Hunyady Sándor 

CSALÁDI ALBUM

2024.07.22.

Hunyady Margit

Kolozsvárott születtem. De már négyesztendős koromban, a millenium évében Pestre kerültünk. Az anyám, Hunyady Margit, a Kolozsvári Nemzeti Színház drámai hősnője volt, amikor jóformán az egész együttest, az igazgatóval, Ditrói Móriccal az élén fölhozták Budapestre. A társulat az újonnan alapított Vígszínház gerince lett.

Ditrói Móric

A Lipót-körúton laktunk. Csúnya házban, amely új volt, de egy csöppet sem modern. Mai eszemmel visszagondolva lakásunkra, látom, milyen építészeti képtelenség, hogy a fürdőszoba és a többi mellékhelyiség a kályhanélküli, jéghideg előszobából nyílt. Egyáltalán az egész ház a polgári szecessziónak szerencsétlen produktuma gyanánt emelkedett a Lipót-körúton, ahonnan nem régiben tünt el a lóvasút. Meg is kapta már, amit érdemel. A környék többi, modern bérkaszárnya-masztodonjának sorába préselve, olyan összetöpörödve áll három emeletével, mint egy divatból kiment anyóka a kokottok között.

De az én időmben még fiatal volt. Henceghetett az üres telkek környezetében. A Vígszínház körül végtelen puszta területek. Utcák, amelyekben nem volt ház, a deszkapalánk sarkára kellett szögezni az utcajelző pléh-táblát. A Dunapart kiépítetlen. Szemétdombok, fű, homokhegyek, téglarakások mindenfelé. Szédülni kell, milyen herkulesi erővel fejlődött ez a városrész. Milyen életmag volt Budapestben, hova nőhettünk volna, ha a nemzet karrierjét nem állítja meg a háború.

A szalonunk ablakából is rendezetlen telkekre, kerítésekre, apró házak összeragasztott zűrzavarára lehetett látni. Mezítlábas gyerekek játszottak lent az utcán. Vágyakozva néztem őket az ablakból. Fogoly madárfióka a szabad verebeket. Hiába vigyáztak rám, sokszor leszöktem és a kis suhancok közé vegyültem játszani. Ők mezítláb voltak, hát én is levetettem a cipőmet. Emlékszem, milyen bámulva néztek rám a járókelők. Furcsa lehettem mezítláb, csipkegallérosan, bársony blúzban az utcagyerekek közt.

Össze is szidtak mindig. Alighogy eltüntem, jött a szobaleány, vagy a nagymama. Fülön fogtak, vittek vissza a kalickába. Föl kellett húznom a cipőmet.

Sírtam és dühöngtem:

- De nagymama! Miért muszáj nekem cipőbe járni? Látja, hogy mennyien járnak mezítláb!

Nagyanyám szocializmusa egyszerű volt:

- Azok haszontalan, rossz kölykök - mondta szigorúan. És olyan szappantékozló mosakodásokat végzett velem, mintha az emlékét is le akarná dörzsölni rólam az utcai kalandnak.

Nagyanyám! Nem is volt a nagyanyám, csak én szólítottam annak, szokásból, szeretetből, az egyszerűség kedvéért. Az igazi nagyanyám akkor már meghalt, ő annak a testvére volt, egész nevén Vay Miklósné, Balázsházy Zsófia. Ő volt a háztartásunk feje. Lehetett hetvenéves. Magas, csontos, feketeruhás dáma. Mint Dickens klasszikus vénkisasszonya, katonásan pattogó. Félelmes alak messziről. A pápaszeme fenyegetően villogott. De ha levette az ókuláréját, hogy megdörzsölje kifáradt, öreg szemét, a pillantása olyan kék lett és szelíd, mint a nefelejcs.

A hálószobában, édesanyám ágya fölött volt egy nagy, négyszögletű ráma. A rámában üveg alatt megsárgult daguerrotypek, arcképek, levélpapírfoszlányok, szalagok, hajfürtök. Azoknak a fiatal férfiaknak emlékei, akik a 48-as szabadságharc alatt a családunkból elestek. A szalónban pedig volt egy kávébarna, piroszsinóros honvéd-atilla. Már elfelejtettem, mit mondott anyám, nem tudom, talán a nagyapám, vagy valamelyik rokona viselte, aki Damjanich hadseregében szolgált. Meg volt perzselve az atilla széle, mindig nagy tisztelettel néztem az égett posztót, arra gondolva, miféle veszedelemben járhatott a barna kabát.

Ezek mind nagyon nemzeti emlékek voltak, de a háztájunk magyaros és makacsul protestáns jellegét mégis inkább nagyanyámmá fogadott Zsófi néném adta meg. Az öreg hölgy gyűlölte Pestet, a pesti szokásokat, a fejlődő város liberalizmusát, a kofákat, a cselédeket, a villamost. Betyár történeteket adott elő nekem, ezerszer elmesélte, hogy árasztotta el Magyarországot 49-ben Paskievics serege. Zsoltárokra tanított. És ebéd előtt, meg este az ágyamban imádkozni kellett. Rá is szoktatott erre olyan elmoshatatlanul, hogy ma is elmotyogom még magamban elalvás előtt a régi imát, pedig hol van már hajdani tiszta hitem és naivságom, amelyben imádkozni van kedve az embernek?!

Jászai Mari

Az anyám? Nehéz leírni, hogy lehellet se homályosítsa el emlékét. Most is látom szürke szemét, mosolyát, szomorúságát. A felejthetetlen mozdulatot, amint finom kezével jelt tett a könyv lapjai közé, ahogy félretette a könyvét, hogy megöleljen és összecsókoljon. Mindig olvasott. Rengeteg könyve volt. Toronyban állt a könyv az íróasztala körül, az ágya előtt. Egy időben sűrűn járt hozzánk Jászai Mari. Anyám Miriának szólította. Tisztán emlékszem zenei hangjára, amint egyszer korholta anyámat:

- Miért nem kötteted be a könyveidet, Margit? Miféle rendetlenség ez!

Anyám szelíden mosolygott:

- Nem szeretem, édes Miriám a díszesen bekötött könyveket. Nagyon vasárnapiasak.

Jászai Mari orrcimpája bőszen megfeszült. Mennydörgött és villámlott. Sírva fakadtam, azt hittem, komolyan bántani akarja anyámat. Erre mind a ketten nevetni kezdtek. Megcsókoltak. Miria nyugodtan szavalhatott és mennydöröghetett tovább. Kihallom a fejemben maradt mondatfoszlányokból, hogy színházról beszélt. A direktorát szidta, a rendezőt, a miniszteriális kotnyeleskedőket. Amint egy mai színésznő teszi. De ez persze más volt az ő heves vérmérsékletének és tragikai hanglejtésének áttételében. Tőle kaptam életem első pénzét. Egyszer, húsvétkor, amikor meglocsoltam, a rendes, csokoládéval töltött selyemtojáson kívül, sárga bőrből készült, kis bugyellárist nyomott a kezembe. Az erszényben egy fényes tízkoronás arany volt.

- Legyen ez vagyonod első alapja - mondta jóságosan.

Szokatlan dolog volt pénzt kapni. Föllázadt ellene a szemérmem, húzódtam. Erre olyan szikrázó szemmel és mennydörgő hangon támadt rám, hogy ijedten tettem zsebre a bugyellárist. Ki mert volna szembeszállani Miria nénivel? Ő maga is zúgó istennő volt, drámai arcával és a környezete is módfölött patetikus. A szobájában egy egész érc-szobor állt. Egy lovon ülő magyar huszár életnagyságú alakja. A szobor talapzatát virágok és nemzetiszín szalagos koszorúk borították el.

Nem tudom, mennyi ideig tartott a barátság anyám és Jászai között, de egyszer csak kezdtem ritkábban látni Miria nénit. Aztán egészen elmaradt tőlünk. Nem hiszem, hogy összevesztek volna, bár sokszor nagyon indulatosak voltak végtelenül hosszú beszélgetéseik. Inkább úgy gondolom, hogy életük útja kanyarodott különböző irányba. Jászai a Nemzeti Színház híres tragikája volt, az anyám pedig az akkor külvárosnak számító Lipót-körúton, a Vígszínháznál kereste a kenyerét.

Istenem, milyen magányos volt a Vígszínház. Milyen szellősen állt az üres háztelkek között pompás palotája, mint egy korán kinyílt virág. A hátamögött egy grundon Dávid József kocsigyártó műhelye dolgozott. Ismertem ezt a familiát, gyerekeik első barátaim voltak Pesten. Derék család, azt hiszem, abban az időben magyarizálódtak. Vagy csak az asszony volt német? Nem emlékszem már tisztán, de tény, hogy a Meggendorfer Blättert járatták, viszont már lelkesen érdeklődtek minden magyar ügy iránt. A családfő tüzes ujságolvasó volt. Vacsoránál is olvasott. Hallgattam politizálgatását, hogy beszélnek üzletről és munkáról. Aztán vetni kezdték az ágyakat. Hazasomfordáltam. Még csak hét óra volt. Otthon kikaptam nagymamától: hol kalandozom, minek tolakodom idegen emberek közé?... Harminc éve nem láttam őket. De fogadni mernék, hogy boldogultak. Olyan szerények, dolgosak, okosak voltak, mint a hangya.

Hanem ez túlságosan személyes ügy. Ennél biztosan jobban érdekli a szíves olvasót minden olyan dolog, amely a Vígszínházra vonatkozik. Bimbókorára annak az új vállalkozásnak, amely friss iskolát csinált a magyar főváros művészi életében.

Sokszor elkísértem anyámat a színházhoz. Próba volt. Bevittek a sötét nézőtérre. Leültem valahol, hátul, a meggyszín homályban. Figyeltem arra a zűrzavarra, amely a színpadon folyt. Így tanultam meg lassan, mi az a színház? Mi az próbálni, mit jelentenek a kulisszák, drótok, csengők, világítási apparátusok? Mit kell csinálni a színésznek, mi a rendező szerepe? Hallottam néha Ditrói Móricot üvölteni. Más veszekedéseket is végigéltem. Valóságos tigrisketrec a színház. Eleinte a szívem szorult össze, amikor a színpadon fölcsattantak a vihar hangjai. Aztán csak mosolyogtam magamban. Már tudtam, hogy mennyire nem komoly az ilyen színházi háború. Ritkán van magja, inkább csak füstje, lángja, amely kisül a megfeszült munka elektromos izgalmaiban.

 

Tízéves voltam, és már voltak kedvenceim a színészek között, már hibákat vettem észre. Technikai hibákat, tévedéseket. Egyszer megfigyeltem, hogy Tapolczai Dezső rossz oldalról jön be a színpadra. Észre is vették, figyelmeztették: »Tapikám, nem jobbról jössz be - balról!« Nagyon büszke voltam, szakértőnek éreztem magamat.

 

Fenyvesi Emil

Az Ocskai brigadéros próbáinak vége valami iskolai szünetbe esett. Ott ültem sokszor a sötét nézőtér utolsó támlásszékén, elbújva egy aranyos oszlop mögé. Emlékszem rá, hogy a színészek közül jóformán senki nem bízott a darabban. Az a kor a francia bohózatok divatja volt. De én gyermek voltam és a közönség is az. Gyermeki ösztönömmel megéreztem, hogy a szárnyaló szövegnek és a színes képeknek okvetlenül hatni muszáj. Színes képeknek? Milyen színházi lelkem volt, hogy színes képeket láttam magam előtt, már a munka derekán, amikor Fenyvesi Emil még szürke zakóban, borotválatlanul járt-kelt a színpadon, Csillag Teréz pedig mosóblúzban, sállal a nyakán mondta híres szerelmi jelenetét, Pyber vikárius házának ablakában. És a szerenádra következő, lévai képben kuruc vitézek helyett civilruhás, gyűrött statiszták sereglettek össze a harsogó trombitaszóra, amikor Ocskai elindul brigádjával, hogy a fejedelem előtt keressen igazságot magának, amiért Ozoróczy talpasai lefogták palóc szolgáját.

Csillag Teréz

 

Kazaliczky Antal

Kis színlapfoszlány. Ozoróczyt, a fejedelem hopmesterét, Kazaliczky Antal játszotta. Nem is szerethettem. Álnok figurát játszott, bíborköpenyegében a rongyos kurucok között. Annál inkább megragadott Szerémy Zoltán palóca. A konok, kis paraszt, akinek tréfálni és hencegni van kedve akkor is, amikor a hóhér körme közül vezetik föl a fejedelem előszobájába. Soha sem fogom elfelejteni darócnadrágját, összeláncolt kezét, dacos vállrándítását, amikor a szemébe néz vallatóinak!

Szerémy Zoltán

Igazán, első nagy színházi élményem az Ocskai volt. Megragadott a hangulata, a pátosza. Ami benne történik, pompásan beleillett nagyanyám protestáns-magyar nevelési szellemébe. A vasasok, a németek. Jól gyűlölhettem a labancokat. Nagyon velemehettem a zengő sorokkal... »A dombok felől megszólaltak a harcra hívó kürtök és én éreztem, hogy ez a pillanat, a csatadöntés pillanata részegítőbb minden asszonyszerelemnél!...« Azon kaptam magam rajta, hogy iskolába menet hangosan mondom ezt a passzust. A fülem kigyult a szégyentől; - mit akarok én, taknyos, kisfiú a harcra hívó kürtöktől? A leckémre akartam gondolni és nem bírtam. Muszáj volt tovább súgni magamban a darabot, ahogy következik:

Tisza Ilona: Pedig mondják, kegyelmed sokat szeretett.

Ocskai: Egyet sem szerettem. Olykor egy forró fuvallat úgy sodorta őket elém, mint tavaszi szél a hársfa virágát. Átléptem rajtuk. Csak téged szerettelek. Amikor még mosolyogni tudtál!...

Hát kérem, ilyen impressziók hatásai alatt lehettem én jó diák, elfoglalhatott az iskola? - Felmentem magam, amiért nem voltam kitűnő tanuló. Felnőtteknek való, túlhatalmas szellem, birkózott bennem az iskola kicsiny érdekeivel.

Nem tudom már pontosan megállapítani, de azt hiszem jóval az Ocskai után esett, hogy első erős benyomásomat kaptam az asszonyi szépségről.

Varsányi Irén

Bocsánatot kérek magamban a művésznő édes emlékétől, de mégis úgy van, hogy az izgató asszonyi báj mintáját Varsányi Irénről formálta meg nyílófélben lévő képzeletem. A Balatoni regét adták, amelyben Varsányi a tó pajkos tündérét, Siót játszotta. Már nem tudom, hogy kerültem este az öltözőjébe? Valószínűleg az anyám vitt be, akinek dolga lehetett nála. Varsányi ott ült tükre előtt, a villanykörték erős fényében. Már a szerepéhez volt öltözve, Sió bolondos kosztümjébe. Az arca kifestve, az ajka karmin, a szeme kékkel és tussal megcsinálva. Mintha szénnel rajzolták volna, könnyedén fogta körül a homlokát fekete haja. A gallérja nyitva, láttam finom, kerek nyakát. Olyan sovány volt, mint egy fiú. Az arcán pajkos mosoly és szűzi komolyság, mintha egy jókedvű suhanc és lisieuxi kis Teréz portréjából állították volna össze a vonásait. Nem tudtam levenni róla a szememet. Megbabonázott a hangja, mosolygása, fiatal szemének fekete csillogása. Észrevettem, hogy hátul a nyakán, a haja alatt, milyen sötétlő, bársony pehely van. Az ilyesmi ízlés dolga. Soha nem szerettem a szopránjellegű szépséget, a nagyarcú, szőke nőket. Az ilyesmi kellett nekem, az ilyen jácint-szerű, kicsi, fekete. Azt hiszem, ha nem lett volna olyan rendkívüli művésznő, akkor is százszorosan megértettem volna az összes drámai komplikációkat, amelyek fínom asszonyisága körül támadtak a későbben látott színdarabokban.

Hegedűs Gyula

Pedig meglehetősen ártatlan voltam. Jóformán nem is volt tiszta fogalmam a nemek közötti különbségről. Például - jóval korábban - a próbák alatti sötét nézőtéren, láttam valamit Hegedűs Gyula és Berzétey Ilona fejlődő flörtjéből. Nem értettem a dolgot. Megkérdeztem anyámat:

Berzétey Ilona

- Mama kérem, miért bosszantja mindig Hegedűs bácsi ezt a nénit?

Anyám mosolygott:

- Azért fiam, mert szereti.

Ezt sem értettem. Miért bosszantja, ha szereti? És mi az, hogy szereti? Mit szeret rajta? Mit akar tőle? Egyáltalán, mit lehet egy nénivel csinálni? - Ez még jóval a Sió tapasztalata előtt volt, nem foghattam fel a későbbi Hegedűs Gyuláné karcsú szépségét, fínom arcát, amelyet beragyogott spanyol szemének fekete sugara.

Keglevich István

A színháznak sok igazgatója volt, ezt tudtam. Anyám íróasztalán ott volt a két szakállas főnöknek, Keglevich István grófnak és Szécsi Ferencnek dedikált arcképe. Ebből az egyszerű tényből arra következtettem, hogy ők szövetségeseink, barátaink. Nézegettem a két fotográfiát, iparkodtam őket szeretni.

Szécsi Ferenc

Faludi Gábor

 

Viszont az a körülmény, hogy a harmadik igazgatónak, Faludi Gábornak nincs semmiféle fotográfiája nálunk, azt a meggyőződést érlelte bennem, hogy ő ellenségünk. Tőle féltem. Minden ok nélkül, adat nélkül, megfoghatatlan párája ez a gyermeki képzelődésnek. Ditrói Móricot nem számítottam az ilyen igazgatók közé. Éreztem abból, amit róla hallottam, hogy ő más. Ő nem a pénz embere. Valahogy közelebb van hozzánk. Neki is úgy van kenyere, ahogy nekünk.

Egy szikrázóan napos, téli délelőtt sétálni mentünk anyámmal. Éppen a Vígszínház előtt, a Pannónia-utcából fordult ki, és szembe jött velünk egy friss öreg úr. Prémes, vitézkötéses télikabátja volt. Gazdag embernek nézett ki, a cipője ragyogott. Pofaszakálla volt, mint Ferenc Józsefnek, az arcát pirosra, lilára csípte a téli hideg. Amikor közel ért hozzánk, tarka színekben ragyogó arcán mosoly virított ki. Levette a kalapját. És harsányan, valami nagyon kedves, túladunai tájszólással kiáltotta felénk, hogy szinte kottázni lehetett volna a köszönését:

- Jó napot, asszonyom! Jó napot, Hunyady Margit!

- Ki volt ez? - kérdeztem kíváncsian.

- Faludi Gábor! - felelte komolyan anyám.

Megkönnyebbültem. Azelőtt mindig szorította valami a torkom, ha emlegetni hallottam a nevét. Most szemtől-szembe láttam. Megtetszett jó kedve, lila-piros arca, szakálla, harsány hangja, ahogy köszöntött bennünket:

- Hiszen ez nagyon kedves bácsi! - jegyeztem meg örvendező meglepetéssel.

Anyám mosolyogva egyezett belé a megfigyelésembe:

- Bizony nagyon kedves, lelkes ember. És azt hiszem derék ember is.

Nem nagyon értettem még az olyan árnyalatokat, hogy »lelkes ember és azt hiszem, derék ember is...« de egyre jobban Faludi Gábor pártjára álltam. Utánanéztem a tünő, bundás, tömzsi alaknak. Kíváncsiskodtam:

- És úgy-e iszonyú gazdag ember?!

Anyám komolyan mondta:

- Ez attól függ, hogy megy a színház?!

Ott álltunk, éppen a Vígszínház előtt. Tél volt. A tiszta hó fehér hermelinje ékesítette a tetőket és a párkányokat, amitől még dúsabbá, impozánsabbá vált az épület. Néztem a domború kocsifeljárót, a büszke homlokzatot, a hármas ajtó felett az üvegtetőt. Ez a »hogy megy a színház!« megint olyan dolog volt, amely nem egészen világos előttem. Mi az, hogy »megy«? Miféle baj fenyegetheti ezt a remek palotát, amely belül csupa arany és piros. A páholyok gyöngysorát láttam, a rengeteg, meggyszínű bársonyfotöjt, a plafónon a csillár kristály káprázatát. Nem értettem anyámat - hogy lehet ez a hely olyan, amely esetleg »nem megy«?

Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy nem tartok pontos kronológiai sorrendet. Most megint visszaszököm oda, hogy az elemi iskola első két osztályát otthon végeztem el, mint magántanuló; kisasszonyomat, aki tanított, Angyal Malvinnak hívták. Csakugyan angyal volt. Úgy világít felém az emléke a multból, mint egy pici, reszkető, de tiszta szentjánosbogárpontocska. Aztán a Szemere-utcai elemi iskolába irattak be. Ott kezdtem megtanulni, mi az élet? Az igazgató-tanítót Richternek hívták. Fázós, mérges, beteges, de mégis humorra hajló ember volt. Akárhogy be volt fűtve a tanterem, női gyapjúkendő volt a vállán, úgy sétált a padok között. Pálca volt a kezében. Leskelődött kis, vércse szemével és ha valamelyik gyereket rendetlenségen érte, vijjogva csapott le a nádpálcával. Az elemi után a Markó-utcai gimnáziumba kerültem. Az osztályfőnököm Némethy Géza volt. Vörös, kis ember, ideges tikkel az arcán. Amennyiben észrevett engem, bizonyára csak annyit látott rajtam, hogy hanyag kölyök vagyok. De én éreztem benne a tehetséges, rendkívül művelt embert, talán a tudóst, akinek a számára kissé naiv feladat, hogy első gimnázistákat oktasson latin gramatikára. Mindenesetre unt bennünket, amiért bevallom, hogy tiszteltem. Tanultam is tőle egyet-mást, persze nem olyasmit, ami szigorúan a tananyagra vonatkozott, hanem mást, későbbi dolgokat, amiknek értelme elejtett szavaiból kicsengett.

 

Zilahy-Kis Béla

Amikor negyedkettőre hazaértem az iskolából, rendesen ebédvendéget találtam asztalunknál. Rokonokat. Színészeket, színésznőket. Nagyon sűrűn ebédelhetett nálunk Zilahy-Kis Béla, író és esztétikus. »Junius« álnéven a Budapesti Hírlap munkatársa. Aztán gyakori vendég volt Földesy Sándor, a Vígszínház első titkára, akit nyitott inggallérjai és mértéktelenül vastag, kálvinista nyaka miatt, saját felszólítására, Bika bácsinak neveztem. Sokszor előfordult, hogy mind a ketten asztalunknál ebédeltek. Ilyenkor rendesen az én nevelésemről folyt a szó. Nagyanyám és Bika bácsi közös plattformon voltak. »Magyar ember legyen belőle, ez a fő!« Ez volt merev álláspontjuk. Zilahy-Kis Béla a messzi jövendőre gondolva, azt ajánlotta, hogy majd annakidején küldjenek német egyetemre. Anyám elgondolkozva nézett. Tisztán emlékszem halk hangjára:

- Egyelőre még várjunk. Szeretném látni, merre fordul az érdeklődése? Külföld? Még messzi van. De akkor is jobban szeretném Franciaországba küldeni. Nem tetszik nekem, amit a németek csinálnak.

Akkor hallottam először ezeket a szavakat »német szellem«, »militarizmus«. Anyám nem szerette a németeket. Azt hiszem azért, mert olyan családban született és olyan környezetben nőtt föl, amelyben nagyon élénken érezték az osztrák elnyomás súlyát. Valószínű, hogy ennek a gyermekkori befolyásnak következtében fogadok én magam is, még ma is mindent ellenszenvvel és gyanakvással, ami német. Túlságosan megagitált annakidején nagyanyám és Bika bácsi türelmetlen ellenzékisége. Hiába tudom, milyen ostobaság különbséget tenni ilyenmódon nemzet és nemzet között. Gyermeki lelkem lágy viaszába nagyon nagy erővel nyomták belé azt a képet, amint a mogyorónyi magyarságot, akár a kecskegidát az óriáskígyó, elnyeléssel fenyegeti tátott szájával Germánia. Az ilyen érzések ellen nem lehet küzdeni. Ezek vérré válnak, örökli őket az ember. Hanem azért nem szabad semmiféle dühös acsarkodásra gondolni. Anyám kétkedő, kereső szellem volt. Kristályos tisztasággal maradt meg az emléke bennem, hogy egy ebéd után, amikor Sudermann valamelyik darabjáról szedte le a bőrt, egyszerre csak aggodalmasan elgondolkozott:

- Félek, - mondta - hogy csak azért nem szeretem ezt az írót, mert német. Talán csak bennem van a hiba. Ha jobb hallásom lenne, ha érteném a német zenét, biztosan elmulna az idegességem.

»Június« csöndesen gömbölygetett egy kis kenyérbelet. Valami művelt dolgot mondott, amit nem értettem. Bika bácsi azonban kivette rettentő, kálvinista nyakából a szalvétát és harsány hangján a következő megjegyzést tette Wagnerre és a német zenére:

- Nincs igaza, Margitkám. Nekünk magyaroknak sohasem volt szerencsénk Béccsel.

*

Drégely Gábor

Abban, a Lipót-körúti házban, egy emeleten laktak velünk bizonyos Dessauerék. A Dessauer-gyerekek közül Ernő és Elza jó pajtásom volt. Hadihajókat építettünk, papírkatonákkal játszottunk. A legidősebb fiú, Gábor, azonban soha nem ereszkedett le hozzánk. Csak kivételes alkalmakkor láttam sovány és sápadt arcát, költői fénybe emelkedett homlokát. Ernő és Elza nagy tisztelettel mutatták Gábor bátyjuk íróasztalát. »Gábor színdarabokat ír«, hallottam az áhitatos magyarázatot, mintha a darabírás olyan misztikus foglalkozás lenne, mint a miseszolgáltatás. Drámaíró lesz belőle. Nemcsak mérnök, a mérnökséget csak úgy mellékesen fogja űzni. Így is történt. Remélem, nem sértem meg vele kedves kollégám érzékenységét, ha elmondom itt, hogy az a bizonyos költői Dessauer Gábor azonos Drégely Gáborral, napjaink híres drámaírójával, a Szerencse fiának szerencsés és sikerben megdicsőült szerzőjével.

Egy nap, délután éppen Dessaueréknél voltam és valami hajót ragasztottunk csirizzel, amikor átjött értem a szobalányunk - Mari.

- Tessék gyorsan hazajönni, Sándorka. Vendég van. Mama hivatja.

Fájó szívvel váltam el Ernőtől, a csiriztől, a játéktól. Utálatos dolog ezekkel a vendégekkel, mi közöm hozzájuk? Mit háborgatnak? Maradjanak a felnőttek maguk közt. Hagyjanak bennünket, gyerekeket. Nem voltam még tízéves.

De ezzel a mostani vendéggel volt valami különös. Nagyanyám rendkívüli izgalommal fogadott. Megnézte a kezemet. »Nem mehetsz be ilyen praclival!« Meg kellett mosdanom. Sőt át kellett öltözködni. Volt egy sötétkék, hipervasárnapi, angol tengerészruhám. Azt adták rám. Úgy vitt be nagyanyám kézenfogva a szalónba, kicsinosítva, frissen fésült, vizes hajjal.

Illetőleg nem is vitt be, csak betólt az ajtón, ő maga rögtön visszafordult a küszöbről. Ott álltam az ajtóban, egyedül, megzavarva a sok hókusz-pókusztól. Ellenségesen kerestem, ki az a vendég, aki miatt el kellett játékaimtól szakadni?

A vendég ott ült a falrafüggesztett kávébarna honvédatilla alatt, a divánon, anyám mellett. Barna ember volt, az arcszíne hasonlított kissé az atilla barnaságához. Elegáns ruhát viselt, fehér selyemből csokorra kötött nyakkendőt. Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Úgy találtam, hogy nagyon is szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam.

Hidegen köszöntem:

- Jó napot! - és az ajtó mellett nekitámaszkodtam a falnak. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy közelebb menjek a vendéghez.

A szalónban nagy csönd volt. Utólag visszagondolva rá - drámai csönd.

Az anyám nagysokára szólalt meg, reszkető, elfogult hangon fordulva a vendég felé:

- Milyennek találja Sándorkám?

A vendég, (mennyire bosszantott, hogy őt is Sándornak hívják) válasz helyett felállt a dívánról, odajött hozzám. Megfogott, fölemelt a magasba, aztán a mellére ölelt és olyan viharosan összecsókolt, hogy alig győztem az arcomat törülgetni. Éreztem a bőre hidegét-melegét, borotvált álla szúrását. Szivarillatot éreztem. Egészen közelről szemembe villogott a szép vendég szeme, amely olyan fényes, fekete volt, mint egy szem diókompót, a sűrű, barna szirupban.

A vendég nem engedett el többet. Odavitt a dívánhoz. Kedveskedve fölborzolta a hajamat, aztán a térdére ültetett. Ez szörnyű módon nem tetszett nekem:

- Hagyjon engem a bácsi! - mondtam idegesen. - Én nem szeretek az emberek öliben ülni.

Á vendég erre még jobban magához szorított, olyan erősen, hogy majdnem fölkiáltottam. Aztán komolyan, szinte parancsolóan mondta:

- Ne mond nekem, hogy bácsi. Én a te apád vagyok. Szólíts engem úgy, hogy - apám!

No majd mindjárt kisül, hogy ez milyen ostoba tréfa, gondoltam. És gúny csillant a szememben, ahogy kérdően az anyámra néztem. Az anyám arca azonban nagyon komoly volt, talán szomorú. Halkan mondta:

- Igaz. Ő a te apád. És ha ő úgy akarja, akkor szólítsad is apádnak.

Ijedten néztem a vendégre. Nagyon megszoktam már a környezetemet. Elég volt nekem, hogy anyám van és nagymamám. Nem hiányzott soha az apa, föl sem tűnt, hogy más gyermekeknek apja is van. Soha nem kérdezősködtem, hogy mi van az én apámmal? És most ez a hirtelen dolog. Apám született. Zavarban voltam, szégyenkeztem, mintha ez bűn volna. És akárhogyan akaratoskodott a vendég, nem voltam hajlandó őt apámnak nevezni. Végre is az anyám mentett meg. Finom kezét a vendég karjára tette:

- Ne bántsa Sándorkám. Gyerek. Zavarban van. Később majd meg fogja szokni! - és gyöngéden magához vont, mintha védeni akarna, helyresímogatta a hajamat.

A »vendég« most apróra megnézett:

- A szeme, a homloka, a szája és az álla az enyém. Az orra és a füle a magáé Margit. De ha megnő, mégis rám fog inkább hasonlítani.

Ezt sértésnek éreztem. Kihívóan végignéztem rajta. Gyűlölködve mondtam:

- Én a bácsihoz soha nem fogok hasonlítani.

A »vendég« nevetett:

- Ezt is szeretem benne! Szeretem, hogy ilyen dacos és barátságtalan. Ez úri dolog. A rosszfajtájú kis kutyák csóválgatják mindjárt a farkukat, ha valaki megvakarja a fülük tövét.

Ez meglepett. Nem tudtam mindjárt, hogy illik-e megharagudni a kutya-hasonlat miatt? A feszültségem engedett. Figyelni kezdtem. A vendég most egy kicsit békében hagyott, hogy anyámmal beszélgessen. Erre különös dolog történt. Nem hiszem, hogy a vér szava lett volna, inkább az apám egyéniségének természetes varázsa, furcsa, tüzes beszédmodora tette, hogy rohamosan kezdett megtetszeni a Lavalliére-nyakkendős idegen férfi, akinek szép homlokába hullott sötét haja és aki úgy merült föl az életemben, mint a meteor.

Félóra mulva már bizalmas, jó barátságban voltunk. Már nem neveztem bácsinak, de még kikerültem, hogy szemébe kelljen mondani - apám. És amikor elment, lekísértem a kapu elé, ahol - büszke bámulattal láttam - fiakker várta.

Amikor egyedül maradtunk, az anyám mosolyogva fordult felém, de én megéreztem, hogy milyen zavar és izgalom van a mosolya mögött:

- Ne haragudj fiam, hogy soha nem beszéltem az apádról. Hogy tetszik neked? Szereted?

Hűvösséget mímeltem. Nem is feleltem szóval, csak a vállam egy könnyű rándításával.

Anyám azonban nem hitt nekem. Szenvedélyesen átölelt és mintha a jövőtől félne, csaknem rettegve suttogta a fülembe:

- Ne hagyj el. Félek, hogy egyszer csak egészen el fog csábítani tőlem!

Soha ne mondjanak kis gyermekek előtt egy fél szót sem, amely olyan világot nyithat meg előttük, amelyet nem kívánatos ismerniök. A gyermekek nagyon intelligensek és az ösztönük segítségével sok olyan dologra rájönnek, amihez még az okos felnőtteknek is számtalan, pontos adatra van szükségük. Így én is világosan tudtam, hegy apám és anyám viszonya közt, az én születésem körül, valami homályos és szabálytalan dolog van, ami felől nem illik kérdezősködni. Nem is kérdezősködtem. Gyermeki szívemben volt annyi tapintat, hogy éreztem, minden szó fájdalmasan érintené anyámat. Elég volt néhány egészen apró jel, határozottan éreztem, hogy ebben a dologban sok szenvedés és szomorúság érte anyámat. Sajnáltam. Fájt a szívem, amikor apám később többször meglátogatott bennünket és a megfigyelésem szerint mindig hamarább ment el, mint kellett volna. Nem voltam már a számára olyan szenzáció. Jött, hozott valami drága ajándékot, megnézett, elszívott egy fél szivart, a hamut szórakozottan leszórta szalónunk szép perzsaszőnyegére, aztán már ment is. Mindig éreztem, hogy anyám szerette volna, ha még marad egy kicsikét. Csodáltam is a büszkeségét, hogy mégsem tartóztatja soha egyetlen szóval sem. Így hát aztán én is kötelességemnek tartottam, hogy hozzá hasonlóan hűvösen viselkedjem. Gondolom, ezért apám azt érezhette abban az időben, hogy mi nem nagyon örvendünk az ő látogatásainak. Pedig ez nem igaz. Mi mindig nagyon vártuk, csak - azt hiszem - szégyeltük megmutatni előtte az örömünket.

Anyám abban az időben már kezdett betegeskedni. Nagyon sápadt volt. Orvosságos üvegek voltak könyvekkel borított éjjeliszekrényének fiókjában. Kíméltem. Nem akartam bántani. De sokáig mégsem tudtam magamban tartani az égő kérdést. Halkan, habozva, dadogva, szégyenlősen kérdeztem meg, hogy mi a neve apámnak?

Bródy Sándor

 

Megtudtam, hogy Bródy Sándornak hívják és író, még pedig híres író. Akkoriban - anyám gondos ellenőrzése mellett már sokat olvastam - éppen a sorsdöntő Vendég megjelenésének napján kezdtem belé Daudet Tarasconi Tartarinjába. Becsültem a könyveket. És az íróságot - apám drága ajándékaiból következtetve - nagyon előkelő, gazdagon fizetett foglalkozásnak gondoltam. Tehát író fia vagyok. Ez büszkévé tett és arra gondoltam titokban, hogy ha majd megnövök, »énbelőlem is író fog lenni«.

 

Érdekes, hogy amint az apám iránt érzett bizalmam, szeretetem és rajongó kíváncsiságom egyre nőtt, ugyanúgy nőtt vele az a forrón olvadó imádat, amelyet anyám iránt éreztem. Az egyik érzés nem rontotta a másikat, sőt emelte, furcsa színekkel keverte. Gyorsan rájöttem, mennyire az apám gyereke vagyok. Milyen könnyedén tudom követni szeszélyes gondolatmenetét. És milyen könnyedén, természetesen érti meg apám is mindazt a furcsa, bonyolult dolgot, amit gyermeki szájammal beszéltem.

Hanem ez csak értelem dolga. Boldog voltam, hogy gondolkodásmódom ilyen ízlésem szerint való irányítóra talált. Érzésemben mindjobban az anyám pártjára álltam. Nagyon gyöngének, elhagyottnak és szenvedőnek találtam apámmal szemben. Anyám homloka olyan sápadt volt, mint a velinpapír, finom kezében szinte alig látszott annyi erő, hogy könyve lapjait forgassa. Otthon ült egész nap. Néha órákig nem mozdult. A könyv az ölébe ejtve. Szürke szemével fátyolosan nézett maga elé. Apám pedig maga volt a napsütött tűzben szikrázó élet. Barna volt, karcsú, izmos és indulatos. Néhányszor elvitt magával. Vele töltöttem egy-egy fél délutánt. Láttam, hogy vitatkozik és csúfolódik az emberekkel, hogy nevet, hogy villog fekete szeme, az érdeklődésnek milyen vihara csattog körülötte? Egyre jobban szerettem és bámultam. De minden ilyen kiruccanás után úgy tértem vissza anyámhoz, mint aki imádott sebesültjét akarja ápolni. Átöleltem, a fejem szinte bűntudattal fúrtam ölébe. Ő pedig komolyan maga mellé ültetett és apróra kikérdezett, miket hallottam, mit láttam és tapasztaltam a kirándulásban? Aztán a maga nyugodt, klasszikus modorában korrigálni kezdte mindazt, amit az apám beszélt.

*

Talán féléve ismertem már apámat, amikor egy nagy, osztályközi verekedés után, összekarmolt arccal mentem haza az iskolából.

Nagyanyám megkérdezte:

- Mit csináltál te haszontalan?

Diadalmasan feleltem:

- Jól elraktuk a zsidókat!

Nagyanyámon láttam, hogy ez a válasz neki elég. Ha nem is lelkesedik érte, de tudomásul veszi. Hiába, ez már így van, az agár is elszakítja a zsinórját és utána megy a nyúlnak, amint meglátja a tarlón szaladni.

Az anyám arca azonban nagyon felhős lett. Nemcsak szomorú, hanem haragos. Ritka dolog, az életben talán tízszer sem láttam rajta, hogy haragudna valamiért. Akkor azonban kétségtelenül haragudott. Ideges tekintete villanyos csöndet teremtett az ebédlőasztalnál. Észrevettem, hogy még a nagymama is meg van szeppenve.

Hosszú csönd után, az anyám rámemelte tiszta, szürke szemét:

- Mindenféleképpen útálom a verekedést. A verekedés nem emberhez méltó dolog. Micsoda ostobaság olyanokat mondani, hogy »megraktuk a zsidókat?!« Mit gondolsz, olyan nagy hőstett megrakni a zsidókat?...

- Nem hőstett, mama. De annyit ugrálnak, hogy néha muszáj őket elrakni.

Anyám folytatta:

- Ha nagyobb leszel és okosabb, meg fogod tanulni, hogy a zsidókat nem illik bántani. Tekintsd a zsidókat olyan nemzetnek, akiket egy nagy szerencsétlenség és a maguk természetének nyugtalansága szétszórt mindenfelé a világon. Elnyomták őket. Sokat küzdöttek és szenvedtek. Mindig ők voltak a gyöngébbek. Sok súlyos sértést kellett eltűrniök, csakhogy a puszta életüket megmenthessék...

Ez egy kicsit meghatott, de azért csak a magamét hajtogattam:

- Igen mama, de hát akkor miért ugrálnak mégis annyit?

Anyám tudomásul sem vette ezt a közbevágást. Nyugodt, világos modorában folytatta tovább:

- Azonkívül pedig nagyon nevetséges dolog, ha éppen te mondod, hogy »megraktuk a zsidókat«, hiszen - te is zsidó vagy.

Ijedtemben kivettem a szalvétát a nyakamból és fölálltam az asztal mellől:

- Tessék?! Hogy tetszett mondani, mama? - kérdeztem, mintha nem jól hallottam volna.

- Te is zsidó vagy! - ismételte anyám komolyan.

Még mindig reméltem, hogy ez talán tréfa. Csak meg akarnak leckéztetni. Segélytkérően néztem nagyanyámra. Szegény nagymama feszesen és zavartan ült az asztalfőn. Részvét látszott az arcán. Mintha sajnálna, amiért éppen az ő jelenlétében közlik velem a gyászhírt.

Rövid időn belül most már másodszor ért ilyen óriási meglepetés. Először az, ahogy az apám jelent meg az életemben. És most ez a szédületes fölvilágosítás, hogy zsidó vagyok. Hirtelen elvonult előttem környezetem millió apró jele. A honvédatilla, a szalagok, hajfürtök és sárga katonafotografiák az üvegrámában. Calvin domborművű ezüst-profilja nagyanyám ágya fölött. Hát mindez hazugság volt - Bika bácsi, Zilahy bácsi, a katonatiszt-rokonok, akik néha fölmerültek vidékről. És csak mese volt, amikor nagyanyám beszélt makacs őseimről, akik elpusztultak a devalvált Kossuth-bankókkal, akik olyan vitézül verekedtek Bem, Görgey, Klapka, Damjanich és Guyon alatt Paskieviccsel és az osztrákok hadaival.

Már reményem sem volt, ahogy elfúló hangon megjegyeztem:

- Hát akkor hogy lehet, mama, hogy én mégis református hittanba járok?

- Jó, hogy említed, - mondta élénken anyám. - Már sokszor beszélni akartam erről neked. Ez azért van, mert te az én nevemet viseled és az én vallásomban neveltelek. És én csakugyan református vagyok. De az apád zsidó. És ilyenmódon te félig mégis csak zsidó vagy. Ezt tudnod kell. Ezzel számot kell vetni a lelkiismeretedben.

Valami megkönnyebbülésfélét éreztem. Hát mégsem egészen, csak félig! Mi az, hogy félig? Melyik tagom zsidó és melyik keresztény? Úgy képzeltem, hogy éles vonal választja ketté a testemet. És az egyik felem ide, a másik amoda túlonnanra tartozik. Talán a hajam keresztény, amelyet most a nagyanyám résztvevően megsimogatott.

Ebéd után a szalón legkényelmesebb dívánján összebújtunk az anyámmal. Nem emlékezhetem már tisztán a beszélgetés mondataira. De arra emlékszem, hegy megrázó erejű magyarázatot tartott nekem a zsidókról. Furcsa dolog. Az anyám, gencsi Balázsházy Katalin és a szabolcsi szolgabíró leánya, kémiailag tiszta fajú magyar volt. Később láttam a családfáját ábrázoló tabellát. Ázsiai, szinte tatáremlékű, nagy familiák nevei fonódnak rajta össze. És mégis, az, amit beszélt, egyre jobban kiemelte az elátkozott sötétből apám pirosvérű fajtáját. Amennyire egy gyermek esze az ilyesmiket be tudja fogadni, Renan Jézusát láttam glóriában ragyogni és alatta tömör millióit a leírhatatlan küzdelemben vonagló nemzetnek.

Milyen jó volt. Amikor a hosszú beszélgetés után fölállottam a dívánról, nem éreztem azt a tüzes bélyeget, amelyet a megismerés első pillanata sütött a homlokomra. Mintha közelebb lett volna hozzám apám spanyolos, égő arca. Regényesnek, tettre serkentőnek éreztem új rokonságomat. Új kötelességek, új életszabályok bukkantak föl előttem. Anyám figyelmeztetett:

- Ha majd sor kerül rá az életben, mindig jusson eszedbe, amiket most mondtam. Lehet, hogy nem hasznos, amire tanítalak, talán nem is érted még, amiket mondok. De nagyon szomorú leszek, ha azt fogom látni, hogy csak úgy akarsz viselkedni a világban, ahogy az önmagadra nézve hasznos vagy okos. Ez nem elég, ez nem szép. Külömb embernek szeretnélek nevelni.

*

Ezek után nem tudtam, hogy viselkedjem az iskolában? A Markó-utcai gimnáziumban - nemhiába lipótvárosi iskola - sok zsidófiú volt. Jórészt gazdag, úrigyerekek, finom ruhában, jó harisnyában és cipőben. A Tőke gyermekei. Nevetséges lenne azt mondani, hogy a legkisebb mértékben is hátrányban lettek volna másokkal szemben. Dehát én eddig mégsem tartoztam közéjük, hanem abba a másik táborba, amelynek tagjait - gyermekség ide, gyermekség oda, liberális éra ide, liberális éra oda - valami meghatározhatatlan jellegű szabadkőművesség tartotta össze, éppen úgy, mint a zsidókat. Azt hittem, hogy csalok, vagy árulást követek el, ha nem magyarázom meg társaimnak származásom különösségét. Viszont mégsem tehettem semmit. Hiszen tapintatlan, sőt kínos lett volna beszélni azokról a dolgokról, amelyek körülöttem voltak és amelyekről végeredményében én magam sem tudtam pontosan, hogy micsodák?

Egyelőre tehát hallgattam. A külső sorsomban nem változott semmi. De a lelki békém tökéletesen fölborult. Nem éreztem őszintének a helyzetemet. Nyugtalan lettem, magános. Elkezdődött az a hosszú krízis, amely még ma sem ért véget, negyvenéves korom után. És amely úgylátszik soha életemben nem fog már véget érni. Talán azért, mert túlságosan szeretem hozzá anyámat és apámat, minden örökségemmel együtt, amelyet az ő születésük talajából kaptam. Vagy talán azért, mert nagyon komolyan magamba fogadtam anyám leckéjét, amelyet azon az emlékezetes ebédutánon, szalónunk piros brokát dívánján a lelkiismeret becsületéről adott.

*

Körülbelül ennek az időnek eseményei közé tartozik, hogy anyám fizetését leszállították a színháznál. Nagyméretű leépítés volt, talán a felére csökkent édesanyám gázsija. Emlékszem, milyen szomorúságban voltunk. Nagyanyám sírt. És ebből az alkalomból, hosszú szünet után újra megjelent nálunk Jászai Mari. Az orrcimpája feszült. Riogó hangon tüzelte anyámat, hogy ne fogadja el a színház ajánlatát.

Olyan volt a hangja, mint az oroszlán mormogása:

- Pimaszság! Mit mernek tenni! Ne tűrjed!

Anyám mindenki közt a legnyugodtabb maradt. Olyasmit válaszolt körülbelül, hogy nem mehet belé semmiféle bizonytalan kalandba. Nincs egyedül. Gondoskodnia kell rólam és a nagyanyámról. Majd csak lesz valahogy. Dolgozni fog, megpróbál írással szert tenni egy kis mellékkeresetre.

Köröskörül mindenki sírt és a színházat szidta. Éppen ezért jegyeztem meg pontosan anyám néhány szavát, mert olyan furcsának éreztem abban a helyzetben. Meggondoltan mondta, mintha valami közömbös dologról akarná meggyőzni vitatkozó ellenfelét:

- Nem tudok olyan szörnyű igazságtalanságot találni ebben a dologban. A színház rosszul megy. És én végre is öregszem és betegeskedem. Ők nem jótékonysági intézmény. Én pedig nem vagyok már elég hasznos nekik. Hiábavaló erőszakoskodni, az idő múlásával és a divattal! - Szelíd arcát Jászai felé fordította, csendesen mondta. - Hidd el Miriám, nekem már végem. Már egészen ősz lennék, ha nem festeném kénytelenségből a hajamat. Nézd, itt a fülem mellett, ezeknek a kis szálaknak a töve már egészen ősz! - És könnyű mozdulattal félresimítva haját, megmutatta ezüstösen csillanó halántékát a barátnőjének.

Jászai drámai módon a mellére ölelte anyámat. Csókolta, vigasztalta. A szemében nagy tragikus könnycseppek gyűltek. Én is sírtam. Pedig még nem értettem, milyen bölcsesség, türelem és alázat kellett hozzá, hogy valaki ilyen elfogulatlanul viselkedhessék a maga dolgában.

Egyáltalán sok olyan apróság van, amelyeknek a fontosságát és értékét csak később, felnőtt ésszel tudtam megérteni. Egy tavasszal Velencében voltunk anyámmal. És reggelinél, a Flórián-kávéház terraszán találkoztunk Somló Bódoggal. Egész délelőtt együtt mászkáltunk templomokban, múzeumokban. Emlékszem rá, hogy majdnem mindenütt anyám magyarázott. Mint egy cicerone. Megállt oltárszárnyak, képek, szobrok előtt. Mindennek tudta előre a helyét, pedig akkor volt először Velencében. Mindenről tudott valami olyant mondani, amin a társunk meglepődött. Én ezt nem is tartottam különösnek. Hiszen Somló Bódog akkor csak egy »bácsi« volt nekem. Sokkal későbben értettem csak meg, hogy mit jelent, hogy egy olasz városban az anyám vezetett és tájékoztatott egy olyan híres, ragyogó tehetségű embert, díszét a magyar egyetemi karnak.