Kárpáti Ildikó

Sivát ülni egy házasság felett

Gondolatok Hagai Levi: Jelenetek egy házasságból című tévésorozatáról

2022.03.29.

 

 

Ingmar Bergman 1973-ban írt és rendezett egy televíziós minisorozatot, amely 6, kb. 1 órás részből állt Jelenetek egy házasságból címmel. Talán pontosabb címe lett volna a sorozatnak a Jelenetek egy válásból, lévén, hogy az egyébként Bergman saját, a film főszerepét is alakító Liv Ullmannal folytatott kapcsolatát feldolgozó történet inkább egy házasság tönkremeneteléről (a férfi a 3. részben elhagyja a nőt, bár végül papíron csak az 5. részben válnak el), illetve sajátos fordulattal szeretői viszonyba fordulásáról szól. A sorozat sikerére való tekintettel Bergman kb. 20 percre rövidítette az epizódokat és az ezek összefűzésével kapott filmet azonos címmel moziban bemutatta. Világszerte ez a változat vált ismertté és tett alapvető hatást pl. Woody Allen munkásságára is.

Ingmar Bergman		Liv Ullman

Hagai Levi azonban az eredeti sorozatot vette alapul, amikor megírta és megrendezte, majd 2021-ben az HBO-n bemutatta a Jelenetek egy házasságból című, 5 részes minisorozatát. Sejthettük, hogy Bergman nem járt rosszul Levivel, lévén hogy ez utóbbi a személyes, emberi kapcsolatok bergmani szintű ismerőjének bizonyult például a BeTipul című korábbi, rendkívül nagy sikerű, számos ország saját verziójában leforgatott sorozatával is már (nálunk Terápia címmel készült el ez a sorozat, Mácsai Pállal a főszerepben). Úgyhogy méltó adaptációra, megfelelően aktualizált remake-re számíthattunk.

Hogy rövidre zárjam: ezt meg is kaptuk. Az új változattal vélhetően még Bergmannak sem lenne komolyabb baja. Az eredetihez képest közel 50 évvel később adott megint csak egy középosztálybeli, értelmiségi, ezúttal amerikai házaspár, akiknek a házassága pont úgy tönkremegy, mint fél évszázaddal korábban svéd elődeiké, az alapvető emberi problémákon nem igazán változtatott az azóta szárnyaló technológiai fejlődés. (Érdekes egyébként, hogy ilyen szempontból sem avult el szinte semmi Bergman filmjében, talán ha két jelenetben kellett a vezetékes telefont mobilra cserélni az új változatban és ezzel teljesült is korhűség. Ebből is látszik, hogy egy igazán jó forgatókönyv esetében nem sokat számít a technológia.)

Hagai Levi változata mégis alapvetően különbözik a bergmani eredetitől. "Hivatalosan" csak egy dramaturgiai változtatást eszközölt: megcserélte a férj és a feleség karakterét. Vagyis az új változatban a nő a családfenntartó, a vezető beosztású, magas pozíciójú fontos ember, és ő szeret bele egy másik férfiba és hagyja el a családját. Ez a szerepcsere persze rendkívül modernnek hat, és azonnal szembeötlő, viszont a két főszereplő közötti kapcsolat változásának tekintetében tulajdonképpen semmi jelentősége. Ettől a cserétől önmagában (amivel egyébként lehetne kötözködni, mert valójában a karaktereket Levi csak részben cserélte fel) azonban még nem változna meg a történet lényege.

Levi azonban tett még egy, sokkal kisebbnek tűnő változtatást is: nála a férfi (aki az eredeti változat női főszereplője) zsidó. Mégpedig úgy zsidó, hogy ez fontos tényező. Bergmannál tesznek ugyan utalást arra, hogy az asszony vallásos és a család vasárnaponként templomba jár, de ennek a ténynek nem lesz semmilyen hatása a házasság alakulására, így a történetre sem. Levinél viszont a történet előrehaladtával egyre fontosabb, hogy a férj zsidó és végül az derül ki, hogy alapvető jelentősége van.

A maga módján mindkét film arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy látszólag (a benne élők és a külső szemlélők szemében is) tökéletes házasság miért mehet mégis tönkre. Pontosabban nem is annyira a két ember kapcsolata megy tönkre, hiszen az, végül szeretői formában ugyan, de megmarad. Szó szerint a házasság maga az, ami elromlik, maga ez az intézmény dől saját dugába.

Bergman válasza a saját kérdésére rendkívül általános és rendkívül elvont, bár igen egyszerűen is összefoglalható: szerinte a házasságot maga az a rutin rontja meg, ami attól alakul ki, hogy két ember összeházasodik, és egy családot működtet. Az a rutin, ami azért jön létre, hogy két ember olyan problémákat oldjon meg, amelyek nem lennének, ha nem lennének házasok. Maga az a hétköznapi mókuskerék, ami a családot működteti, megmérgezi a benne élő emberek kapcsolatait és ettől maga az intézmény omlik össze (amely egyébként megbízható, stabil, nyugodt és kiszámítható, tehát biztonságos közeget is biztosít a családtagoknak egyben). A családon belüli emberi kapcsolatok ezért levegőhöz juthatnak, megújulhatnak, felpezsdülhetnek abban a pillanatban, amikor a házasság működtetésének terhe leomlik róluk. Ezért lehetséges Bergmannál, hogy akkor kezdjen működni a két főszereplőjének a kapcsolata, amikor már nem házasok.

Mindezt Bergman úgy meséli el, hogy ebből a bizonyos rutinként működő mókuskerékből szinte semmit sem látunk, pontosan érzékeljük, hogy ott van, és része mindenki, a gyerekektől az anyósokig bezárólag, de személy szerint senkit sem tesz felelőssé ezért, összességében magát a tágabb értelemben vett család, az abban lévő számos emberi kapcsolat főszereplőinkre tett hatását látjuk.

Levinél a helyzet egészen más. Nála a házasság valódi intézményét és ezzel együtt a végül kibírhatatlanná váló napi rutint kizárólag csak a gyerek hozza létre. Itt a házasság nem valami általános érvényű, elvont emberi kapcsolat-fejlődési alapvetés mentén romlik meg, hanem mert kiderül, ennek a házaspárnak a két tagja egészen másképp éli meg a gyerekvállalás okozta változásokat az életükben. Egyszerűen megfogalmazva: a nő szenved tőle, béklyóba kötve érzi magát és a kitörési lehetőséget keresi, míg a férfi éppen hogy kiteljesedni érzi az életét és azt hiszi, tökéletes párkapcsolatát kislánya érkezése tökéletes hármasságá alakította át.

Természetesen ez a hozzáállásbeli különbség vélhetően bármikor bárkivel előfordulhat, de Levi a férfi ezen tulajdonságát, az élethez való ilyen hozzáállását zsidóságával köti össze. Levi számára szükséges volt a férjet zsidóként meghatározni a forgatókönyvében, hogy megalapozottnak érezze ennek a karakternek a jellemváltozását.

A sorozat első részében egy szakdolgozathoz készít interjút főszereplőinkkel egy diáklány és kérdéseire adott válaszaikból egy olyan párt ismerünk meg, akiknek az élete "illetlenül tökéletes és boldog" (ahogy azt Bergmannál megfogalmazzák). A lány azt a kérdést teszi fel a párnak, hogy hogyan definiálnák magukat, melyek azok a tulajdonságaik, amelyek nélkül nem tudnák magukat elképzelni. A férj válasza erre az, hogy ő "férfi és zsidó". A zsidóságot fontosabb tulajdonságának tartja, mint hogy férj, vagy apa, vagy amerikai, vagy bármi más (a harmadik, amit megemlít, hogy asztmás).

A felesége rácsodálkozik erre, noha természetesen tudja, hogy a férje ortodox neveltetésű és a vallást csak egyetemista korában hagyta el. Az interjú során a házaspár végül arra jut, hogy számukra a házasság eszköz és nem cél. Arra való, hogy biztonságos terepet biztosítsanak a családnak és azon belül az egyéni fejlődésnek

Hamarosan azonban kiderül, hogy a biztonságos terep fojtogatóan szűknek bizonyul a feleség számára, a második gyerek érkezésének hírétől pánikba esik és végül az abortusz mellett döntenek, bár a férfi nem egyezik ebbe bele egyértelműen, ugyanakkor nyilvánvalóan nem akarja olyan életre kényszeríteni a feleségét, amitől az irtózik (még ha újdonság is neki, hogy a gyereknevelés első két éve olyan pokoljárás volt a nő számára, amit nem hajlandó újra felvállalni).

Innentől sejthetjük, hogy ez a házasság megingott, nem önmagában az abortusz miatt, hanem inkább mert kölcsönösen nincsenek tudatában annak, hogy a másik milyen érzelmekkel éli ugyanazokat a mindennapokat. (Hozzá kell tennünk, persze a kép közel sem ennyire tiszta: közös életük a férfit is fojtogatja, ami nyilvánvaló egyre gyakoribb és súlyosabb asztmás rohamaiból és a nő is mérhetetlenül szenved attól, hogy nem képes felvállalni még egy gyerek nevelésének terhét, akire egyébként vágyna a maga módján).

A család, gyerek, anyaság kérdése ezután végighúzódik a sorozat minden egyes epizódján és ezzel együtt a férfi zsidósága is rendre előkerül. A feleség ugyan egy másik (szintén zsidó) férfiért hagyja el a férjét, de sokkal inkább az anyaságot hagyja el, (később klasszikus vasárnapi anyukává válik, majd végül felváltott felügyelettel nevelik a lányukat); ami a kislánnyal egyedül maradt férje lényegében azzal reagál le, hogy visszahoz bizonyos vallási szokásokat az életükbe, mint például a Sabbat-vacsorát. A magyarázata erre, hogy ez identitást és biztonságot ad a gyereknek, míg az anyja egy kötöttségektől és kapcsolódásoktól mentes globális faluban él, a kislánynak a zsidóság közösséget, családot biztosít.

Következő találkozásukkor a férfi gettet követel. Pontosabban a válási papírok aláírását szeretné valójában már évek óta különélő feleségétől, akinek ezt annyira nem akaródzik megtennie. Unszolására, hogy miért olyan fontos ez neki, a férfi végül bevallja, hogy ráébredt, neki csak egy dolog számít igazán: szeretne még egy gyereket.

Bár a részletesebben elmesélt get-szertartást végül nem tartják meg, de a nő aláírja a papírokat és ezzel felszabadítja a férfit a világ összes többi nője számára (csak hogy maradjunk a felcserélt dramaturgiai szerepeknél). Valójában a férfi szemében azt a jogot adja vissza neki, hogy ismét apa lehessen. Azaz új családot alapíthasson.

Hogy valójában hogyan gondolkozik a családról ez a zsidó férfi, az saját maga számára is lassan és fokozatosan derül ki. Saját családját nem tartja túl sokra, az apját egy szigorú embernek vélte megismerni, aki nagyon távolságtartó volt és képtelenség volt az elvárásainak megfelelni. Úgy hiszi, hogy az anyja is csak azért maradt az apjával ebben a merev, rideg kapcsolatban, mert éppúgy félt a férfitől, mint a gyerekek. Később, amikor az apja temetése után kérdőre vonja az anyját, akkor érti csak meg, hogy az anyja nem szenvedett ebben a kapcsolatban, érzelmeket kimutatni ugyan nem lehetett a zsidó családban, de ez nem jelentette azt, hogy nem voltak érzelmek. Az anyja azt élte meg, hogy az apja szerette őt és ő viszontszerette, a gyerekeikre meg nagyon büszkék. Főhősünk ebből megérti, hogy a szülei házasságát nem a gyerekek tartották össze, nem miattuk maradtak együtt, hanem saját jogú érzelmeiktől vezérelve.

A felismerés ekkor már késő. A maga részéről a férfi kettős megoldásra jutott: úgy döntött, hogy ha már egyben nem képes az ideális családot létrehozni (amelyben minden családtag kapcsolata minden családtaggal egyformán jól működik és egyik sem érzi béklyónak bármely más családtaggal való kapcsolatát), akkor térben és időben párhuzamosan valósítja meg azt. Feleségül vett egy zsidó nőt (és ez számít, hogy a nő zsidó), aki szült neki egy második gyereket, de emellett szeretői kapcsolatokat tart fenn, még az ex-feleségével is (habár ezt a zsidó vallás egyértelműen tiltaná).

Az utolsó epizódban a néző által látott (de valójában nyilván nem az utolsó) találkozásuk alkalmával főhőseink eljátszanak a gondolattal, hogy most, hogy rendbe jött a másik szálon futó magánéletük és ezzel együtt (vagy éppen ezért) a közös életük megmaradt vékonyka szála is, itt az ideje, hogy sivát üljenek a házasságuk felett. Hogy elgyászolják és eltemessék annak a mindkettejük által vágyott boldog és teljes életnek a lehetőségét, ami úgy látszik, egymással (vagy bárki mással) nem, csak párhuzamos kapcsolati szálakon adatott meg nekik.

Hagai Levi rendező

Levi tehát két dolgon változtatott a bergmani történethez képest: felcserélte a férfi és a női karaktereket és zsidót csinált a férfiból. Ezek közül az elsőnek nincs sok jelentősége, a másodikkal viszont meg szándékozott alapozni azt, hogy a bergmanitól egészen eltérő megoldásra vezessen párkapcsolati terápiája. Míg Bergmannál a boldog családi élet és a boldog párkapcsolat időben egyszerre (még egyidejűleg több kapcsolat fenntartása esetén sem) létezhet, csak időben váltakozva egymás után, addig Levinél ezek párhuzamos kapcsolatok révén létezhetnek párhuzamosan, még ha nyilvánvaló is, hogy nem ez a legtökéletesebb megoldás, de legalább jól élhető és a boldogság lehetőségével kecsegtet.

Hogy ezt a főhősünk képes megvalósítani, vélhetően nem azért van, mert zsidó. Az, hogy a család, sőt azon belül is a gyerek a legfontosabb a számára, hogy ebben látja az élet kiteljesedését, vélhetően ezt sem elsősorban azért érzi, mert zsidó. Hogy Levi zsidóvá tette az ábrázolt párkapcsolat jobban szenvedő felét, azzal valójában megkönyörült rajta.

Míg Bergman szereplőinek semmi, de semmi kapaszkodója nem marad, miután egymásba már nem kapaszkodhatnak, klasszikusan bergmani vákuumba kerülnek. "Hermetikusan elzártuk magunkat a létezéstől és aztán oxigénhiányban kimúltunk" – állapítja meg a férj elkeseredése tetőfokán. Levi főszereplője ezen a ponton imádkozni kezd. Ebben a változatban a zsidósága a férfinak olyan kapaszkodókat nyúlt, amik átvezetik a nehézségeken és elvezetik egy megoldáshoz, még ha az önmagában nem is éppen egy vallásos szempontból kóser megoldás. Bergman minden filmjének minden szereplőjét magára hagyta az Isten (Bergman életművében Isten abszolút létező, csak "csendben van", nem kommunikál már az emberrel), Levi, ha Istent nem is, de a vallást visszaadta nekik. Egy olyan zsidó identitástudatot adott a főszereplőnek, amelyben a parancsolatok puszta ismerete akkor is segít, ha azokat kifejezetten nem tartja be.

Ezáltal pedig jeleneteket láthatunk egy olyan modernkori zsidó identitástudattal bíró ember életéből, akinek alapvetően meghatározó és fontos az, hogy zsidó, de nem tartja be a vallás előírásait. Nincs rá szüksége, zsidósága nehéz helyzeteiben megsegíti, még akkor is, ha nem hisz benne.