FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

A ’zsidó’ nem egy szitokszó

Gondolatok Lukas Nathrath: Kipa és Arkadij Khaet és Mickey Paatzsch: Mazel Tov koktél című rövidfilmjéről

2022.07.26.

KIPA

Oliver és Dima számára a zsidóság voltaképpen semmit sem jelent. Legalábbis a két német rövidfilm elején. A végén Oliver esetében egy kicsit megégett, de büszkén viselt kipát, Dima számára pedig egy dühös, őszinte és kissé elkeseredett rúgást. Megtanulták a leckét, de nem magukról, hanem a társadalomról, amiben élnek. Nem a fiúk jelleme fejlődik, hanem a világlátásuk élesedik, naivitásuk pedig a boldog, felhőtlen gyerekléttel együtt foszlik semmivé.

A társadalom, amiben élnek a 2010-es és 2020-as évek fordulójának német társadalma. Ebből a két rövidfilmből is kiderül számomra: vajmi keveset tudok róla. Különösen keveset a 2020-as évekbeli, zsidó tinédzserek németországi életéről. Pontosabban közegéről. Arról, ami körülveszi őket. Nem kertelünk, ami körülveszi őket az az antiszemitizmus, a rasszizmus, a mindenféle kisebbségek és bevándorlók intenzív gyűlölete. Különösen a fiatalok között, ami nem meglepő, hiszen Stendhaltól tudjuk, aki fiatal, az szükségképpen kegyetlen (azaz szélsőségesen gondolkodik). Másrészről persze felfoghatatlanul meglepő, hiszen éppen a fiatalságról szeretnénk feltételezni – világlátottságuk, parttalan, legalább online megvalósítható szabadságuk révén – némi toleranciát és elfogadást és mert "náci értelemben" ezek közül a gyerekek közül szinte egyik sem éppen "echte német".

Az egy év különbséggel készült, Kipa és Mazel Tov koktél című két német rövidfilmben sok minden közös: mindkettő német középiskolai közegben játszódik, klasszikus úgynevezett bullyingról, vagyis iskolai zaklatásról, megfélemlítésről szól (amikor diáktársak kipécéznek egy tanulót és pszichés vagy fizikai módon, vagy akár mindkettővel egyszerre bántalmazzák), esetünkben ennek alapját Oliver és Dima zsidósága adja, a helyzet megoldásában a gyerekek mindkét filmben magukra maradnak (sem a szülők, sem a tanárok érdemi segítséget nem nyújtanak), mindkét film igaz történeten alapszik (Oliver sztorija egy valós eset, Dima karakterét pedig az egyik rendező személyes élményei és tapasztalatai alapján alkotta meg) és mindkettő helyzetet a fiúk végül nagyjából (azaz számukra élhető módon) megoldják.

Önmagában a bullying persze egy érdekes és kifogyhatatlannak bizonyuló téma, és persze bármilyen ürügye, mondvacsinált oka lehet. Még ebben a két történetben is felsejlik a gyanú, hogy a diáktársaknak alapvetően más baja van az adott fiúval (például Oliver új gyerek a gimiben, és szinte rögtön elég jól beilleszkedik, mindenki szereti és barátkoznak vele a helyi "falkavezér", Mustafa barátai is; mondhatni részben "elszereti" őket, ráadásul kicsit talán jobban is focizik; kell hát találni valami jó okot, hogy miért lehet ellenség; pl. mert a suliban szinte mindenki muszlim, Oliverről viszont kiderül, hogy zsidó), és csak egyfajta ürügy, hogy éppen zsidóságuk miatt pécézik ki őket. Éppen ezért fogadhatjuk némi fenntartással azt, ami ez ügyben történik: úgy tűnik, a német, általában török bevándorlók már esetleg Németországban született, muzulmán vallású gyerekeinek a fő problémája nem is a zsidókkal, hanem az izraeliekkel van, akik szerintük halomra gyilkolják a hittestvéreiket. (Ez az elgondolás vezet ahhoz, hogy Oliverrel elégettetnek egy izraeli zászlót és egy kipát.)

Természetesen sem Oliver, sem Dima soha életében nem járt Izraelben (mellesleg koncentrációs táborban sem, még a felmenőik sem), nyilván nem gyilkoltak arabokat (vagy bárki mást), nem beszélnek héberül és kb. kevesebbet tudnak a zsidóságról, mint az őket zaklatók.

Mondom, nem tudok szinte semmit arról, hogy a német társadalomban pontosan mi történik a különféle bevándorló kisebbségek között (leginkább a Németországban letelepült török muszlimokról és orosz zsidókról van szó) és "a németek" (értsd: azok, akik már korábban ott voltak, annyival korábban, hogy felmenőik a hitleri Németországban németnek számítottak) és az említett két kisebbség között. El kell hinnem, hogy súlyos problémák lehetnek e téren, mivel legalábbis a filmekből ezt látom (Mundruczó Kornél Evolúció című filmjének harmadik felvonása is egy ilyen helyzetet ábrázol); és a Mazel Tov koktélban el is hangzik erre vonatkozóan egy megjegyzés a muszlim Mustafa szájából: "Az a helyzet, hogy nem bírom a zsidókat, ahogy a németek sem a törököket."

De számomra most nem annyira ez a szociológiai vetület az érdekes.

Sokkal inkább az identitás kérdése. Persze a zsidó identitásé. Az is azért, mert magyarként nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy valakinek a zsidó identitását ne a Holocaust adja. Nálunk alapvetően az számít zsidónak, vagyis az az ember tarja magát zsidónak, akinek a rokonai egy része a Soában vesztette életét (vagy legalábbis valamilyen náci ténykedés következtében).

A II. világháború óta lassan már az ötödik felnövő generációhoz érünk, ők már nem ismerik a Holocaust-túlélő rokonokat személyesen, de ha azt kérdezzük, mitől zsidók, akkor még mindig ez kínálkozik a legegyértelműbb válasznak, érdekes módon még akkor is, ha a személy komolyan tartja a zsidó vallást, zsinagógába jár és betartja a főbb vallási előírásokat.

Mint mondtam, Dimának és Olivernek semmi köze Izraelhez, de Auschwitzhoz sem sok. Dima szülei csak a ’90-es években vándoroltak be Oroszországból, oroszul tud, nem héberül. De a családja korábbi történetében sem szerepelnek haláltáborok. A szülők a keleti értelmiségi bevándorlók bármely nyugati országban bekövetkező társadalmi osztály-esésének áldozatai (a hazájukban mérnökként, orvosként stb. dolgozó keletiek itt csak csencselők és takarítók lehetnek), ennek megfelelően depressziósak, kiábrándultak… és szeretnék, ha még a fiúk kérne bocsánatot, amiért megütött egy srácot az iskolában annak ízléstelen zsidó viccéért.

Hát ebben a kérdésben ennek a generációnak (akik a 2010-20-as évek fordulóján 16-18 évesek, vagyis 2000 után születtek) egészen más a véleményük. Talán ők az első olyan zsidó generáció, amely végérvényesen meg akar szűnni áldozatnak lenni, vagy áldozatként látni magát, vagy akár az őseiket. Szemükben, ha felmenőik valaminek az áldozatai, hát akkor leginkább a bevándorló létből fakad, mint a zsidóságból. A kettőt nem kapcsolják össze és teljesen jogosan.

Dimának legjobb esetben is orosz bevándorló identitása van, nem Holocaust-túlélő zsidó identitása. Ám egyik esetben sem szándékozik áldozat lenni. Dima úgy gondolja, joga van egy (vissza)ütéshez. A szülei még visszahúzódóak, óvatosak, ők még arra lettek nevelve, hogy jobb, ha nem tudják, hogy zsidó vagy, akkor nem is bánthatnak, és ha tudják is, akkor is ez ne kerüljön szóba, főleg ne számítson, tehát kerüljük a feltűnősködést és ha netán kitűntünk valamivel (akár valamilyen pozitív eredménnyel akár egy negatívummal), sürgősen kérjünk bocsánatot.

Szemléletes ezzel kapcsolatban a jelenet a Mazel Tov koktélban, amikor az anyja kérdőre vonja Dimát, hogy miért ütötte meg az osztálytársát, amire a fia azt válaszolja, hogy mert lezsidózott. Erre az anyja: "Az, hogy zsidó, az nem egy sértés." Ez valóban szép kiállás lenne az identitása mellett, ha nem annak szánták volna és a fia nem annak fogta volna fel. (Ez olyan, mintha egy magyar paraszt, ha azt mondják neki, hogy "paraszt" azt a foglalkozására vonatkozó ténymegállapításnak venné, és nem sértésnek; ami ugyan bizonyos körülmények között igaz is lehet, de többnyire nem az.)

Olivert és Dimát ez már nem érdekli, pontosabban nem feszélyezi. Nekik alapban a zsidóságuk tényleg nem számít és egyet várnak el a környezetüktől, hogy azoknak se számítson. Ez a világ azonban még mindig nem ez a hely. Németország. úgy tűnik, főleg nem az. Itt még mindig számít, ráadásul mindenféle téren.

Mindkét film nagy erőssége, habár mindkettő csak apró részlettel mutat rá, de mindkettő rámutat, hogy a zsidóság megkülönböztetésével és az antiszemitizmussal (esetünkben az ilyen alapú iskolai zaklatásokkal) a német társadalom miért nem tud semmit sem kezdeni. Oliver anyjának az iskola igazgatója az ügyben, hogy a fiút zsidósága miatt érik fizikai és egyéb támadások csak annyit mond, hogy semmit sem tud tenni és nem is érti, hogy mit vár el az anya. Fogalma sincs, hogy mit csináljon, egyáltalán arról sem, hogy mi legyen a reakciója.

Dimának egy tanára azt ajánlja, hogy teret és helyet enged neki, hogy az osztálynak a családját a II. világháború alatt ért és túlélt szörnyűségekről beszéljen, és arról biztosítja, hogy mélyen együtt érez a fiú családjának fájdalmával és szenvedésével. Míg egy iskolatársa, akivel egyébként nem is ismerik egymást, feltétlenül el szeretné mondani neki, hogy bár az ő családja évtizedek, sőt talán századok óta Németországban élt, ők a legfelszínesebb formában sem vettek részt a Holocaustban és meg sem érintette őket a náci ideológia.

Németországban tehát úgy tűnik "a németek" (értsd: mindazok, akik már Hitler alatt is ott voltak, legalábbis a felmenőik), a zsidóságot a Holocaust és a nácizmus áldozataival azonosítják. Számukra (mint a magyarok számára is) az a zsidó, aki Holocaust-túlélő leszármazottja. Dima talán legtalálóbb megállapítása a filmben: "Amikor Mrs Jachthuber meghallja a ’zsidó’ szót, azonnal arra gondol, hogy az ő ősei megölték az enyémet."

Így aztán a lehetőségek legvégéig próbálják ignorálni, ha valaki zsidó (mivel ha az illető zsidó, akkor ő, "a német" automatikusan nácivá válik), vagy ha nem lehet tovább kerülgetni a dolgot, akkor félelemmel vegyes tisztelettel próbálnak zavartan valami még véletlenül sem félreérthetőt mondani. (Ez meg kb. olyan, mint amikor egy kollegánk anyjának halálhírét zavartan annyival tudjuk lereagálni, hogy "részvétem", esetleg hogy "nagyon sajnálom".)

Ámde mindenki másnak Németországban (értsd: akik Hitler idejében még nem voltak ott, keleti bevándorlók és többnyire muszlimok) a zsidó a cionizmussal, a palesztinok ellen folytatott háborúval, egy kierőszakolt ország alapítással és egy folyamatos arabellenes háborúval azonos. Szemükben a dolognak semmi köze Hitlerhez, sokkal inkább a Gáza-övezethez; számukra a zsidók nem Holocaust-áldozatok, hanem gyerekgyilkosok.

Vagyis az Olivert zaklató Mustafa utóbbi elképzelését kellene az echte német iskolaigazgatónak a fenti elképzelése alapján lereagálnia. A két társadalmi csoportnak teljesen más fogalma van az adott kérdésről, egyszerűen tökéletesen különbözőt gondolnak arról, hogy mit jelent az, hogy "zsidó". Nyilvánvalóan nem lehet úgy egy párbeszédet lefolytatni, hogy a két fél mást ért azon szavak alatt, amiről beszélgetnek. De még arról sem gondolnak egyet, hogy egyáltalán mi a beszélgetés tárgya, vagy mi a felmerülő probléma, vagy, hogy mi is a kérdés. A német társadalom vagy behunyja a szemét, és ameddig megteheti, nem foglakozik a problémával, vagy ha már nem teheti meg és muszáj valamilyen reakciót adnia, akkor maximum az osztályterem két ellentétes sarkába ülteti a rosszalkodó gyerekeket, miközben mindkettejüket mély együttérzéséről biztosítja.

 

Na de mit tudnak kezdeni ezzel a zsidók? Olivert és Dimát egyaránt meglepetésként éri, az amit, a muszlimok gondolnak a zsidókról, de az sem hat kevésbé idegesítően rájuk, amit "a németek". Ők leginkább semmit sem gondolnak, de ha muszáj, akkor sem ezt, akkor már inkább egy harmadikat. Végül mindkét fiú úgy dönt: oké, ha zsidót akartok belőlem csinálni, akkor csinálok én magamból, de akkor olyat, amilyet én akarok. Aki büszkén felveszi a megégett kipát és a legtermészetesebb módon bemegy benne az iskolába és olyat, aki ha kell, a bocsánatkérés helyett (közben) akár másodszor is megüti azt, aki zsidóságát nem megfelelően reagálja le.

Nem egyértelműen helyes persze egyik fiú magatartása sem, csak adott helyzetben kisegíti őket a bajból. Olyan zsidók akarnak lenni, aki nem fél, aki erős, akinek van mersze visszavágni, aki az ily módon rákényszerített zsidóságot szupererőnek tekinti, úgy is mondhatnánk: egy übermensch (de legalábbis egy überjude).

 

A filmek adatai:

Kipa (Kippa)

német rövidfilm, 24 perc, 2019; korhatár: 12

Forgatókönyvíró: Lukas Nathrath
Rendezte: Lukas Nathrath

Főszereplők: Samy Abdel Fattah (Mustafa)
Frank Auerbach (Oliver Heller)
Riccardo Campione (Oskar)
Dominik Ganser (Eren)
Junis Marlon (Robert)
Takeshi Matsuyama (Niklas)

Mazel Tov koktél (Masel Tov Cocktail)

német rövidfilm, 31 perc, 2020; korhatár: 12

Forgatókönyvíró: Arkadij Khaet, Merle Teresa Kirchhoff
Rendezte: Arkadij Khaet, Mickey Paatzsch

Főszereplők: Alexander Wertmann (Dima)
Mateo Wansing Lorrio (Tobi)
Gwentsche Kollewijn (Michelle)
Liudmyla Vasylieva (Dima anyja)
Vadislav Grakovsky (Dima apja)

A filmek megtekinthetők az HBO Max kínálatában

 

 

 

 

FEL