Kárpáti Ildikó

Isten nagy, én zsidó vagyok

Gondolatok Pascale Bailly: Isten nagy. én kicsi vagyok című filmjéről

2021.04.22.

A jólszituált, értelmiségi és relatíve nyugodt, kiegyensúlyozott életet élő zsidó férfi beleszeret a WASP (White Anglo-Saxon Protestant – "
fehér angolszász protestáns"
) lányba, aki mint egy szőke ciklon rombolja porrá békés életét. Az egyetemes filmtörténet örök romantikus vígjáték forgatókönyv-sablonja ez, ez alapján készült az Isten nagy, én kicsi vagyok című francia film forgatókönyve is, még akkor is, ha esetünkben a női főszereplő se nem protestáns, se nem szőke.

Az amerikai filmtörténetben már a némafilmekben megjelenik ez a sablon, a konfliktus fő forrása itt a bevándorló zsidók már Amerikában született gyerekeinek választása, miszerint nem zsidót (általában írt) akarnak feleségül venni. A tiltott szerelem és általa a zsidó hagyományok elhagyása szinte feldolgozhatatlan probléma a szülőknek, ugyanakkor éppen ezen hagyományok és szokások ütközése más kulturális és vallási szokásokkal a humor forrása is egyben. Az amerikai játékfilmek történetében ez a vígjáték-sablon bár különféle változásokon megy keresztül, de napjainkig nyomon követhető. Hogy csak a legismertebb példákat említsük, a zsidó és a siksze találkozása a fő probléma Woody Allen Annie Halljában, Ben Stiller Derült égből Pollyjában és az Apádra ütök trilógiában, vagy Adam Sandler Az 50 első randi című filmjében. De akár magyar példát is hozhatunk: A skorpió megeszi az ikreket reggelire című Gárdos Péter filmben Tamás, a zsidó fiú (Rudolf Péter) életét tornádóként tarolja le (szó szerint is) Panni, a szőke nő (Eszenyi Enikő).

Ezen vígjátéki sablon női főszereplőiben egyébként nem a protestáns (vagy a zsidótól eltérő más vallás, vagy egyáltalán a vallásosság) és nem is a szőkeség a közös. Hanem a butaság. Mármint nagyon cuki és szeretnivaló hölgyek ők, de sajnos nem elég intelligensek zsidó főszereplőnk számára. Persze lehet, a zsidó férfi túl sokat vár, például hogy a halál és a Holocaust folyamatosan téma legyen, és minden nap szánjanak ezekre a súlyos kérdésekre legalább pár gondolatot. És az is igaz, hogy van számukra valami igen vonzó és értékes tulajdonsága ezeknek a hölgyeknek: az élet apróbb és nem apróbb örömeinek feltétlen élvezete, a gondtalan elmerülés egy-egy élményben, a sokszor megfontolatlan cselekvés szabadságának eufóriája. Ez az életöröm messze ellensúlyozza a butaságot és magával ragadja a komfortzónájából így folyamatosan kilépni kényszerülő férfit.

Merthogy a zsidó férfi identitásának lényegi része ezen filmek esetében is a szenvedés. (Woody Allen szorongásként azonosítja.) Ebből a nonstop idegállapotból kész megváltást hoz egy gondolkodásra szinte képtelen nő. Bár az Isten nagy, én kicsi vagyok című film főszereplője minden tekintetben egyértelműen Michele (Audrey Tautou), az eseményeket az ő szemszögéből látjuk és a történet az ő naplója alapján mondatik el; számunka mégis a zsidó François (Edouard Baer) az érdekes. Pontosabban az ő zsidó identitása.

Mivelhogy François tipikusan az az identitásával hadilábon álló fiatal zsidó értelmiségi, akit csak két dologgal lehet megbántani: ha nem veszünk róla tudomást, hogy ő zsidó (a szülei pedig Holocaust túlélők), vagy ha igen. A szemében tulajdonképpen mindkét dolog antiszemitizmus. Ha felhozzuk és figyelembe vesszük a zsidóságát, akkor szerinte hátrányosan megkülönböztetjük, ha nem… nos, lényegében akkor is. Természetesen távol álljon tőle, hogy szégyellje, hogy zsidó, ("
Miért kéne, hogy szégyelljem?"), de azt azért mégsem szeretné, hogy ezt mindenki tudja, azaz valójában szégyelli mégis.

Jó, lehet, nem a szégyen a legjobb szó erre, csak tart az esetleges hátrányos megkülönböztetéstől emiatt, a barátai persze tudhatják, hogy zsidó, de azért az egész lakóháznak nem kellene tudnia. Mindez a mezuza kirakásának jelenetében derül ki egyértelműen. Michele persze nem érti. Hogyan is érthetné egy "(nem)szőke siksze"? Megnézni a 9 és fél órás Soá című filmet és folyamatosan könyveket vásárolni a Holocaustról az egy dolog, de hogy kitegyünk a bejárati ajtóra egy mezuzát az egészen más. Az utóbbi aktus olyan François számára, mintha – ahogy erre fel is szólítja Michele-t – egyenesen nagy betűkkel kiírnák az ajtóra, hogy "zsidó". Paradox módon a vallásának egy szokását gyakorolni, ezzel kinyilvánítani mindenkinek, hogy zsidó, számára olyan, mint sárga csillagot varrni a ruháira. A lány számára a mezuza éppen olyan, mint keresztet hordani a nyakunkban vagy ki tudja mit jelképező "harmadik szemet" ragasztani a homlokunkra. Ártalmatlan és külsődleges dolog.

Michele bármilyen vallást vesz is fel éppen, azt annak szokásai és szertartásai gyakorlásával teszi, vagyis nem annyira belsőleg éli meg, inkább külsőségekben nyilvánítja ki. Miután konstatálja, hogy François zsidó, természetesen elkezdi a zsidóságot is tanulmányozni, ami esetében szintén a zsidókra vonatkozó életmódbeli előírások betartását (és azok megtanulását) jelenti. Megpróbálja például tartani a sabbatot, vagy a jom kippuri böjtöt. Elgondolása persze teljesen logikus, még zsidó szempontból is az. Ahogy azt meg is tanítják neki, nem kell betérnie ahhoz, hogy tartsa a zsidóságot. Sőt, nyugodtan hozzátehetjük Istenben hinni sem kell ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, és/vagy tartsa a zsidóságot. Mint minden újbetérő, vagy "kezdő" egy-egy vallásban ezután számon kéri François-án a törvények és parancsolatok ilyetén követését, és amikor a fiú ezen kiakad, akkor egyszerűen közli vele, hogy ő nem eléggé zsidó. Persze igaza van, az ő szempontjából zsidó az, aki zsidóként viselkedik.

Minden más vallásra igaz lehet ez, a zsidóságra viszont nem feltétlenül. François saját magát egyértelműen zsidónak gondolja annak ellenére és azzal együtt, hogy egyébként a zsidóság szinte semmilyen előírását nem tartja. És ez lehetséges. Nézőként mi is zsidónak tartjuk a fiút és egész családját, annak ellenére, hogy nem viselkednek zsidóként. Zsidó identitásának alapját – főleg a kelet-európai zsidóságra annyira jellemző módon – a Holocaust, az üldöztetés és a megkülönböztetés adja, nem a vallási buzgóság.

Persze egyszerűen megfogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy Michele külsőségekben látja egy vallás gyakorlásának lényegét. (Hozzá kell tennünk: a külsőségek buzgó és elmélyült gyakorlása valóban elvezethet a megértéshez, átéléshez, átszellemüléshez, így Istenhez, a megvilágosodáshoz, vagy egyszerűen a boldog, kiegyensúlyozott élethez.) François viszont belsőként megélt valóságként gondol a vallás lényegére. Számára a zsidóság ilyen belső megélés alapján működik és része mindennapjainak és gondolkodásának. Számára a zsidóság nem abban nyilvánul meg, hogy érti-e a Sma Israel szövegét, hanem hogy A cápa című filmben a nácizmus metaforáját látja.

 

Kettejük különbsége szépen ábrázolja a valódi belsővé tett identitás és a külsőségekben megnyilvánuló vallásosság különbségét. Michele például bizonytalan abban, hogy szabad-e nevetnie egy nácikat és zsidókat egyaránt kifigurázó vígjátékon. Az újbetérő a bizonytalanságát mindig szigorú szabálykövetéssel igyekszik ellensúlyozni és mivel ezt számon kéri az adott vallásba beleszületettek általában kicsit lazábban értelmezett és megvalósított életmódján, ezért igazi fanatikus válhat belőle. François szempontjából Michele-nek tehát "köze nincs ehhez az egészhez", de éppen ez teszi a lányt számára annyira cukivá és ellenállhatatlanná.

François számára nem az a zsidó, aki zsidóként viselkedik, hanem aki azonos szenvedésen ment és megy át. Szerinte Michele-nek fogalma nincs a szenvedésről, ami egyébként nyilvánvalóan nem igaz, a lány megnyugvást és biztonságot keres a vallásokban miután eddigi rövidke életében csak azt látta, hogy a párkapcsolat arra jó, hogy két ember egymást kínozza (leginkább anyja és mostohaapja példáján). Michele tehát nem olyan buta, mint elsőre hinnénk, van fogalma az emberi gyarlóságról.

A párkapcsolat a zsidó fiú és a nem zsidó lány között akár működhet is, vannak filmek, amik így végződnek és vannak, amelyek nem, az Isten nagy, én kicsi vagyok forgatókönyvírója konkrétan a néző fantáziájára és vágyaira bízza a végső döntést.

A boldogság lehetősége tehát még a zsidó számára is adott. Így a film végén én nem is azon gondolkozom, hogy mi történik ezután hőseinkkel, hanem azon, hogy vajon elmesélhető lenne-e ez a történet más vallású fiúval a főszerepben? Vajon létezik-e még olyan vallás, ami abszolút identitását adja egy embernek anélkül, hogy bármilyen életmód- vagy külsőségbeli megnyilvánulásával azt a vallást gyakorolja? Vagyis ha egy zsidó nem tart meg semmilyen parancsolatot tarthatja-e magát mégis zsidónak?

François példája (de akár Woody Allené is) azt mutatja, hogy igen. A zsidóság szenvedésének magára vállalása adja az ilyen ember zsidó-identitástudatát. Általában ez a vállalás a származással, a családja történetével jön. Ez persze előfordulhat egy katolikussal is, ő is beleszülethet egy vallásos családba, vagy egyszerűen, csak mert meg van keresztelve (de semmilyen vallási gyakorlatot nem folytat) vallhatja magát kereszténynek és az alapján tarthatjuk is annak. A különbség, azt hiszem, a vallási hovatartozás kinyilvánításában van.

Egy keresztény aránylag gond nélkül hordhat egy keresztet, míg egy zsidó könnyen érezheti úgy, hogy ha Dávid-csillagot akaszt a nyakába, akkor oly módon bélyegzi meg magát, ahogy a nácik tették a zsidókkal. És félni kezd ennek következményeitől. (Még ha nem is konkrét erőszaktól, de már annak a gondolatától is, hogy mindenki lássa, hogy ő zsidó.) Lehet, hogy ezek az idők egyszer elmúlnak, és a mai 10-20 éves (főleg izraeli vagy amerikai, ausztrál) zsidók generációi már nem érzik ezt a problémát. De egy 30-40 éves (főleg európai) főszereplő személyén keresztül lehet még ábrázolni azt a paradoxont, ami (legalábbis a 2000-es években, amikor ez a film készült), még jól látható volt, hogy egy zsidó zsidóságának külsődleges kinyilvánítását megbélyegzésként élje meg. Így vallási identitásának alapját éppen ez a paradoxon adja: a belül hordott Dávid-csillag.

Azt hiszem, ez csak a zsidósággal fordulhat elő. Ezért ez a történet más vallású férfi főszereplővel nem lenne elmesélhető. Ezáltal pedig ez a kis buta vígjáték a maga szórakoztató egyszerűségében is sokkal többet mond a zsidó identitástudat mibenlétéről, mint más, sokkal magasztosabb történetek.