FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

250 élet

Gondolatok James Hawes: Egy élet című filmjéről

2024.01.31.

 

 

(Sir) Nicholas Winton egy brit tőzsdeügynök volt, aki a II. világháború kitörése előtt 669, többnyire zsidó származású, többnyire cseh nemzetiségű gyereket mentett meg a nácik által diktált végzet elől. 250-et viszont nem.

Mivel a II. világháború alatt a nácik összesen 15.000 cseh gyereket küldtek koncentrációs táborba és közülük kevesebb, mint 200 fő élte azt túl, okkal mondhatnánk, hogy Winton valójában 14.800 gyereket nem mentett meg. De az nem is az ő dolga lett volna.

Az a 250, a kilencedik Kindertransport szerelvényén végül nem utazó gyerek viszont igen, értük felelősséget vállalt, nekik ígéretet tett.

Az Egy élet című film 50 évvel a II. világháború után kezdi elmesélni Winton életét, azon belül is persze főleg a gyerekmentő akcióját. Az akkor 79 éves Winton már 50 éve cipeli ennek az utolsó transzportnak a súlyát. Ugyanakkor nem hordozza a megmentett 669 szentségét.

Nem is vágyik különösebben erre az elismerésre, a valóságban állítólag még kevésbé, mint a filmben, de mindkét tehertől megszabadulni, mindkettő minőséget felvállalni, előbb-utóbb neki is muszáj.

Az Egy élet forgatókönyvírója első ránézésre úgy tűnik, csúsztat és a könnyebb utat választja azzal, hogy az 50 évig kvázi titkolt (pontosabban el nem mondott) történet szó szerint showműsorba illő szenzációs leleplezését éppen annyira elmeséli, mint magát a Winton-vonatok történetét, miközben hallgat a meg nem mentett cseh zsidók sorsáról.

Az egyetemes filmtörténetben ez a probléma a Schindler listája óta időről időre előjön. Ezt a filmet támadta Stanley Kubrick azzal, hogy az nem 6 millió Holocaust áldozatról, hanem 1000 túlélőről szó. (Meg egy németről, aki nem volt olyan rossz ember, mint a többi.)

Kubricknak természetesen igaza van, a túlélők történetének bemutatása és a megmentő dicsfénybe burkolása beárnyékolja és degradálja az áldozatok és a tettesek személyét és történetét. Azaz, ha arról beszélünk, hogy egy valaki (persze valójában mindig egy csapat, vagyis több valaki) megmentett egy párat, akkor elhallgatjuk azt, hogy mindeközben sok valaki meg megölt rengeteget. Persze ez így egy paradoxon, hiszen a megmentés nem lenne olyan lényeges a számtalan halál tudata nélkül, vagyis nyilván minden túlélő története minden áldozatról is szól egyben (hiszen hozzájuk képest túlélő a túlélő).

Mégis ezekben a filmekben az életről, a túlélésről van szó és nem a halálról, az áldozatokról vagy az elkövetőkről. Márpedig Winton életének igazi drámáját nem az adja, hogy megmentett gyerekeket, akik azóta is élnek, hanem az a 250, akit nem.

 

Winton 1938-ban egy barátja hívására érkezett Prágába, hogy segítse a Szudéta-vidék Prágába érkező menekültjeivel foglalkozó segélyszervezet munkáját. (Az európai nagyhatalmak a háború elkerülése reményében azt a területet átadták Hitlernek, ezért onnan menekülthullám indult Prágába, és mentek volna onnan tovább, csakhogy Európa többi részén ők nem számítottak menekültnek, nem kaphattak vízumot, hiszen a többi állam éppen a müncheni egyezmény miatt biztonságosnak tekintette a területet, ahonnan menekültek.)  

Miután a menekülttáborokban uralkodó helyzettel szembesült, Winton úgy döntött, hogy legalább a gyerekeket megpróbálja kimenteni. Ehhez azonban brit vízumot kellett nekik szerezni. Ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen papírmunkába lehessen kezdeni, először is adat kell. Egy lista. A gyerekekről. Az adataikról. Minden adatukról.

 Ha lenne is ilyen lista – miért is lenne? – akkor is, mégis ki adná ezt ki a kezéből? Ki kockáztatná, hogy náci kézre jusson egy pontos leltár arról, hogy kik, hol és hányan zsidók vagy antifasiszták? Természetesen létezik ilyen lista és Wintonnak talán a legnehezebb feladata (és egyben legnagyobb érdeme), hogy ezt megszerezte.

Amikor a helyi rabbi átadja neki a menekült zsidó gyerekek adatait, figyelmezteti a felelősségre, a szájába rágja, hogy most emberi életeket ad a kezébe és hogy legfőképpen ne kezdjen olyan dologba, amit nem tud befejezni. Winton mindennek tudatában vette el a listát. (Persze Winton később már könnyen írhatott maga is hasonló listákat, mivel hotelszobája előtt sorban álltak a gyerekeiket kimenteni szándékozó szülők a saját maguk által átadott fényképekkel és adatokkal.)

 Szóval Nicholas Winton felvállalta ezeknek a gyerekeknek a megmentésének terhét, és be szándékozott fejezni a feladatot, maradéktalanul.

Majdnem sikerült, de csak majdnem. Nyolc vonatot szervezett meg sikeresen, amelyeken összesen 669 gyerek utazott. A kilencedik, utolsó vonata, amin 250 fő hagyta volna el Prágát már nem tudott elindulni. Az állomáson épphogy indulás előtt rángatták le a gyerekeket a nácik a szerelvényről, a II. világháború kitörésének napján. 669 fő, és mint ma már tudjuk az ő leszármazottaik révén közel 6000 fő megmentőjének egész életében gyötrő bűntudata volt a kilencedik vonat utasai miatt.

Talán ez a magyarázat arra, hogy 50 éven át miért nem került nyilvánosságra a története. Egyszerűen nem mondta el senkinek, de érzésem szerint nem valamiféle extrém szerénység okán. Sokkal inkább, mert ha a megmentettekről beszél, a hátrahagyottakról is beszélni kell.

Winton megmaradt dokumentumokat tartalmazó füzetében van néhány fénykép a gyerekekről. Akit sikerült megmentenie (találtak neki befogadó szülőt), annak képe át van húzva. Amikor Winton átadja végül ezt a dokumentumot Elisabeth Maxwellnek, a nő megkérdezi tőle, hogy gondolkozott-e valaha azon, hogy mi történt a gyerekekkel? De nem az áthúzott fényképűekre gondol, hanem a többire. Winton jól érti a kérdést és késlekedik is a válasszal. Csak erre gondol 50 éve, nem a túlélőkre.

Senki más nem érti ezt a dilemmát Winton szűk és tág környezetében. Csak a Holocaust-kutató francia nő teszi fel ezt a kérdést, mindenki mást a megmentettek érdekelnek és Winton és sztorija elindul a megdicsőülés (mai napig töretlen) útján.

Szerencsénkre egy valaki megértette még ezt a problémát James Hawes, a film rendezője. Még nagyobb szerencsénkre megértette ezt Sir Anthony Hopkins-szal, az idős Nicholas Wintont alakító színésszel is és így a figyelő nézőnek lehetősége adatott, hogy egy – valljuk be giccses – szentté válás történet mögött meglássa az igazi tragédiát.

Anthony Hopkins, mint Nicholas Winton kiszáradt medencéje felett sír a kertjében, miután találkozott az egyik általa megmentett túlélővel. A hölgy 50 év után elmondta neki, hogy végezte a családja azon része, akiket nem mentettek meg. Miattuk sír, nem a találkozás miatt.

Anthony Hopkins, mint Nicholas Winton indulatosan legyint mindenkire, aki utalást tesz neki arra, milyen jelentős, amit véghez vitt. „Itt nem rólam van szó” – mondja minden alkalommal a legyintés kíséretében. De azt nem teszi hozzá, hogy és nem is a megmentett gyerekekről. Nem hagyja nyugodni a gondolat, a történetét szeretné nyilvánosságra hozni, keresi annak megfelelő módját, de nem saját maga piedesztálra állítása, hanem a meg nem mentett gyerekek történetének elmesélése miatt.

Anthony Hopkins, mint Nicholas Winton nem dob ki egy gombot, amit a gyűjtőperselybe dobtak, érme helyett, támogatás gyanánt. „Sosem lehet tudni, hol veszed majd hasznát” – felkiáltással zsebre teszi és persze igaza lesz, a gomb éppen pont jól jön majd valamihez, így beteljesíti sorsát. De Winton valójában nem ezért teszi zsebre, mert használni akarja. Hanem mert az ő perselyébe dobták, mert rábízták.

Ahogy az a filmből is kiderül, Nicholas Winton érdekes módon személyiségéből adódóan, valami belső elhivatottságtól hajtva akart egész életében, a zsidó gyerekek megmentése mellett is, előtt is, később is számos módon segíteni és segített is.

Az első listát persze nem könnyen adja át neki egy rabbi. Rövid, de lényegre törő beszélgetésben meg akar győződni arról, hogy ki ez az ember és hogy rábízhatja-e a gyerekeket. A rabbi teljesen jogosan azt veti fel, hogy segíteni csak az akar, aki az adott problémában valamilyen módon érintett. A brit bróker azonban úgy tűnik, csak úgy ide utazott (ez igaz egyébként, az eredetileg egy hét szabadságát Winton azért vette ki, hogy Svájcba menjen síelni, csak aztán felhívta Prágából egy barátja). 

Winton a kérdésre, hogy ki ő, elmeséli identitásának alapjait, azaz, hogy a 19. század végén bevándorló (mindkét ágon) zsidó nagyszülei Angliában a gyerekeiket és az unokáikat már európai állampolgárnak nevelték, vallásra nézve anglikánnak és mivel az ő családja is menekült és befogadták, ő azt tanulta, hogy a másik embert minden jogában tisztelni kell, és ha ezek sérülnének, akkor pedig segíteni kell.


Egy megmentett gyermek (Renate Kress) útlevele

A rabbit láthatóan meggyőzi a zsidó felmenők említése, de az igazi meggyőző erő Winton azon megjegyzésében áll, miszerint látta, amit látott (a gyerekek helyzetét a menekültáborokban) és nem tudja többé nem látni azt. Ez a látvány pedig cselekvésre kényszeríti őt, úgy érzi (brit állampolgár révén), hogy segíteni tud(hat), ezért segítenie muszáj. Megpróbálni legalábbis.

„Minek tekint hát engem?” – kérdezi a rabbit. A rabbi válasza, hogy szerinte Winton zsidó és láthatóan ezzel meg is győződött megbízhatóságáról. Winton erre azt mondja, ő magát európainak, agnosztikusnak és szocialistának tartja. De addigra már mondhat bármit, a rabbi arcán látszik, hogy a listával együtt távozik majd.

Európai. Megüti a fülemet ez a szó, hallottam már hasonló kontextusban és csak egy évvel Winton mentőakciójának megszervezése előtt vetette papírra egy magyar költő: „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen. néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.”[1]

Igen, a rabbi jól érezte, Wintonnak semmi köze sem a csehekhez, sem a zsidókhoz, hála az égnek a nácikhoz sem, viszont fehérek között egy európai. Ami pedig abban áll, hogy belső értékrendje arra kötelezi, hogy ne bántson mást és ha tud, segítsen azokon, akiket mások bántanak.

Mivel ez a hilléli alapszabály (Hillél, az ókori talmudi mester szerint a zsidóság lényege az, hogy amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak), ezért a rabbi szempontjából nem csak származása, hanem gondolkodása, értékrendje alapján is ez az ember egyértelműen zsidó. Még ha történetesen szereti is azt gondolni, hogy ez az európai értékrend is egyben.

(Muszáj megjegyeznünk, hogy a film brit alkotói talán nem véletlenül vették elő éppen most ezt a történetet. Más aktualitását Winton egyébként unalomig ismert története elmesélésének nehéz lenne adni, mint hogy arra szándékoznak emlékeztetni a briteket, hogy valaha ők voltak fehérek között az európaiak.)

Akárhogy is, Hawes megrajzolja számunkra ennek az embernek a személyiségrajzát, a szamaritánusoknál megesett történetének mellékes megismertetésével, vagy ahogy egy írógépet, vagy éppen egy gombot megment. Nicholas Winton egy olyan ember, aki, ha rábíznak valamit, annak felvállalja a felelősségét. És igen, be szándékozik fejezni, amibe belekezdett.

Anthony Hopkins, mint Nicholas Winton sokszor visszatérő jelenetben merően néz a távolba az éppen aktuális ablakon. Többnyire a sajátján, de más ablakokon is. Mit néz ez az ember? Visszanéz a múltba? Mit fürkész a horizonton?

James Hawes filmjének csak utolsó előtti jelenete az, ahogy Winton kertjében saját, és az egyik általa megmentett lány családja vidáman piknikeznek. A film nem ezzel ér véget, a túlélés csodájával, az élet ünneplésével.

Hanem egy üres vasútállomás képével, egy teljesen valószínűtlen állomáséval, ami ugyan végig látható volt a filmben, de ilyen formában egyszer sem. Az állomás makulátlanul tiszta, és teljesen üres. Az ifjú Nicholas Winton áll a peronon és ahogy annyiszor láttuk a filmben az időskori énjét, merően fürkészi a horizontot a sínek mentén. A vonatot várja, ami sosem érkezik meg.

Anthony Hopkins gesztusaival és ezzel az utolsó képpel James Hawesnak sikerült egy paradoxont feloldania: miközben a túlélést ünnepli és elmeséli egy igaz, európai ember történetét, a nyugodt, békés, ámde a hiábavaló várakozástól fájóan üres horizont ritmikusan visszatérő képével, azaz a hiány képi megjelenítésével méltó emléket állít az áldozatoknak.

   

[1] József Attila: Thomas Mann üdvözlése (1937)


Magyarországi mozis premier: 2024.febr.15.

A film adatai:

Egy élet (One Life)

brit életrajzi dráma, 110 perc, 2023; korhatár: 12

rendezte: James Hawes

főszereplők: : Sir Anthony Hopkins (idős Nicholas Winton),
Johnny Flynn (fiatal Nicholas Winton),
Lena Olin (Grete Winton),
Romola Garai (Doreen Warriner),
Alex Sharp (Trevor),
Marthe Keller (Elisabeth Maxwell),
Jonathan Pryce (Martin Blake),
Helena Bonham Carter (Babette Winton);

 

 

 

FEL