Kárpáti Ildikó
„Visznek is valamit, vagy csak hoztak?”
Gondolatok Pawel Pawlikowski: Ida és Török Ferenc: 1945 című filmjéről
2022.01.16.
Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mely zsidósággal, Holocausttal, a zsidóság 20. századi történetével foglalkozó filmek voltak rám a legnagyobb hatással, Pawel Pawlikowski (egyébként Oscar-díjas) Ida című filmjét biztosan az elsők között említeném. Most, hogy újra megnéztem, csodálkozva vettem észre, hogy lépten-nyomon eszembe jut közben Török Ferenc 1945 című alkotása.
Pedig első ránézésre ebben a két filmben nem sok közös van, második pillantásra a formai és dramaturgiai hasonlóság már szembeötlő. Csak a felsorolás felületes szintjén is említhetjük, hogy a 2010-es években készült mindkét film fekete-fehér, a képkomponálási módjuk meglepően hasonló, annak ellenére, hogy az egyik inkább zárt, míg a másik inkább tágas, nyílt külső terekben játszódik. A történet tekintetében pedig mindkét filmben egy-egy szinte szótlan zsidó tesz meg (szó szerint és átvitt értelemben is) nagy utat, mindkettőben fontos kérdés egy ház tulajdonjoga, mindkettőben kiderül, hogy gyilkossá lett valaki, mindkettőben eltemetnek két felnőttet és egy kicsi gyereket (legalábbis, ami utánuk, belőlük megmaradt), mindkettőben öngyilkos lesz valaki és végül mindkettőben a maguk falujából újra távoznak a zsidók, ezúttal önszántukból és vélhetően örökre.
Valóban meglepő ez a sok hasonlóság, mert az ember azt gondolná, hogy egészen másról szól ez a két film. Az Ida című például a címszereplőről. Az első pár percben nem teljesen egyértelmű, ki is az az Ida, mivel a két főszereplő nőt Wandának és Annának szólítják, de hamar kiderül, hogy az eskütétel előtt álló apácanövendék eredeti neve Ida (Lebenstein) és innentől kezdve a néző azt várná, hogy hősnőnk szeretné megtudni ki is ő.
Ida azonban konkrétan ezt a kérdést nem teszi fel, mondjuk nem is beszél túl sokat, de kérdezni azt azért tud. Amikor a rendfőnöknő közli vele, hogy az árvaként az apácazárdában felnevelt lánynak eskütétele előtt el kell menni egyetlen élő rokonához, a nagynénjéhez (aki egyébként sosem látogatta őt), megkérdezi: Feltétlenül szükség van erre? Igen, Anna, elutazik hozzá és addig marad, amíg szükséges – hangzik a válasz és Anna elmegy.
A nagynénitől azt kérdezi, hogy miért nem jött el érte az árvaházba. Nem tudtam. Nem akartam. Nem lett volna jó neked – hangzik a válasz. Ezután Wanda egy tőmondatos közléséből megtudja, hogy ő valójában zsidó, a szülei a 40-es évek zsidóüldözéseinek áldozataként végezték, ő meg az árvaházban. A következő kérdése ugyan az, hogy ki vagy te? – de ezt Wandától kérdezi, a válaszból megtudja, hogy az 50-es évek elején a nő hírhedten véreskezű bíró volt.
Ida legközelebbi fontos kérdése elég furcsa, pontosabban a szituáció az. Mit akar tőlünk? - kérdezi Feliks Skibától, attól a férfitól, akit előzőleg nagynénjével felkerestek, hogy mondja el hogyan haltak meg Ida szülei, mert ő ismerte őket és egykori házukban most ő él. A kérdés azért furcsa, mert fordítva feltenni lenne logikus: a férfinak kellene megkérdezni a visszatérő embereket, hogy mit akarnak tőle. Csakhogy a férfi tudja, hogy miért jöttek vissza a zsidók, tulajdonképpen 20 éve várja és féli ezt a napot, lévén, hogy Ida szüleit (és Wanda kisfiát) ő gyilkolta meg. A nőknek alkut ajánl, elviszi őket a rokonaik sírjához, ha cserébe lemondanak a házról, amit most ő birtokol.
Ida a kiásott sírhant felett kérdez ismét: Én miért nem vagyok itt? A férfitól megtudja, hogy mivel nem nézett ki zsidónak, a férfi a helyi papnál tudta hagyni, mint keresztény árvát. (Szemben Wanda kisfiával, aki körül volt metélve, így hát nem lehetett a zsidóságát letagadni.)
Ezután a két nő elviszi a maradványokat Wanda és Ida anyjának szülővárosába és annak már igen elhanyagolt és bezárt zsidó temetőjében elássák azokat. Majd mindketten visszatérnek előző életükhöz, Wanda a bíróságra, Ida a zárdába. Az előző életük azonban már nem létezik, Ida nem teszi le az esküt, Wanda pedig öngyilkosságot követ el.
Ida Wanda temetése után együtt tölt egy éjszakát a korábban megismert szaxofonos zenész fiúval és neki teszi fel az utolsó kérdését: És aztán? (Mármint mi lesz azután, ha elkísérné a fiút esedékes koncertturnéjára.) A válasz szerint ezután összeházasodnának, kertes házba költöznének, gyerekeik lennének és kutyájuk. Vagyis semmi nem lenne, azaz minden, leginkább élet lenne. Ida ezután csomagol, felölti apáca-ruháját és útnak indul. A rendező a nézőre bízza a döntést arról, hogy hova.
Azt hiszem, Anna/Ida csak a film végén teszi fel magának ezt a kérdést, hogy ki is ő. Akkor, amikor vélhetően már a választ is tudja rá (csak éppen a film nem köti az orrunkra). A származása, a nagynénje élete, a családja halála megismeréséből Ida csak azt tudja meg, hogy ki volt Ida Lebenstein. Hogy ki lesz, az csak most fog kiderülni.
Éppen ezért ez a film szerintem nem Idáról szól. Sokkal szívesebben gondolnám, hogy Wandáról, és az ő karakterén keresztül egy nagyon tipikus, kelet-európai Holocaust-túlélő zsidó mentalitásról. A családja elvesztésében megkeseredett, annak a túlélése bűntudatával élő, a kommunizmusban a bosszú lehetőségét látó zsidó karakterről, aki egyforma erővel pusztítja önmagát és a környezetét, míg végül elsüllyed a keserűség mocsarában.
Pawlikowskinak egyébként éppen ez az erőssége: egy történetbe, sőt egy karakterbe sűríteni a 20. század lengyel (magyaréhoz persze hasonlatos) történelmének több aspektusát. Egyszerre tud beszélni a fasizmus és a kommunizmus áldozatairól és ezzel feltűnően egymásra vonatkoztatja a két szélsőséges rendszert, miközben valójában érzékeny egyszerűséggel „csak” egy ember életének történetét, azt is töredékesen meséli el. Azaz Pawlikowski abban nagy, ahogy ábrázolni tudja, hogyan gyalogolt át a 20. század az embereken.
Mindez tagadhatatlan, mégis azt kell gondoljam, hogy az Ida című film leginkább arról a férfiról (ha pontosak akarunk lenni, két férfiról, apáról és fiáról) szól, akik egyszerű, lehet mondani, hogy tisztességes, sőt jó szándékú lengyel paraszt emberek, és akik megölték a Lebenstein családot.
Ezen a ponton óhatatlanul eszünkbe juthat az 1945 című film. Ennek a filmnek a teljes cselekménye tulajdonképpen annyi idő alatt játszódik (történik meg), mint amilyen hosszú maga a film. 1945 augusztus 12-én egy magyar faluba a délelőtti egyetlen vonattal megérkezik egy fiatal és egy idősebb zsidó férfi, két méretesebb utazóládával. A ládákat szállító szekér után menetelve, teljesen szótlanul végigvonulnak a falun, egészen annak egykor zsidók lakta részéig, azon belül is a temetőig, ahol eltemetik a ládák tartalmát (pár személyes tárgyat, ruhát, imakönyvet, ami vélhetően két felnőtthöz és egy kicsi gyerekhez tartozott), majd visszamennek a délutáni egyetlen vonathoz (ugyanaz a vonat visszafelé) és távoznak a faluból.
Ezek a szótlan zsidók nem tesznek fel kérdéseket, viszont válaszolnak: Visznek is valamit, vagy csak hoztak? – kérdezi az állomásfőnök, amikor leszállnak a vonatról. Csak hoztunk. – hangzik a válasz. A faluba visszatérő zsidók tehát visszahoztak valamit, csak hoztak, más szándékuk nincsen.
Hogy pontosan mit is hoztak és miért nagyjából másfél óra múlva, az útjuk és a film vége felé derül ki. Ekkor a jegyzővel folytatják le a következő párbeszédet:
- Mi járatban, ha szabad kérdeznem?
- Temetni jöttünk.
- Csak temetni?
- Csak temetni.
- És kit temetni?
- Ami a halottainkból megmaradt.
A két párbeszéd között semmit, de semmit nem tudunk meg ezekről a zsidókról, azt igen, hogy miért jöttek, de hogy kik ők, kiknek a személyes holmijait hozták eltemetni és velük milyen kapcsolatban állnak, azt nem. Őróluk nem tudunk meg semmit, de a falu zsidóságának szomorú sorsáról többé-kevésbé mindent. Méghozzá a falu lakosainak az ismeretlen zsidók érkezésére adott reakciójából. A falu lakosai lényegében szétosztották egymás között az elhurcolt zsidók vagyonát, szó szerint minden ingatlanjukat és ingóságukat. Miután feljelentették őket és így közvetve ugyan, de gyilkosaikká váltak.
Ezek az emberek a zsidók visszatérésétől való rettegésben élnek, részben a vagyontárgyak visszaadásának lehetősége, de sokkal inkább a várható elszámoltatás okán. A zsidók eltakarításában vállalt része okozta bűntudatba tulajdonképpen minden résztvevő belerokkant a maga módján (a zsidó családi ezüstöt rejtegető asszonytól a kábítószerfüggővé vált jegyzőnén át a végül öngyilkosságot elkövető Kustárig). Az 1945 tehát szintén leginkább azokról az egyébként tisztességes, sőt jó szándékú magyar parasztokról szól, akik megölték a falujuk zsidó lakosait, közülük is elsősorban a helyi illatszer-kereskedést birtokló Pollák családot.
Bár nyilvánvaló ellentmondás, mégis kénytelen vagyok tisztességesnek és jó szándékúnak nevezni a Lebenstein családot meggyilkoló lengyel Skibáékat és a Pollákékat feljelentő magyar Szentest és bűntársait, mert eredeti szándékuk messze nem ez volt. Skibáék bújtatták a németek elől a zsidó családot, Szentes pedig Pollák legjobb barátja volt. Ráadásul a zsidók ingóságainak nagy része úgy került a magyar családokhoz, hogy azokat a zsidók rájuk bízták.
A zsidók (mindkét filmben) szerették ezeket az embereket és megbíztak bennük. Azok pedig viszontszerették, ám végül elárulták őket. Hogy miért? Igazából mindkét filmnek ez a valódi, nagy kérdése. Nem az, hogy kik voltak a zsidók, mi történt velük, visszajönnek-e, egyáltalán a túlélőknek van-e még, lehet-e még élete ezek között az őket eláruló emberek között. Ezeket a kérdéseket nem kell feltenni, ezekre a visszatérő zsidók néma és rövid látogatása a válasz. Az elárult zsidók porrá és füstté lettek (gyönyörűen ábrázolja ezt az 1945 utolsó képe, ahogy ezúttal is zsidókkal a vagonjaiban távozó vonat fekete füstje komor felhőként gomolyog a napsütötte táj felett). Utánuk csak egy-két ruhadarab, imasál, esetleg pár csont maradt, immáron az is végső nyughelyükre temetve.
A kérdés tehát, hogy miért árulták el őket szomszédaik, bizalmasaik, legjobb barátaik? Könnyű válaszként adódna, hogy a vagyonszerzés okán, de akkor miért bújtatták őket, sőt Skiba miért mentette meg Idát (így végül is életben hagyta a jogos örököst), miért akarta volna Szentes a legjobb barátja vagyonát, miközben ketten is elég jól megéltek egymás mellett a faluban? Nem, a gazdasági haszon nem lehet erre elég indok.
A németektől való félelem, vagyis az önvédelemből való emberölés számomra sokkal megérthetőbb és elfogadhatóbb. (Szentes fő indoka egyébként vélhetően a féltékenység volt, az ő a filmben el nem hangzó élettörténetét a fiának történetéből vélem megismerni: a fiú egy olyan lányt készül elvenni, aki valójában mást szeret, ahogy – legalábbis Szentes úgy gondolja – az ő felesége is Pollák Ármint szerette, de őhozzá ment hozzá).
Pawlikowski és Török tehát a filmjükben kendőzetlenül kimondja: a (lengyel és a magyar) zsidóság egy (a nagyobb?) részének nem távolról ideküldött, német nácik voltak a gyilkosai, hanem azok a szomszédaik és barátaik, akikkel együtt nőttek fel, akikkel generációk óta egy településen éltek.
Az igazi fasizmus pedig éppen ebben áll: nem idegenekkel, hanem egymással megöletni az embereket. Barátokat egymás ellenségeivé, árulóivá, gyilkosaivá tenni, ez a nácizmus, egymás ellen fordítani tisztességes, jó szándékú, egymást szerető embereket.
Ennek a helyzetnek nincs nyertese, ezt az elkövető sem éli túl sértetlenül, ezzel a bűnnel együtt élni neki sem lehet. A zsidók hátrahagyott, rájuk bízott tárgyai örök mementóként, örök bűnjelül ott vannak a kezük ügyében, és amikor a visszatérő zsidók felbukkannak, nem is kérdés egykori szomszédaik számára, hogy mit akarnak.
Pedig a zsidók nem akarnak semmit. Csak temetni jöttek. Nem áll szándékukban sem maradni, sem semmit visszakérni, sem senkit elszámoltatni. Viszont temetni visszajöttek. Az a fontos nekik, hogy lezárják a múltat, hogy a túlélők továbbléphessenek, ugyanakkor emlékjelet helyezzenek el, emlékeztetőt arra, hogy éltek ott zsidók, és hogy a haláluk (az abban való bűnrészesség) nem feledhető.
Fontos ez a zsidóknak, de nem kevésbé a parasztoknak. Az utóbbiak tulajdonképpen várják vissza a zsidókat, bűntudat marcangolta lelkük valójában bűnbocsánatért, feloldozásért esedezik. A múltat lezárniuk és továbblépniük nekik is csak így lehet. És ezt mindkét film rendezője nagylelkűen meg is adja nekik.
Az 1945 végén – ugyan nem a visszatérő két zsidó tettéből, csak jelenlétük következményeiből adódóan – Szentes elveszíti a zsidóktól megszerzett drogériát (porrá ég), és saját fiát. A legnagyobb veszteség, de legalább valamelyest megkönnyebbülhet a lelke.
Az Ida című filmben mikor Ida azt mondja Wandának, hogy el akar menni a faluba, ahol született megnézni a szülei sírját, Wanda is feltesz egy kérdést: És mi lesz, hogyha elmész oda és kiderül, hogy nincs Isten? Ida szájából nem hangzik el válasz erre a kérdésre, a rendező egy rövidke, furcsa jelenettel válaszol.
Egykori házukhoz érve, amelyben most Skiba családja él, a két nő a férfit nem, csak az asszonyt találja otthon egy kisbabával. A nő azt kéri, jöjjenek vissza délután, amikor már a férje is otthon lesz. Wanda és Ida el is indul, azonban az asszony Ida után szól: Nővér, megáldaná a kislányomat? – kéri az apácanövendéket. És Ida megáldja a babát.
Csak a film végén értjük meg teljesen mit látunk ebben a jelenetben: a zsidó apáca megáldja annak a férfinak a lányát, aki először bújtatta, majd megölte a szüleit és megmentette őt magát, amikor nagyjából olyan korú kisbaba lehetett, mint most ez a kislány. Feloldozza a kislányt az apja bűnei alól. Mi mást is tehetne egy zsidó apáca?
A filmek adatai:
Ida (Ida)
lengyel-dán filmdráma, 82 perc, 2013; korhatár: 12
Forgatókönyvíró: Pawel Pawlikowski, Rebecca Lenkiewicz
Zeneszerző: Kristian Eidnes Andersen
Operatőr: Ryszard Lenczewski
Rendezte: Pawel Pawlikowski
Főszereplők: Agata Kulesza (Wanda Gruz),
Agata Trzebuchowska (Anna/Ida Lebenstein),
Dawid Ogrodnik (Lis),
Adam Szyszkowski (Feliks Skiba),
Jerzy Trela (Szymon Skiba)
A magyarországi bemutató: 2014. szept. 11
1945
magyar filmdráma, 91 perc, 2017; korhatár: 12
Forgatókönyvíró: Szántó T. Gábor, Török Ferenc
Zeneszerző: Szemző Tibor
Operatőr: Ragályi Elemér
Rendezte: Török Ferenc
Főszereplők: Rudolf Péter (Szentes István, a jegyző),
Tasnádi Bence (Szentes Árpád),
Szabó Kimmel Tamás (Jancsi),
Sztarenki Dóra (Kisrózsi),
Szirtes Ági (Kustár Andrásné),
Nagy-Kálózy Eszter (Szentesné Anna),
Angelus Iván (Hermann Sámuel),
Znamenák István (állomásfőnök),
Terhes Sándor (Iharos Pál),
Szarvas József (Kustár András),
Székely B. Miklós (Suba Mihály);
A magyarországi bemutató: 2017. ápr. 20.
