Hevesy Sándor

GABÁNYI ÁRPÁDTÓL - CHAPLINIG

(Budapesti Hírlap, 1930)

1. Varjú Gábor szűre

Móricz Zsigmond

Minap, Móricz Zsigmond Sári bírójának reprízén, Rózsahegyi Kálmán, aki Varjú Gábort játszotta, abban a szűrben, kalapban és nadrágban jelent meg, amely a Nemzeti Színház ruhatárában még Gabányi Árpád örökségéhez tartozik. Hogy hány pecsét, zsírfolt, hány lyuk van ezeken a ruhadarabokon, annak megmondhatója csak azok szerzője, aki napokon, sőt heteken keresztül dolgozott egy ilyen "jelmez"-en. Laikus ember föl sem éri ésszel, hogy milyen aprólékos babramunka egy ilyen karakterjelmez elkészítése, vagy inkább kikészítése, azzal a türelmi módszerrel, amelyet Gabányi Árpád negyven esztendőn keresztül alkalmazott vidéken és a Nemzeti Színházban, ahol már néha délután öt órakor bevette magát az öltözőjébe, hogy a tanulmányjelmezhez, amelyet a legaprólékosabban kigondolt, s a legutolsó gombig lerajzolt: hozzáigazítsa, hozzáformálja, hozzáfesse az egész orcáját egészen a két füle hegyéig. Színpadon a legkényesebb és legkínosabb probléma megadni a ruhának, jelmeznek a valódiságot és a viseltséget, a hihetőséget és a hitelességet.

Rózsahegyi Kálmán

A legolcsóbb anyagból, a legközönségesebb vászonból vagy sifonból varrott öltöny a villamoslámpák szikrázó fényében ragyogóan elegánssá, finommá válik, operettszerűvé és báli jellegűvé, túlzottá és valószínűtlenné, s akárhogy próbálják porral és piszokkal preparálni, ha kigyúl a rivalda világa, megint csak olyan vakítóan fehér, mint a manipuláció előtt. Viszont finom, drága anyagok a szabás vagy felhasználás révén lesírnak a színészről, szegénységet és kopottságot mutatnak, és hiába a szabó és szabónő minden mesterkedése, a színész találékonysága és ötletessége kell hozzá, hogy a jelmez vagy ruha csakugyan hozzánőjön a testéhez, eggyé olvadjon vele, s tükrévé legyen a karakternek, amelyet a színpadon meg kell eleveníteni.

Gabányi Árpád

Ennek a miniatűr-művészetnek a magyar színpadon Gabányi Árpád volt a legnagyobb mestere. Ehhez nem is lehetett meg másnak a kellő türelme és odaadása. Gabányi nemcsak a legtehetségesebb, de a legfurcsább emberek közül való volt. Hitt a spiritizmusban, nagy kedvv­el ásta be magát a keleti és az okkult tudományokba, ritka és jó ismerője volt a Bibliá­nak, német és francia mintára roppant ügyesen épített színdarabokat írt, amelyeknek csak az volt a bajuk, hogy kissé hátrább jártak a koruktól, de ami talán mindennél nevezetesebb és feltűnőbb volt benne, bámulatos érzéke volt minden emberi furcsaság iránt, s minden szerepét kitapogatta - a furcsaságok irányában. Molière Dandin Györgyének a befejezéséhez olyan ötletet talált (szó nem is kell hozzá, csak némajáték), amely magának Molière-nek is örömet szerzett volna, és minden egyes szerepéhez, amelyet nagy elmélyedéssel formált ki magában, kitalálta azt a ruhát, amelynél teljesebbet és tökéletesebbet, igazabbat és izgatóbbat semmiféle festői fantázia nem tudott volna kitalálni.

Vízvári Mriska

Shakespeare "Sok hűhó semmiért" című vígjátékában Vízvári mellett, aki Galagonyát játszotta, ő volt Bunkós, a második rendőr, vagy őrbiztos, ahogy Arany László nevezi az ő fordításában. Ez a második rendőr nagyon kicsi szerep, de monumentálissá nőtt meg Gabányi alakításában, aki Bunkós számára kitalált egy olyan jelmezt, amelyben benne volt ennek a kisagyú, nyomorult embernek az egész biográfiája. Csúcsos, magas kalapja, amely önkéntelen paródiája volt a rendőri "tekintély"-nek, likacsos-pecsétes esővert köpenye, amely átvirrasztott bakteri éjszakákról, sikertelen üldözésekről, kemény priccseken töltött várakozásokról beszélt, csizmája, amelyet mintha csak egyszer vetett volna le hetenként, fityegő gombjai, amelyek egy elhanyagolt, örömtelen agglegényélet árvaságát harangozták a maguk néma ide-odajárásával: együttvéve olyan remeket alkottak, amely ma is megvan még a Nemzeti Színház ruhatárában. És még ma is él a színpadon. Gabányi Árpád örökséget hagyott az utódaira. Ahány kitűnő színész fölveszi ezeket a kreációkat, otthonosan érzi magát bennük, s vagy ők simulnak a ruhákhoz, vagy a ruha simul őhozzájuk, annyi bizonyos, hogy a művészi eredmény mindig hibátlan.

2. A színpadi ruha igaz hagyománya

Gabányi Árpád

Az igazi színpadi ruha már sok ezer esztendővel ezelőtt is csak úgy termett ki a deszkákra, hogy a színész a maga lelkéből és a maga testi adottságaiból kialakította a maga tökéletes külső megjelenését. Az igazi színpadi ruhákat tehát mindig a Gabányi Árpádok találták ki, a görög ókorban csakúgy, mint a keresztény középkorban. Ha valaki ma Firenzében, a San-Marco kolostorban Fra Angelico freskóit nézegetve, nem is gondol arra, hogy a nagy rene­szánsz festők Krisztusai, Madonnái, Heródesei, angyalai és ördögei mind színészi kreációk voltak, amelyek a misztérium-színpadok fényes, ünnepi előadásairól vándoroltak át a festők vásznaira. A commedia dell’arté-nak, a hivatásos olasz komédiának, a doktornak, kapitány­nak, a sok Colombinának, Izabellának, a Floridoknak és Lindoroknak csodálatosan gazdag és változatos jelmezei mind színészi alkotások voltak, saját testüknek és lelküknek igaz isme­retéből őszintén kiformált hüvelyei, amelyekben él, mozog, ágál, sír, örül, szenved, nevet egy ember, aki jelenséggé, típussá, szimbólummá emeli saját magát. Akik a mai színpad dzsungeljében szinte beteges nosztalgiát éreznek az után az olajlámpákkal világított s mégis oly csillámló színpad után, amikor a komédiások fantáziája és ötletessége örökös jókedvvel ujjongta át az estéket, ösztönösen érzik, hogy soha a színész nem volt annyira egy a jelmezé­vel, a külső megjelenésével, annyira egy önmagával és annyira egy a közönséggel, mint amikor az olasz színészek táboroztak Európa összes udvaraiban.

Ez a komédia-csoda, a színészi fantáziának, a színészi teremtő képességnek ez a különös hagyománya a mi szemünk előtt egyetlenegy színészben revelálódott a maga teljességével, és ennek a színésznek világhír és páratlan anyagi pozíció lett a jutalma. A némafilmnek, amelynek sorsa ma oly bizonytalan és kétséges, egyetlen igazi és maradandó világsikere volt: Charles Chaplin.

Charles Chaplin

Ahogy a commedia dell’arte nagy művészei a maguk kisded hazájából és bővérű egyéni­ségükből kiforrni engedték azt az embertípust, amelyet aztán életük végéig rendületlenül játszottak: Chaplin a maga déplacé-mivoltából, a sorssal és az élettel való szakadatlan küzdel­méből, szemérmességéből és gyámoltalanságából, elhagyottságából s tehetetlenségéből, siker­te­lenségéből és fájdalmából, szellemi fölényéből és öniróniájából megteremtett egy ember­típust, amely világszerte él és nemzetközileg hiteles. És ennek az embernek kitalálta az egyéni és nemzetközi jelmezét, egyedül hiteles gúnyáját, ahol minden egyes darab sorsszimbólum is egyúttal, mert ezek a ruhadarabok csak rája illenek tökéletesen, csak az ő egyéniségét teszik teljessé, de semmiféle környezetbe nem illenek bele, mert mindenütt elárulják, kiszolgáltatják, leleplezik és gátolják azt, aki hordja őket. Chaplin jelmeze mindig egy volt a filmen az ő fátumával, minden darabja beleszólt az életébe, beleavatkozott a sorsába, semmivé tette a sikerét. A némafilm nemzetközi lehetőségei révén Chaplin azt az embert, akit ő kreált saját magából s felöltöztette saját lelki adottságai szerint: a legnagyobb nemzetközi értékké tette. Duse Eleonóra óta színésznek nem volt ilyen világsikere.

3. Chaplin helyett divatrevü

Fájdalom, Chaplin minden világsikere mellett sem csinált iskolát. Hiába fedezte fel újra, hogy mit jelent a színészi jelmez, hiába fedezte fel a rongyok színpadi hatását, az összenyomott kalapokban rejlő bűvös hatalmat, a színpad hősei és hősnői jobbára a divatos szabóktól várják az ő színpadi problémáik megoldását. A ruha akárhány esetben nem hüvelye az embernek, nem kialakítása a szerepnek, nem élet és nem szimbólum, hanem a szerep ürügy arra, hogy öltözködni lehessen a földszint és a páholyok urai és dámái számára. Az operettekben divatos öltözködés vaslogikája szerint, az őserdőben tévelygő, vagy a Góbi sivatagba tévedt prima­donna tizenöt perc alatt háromszor cserélhet ruhát: szép lassan átplántálódott a drámai szín­padra is, ahol már nem is elvétve az is megtörténik, hogy a derék orvos felesége, aki kétszer is elmondja, hogy az ura nem keres eleget, ő viszont milyen tisztességes asszony: ezerpengős estélyi ruhát vesz föl a második felvonásban.

Sarah Bernhardt

Megszűnt az a módszer, amelyet Sarah Bernhardt sűrűn alkalmazott, hogy szövetdarabokból a testén tűzdelte össze a szerephez illő jelmezt. Egyre ragályosabbá kezd válni a túlöltözködés, a szerep agyonöltözése azon az alapon, azzal a kifogással, hogy "Hja, ha szép ruhákat nem láthatnak a színpadon, nem jönnek be a színházba". Senki sem tagadja a divatrevü jogosultságát és mindenki szívesen látja a szép ruhákat a színpadon, a maguk helyén. Beaumarchais az opera létjogosultságát abban látta, hogy vannak olyan ostoba dolgok, amelyeket már elmondani nem lehet, tehát el kell őket énekelni. Az operett létjogosultsága minden bizonnyal abban rejlik, hogy színpadra lehessen vinni szóban, testben és öltözködésben mindazt a sok valószínűtlenséget és képtelenséget, amelyeket a közönség szívesen lát a színházban, de amelyek egy igazi drámából vagy víg­játékból okvetlenül kilógnak.

Chaplin egy időre visszavonult a nyilvánosságtól, mert nem akart úszni a hangosfilm árjával, meg akarta várni, míg ezek a vadvizek visszakanyarodnak s ő a némafilm művészies és tiszta keretében tovább élheti azt az embert, akit ő teremtett meg a mi korunk számára. Úgy hallatszik, hogy Chaplin új némafilmje egy-két hónap múlva esedékes. A színpadi jelmez mai legnagyobb mestere tehát visszatér a vászonra, és kívánatos, hogy példája most ne maradjon követők nélkül, s hogy a drámai színpad végre levonja Chaplin játékából azokat a konzekven­ciákat, amelyek szorosan összefüggenek a színpad művészi múltjával.

(Budapesti Hírlap, 1930)