mondom, ez az egyetlen dolog: a görögség pusztulása. Amely a végzet konokságával, irgalmat nem ismerő következetességével van végigvezetve ebben a műben.

Kiderül, hogy nem úgy van ám ez a dolog, ahogy képzeltük. Mert hogy is képzelődtünk mi efelől? Hogy volt egy drága Athén, a bölcselet és művészet annyi csodájának városa, amelynek lakói minél jobban szerették kifinomult életüket, annál kevésbé voltak képesek a régi erényeket: a hősiességet, önmegtagadást, a szabadsághoz való halálos hűséget feltámasztani magukban s azt a kemény elszántságot, amely ezekhez az erényekhez kelletik. Ahogy ez már szokott lenni nagyon kulturált világokban s amely jelenségnek általában elpuhultság a neve s amelynek, sajnos, mindig bukás szokott a vége lenni. Mivelhogy támad valahol egy nyersebb, durvább hatalom, amely ennek a kényelemszerető, szép életnek kíméletlenül a nyakára lép. Ezt tudtuk s eddig ez így igaz. De arról is volt tudomásunk, hogy Demoszthenész fel akarta rázni honfitársait mélázó elégedettségükből, elernyedt kényelmükből, azt akarta, hogy ébredjenek végre rá a veszélyre, amely szabadságukat Fülöp király részéről végpusztulással fenyegeti.

Körülbelül ennyi az, amire magunk is emlékeztünk, csakhogy ez még nem elég. Mert volt itt még más dolog is. Mert Demoszthenésznek nemcsak Fülöppel kellett viaskodnia, nemcsak halálosan szeretett hazájának, Athénnek tunyaságával, hanem egy még sokkal végzetesebb hatalommal, s erről szól ez a munka: erről a végzetes küzdelemről. A gazdagok jó része ugyanis belenyugodott már abba, hogy itt úgy sincs már menekvés, mert egész Görögországon s így Athénen se segíthet többé semmi, a szabadságnak úgy is vége van, bele kell hát nyugodni a változtathatatlanba és lehetőleg jól kell élni, amíg még lehet. Be kell tehát hódolni Fülöpnek, meg kell alázkodni, - ez volt a véleményük. A különbség tehát kettejük közt annyi volt, hogy a gazdagok azt mondták: - így is lehet élni. - Demoszthenész pedig azt mondta: - így nem lehet és nem is szabad élni.

A haza sírásói tehát ott bent éltek a város falai közt és ki ellen áskálódtak? Aki a haza életéért küzdött gyenge kis élete minden erejével. No de ezenfelül: Fülöpnek kiadós aranybányái is voltak, volt tehát mivel megvesztegetnie a kényelemszeretők egy részét. S ezek persze kellőképpen informálták is őt úgy az athéni állapotokról, mint Demoszthenészről. Olyannyira informálták, hogy Demoszthenésznek nem egyszer menekülnie kellett abból a városból, amelyhez ő halálos szeretettel ragaszkodott, amelyért feláldozta élete minden nyugalmát, annak ellenére, hogy összes bűneivel régen tisztában volt.

Az embernek tehát máris eszébe jut az a szó, amelyet Platón mondat a Szokratészt meggyőzni akaró Kritónnal: " ukh horasz tutusz tusz szykofantasz hosz euteleisz ….” Nem látod-e, hogy a besúgók mily könnyen megvásárolhatók? - Vagyis elénk tárul megint az emberi élet mindenkori gyalázata.

Mert a rettenetes ebben éppen az, hogy azoknak, akik kényelmük és jólétük érdekében aranyserlegekkel és egyéb ajándékokkal megvesztegették magukat, hogy ezeknek amellett még igazuk is volt. Ez ebben a szörnyűség, ez az, ami annyira elviselhetetlen. A sors gyalázata nékik szolgáltatott igazat, minthogy a párkák elmetszették már a görögség életének és dicsőségének fonalát: szabadsága és minden dicsősége már a porba hullt, mindörökre elveszett, - a tegnap még oly büszke főknek meg kellett tehát hajlaniok a zsarnokság előtt, bele kellett törődniök a szolgaságba. A hősi kornak, amely Marathont és Thermopilét termelte ki magából, vége volt. Ilyesmire nem lehetett többé számítani e barbár, tehát sokkal erősebb hatalom ellenében.

S ami ebben a legmegrázóbb jelenség: ott állt Demoszthenész a szirtfokon, a szakadék szélén és mondhatni saját vézna testével próbálta Athén népét feltartóztatni a zuhanástól. Mániás erővel, szinte őrjöngve a fájdalomtól és szégyentől, - felrázni őket még egyszer és utoljára oh Zeusz s többi istenek! Ő volt a hősi Athén utolsó hősiessége, e szédelgő s egyben oly boldog város lobogó lelkiismerete bizony ő volt.

 

Mainometha pantes, hopotan orgizometha – mondotta, gondolom, ugyancsak Platón. Hogy őrjöngünk mindahányan, valahányszor dühöngünk. S az ő Fülöp elleni keserűsége, dühe csakugyan szinte az önkívületig fokozódott. Nem volt se éjjele, se nappala többé. Mivelhogy néki csak szavai voltak s Fülöpnek fegyverei s aranya. Pedig hisz reménytelen volt ő maga is, ez az igazság, de meg kellett kísérelni a lehetetlent.

Beszélt és beszélt tehát, konok, mániákus erővel, mert épp oly konok akart lenni, mint maga a végzet, végül is mit tehetett egyebet? Elment a csatába, amelyre ő tüzelte népét s onnan a megvert sereggel együtt menekült, nehogy Fülöp kezére, szolgaságra jusson.

*

Miért is tagadnám? Öreg vagyok s talán ezért is, de ennél a jelenetnél bizony elöntöttek öreg könnyeim. Megtörten érkezik, megszégyenülten, - hát nem rettenetes az ember sorsa? Hogy annak kell szégyellnie magát, aki hazáját ilyen lángolóan szereti? Aki odadobta érte családját, aki a szabadságért oly szívesen vetné oda a Nagy Haragvónak, Zeusznak saját életét is, mint ahogy a gyermek veti el megunt játékait.

Fáradt. Népének szemrehányása, mondhatni gyűlölete fogadja. Halál, száműzetés fenyegeti és mégis hazatér. De az önvád is halálra kínozza őt, a kétely, hogy helyesen cselekedett-e, mikor népét háborúba kergette Fülöp ellen. S így érkezik vissza a megtört Athénbe. De még egyszer talpra áll, végső erőfeszítéssel, megint beszél és beszél és győz is, még egyszer megnyeri népét, még koszorút is kap, de elveti ezt a koszorút, mert halálosan keserű! Mert be kell látnia, hogy minden hiába van, Athénnek vége. A megvesztegetetteknek tehát igazuk lett, minthogy a görögségnek ez a sors jutott: el kell süllyednie.

Aztán még Makedón parancsra halálra is ítélik, még el is menekül s mikor egy áruló érte jön, hogy kiszolgáltassa őt, a Pozeidon-templom ligete előtt megmérgezi magát. És meghal többé nem a szabadságért, hanem a szolgaság miatt. Azért, mert Athénnek vége van.

*

Nagyon komoly munka ez! Voltaképp dramatizált történelemnek volna tekinthető, ha képzeleti anyag nem töltené ki a történelmi anyag hézagait. Ebben a képzeleti világban viszont csakugyan szép, hatásos, megható jelenetek adódnak, ennek az írónak tehát érdemes volt képzelődnie. Ilyen például a férjét gyűlölő Olympiasz királyné mágikus jelenete, amelyben nyilván férjének, Fülöpnek megöletését akarja varázs-szavakkal: az ég és föld titkos hatalmainak igézetével elősegíteni. Az ilyesmit nem könnyű megcsinálni, mert az író könnyen közhelybe tévedhet s itt ízlésesen és jól van megcsinálva. De más jeleneteket is idézhetnénk. Már említettük például Demoszthenésznek csatából való menekülését. Itt viszont a tartózkodó, finom előadás dicséri a szerző ízlését, mert nem aknázza ki a kínálkozó lehetőségeket: a bánat, a kétségbeesés nem csap itt szertelenségbe, Demoszthenész megtört szíve inkább a dermedt csendesség hangján szólal s nem az egeket hasogató jajongásén. Persze e mű személyeinek főként közéleti, vagyis politikai mivolta van jellemezve, emberi kvalitásaikról nagyrészt ezúton értesülünk, ezért nevezhető e munka inkább történelminek, mint művészinek. Viszont ez a mivoltuk, de az egész történelmi anyag is oly impozáns türelemmel s oly konok és kitartó erővel van kivitelezve, mint amilyen a Demoszthenészé, olyannyira, hogy író és hőse szinte rokonoknak is látszanak. A mű tehát már ezért is méltó tragikus tárgyához s számomra is ez vonzóvá teszi.

 

Füst Milán