Kárpáti Ildikó

Hogy lehet egy hal zsidó?

Gondolatok Mundruczó Kornél: Evolúció című filmjéről

2022.05.11.

 

„Nem túlélő akarok lenni mama, hanem élő.” – Hosszas, helyenként veszekedésbe átmenő vitájuk egyik tetőpontján ezt vágja anyja fejéhez Mundruczó Kornél három felvonásra, három szekvenciára tagolódó családi drámájában Léna, a középső generációt megtestesítő, középkorú asszony. Szép és kifejező gondolat, csak vajon megvalósítható-e ez egy olyan család tagja számára, akinek felmenői nem csak túlélték a Holocaustot, hanem édesanyja egyenesen Auschwitzban született.

A válasz minden bizonnyal egyszerűen és fájdalmasan az, hogy nem. Pusztán csak azért, mert a családi (zsidó) identitástudatot kizárólag az üldöztetés és a túlélés ténye adja, ha ezt megvonjuk tőlük, semmi sem marad. Így hát a képletből ez nem látszik kivonhatónak, lehet, örökkön örökké cipelni kell.

 

A hátrányos megkülönböztetés ugyanis nem vész el, csak átalakul. Legalábbis nekem erről szól Mundruczó Kornél Evolúció című filmje. Fura egy film az Evolúció, lévén hogy sokszor úgy érzi a néző, hogy nagyon nem film, inkább filmre vett színház az, amit lát, máskor meg éppen hogy filmként működik tökéletesen.

Mundruczó Kornél

Tény, hogy Mundruczó Németországban színházban mutatatta be Ligeti György Requiem című zeneművére megálmodott vízióját, meglepő és hatásos színpadtechnikával fűszerezve (ahogy a filmben is, a színdarabban is egy adott ponton elázott az egész díszlet) és osztatlan és átütő kritikai sikert aratott művével. A film valóban mintha ennek az előadásnak a felvétele lenne, de még a filmszemiotikában járatlan szemű néző is látja, hogy ez egy remek film. Mint film remek, bár érezzük a mögöttes színházat, de mégis magával ragad a kép.

 

Ez leginkább a hosszú beállításoknak köszönhető és az azokat megvalósító virtuóz operatőri munkának. Ha jobban megnézzük, látjuk is, pontosabban azt látjuk, hogy nem látjuk, hogy a filmben vágások lennének. Nincs is túl sok, azok is többnyire rejtett belső vágások, nem akasztják meg a kép folyamatosságát. A kamera egyfajta táncot lejt, köröz és körül öleli az első két szekvencia szűk terekben tébláboló pár szereplőjét, de még itt is kimerészkedik olykor a szabadba. Az utolsó szekvenciában viszont szabad térben is legalább annyit időzünk, mint a lakásban.

Csak hogy konkrétak legyünk: az Evolúció három felvonása közül az elsőben orosz katonák takarítanak egy betonbunkernek hitt földalatti helységben, míg a megtalált (egyre szürreálisabb) hajcsomókból rá nem jönnek, hogy egy gázkamrában vannak, végül pedig csodálatos módon találnak egy 2 éves forma, egészséges, élő gyereket. (Az ő kiszabadulásával lép ki a kamera is a szabad térbe, de csak hogy a motorbicikli oldalkocsijában utazó, lassan megnyugvó, a külvilágra nagy szemekkel rácsodálkozó kislány arcáról messze az égbe emelkedhessen és onnan a láger végtelenbe nyúló barakksorát mutathassa meg nekünk.) Ez a szekvencia Eváról szól, aki úgy Auschwitz túlélő, hogy ott született és a második felvonásban már demens öregasszony.

A második jelenet az ő lakásában játszódik, ahová megérkezik a lánya, Léna és egy igen hosszas és rendkívül túlbeszélt jelenetben szinte végtelen mennyiségű információ, tény és vélemény fogalmazódik meg kettejük, a családjuk történetét és annak szubjektív megélését ennek a családnak a tagjaként egymás fejéhez vágó párbeszédében. A kamera eközben egyszer kimerészkedik az ablakon, mintha lehetséges lenne kívülről látni ezt a történtet, de sajnos nem lehetséges, így hamar vissza is tér a fojtogató közegbe és tovább bolyong a két, sorsába és a lakásba bezárt szereplő körül. Egészen, míg a konyhaszekrényekből váratlanul előtörő özönvíz meg nem próbálja elmosni mindazt az elméleti és valós bűnt és szennyet, ami e párbeszéd során keletkezett.

A harmadik szekvencia az unokáé, Jonas története, aki már Berlinben él az anyjával, nem is beszél magyarul és a tűz tisztító erejéhez látszik folyamodni, mert mint később megtudjuk vélhetően ő gyújtott fel egy hanukkiát, aminek következtében kigyullad az iskola. (Bár a történet dramaturgiájának éppúgy megfelel az is, hogy a lámpást egy osztálytársa égette el.) Jonast követi a kamera haza, ahol anyjával keveredik heves vitába, de őt már több szabadtéri jelenetben is láthatjuk. Így Jonas szekvenciája a leginkább filmszerű, mindamellett, hogy az egykori színházat a hosszúbeállításokkal egyértelműen filmmé sikerült változtatni.

Mindezt azért tartottam szükségesnek ilyen hosszan leírni, mert úgy vélem ebben a kamerakezelésben, ebben a filmnyelvben rejlik a mondanivaló. Mundruczó szerint az evolúció nem fejlődést jelent, hanem egy örök körtáncot. Legfeljebb talán egy spirált, ami nem pontosan önmagába tér vissza, egy picit mindig magasabbra tart, de alapvetően ugyanaz ismétli önmagát.

Esetében a Holocaust traumájának generációkon keresztüli átöröklődése és az ennek következtében torzuló személyiségek és nézőpontok tulajdonképpen csak egy példa, csak egy ürügy arra, hogy ahogy azt Orvos-Tóth Noémi könyvének címe mondja, ábrázolhassa azt, hogy mi az „örökölt sors”.

Ebben a családban ez a sors igen nehéz örökség, mert nem önmagában a Holocaust, mint egyfajta létesemény öröklődik náluk, és nem is a zsidó identitástudat, hanem a zsidóságuk miatt őket érő hátrányos megkülönböztetés okozta trauma az, ami öröklődik. Az Auschwitzban született Eva és lánya, Léna között a hosszú vita lényege egy elejtett mondatban megfogalmazódik: „Amikor nem lehettünk zsidók, akkor is zsidók voltunk. Most meg hogy zsidók lehetünk. nem vagyunk azok.”

Eva ódzkodik a zsidóság felvállalásától lévén, hogy neki az csak bajt hozott. Az a fajta zsidó család az övék, akik csak abból tudják, hogy zsidók, hogy emiatt megkülönböztették és bántották őket. Evát (a tábort egyébként szintén túlélő anyja) a védekezésre, és ha szükséges, a tagadásra nevelte. Jobb, ha nem tudják, hogy zsidó, akkor nem esik bántódása. Eva szinte végtelen példát hoz fel a családjuk történetéből ennek alátámasztására. (Mivel itt a forgatókönyvíró – Wéber Kata – több családtörténetet, számos visszaemlékezést használt fel, ezért érződik túlírtnak, túl sok mindent tartalmazónak ez a párbeszéd).

A sok történet között említődik meg az a bizonyos zsidó hal is, mint egy horgászmagazinban túlreprezentált faj, amelynek ezért szükséges lenne a visszafogottabb említése, mivel a főszerkesztő szerint a ponty zsidó. Eva ezen a megbeszélésen már a 70-es években vesz részt, és innentől kezdve zsidóként hallgat, mint a ponty, amelyről azonban még évtizedekkel később sem érti, hogyan lehet zsidó.

Léna jelenében azonban már jó is származhat abból, hogy zsidók, különösen abból, hogy Holocaust túlélők, és mindenképp arra akarja rávenni anyját, hogy életükben először húzzanak némi előnyt ebből (pénzügyi természetűt persze). Ehhez azonban vállalni kell a zsidóságot, sőt mi több, bizonyítani. Na éppen ez az, ami Eva számára szinte lehetetlen. Egész élete arról szólt, hogyan próbálja ezeket a bizonyítékokat leplezni, csak születési anyakönyvi kivonatból van a szekrényében vagy öt; de ami még fájóbb, hogy számára nincs különbség aközött, hogy azért kell rábizonyítani a zsidóságot, hogy megölhessék, vagy azért hogy kitüntethessék. A bizonyítási aktus maga a nácizmus szerinte és könnyen lehet, hogy ebben igaza van.

Eva tehát nem akarja a zsidóságot, mert hátránya származott belőle, Léna akarja, mert előnye származhat belőle, de lényegében ők csak azért zsidók, mert Holocaust-túlélők az őseik.

Ezen a ponton Mundruczó egy kicsit kilép egy másik területre, ami talán kicsit el is viszi ezt a témát egy egyébként számomra kissé érdektelen és levonható tanulságok nélküli, de bizonyára létező jelenség taglalásába. Történetesen, hogy a Holocaust-túlélő családtagok úgy nevelték a gyerekeiket, hogy azok mindenre legyenek felkészülve, legyenek önállóak és hogy csak a túlélés az, ami igazán számít, arra minden körülmények között legyenek képesek. Ezért – legalábbis a gyerekeik szerint – nem igazán meleg, szerető családi légkört teremtettek, hanem éppen egy elég hideg, merev közeget, amiben a legkisebb gyereknek is önállónak és teljes mértékben életképesnek kellett lenni.

A Születési helye: Auschwitz című dokumentumfilm részletesen foglalkozik ezzel a jelenséggel, amit itt Mundruczó is taglal. Véleményem szerint ez nem egy tipikus zsidó jelenség, mindenféle családban előfordulhat, ahol a család valamely tagját hasonló trauma érte (bebörtönzés, kitelepítés, politikai koncepciós per stb. stb.). Így nem tartozik szorosan a zsidó identitás kérdésköréhez. (És persze nem is általános jelenség a túlélő családokban ez a reakció.)

Kicsit akkor már érdekesebb ebben a tekintetben, hogy a családi mitológiában hogyan válik a Holocaust-túlélő rokon (jelen esetben Eva anyja) szinte már szentté amiatt, amit túlélt és kibírt és ahonnan folytatni tudta az életét. Ez a túlélés önmagában túl magasra teszi a mércét a következő generációknak, ha bármi bajuk adódik az életben, az szükségképpen eltörpül ahhoz képest, amit a szülő, nagyszülő megélt. Megfelelni annak a (valószínűleg csak vélt) elvárásnak, hogy mindent a néhai családtag csak azért csinált végig, hogy mi, a leszármazottak boldogan élhessünk, tehát boldogan kell élnünk, és minden eredményünk semmi az ő szenvedéseikhez képest, nos, ez konkrétan lehetetlen.

Ezt a kisebbrendűségi érzést a leszármazott csak úgy oldhatja fel, ha nézőpontot vált és saját életét nem viszonyítja többet az ősei életéhez. Inkább úgy próbálja felfogni, hogy azok szenvedésének valamiféle gyümölcse az ő élete, éppen az, hogy él, hogy ő létezik, az önmagában az az eredmény, ami miatt a nagyszülők túléltek.

(Vagy legalább egyszerűen belátja azt, hogy mindenki csak a saját tudása, tapasztalata és ismeretei szerinti legjobbat akarta a gyerekének, minden ártó szándék nélkül, csak az ő tudomása és képességei szerinti legjobbat. Hogy ez később, a gyerek szemszögéből és helyzetéből nézve rossznak bizonyul, arról a szülő éppen annyira nem tehet, minthogy elhurcolták egy koncentrációs táborba vagy, hogy éppen ott született.)

Léna ezt a nézőpontváltást nem tudja meglépni. Talán nem is akarja. A zsidóságba úgy kapaszkodik, mint az egyetlen kapocs, ami anyjához és nagyanyjához köti, az egyetlen fonál, amivel kapcsolódhat hozzájuk. Ezzel önmagában nem is lenne baj. Baj azzal van, hogy a zsidóság és a mérhetetlen szenvedés a családjukban szinonimák. A kérdés az, hogy Léna le tudja-e választani ezt a kettőt egymásról.

Léna fia, Jonas történetéből az derül ki, hogy nem. Léna zsidónak próbálja nevelni a fiút Berlinben, ahol óvodás korától élnek, csakhogy nem tudja tartalommal megtölteni számára ezt a fogalmat. A Holocaustot és annak túlélését nem akarja zsidóságuk tartalmaként kezelni, pont az lenne a célja, hogy ettől a fájdalomtól mentesítse a gyereket, helyette a zsidóság szokásaival, hagyományaival töltené meg ezt a törékeny tojáshéjat, de kamasz gyereke esetében éppen ez vezet a megkülönböztetéshez.

Lámpás készítése lenne a házi feladat, amit Léna hanukkia formában készít el, miközben a fiúnak egy Szent Martin lámpást kellene csinálnia, a német szokások szerint. Kisebbítendő az ebből származó bajt, a csoporttársak engesztelésére Léna flódnit készít, de Jonasnak már persze van annyi esze, hogy nem tetézi a saját fejére hozott bajt és a Szent Martin napi felvonulásra menet a kukába dobja az egész tepsivel.

Vélhetően a flódni csak egy sütemény lett volna a német osztálytársainak, jó eséllyel nem tudták volna azt, hogy zsidó, csak annyit, hogy finom. A flódniból ebben a kontextusban Jonas képzelete csinál zsidót, éppen úgy, ahogy zsidóvá vált a horgászmagazinban a ponty. A zsidó identitástudatot Jonas tehát éppen a megkülönböztetés tudatával hozta magával, a két fogalom szétválasztása nem sikerült. A fiú visszatért hát a nagymama szemléletéhez: neki csak baja származik abból, ha kiderül, hogy zsidó. Vagy legalábbis ő ezt hiszi. (Ráadásul egy muszlim lányba szerelmes, náluk szintén nem problémamentes a családi identitásörökség: a lány haját szinte kopaszra nyírta az apja, csak mert kékre merte festeni.)

Ez a film erről a családról szól, végig az ő közegükön belül marad, így a nézőnek a cselekmény alapján nincs módja meggyőződni arról, hogy – ahogy azt Léna anyja fejéhez vágja – zsidó túlérzékenységről vagy tényállásokról, a valóságról van szó. A film történetéből ez nem derül ki, ámde kiderül a kameramozgásokból. A saját sorsuk fojtogató spirálja generációról generációra a család minden tagjának nyakára rátekeredik.

Amit Mundruczó nagyon szemfülesen észrevett az az, hogy valójában nem a trauma öröklődik, a trauma csak egy okozat. Valójában a trauma csak addig tud hatással lenni újabb és újabb generációk tagjaira, amíg a kiváltó ok is fennáll. Már pedig úgy tűnik a kiváltó ok ebben az esetben örök. Mundruczó nem azt mondja, hogy a Holocaust örök, hanem hogy az antiszemitizmus az.

A legrosszabb pedig az, hogy a nagymamát érő kívülről fenyegető antiszemitizmus az unoka generációjára nézve belülről fenyegető öncenzúrává vált. A nagymamát bántották, mert zsidó, ami ebből átszállt a következő generációkra: a belső, zsigeri félelem. Most már nem csak a társadalom gondolja, hogy a ponty egy zsidó hal, hanem elsősorban maguk a zsidók tekintik zsidónak azt a halat és megelőlegezendő a lezsidózást, kivágják a szemétbe. Így végzi a kukában a flódni, amit a nagymama mindig sütött… hát, nem biztos, hogy úgy gondolná, ezért megérte túlélni a Holocaustot. De Mundruczó kompenzál egy utolsó jelenettel, a zsidó Jonas és az arab lány őszinte szerelmének nincs az a nagyanya, aki ne örülne.

 

A magyar filmgyártásban van egyfajta hagyománya a mágikus realizmus eszközének (Enyedi Ildikó például gyakran alkalmazza, de Mundruczó korábbi filmjeiben is előfordult már ilyen elem). Van aki úgy látja, hogy az Evolúcióban csak az első két felvonásban van ilyen mágikus elem (a kislány megtalálása és az özönvíz), szerintem valójában ezzel zárul a harmadik szekvencia is. A zsidó fiú és az arab lány ártatlan csókja valójában sajnos nem realizmus, hanem csoda. Ebben az értelemben mágikus az, ami éppenséggel megtörténhetne, de mégsem történik meg. Azt hiszem, azért zárja az első két jelenetet mágikus elemmel a rendező, hogy észre kelljen vennünk, egy ilyen csók a harmadik jelenetben is a csodák kategóriájába tartozik, nem a valóság talaján áll.

Mindezzel nem hiszem, hogy Mundruczó bármi konkrétat állítana a zsidó identitás megélésével kapcsolatban, nem hinném, hogy állást foglalna a kérdésben bármi módon. Csak egy tényállást ábrázol formai szempontból rendkívül pontosan: a Holocaust okozta traumát és az európai társadalomban élő antiszemitizmust immár a negyedik generáció óta nem sikerül feldolgozni és mindenki számára élhető módon megérteni és megélni. Se zsidóknak, se németeknek, se araboknak, de még az ártatlan és hallgatag pontyoknak sem.