FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

"Talán a maga hadserege, de nem az enyém"

Gondolatok a Roman Polanski Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy című filmjéről

2021.03.09.

"Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták." Nem, nem Robert Harris Tiszt és kém című regénye kezdődik ezzel a mondattal – amelynek filmes adaptációja a részben azonos című Polanski film – hanem Franz Kafka A per című könyve. Mégis ez a mondat jut eszembe, talán mert mindkét mű (látszólag) egy perről szól. A Tiszt és kém című filmnek (magyarul legalábbis) van egy alcíme is: A Dreyfus-ügy, vagyis a témája a Dreyfus-per. Ugyanakkor a film eredeti címe sokkal szófukarabb, miközben sokkal többet mond: J’accuse, azaz Vádolom (Émile Zola a Dreyfus-per kapcsán írt, 1898-ban megjelent nyílt levelének címét kölcsönözve).

Kafka főhőse nem zsidó, és a magyar címmel ellentétben Polanski főhőse sem a zsidó. A Tiszt és kém a tisztről szól, Picquart ezredesről, arról a fizikai és szellemi útról, amit bejár, azért hogy az igazságnak érvényt szerezzen. Nem véletlenül írom így, mivel Picquart nem a zsidót akarja megvédeni, hanem a mindenkori ártatlant. Abban hisz, hogy a francia hadsereg alappilléreit olyan fogalmak gyakorlati megvalósulása jelenti, mint a becsület, a tisztesség és az igazság. Csak olyan rendszert, intézményt hajlandó szolgálni, amelyik ilyen jellemzőkkel bír.

Még egy okom van Kafkát idecitálni: mindkét mű látszólag egy perről szól, valójában azonban – ahogy azt Polanski az eredeti címben jelzi – „csak” a vádról. Hogy Josef K. ellen mi a vád, sosem derül ki. Pontosabban csak akkor, ha kilépünk a mű közegéből és keletkezéséhez képest több mint 100 év távlatából visszafelé értelmezzük látnoknak a szerzőt. Alig pár évtizeddel később, mint ahogy Kafka A pert megírta, emberek millióival történt meg, hogy noha semmi rosszat sem tettek, egy reggel letartóztatták őket. A vád annyi volt: zsidók.

Picquart kutakodásának eredménye ugyanez: Dreyfus nem a keresett kém, ezt a letartóztatását és elítélését végrehajtók egy része már akkor is tudta. Így csak egy vád marad ellene: zsidó. Semmi más ok nincs a meghurcolására. Persze ez is csak több mint 100 év távlatából látszik így. Lévén Picquart maga is antiszemita, Dreyfusban nem a zsidót látja, hanem a katonát.

 

Nagyon csábító lenne azt írni, hogy miközben Picquart végigjárja a maga kálváriáját valamilyen értelemben maga is Dreyfusszá válik, de sajnos ez nem lenne igaz. Pont ez a lényeg, hogy hiába megy keresztül nagyon hasonló szenvedésen, lehetetlen Dreyfusszá válnia, mert nem zsidó.

Fontos különbség van kettejük között: Dreyfus nincs döntési helyzetben, egyáltalán nincs lehetősége választani, vagy netán bármit bizonyítani. Ezzel szemben Picquart a maga sorsának abszolút kovácsa. Minden egyes helyzetben választhat. Dönthet arról, hogy Esterhazy egy újabb kém, vagy még mindig ugyanaz, hogy egyáltalán nyomoz-e utána, hogy ez a nyomozás feltétlenül kell-e hogy összekapcsolódjon a már lezárt Dreyfus-üggyel, hogy felül kell-e vizsgálni annak bizonyítékait, hogy amire rájött azt kivel osztja meg a hadvezetésben, hogy ha ilyen magas szintről figyelmeztetik, sőt büntetik (áthelyezésekkel, majd börtönnel) és ha ilyen magas szinten állnak mellé, de azokat az embereket is meghurcolják (pl. Zolát), akkor feltétlenül feszegetnie kell-e tovább a kérdést stb. stb. stb. Picquart minden egyes alkalommal úgy dönt, hogy megy tovább. Hite, vagy naivitása az igazság érvényesülésében töretlen és végleges. Történelmi tény, hogy kitartása célra vezetett, végül elnyerte méltó jutalmát. Szemben Dreyfusszal, akinek be kell érnie annyival, hogy rehabilitálják (de kvázi nem kárpótolják).

A filmben a két férfi csak kétszer beszél egymással, a film elején és a végén (ez egyébként a valóságban is így lehetett). Amikor utoljára találkoznak Picquart már a Clemenceau kormány hadügyminisztere. Dreyfus azzal a céllal érkezik az ezredeshez, hogy szóvá tegye a magasabb rangra történő előléptetését (a börtönéveit ehhez nem megfelelően számítják), Picquart szerint azonban ez lehetetlen (törvényt kellene változtatni miatta). A beszélgetés végül így fejeződik be:

Picquart: - Sajnálom, hogy ilyen szerepet játszottam ebben a szomorú történetben.

Dreyfus: - Egész jól túlélte. Jó érzés lehet, hogy mindezek után végül beválasztották a kormányba.

Picquart: - És mégis, furcsa kimondani, de maga nélkül nem lennék itt.

Dreyfus: - Nem, tábornok úr. Azért van itt, mert teljesítette a kötelességét.

Hát igen, éppen ez az. Dreyfus korábban sosem kért semmit az ezredestől, sőt a letartóztatásának reggele óta nem is találkoztak vagy beszéltek. Mindketten katonák, azonos értékrenddel és annak megfelelően szolgálták a hadsereget, a hazájukat, csak teljesítették a kötelességüket. Mivel ez az értékrendjük nem teljesen egyezett az akkori katonai vezetőségével, mindkettőt meghurcolták, ám végül Picquart mégis hadügyminiszterként kerül ki a történetből, míg Dreyfus ugyanolyan őrnagyként, mint ami volt kezdetben. És még ennek is örülni kell. Hogy egyáltalán maradhat, lehet katona. Azzal érvel Picquartnak, hogy ez az eljárás részrehajlás, előítélet vele szemben.

A fenti beszélgetés valójában a két férfi korábbi, a film elején látható párbeszédének megismétlése. (Ekkor még Dreyfus hallgató a hadászati főiskolán, ahol Picquart is a tanára.)

Dreyfus: - Őrnagy, megbántottam valamivel?

Picquart: - Nem.

Dreyfus: - Ön az egyetlen professzor, aki rossz osztályzatot adott nekem.

Picquart: - Talán nem értékelem annyira a képességeit, mint maga.

Dreyfus: - Nem azért, mert zsidó vagyok?

Picquart: - Vigyázok, hogy az érzéseim ne befolyásolják az ítéletemet.

Dreyfus: - Ha vigyáznia kell, akkor ez mégiscsak hihető feltételezés.

Picquart: - Ha azt kérdezi tőlem, kedvelem-e a zsidókat, a válaszom: nem. De ha arra céloz, hogy diszkriminációt alkalmaznék, biztosíthatom, hogy nem. Soha.

A két férfi két fenti párbeszéde között lezajlik az egész Dreyfus-ügy a vádtól a felmentésig. Ám Dreyfus a történet elején és végén ugyanarról beszél: zsidó származása miatti hátrányos megkülönböztetésért vonja kérdőre az ezredest (vagy személyén keresztül magát a hadsereget).

Látszólag talán sok minden történt, látszólag talán jelentősen változott a közvélemény, sőt az egész kormány, és nem mellesleg ellenkezőjére, bűnösről nem bűnösre változott a Dreyfus-per ítélete. A vád azonban töretlen: még mindig az a probléma Dreyfusszal, hogy zsidó. Probléma az, hogy zsidó. Mintha a hadvezetés fejében ez összeférhetetlen lenne azzal, hogy jó katona, mintha csak ennek a ténynek a következménye lenne, hogy biztosan ő a hazaáruló, de ha nem ő, akkor se legyen alezredes. Voltaképpen teljesen mindegy, hogy kém vagy nem kém, ameddig zsidó.

Polanski ezen a ponton befejezi a történetet. (Lényeges, hogy itt fejezi be, mert Dreyfust egyébként az I. világháború alatt végül előléptették alezredessé.)

Az én olvasatomban az egész Dreyfus-ügyet a fenti két párbeszéd idézőjelébe teszi, vagyis magát a pert a vád idézőjelébe. Bírósági ítéletek és kormányok változhatnak, de a lényeg változatlan, Picquart – ahogy az egész francia hadvezetés – a film elején és végén egyaránt antiszemita. Dreyfus pedig a film elején és végén egyaránt zsidó. Az, hogy a hadvezetés koholt bizonyítékok alapján elítéljen valakit, az tűrhetetlen, de hogy nem tűri meg a zsidót, az vállalható.

Ha egy filmrendező mester egy történelmi témájú filmet készít, automatikusan felmerül a kérdés, hogy miért éppen az adott történethez nyúlt. A céljuk mindig az, hogy saját koruk egy-egy jelenségéről szóljanak, a történelmi esemény mindig hasonlat, analógia, a jó kosztümös film mindig a jelenről szól. Polanski egy olyan rendszert ábrázol, amelyben a bűnüldözés adott szerve teljesen szerepet tévesztett. Katonának lenni (vagy a katonai hírszerzésnek dolgozni) azt kellene jelentse, hogy tisztességgel szolgálja az ember a hazáját és természetesen annak éppen regnáló kormányát, mindezt a becsületesség és lehetőleg az igazságosság jegyében.

Mára mindebből pusztán a kormány szolgálata maradt. Persze egy katona nem gondolkodhat, ő parancsvégrehajtásra szerződött, nem azok megkérdőjelezésére. Ez rendben is volna, csak közben átléptünk egy láthatatlan és vékonyka, de annál fontosabb határvonalat. Ha kiderül, hogy valaki a soraiban az ellenségnek kémkedik, akkor a hírszerzés feladata nyilván korrekt nyomozati munkával leleplezni a kém személyét és a nyomozás során begyűjtött bizonyítékok alapján vádat emelni, majd egy tisztességes perben elítéltetni. A hatalom ezt kívánja meg: a felderítést. Csakhogy ha a kormányzat a végrehajtó intézményeire ideológiai szempontból is nyomást gyakorol, vagyis nem csak azt sugallja, hogy a bűnös kell, de mihamarabb, hanem azt is, hogy lehetőleg egy zsidó (vagy fekete, vagy roma, vagy liberális, vagy homoszexuális, vagy bárki, aki nem fér bele az igen szűken értelmezett konzervatív keresztény nemzeti keretekbe) bűnös, akkor – és csakis akkor – a végrehajtás hajlamos lesz nem arra törekedni, hogy megtalálja a bűnöst, hanem egyenesen arra, hogy megkreálja.

Akkor az eljárás módosul: keresni kell (gondos profilozással) egy olyan lehetséges gyanúsítottat, aki alkalmas arra, hogy elkövetőt csináljanak belőle. És ami a legnagyobb baj, hogy a továbbiakban ezt a tevékenységet (a bűnös-kreálást) tekinti az adott szerv a haza szolgálatának, mivel magát ezt az eljárást értelmezi a kormány felé való elvárásaként.

Sajnos rendkívül aktuális jelenség, amiről (szerintem) Polanski ezzel a történelmi szempontból minden apró részletében hitelességre és pontosságra törekvő, festői kivitelezésű, kosztümös filmjének köntösében beszélni akar. Ha nem látnék híreket, csak az utóbbi idők filmjeiből következtetnék, vagyis abból, hogy mit tartanak fontosnak a rendezők annyira, hogy beszéljenek róla, akkor is fel kellett, hogy tűnjön ez. (A különféle amerikai állami nyomozószervek hasonló túlkapásait és bizonyítékhamisítási eljárásait, a hazaszeretet és szolgálat nevében koholt vádjait nem hagyta szó nélkül Clint Eastwood a Richard Jewell balladája című, szintén valós esetet elmesélő filmjével, vagy a Netflix a Making a Murderer – nem hivatalos magyar címen Gyilkosfaragás - című dokumentumfilm-sorozatával.)

Talán most elsősorban nem a zsidók vannak napirenden, de ez teljesen mellékes, mivel az eljárás lényege éppen az, hogy bárkiből lehet Dreyfust csinálni. Főleg ha a megfelelő végrehajtó szervek azt képzelik, hogy ez a hivatásuk. Ide kívánkozik még egy párbeszéd a filmből Picquart és egy másik alezredes között:

Henry alezredes:

Ők a főnökök. Vagy végrehajtjuk a parancsot, vagy nem vagyunk senkik. Nem tudom, Dreyfus ártatlan-e és leszarom. Ha megparancsolja, hogy öljek meg valakit, megteszem. Ha utána elmondja, hogy nem a megfelelő embert öltem meg, szomorú leszek. De nem az én hibám, ez a hadsereg.

Picquart:

Talán a maga hadserege, de nem az enyém.

Polanski a maradandó, az állandó, a megrendíthetetlen vád idézőjelébe teszi az egész Dreyfus-ügyet, amivel arra mutat rá, hogy hiába változnak bizonyos személyek vagy eljárások, tehát adott tevékenységek, ha a mögöttük álló ideológia töretlen. A bármilyen jellegű előítélet és megkülönböztetés alapján dolgozó végrehajtás lehet talán a jelen világa, de Polanskié… az nem.

 

A film adatai:

Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy (J’accuse)

francia-olasz történelmi dráma, 136 perc, 2019; korhatár: 12

Forgatókönyvíró: Robert Harris, Roman Polanski
Zene: Alexandre Desplat
Operatőr: Pawel Edelman
Rendezte: Roman Polanski

főszereplők: Jean Dujardin (Georges Picquart),
Louis Garrel (Alfred Dreyfus),
Emmanuelle Seigner (Pauline Monnier),
Grégory Gadebois (Henry),
Eric Ruf (Sandherr),
André Marcon (Émile Zola);

A film Robert Harris Tiszt és kém (An Officer and A Spy) című regénye alapján készült.
A magyarországi bemutató: 2020. szeptember 17.

 

 

 

FEL