Kárpáti Ildikó 

"Béton bruit", vagyis nyers beton

Gondolatok Brady Corbet: A brutalista című filmjéről

2025.02.06.

 

Kezdjük a végkövetkeztetéssel: A brutalista című film tökéletes. Egy minden percében, képében, jelenetében tökéleseten megalkotott, összeillesztett és működtetett, monumentális vasbeton szerkezetű fenséges mechanikus monstrum, ami rettenetével lehengerlően ad "magyarázatot mindenre". Maga a film egy brutalista építmény. És mint ilyen, tökéletes.

Ezt azért merem ilyen nagy magabiztosággal állítani, mert én is úgy vélem, hogy egy műalkotás (vagy akár egy tudományos felfedezés) "értékét" azzal a legkönnyebb mérni, hogy mekkora hatást vált ki. A brutalistát nehéz nézni, a 2. részétől kezdve egyre nehezebb.

Rendkívül felzaklató alkotás, ami szorongást, különféle fokú kényelmetlen érzéseket, zaklatottságot és valami megmagyarázhatatlan globális félelmet, rettegést kelt a nézőben. Mindezt feloldandó a végére van biggyesztve egy mondhatni bájos utóhang, amiben egy pár perces beszédben lényegében megmagyarázzák, hogy miről is szólt a film, ami vagy csak a "gyengébbek kedvéért" készült, vagy azért, hogy akik értették mibe keveredtek, összeszedhessék magukat annyira, hogy egyáltalán ki tudjanak menni a moziból.  Lévén nehéz visszatalálni mindennapi valóságunkba, miután megjártuk Auschwitz-ot.

Nem, A brutalista című film egyetlen kockája sem játszódik koncentrációs táborban, mégis a hosszú film egy adott pontján a néző rádöbben, egy haláltáborban van. Hogyan lehetséges ez?

Egy épületet összehozni még sokkal nagyobb vállalkozás, mint egy filmet. Sokkal több minden szükségeltetik hozzá. Sokkal több ember, sokkal több feltétel, sokkal több munkaóra és anyagi meg tárgyi erőforrás. Ehhez méltóan A brutalista első fele, a Nyitány, és az 1. rész a maga 1 óra 40 perces (vagyis egy teljes film) hosszával csak az alapozás. Az épület maga (a filmen belül is és a film maga is, mint építmény) a 2. részben készül el. (Az Epilógusban pedig csak magyarázatot kap.)

Mivel a film egy haláltábort megjárt (magyar) zsidó építészről szól (László Tóth - Adrien Brody), aki a film elején az USÁ-ba érkezik, nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy hányattatott sorsa és nehéz bevándorló útkeresése előbb-utóbb arra vezeti, hogy építsen valamit.

Ez a valami először csak egy újraértelmezett könyvtárszoba. Nem egy nagy cucc, de ettől fogva látjuk is, hogy kivel állunk szemben, meg megértjük mi az a brutalizmus, még ha ezt mifelénk talán inkább konstruktivizmusnak esetleg futurizmusnak is neveznénk. (A brutalizmus szó egyébként a francia "béton bruit", azaz nyers beton kifejezésből származik, vagyis az elnevezésnek a betonhoz több köze van, mint az erőszakhoz.)

A könyvtár újraértelmezése nem hagy kétséget afelől, hogy tehetséges építésszel van dolgunk, na meg az ezután lezajló konkrét cselekmény sem afelől, hogy a 40-es, 50-es évek Amerikájának társadalma és annak gondolkodása nem sokban különbözik a 30-as évekbeli Németországétól. Főhősünk nagyon hasonló kirekesztéssel, el nem fogadással, tulajdonképpen antiszemitizmussal találja szemben magát ezen a "szabad földön", mint ami egyszer már majdnem elpusztította őt.

Nem lehet ez nagy meglepetés, hiszen a film első perceiben felesége levele tartalmazza a figyelmeztetést, egy Goethe idézet formájában, miszerint senki nem lehet inkább rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad.

Akárhogy is, viharvert építészünk megkapja az első megbízást az ígéretek földjén, nevezetesen egy kultúrközpont megálmodására, ami egyszerre tartalmaz sportpályát, könyvtárat, színházat és egy kápolnát. A mester terveit egy méretes makett formájában tálalja a mecénásoknak.

A nézőt ekkor éri az első sokk: a méretarányos kicsinyítésben is robusztusnak mutatkozó épület egy ablaktalan betonmonstrum két égbe nyúló, a tetején réssel megtört toronnyal… első ránézésre egy krematórium. A hasonlóság egyértelmű, rögtön felismeri az, aki látott már ilyet, de nem az amerikaiak… ők még nem láttak. Őket meggyőzik a tornyok résein bevetülő fénycsóvák, amik keresztet rajzolnak a kápolna carrarai márványnak tervezett oltárára. A hatás lenyűgöző, az építkezés zöld utat kap.

A cselekmény meg zajlik tovább, a dolgok ki-ki térnek a rendes haladás medréből, mivel itt láthatóan (és érezhetően) semmi sem rendes. Építészünk felesége (Erzsébet Tóth – Felicity Jones) és unokahúga (szintén a mecénások hathatós segítségével) megérkezik végre az ígéretek földjére, de a dachaui táborban elszenvedettek következtében nem csak mentálisan, hanem fizikailag is emberi roncsnak bizonyulnak.

László sem teljesen "ép", heroinfüggősége egyre jobban elhatalmasodik és legfőbb patrónusuk (Harrison Lee Van Buren – Guy Pearce) és annak fia is időről időre kimutatja a foga fehérjét abban a tekintetben, hogy akármennyire is elismerik László tehetségét, fehér felsőbbrendű, gazdag protestánsként mégis csak úri szeszélyeik használatára való játékszernek tekintik az építészt és annak családját. Egy ponton túl a helyzet tarthatatlannak bizonyul és mindenki egységes kiborulása révén majdnem (illetve lehet, ténylegesen is) halálba torkollik.

A film tulajdonképpen ezzel a jelenettel ér véget: az éjszaka sötétjében emberei kutatnak a birtokon eltűnt Harrison után. Pásztázó elemlámpáikkal végig járják az akkor már majdnem teljesen kész betonépületet is. A kamera rendületlenül követi a betonlabirintus szűk, ámde igen nagy belmagasságú folyósóin menetelő alakokat. Nyomasztó, rettenetes sötét tér, szűk, zegzugos ösvényébe vagyunk szorítva, miközben mérhetetlen kopár falak 15 méter magasan nehezednek ránk. Csak megyünk, megyünk, megyünk és keresünk valakit… láttam ezt már filmen, az volt a címe, hogy Saul fia.

Igen, egyértelmű, a Margaret Van Buren közösségi központ egy krematórium. Vagy mégsem, vagy nem csak az. Az emberek keresnek tovább, de a kamera a kápolnában megáll. A tökéletes carrarai márvány oltáron jól láthatóan kirajzolódik a fény-kereszt, valószínűtlenül, érthetetlenül, hiszen éjszaka van, hiszen nem szűrődhet be fény a tornyok résein – és egyébként is az építész már a prezentációjában világossá tette, hogy ez a jelenség csak délben lesz látható; mi történik itt, talán Arhur Koestler is kifordult önmagából, ez itt nem Sötétség délben, hanem világosság éjfélkor?

A kamera felfelé néz, fel, fel, még feljebb, míg végre megtalálja irdatlan magasságban a vékonyka csíkban elnyúló üvegtetőt. Nem magyarázat a fényre, de magyarázat minden másra. Ezt is láttam már. Nem filmen, hanem "igaziból". Ez a Libeskind épület végét záró torony a berlini Zsidó Múzeumban. A Libeskind épület[1] egy titán-cink homlokzatú föld alatti betonlabirintus, ablakok és minden nemű fűtés vagy hűtés nélkül. A végében egy torony áll, egy beton üreg, teljesen csupasz, hideg, sötét és csak a föld alatt közelíthető meg. A fény ide csak egyetlen, magasan fent lévő vékonyka résen hatol be. A látogató az elnyomás és a szorongás érzését éli át ebben a Holocaust emlékműként szolgáló helyiségben.

Úgyhogy igen, egyértelmű, a Margaret Van Buren közösségi központ egy Holocaust emlékmű. (Ezt voltaképpen az Epilógusban nyíltan ki is mondják.) A brutalista című film pedig ennek a felépítéséről szól.

Mint a Kőmíves Kelemenben, az építésznek végül saját feleségét kell beépítenie a falba, hogy az megálljon. Voltaképpen mindent be kell építenie, vagyis, hogy mindent be akar építeni, mindent, amit csak átélt, mindent, amit a 20. század történelme ez idáig az emberiségre hozott, amit ember emberrel tett, ami feldolgozhatatlan és kiábrázolandó.

Amikor a munka első elakadásakor azzal akarják megnyirbálni a költségvetést, hogy az épület 15 méter helyett csupán 12 méter belmagasságú legyen, végül László a saját honoráriumát dobja be annak érdekében, hogy azt a 3 métert megtarthassa (amúgy a +3 métert ezúttal a föld alá és nem fölé tervezi). Később Erzsébet a terveket nézegetve erre kérdez rá: "És mit állunk mi ebből?" Mire László: "A belmagasságot és az üvegtetőt." Azaz a lényeget. Az egész épület ezeknek a 15 méteres betonfalaknak a nyomasztása és a szűk üvegrés miatt készült el.

Ez az épület nem emléket állít a Holocaustnak, hanem maga a Holocaust megtestesülése kíván lenni. Aki benne jár, azt kell érezze, amit a Schindler listájában a zuhanyra (gázra vagy vízre) várók éreztek, a kiszolgáltatottság, a félelem, a rettenet, a borzalom érzetét.

A brutalista maga is ezt az épületet húzza fel lassan, de biztosan a mozinéző köré. A főszereplő látszólag megérkezik egy szabad világba, de nem, valójában az elnyomás, a másik embernek való kiszolgáltatottság, az üldöztetés, a félelem ugyanolyan 15 méteres áthatolhatatlan betonfalként nehezedik rá, mint ahonnan menekül.

A brutalista több annál, mint az épület, ami a filmben megépül. A brutalista, mint műalkotás nem csupán a Holocaust emlékezete, sokkal több, és sokkal rosszabb annál, amit megmutat: hogyan élő jelen valóság a mindenkori emberi társadalomban a megkülönböztetés, az elnyomás, a megalázás és ennek következtében a félelem és a szorongás. A brutalista nem a vásznon, hanem a nézőtéren, körénk építi fel a nyers beton falakat. Tökéletes mestermű.

Csak egy hasonló filmet láttam eddig, a Sztalkert (Andrej Tarkovszkij, 1979), ami képes volt úgy bevinni a nézőket a filmbeli "kívánság teljesítő szobába", hogy a főszereplői kívül maradtak. A brutalista befalaz és 15 méter mélyre temet. A film nem egy történetet mesél, vagy nem megmutat valamit, hanem behelyez a rettegés sötét lélek-labirintusába és felkelti a mérhetetlen szorongás érzetét. Behelyezi a nézőt egy koncentrációs táborba, pontosabban felismerteti, hogy jelen valóságunk is az, és csak egy szolid, elérhetetlen fénycsóva formájában mutat remélt kiutat.

A Holocaust filmes ábrázolásának történetében hosszú út vezetett idáig. Biztos, hogy a legfontosabb Holocaust film mindig is a Schindler listája (Steven Spielberg, 1993) marad, lévén ebben a filmben láthatta a mozinéző először a maga kegyetlen valóságában, hogy mi is történt egy koncentrációs táborban vagy egy gázkamrában. Pár évtizeddel később a Saul fia (Nemes Jeles László, 2015), vagy még később az Érdekvédelmi terület (Jonathan Glazer, 2023) már nem kellett, hogy részleteket mutasson, elég volt a hang és a sejtetés. A Schindler listájának köszönhetően a néző már tudta, hogy mi az, amit nem lát, azt a látványt magában kellett, hogy megteremtse és ezzel ezek a filmek szintet léptek, mivel a nézőt arra kényszerítik, hogy magában belül megalkossa a Holocaust emlékezetét és ezáltal valamiféleképpen át- vagy megélje azt.

A brutalista a fentiek mindegyikét felhasználja. Használja a film minden létező kifejezőeszközét, a zenét, a képet, a kameramozgást, a vágást, a hangot, a világítást, mindent, annak érdekében, hogy a vásznon is megteremtse, a nézőben is felkeltse, de köré is építse ezt az érzetet, és ezáltal kiterjessze a Holocaust valóságát a jelenre.

Ehhez az egész filmet egy finom szerkezet óraműpontosságával kellett összeállítani. Az 1. részt úgy éljük meg, mintha valami darabjaira esett világot látnánk, a történet elbeszélése kihagyásos szerkezetű, a kézikamera mindenfele rángat, mintha csak egy kamaradrámát látnánk Adrien Brody hatalmas (és törött) orráról és igen, mintha ezt a káoszt a vágó még jobban fokozná, összevissza vagdalkozik.

 

Majd a 2. részben ez a szerkezet működni kezd és kiderül, hogy a fogaskerék darabok összepasszolnak és egy jól megtervezett mechanikus szerkezetet működtetnek. A kultúrközpont építésének montázsa Moholy-Nagy László (Fényjáték – fekete, fehér, szürke; 1930) és Ferdinand Léger (Gépi balett, 1924) dadaista, futurista, expresszionista kísérleti kisfilmjeit idézi, és reflektál László azon elméletére, hogy egy épület egy mechanikus szerkezet.

A carrarai epizód márvány barlangjaiban játszódó jelenetei párba állnak az amerikai hegy mélyére épített betonsiló labirintusának képeivel és kölcsönösen értelmezni kezdik egymást, és minden korábban feleslegesnek tűnő jelenet vagy elhangozott mondatfoszlány értelmére talált… míg végül fel nem épül a teljes építmény.

(Éppen ezért szerinem az Oscar-díj tekintetében A brutalista egy mindent vagy semmit alkotás, 10 jelöléssel bír és azt hiszem, igazságtalan lenne, ha ennek töredékét kapná meg; még akkor is, ha éppen Jancsó Dávid, a film magyar vágója lenne a díjazott.)

Félelmes építmény A brutalista: rettegéssel, de ugyanakkor csodálattal tölt el. Szerkezeti megalkotásában tökéletes, mondanivalójában és hatásában pedig megrázó.

Ebből az következik, hogy a korábban általam bájos kis epizódnak nevezett Epilógus a film végén sem lehet meggondolatlanul odabiggyesztett, elszavalt magyarázat, hanem éppen, hogy a vékonyka, az éjszakai sötétség ellenére is látható fénycsóvát prezentálja, amit azzal a céllal tettek oda, hogy reményt adjon, netán kiutat mutasson a betonsiló mélyén rekedt, a Holocaust mindennapi jelenünkbe betörő rettenetétől elgyötört nézőnek.

A filmbeli László Tóthnak és a valóságos Daniel Libenskindnek ezzel a felülre helyezett, természetes fényt áteresztő réssel a célja az volt, hogy az épület betonfalai között tartózkodó embernek fel kelljen néznie, pontosabban fel akarjon nézni. Mert aki felfelé néz, az felemeli a fejét, felemeli a tekintetét, kihúzza a hátát és egyenesen áll. Aki pedig emelt fővel, felfelé néz és egyenesen áll, az legyőzte, lerázta magáról a betonfalak vállakat rogyasztó, fejet leszegő terhét. Az erősebb a nyers betonnál.