FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó 

Szép koncentrációs táborok

Gondolatok a Magyar Nemzeti Galéria Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállításáról és a Katona József színház Sorstalanság című előadásáról

2024.10.06.

Ma este kicsit eltévedtem. Pontosabban nem is kicsit, lehet mondani, nagyon. Eltérültem a megszokott, filmes pályámról és ha már leléptem róla, hát merészet léptem, egyszerre három másik művészeti ággal csaltam meg a filmeket. Szeptember 28-án este ritka hármas csillagállás tűnt fel Budapest művészeti egén:

A Magyar Nemzeti Galéria Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című, szinte csak grafikákból álló kiállításához kapcsolódóan, a Galéria kupolatermében a Katona József színház művészei előadták a Sorstalanság című előadást.

Megtekinthettem tehát egy kiállító teremben egy színházi előadást, amely egy regény feldolgozásán alapul. Képzőművészet, színház és irodalom találkozott a boncasztalon, természetesen egy közös téma kapcsán, ami nem más, mint a Holocaust.

A hangsúly pedig a „téma” szón van. A kiállításon szereplő grafikák jelentősége nem annyira művészeti erejükben vagy megvalósításukban, sokkal inkább dokumentáló értékükben rejlik. Többnyire olyan képeket láthatunk itt, amely közvetlenül az elszenvedett események után, friss emlékek alapján, vagy egyenesen – ma úgy mondanánk – on the spot, vagyis a helyszínen készültek, munkaszolgálat alatt vagy akár koncentrációs táborokban.[1]

Mint tudjuk, a Sorstalanság szintén fájdalmas részletességgel és pontosággal számol be bizonyos táborbeli körülményekről, az ott zajló eseményekről, a koncentrációs táborok mindennapi rutinjairól. A Katona József színház művészei pedig ezt – hála az égnek – nem konkrét ábrázolással, hanem mérhetetlenül finom, ugyanakkor rendkívül pontos színészi munkával, eszközhasználattal és dramaturgiával, igen érzékletesen vitték színre.

Aki a kiállítást és a színdarabot látta, elmondhatja, hogy megsejtett, megtapasztalt, megérezhetett valami igen fontosat a Holocaustból, egy szubjektív, de mégis pontos leírását értheti, érezheti meg, lehet mondani, élheti át. A kiállításon szereplő, például a gettóbeli életet ábrázoló rajzok nagyon korán, már a 40-es években megjelentek, publikálásra, kiállításra kerültek és ezáltal dokumentációs értékük is jelentős. Olyanok tulajdonképpen, mintha valaki fényképeket készített volna egy koncentrációs táborban. Bár a művészet lényege a szubjektivitás, hogy a művész a saját véleményét, világlátását, egy általánosabb problémát, jelenséget, felvetést, annak egyéni látásmódját fejezze ki, az itt kiállított műveken én inkább a dokumentálási, rögzítési szándékot véltem felfedezni.

Összességében végig nézve a teljes tárlaton, egy dolog szembeötlő: szinte minden kép tömegjelenet, még amelyik nem az, bizonyos módon még az is az. Minden képről az jön le, hogy sok-sok-sok, rengeteg ember, irdatlan tömeg. Tömörülnek a vagonokban, az Appellplatzon, a barakkokban, a hajnyíráson, a fürdő (gázosító) helyiségekben, az őrök ütlegei alatt nem egy, hanem két-három, egy egész kupac ember hever. És végül hullák hegyeibe tömörül ez a tömeg. Végtelenül sorjáznak a kopaszra borotvált fejek, a végletekig lesoványodott testek, a csíkos rabruhák. Nagyon sok ember.

Egy irdatlan ember-massza. Nem ismerhető fel közöttük Klein Sámuel vagy Kohn Andor, csak „ők” vannak, ezek az emberi roncsok, „a zsidók”. Tömegek és nem konkrét egyéniségek.

Irodalmi alapokon viszont történetet így elmondani nem lehet. Pontosabban biztos lehet, de mind az író mind az olvasó dolgát végletekig megnehezítenénk ezzel, ha egy történelmi eseményt, egy általános jelenséget vagy folyamatot nem egy emberi sorson keresztül akarnánk ábrázolni. Kertész Imre sem próbálkozott ezzel, mint tudjuk a Sorstalanság Köves Gyurijának személyében a saját történetét írta meg.


Bagossy Júlia

A Bagossy Júlia rendezte színdarab éppen ebbe kapaszkodva tudta kiemelkedő színvonalon feldolgozni ezt a regényt. A 14 éves budapesti zsidó fiú egyszerűen elmeséli nekünk a munkaszolgálat, a budapesti deportálások és a megsemmisítő- és munkatáborok működését. Ezt az egy fiút a színdarabban két színész alakítja egyszerre (Gloviczki Bernát és Jakab Balázs) és ők ketten nem csupán „alakítanak” vagy „játszanak”, hanem egyenesen létrehozzák a színdarabot. (Minden mellékszerepet, minden hangeffektet és zenét, minden kelléket, minden átrendezést szóval mindent, ami egy teljes, „rendes” színházhoz kell elvégeznek ők ketten a színpadon.)


Gloviczki Bernát és Jakab Balázs

De megvalósítanak valami ennél sokkal többet, fontosabbat is: elvisznek Köves Gyurival, történetesen Auschwitzba és még azon is túlra, ami cseppet sem kellemes menet, de erről a vonatról nincs leszállás. Talán több dramaturgiai és egyéb színházi ismerettel kellene rendelkeznem, hogy pontosan meg tudjam mondani, hogyan valósítják ezt meg, filmesztétaként csak tippelni tudok, de a „varázslat” sikerül.

A fiatal színészeknek igen nehéz dolga van, a szöveg, amit felváltva monológként 75 percen át mondanak irodalmi mű, olvasásra szánták, nem élő beszéd, főleg nem párbeszéd. A hallgatóságnak ilyen szöveget követni hallás után igen nehéz, és különösen nehéz összekapcsolni vele a színpadon zajló eseményeket, azokat nem csak a szöveg illusztrációjaként, hanem annak alaposabb megértését segítőként befogadni. Talán a felváltott beszéd monoton, de mégis lüktető ritmusa, talán a helyben kreált dúdolás-zörej-zene, talán az okos kellékhasználat, ahogy például ketten, négy pár cipővel eljátszanak és valóban ténylegesen érzékeltetnek, megjelenítenek egy egész vendégsereget, talán az egésznek a lendülete teszi, de a néző figyelme, tudata, lelke összekapcsolódik ezzel a naiv, először csak munkaszolgálatba behívott 14 éves zsidó fiúéval. És vele tart, amikor leszállítják a buszról munkába menet és szomjazik vele a vonaton és megkönnyebbül, mikor Auschwitzba ér, és kétségbe esik, amikor még aznap napszálltáig megtudja, hogy mi az a megsemmisítő tábor, hogy ez a hely éppen és pontosan az, és legfőképp, hogy már legalább 4 éve folyamatosan, tervezetten és zavartalanul üzemel.

Mondom, nem tudom pontosan hol történik meg az, hogy bár én, mint egy átlagos néző nyilván jól tudom hová viszi ez a vonat ezt a fiút, de mégis sikerül abban a lelki állapotban és azzal a kevéske ismerettel felszállnom vele a vonatra, amivel egy átlagos magyar 14 éves zsidó fiú 1944-ben Budapesten rendelkezett és így a darab végig tud vinni egy belső úton, ami a Holocaust valóságának nem puszta megismeréséhez, hanem egyenesen átérzéséhez vezet. Mindehhez igen kevés, de igen jól megválasztott eszközt használnak, leginkább nyilván a saját testüket és nagy mennyiségű, irodalmi szöveget. A darab megvalósítása kiváló színvonalú tehát, mind a dramaturgia, a kellékek, a rendezés vagy mindenki más közreműködő és persze a két főszereplő kimagaslóan igényes, precíz, finom hangolású, színvonalas munkája nyomán.

A kiállítással ezt a darabot kapcsolatba hozni voltaképpen egy új, harmadik műalkotás létrejöttét eredményezte. Amit a kiállítás képei elmondanak általánosságban egy embertömegről, azon a színdarab egy konkrét ember története alapján átvezet. A színdarabnak sikerül elérnie, hogy mindazt, aminek a kiállítás esetében puszta nézője, ráadásul 80 évvel későbbi nézője vagyok, a bőrömön érezzem, belülről megéljem (persze főleg a színészek tehetséges alakítása nyomán). A két mű remek kiegészítője egymásnak, egyik a másikat tovább viszi, annak megértését segíti.

 

Elmondhatjuk, hogy a Sorstalanság című színdarab egy közel tökéletes kivitelezésű, nagyszerűen megvalósított, a Holocaust témáját feldolgozó előadás, amely Kertész Imre regénye cselekményének és szövegének felhasználásával készült… De nem tekinthető a Sorstalanság adaptációjának, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Sorstalanság nem egy Holocaust-regény, hanem egy létfilozófiai mű. Nem a túlélésről szól, hanem az „élésről” önmagáról.

Azon – azt hiszem – kevesek közé tartozom, aki a Sorstalanságot kamaszkorában, egy jó középiskolai tanár által tartott színvonalas irodalom fakultáció keretei között olvasta, jóval korábban, mint ahogy Nobel-díjat kapott. (És igen meglepődtem, bár tulajdonképpen büszke is voltam arra, hogy amikor ezen elismeréssel jutalmazták, széles akkori ismeretségi körömben én voltam az egyetlen, aki olvasta ezt a regényt.)


Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin

 

A fakultáción olvastuk az Ivan Gyenyiszovics egy napja című Szolzsenyicin művet is. Ez utóbbi az 50-es évek egy szibériai fogolytáborának egyetlen, a főszereplő számára semmi jelentős eseményt fel nem vonultató, tehát teljesen átlagos napját írja le, mindenre kiterjedő részletességgel. A mű így végződik:

 

„Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap.

És még három nap ráadás - a szökőévek miatt...”

A fakultáción tanárunk kérdésére, miszerint minek is megírni ilyen részletességgel egy ilyen átlagos fogolytáborbeli napot, kisebb vita kerekedett, de abban mindenki egyetértett, hogy ez a regény jó, csak nem tudjuk pontosan, hogy mitől is, vagy miért is, vagy mit is ábrázol. Az általános vélemény szerint a diktatúra kegyetlenségét és módszereit, az emberi kiszolgáltatottságot és az egy napba sűrítve megálló időt hivatott ábrázolni, a munkatáborok világának dokumentálásán túl.

Én akkor azt találtam mondani, hogy szerintem az egész szöveget az utolsó mondatok teljesen és gyökeresen átértelmezik. Pontosabban elemelik. A fent idézett három sor a korábban fájó részletességgel leírt egyetlen napot kiterjesztik háromezer-hatszázötven + három napra, akárhány napra, minden napra. Az emberi élet minden egyes napjára vonatkoztatják. Ez a „felhőtlen, majdnem boldog nap” az emberi élet egy napja, bármely napja, minden napja, „így pereg le” az élet maga.

Ezzel az értelmezésemmel akkor egy csapásra meggyőztem középiskolás társaimat (és a tanáromat), és egyúttal elkönyveltem, hogy létezhetnek olyan alkotások, amelyek minden porcikájukban egy cél felé tartanak, egyetlen okból jön létre minden egyes alkotóelemük, hogy az író egyetlen mondatot végül leírhasson. Voltaképpen csak azt az egyet akarná írni, csak hát a felvezetés nélkül nem volna megfelelően értelmezhető.

 

A Sorstalanság az én olvasatomban mindig is olyan könyv volt, mint az Ivan Gyenyiszovics. azért írja le kínzó szemléletességgel és részletességgel Kertész azt az utat, amit kamasz főhőse egy illendőségből elutasított vacsorától a tartalmatlan és ehetetlen leves kontrolálatlan felfalásáig megtesz, hogy egy adott ponton, amikor főhőse betegségtől, éhezéstől és minden más körülménytől végletekig legyengült és egy kordén cipelik a táboron át ki tudja hova, akkor ezzel az élettől búcsúzó emberi ronccsal kimondathassa ezt a mondatot:

„S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”

Ez a mondat pont úgy viselkedik, mint Szolzsenyicin regényének a vége. „Ez a szép koncentrációs tábor” már nem Buchenwald többé, hanem maga a világ. És mindaz, ami Köves Gyurival történt eddig, onnantól, hogy az apját elbúcsúztatták a munkaszolgálatba vonulás előtti napon, de legfőképpen onnantól, hogy a buszról leszállítják, azaz eltérítik a sorsától, többé már nem egy átlagos budapesti kamasz átlagos életét kell élje, hanem attól eltérítve, mondhatni sorstalanul száll alá a pokol egyre mélyebb bugyraiba, az a zuhanás ezen a ponton megáll, ez a fiú nem elveszett többé, és messze nem is halott. Mivel „ez a szép koncentrációs tábor” az élet maga, ez nem a sorstalansága, hanem éppenhogy a sorsa. Legalábbis ezen a ponton azzá válik.

Ez maga az emberi sors. Mindannyiunké. Nem csupán némely kiválasztott zsidóé.


Kertész Imre

 

De Kertész Imre nem áll meg itt, mint Szolzsenyicin, innentől még 40 oldal hátra van a regényéből. A mű végén a hazatérő Gyuri egykori szomszédaival (miután saját lakásukban idegeneket talál) szürreális párbeszédet folytat, például efféle mondatokkal:

 

„– Mindenekelőtt is – így szólt – el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben: – Miért? (…) Csak hát nem egész értettem, mint kívánhatnak olyat, ami lehetetlen, s meg is jegyeztem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s hogy végre is nem parancsolhatok az emlékezetemnek. (…) – Különben is – tettem hozzá –, nem vettem észre, hogy borzalmak voltak –, s akkor, láttam, igen meglepődtek.”

Kertész tehát azt állítja, hogy nem lehet elfelejteni a Holocaust eseményeit, miért is kéne, hiszen akkor identitását vesztené a túlélő, másodszor is. Kertész írásában a szereplők először átlagos magyar emberekből a sárga csillag, a munkaszolgálatos behívó és egyéb rendeletek és események hatására zsidóvá válnak és zsidó identitást magukra venni kénytelenek, még ha korábban nem is bírtak azzal.

Hazatérvén Gyuri már attól zsidó, amit túlélt, mivel hogy a zsidóknak ez a sors adatott, és most az az első kívánság felé, hogy felejtse el azt, azaz váljon ismét azzá az átlagos budapesti kamasszá, aki a munka- és haláltáborok megjárása előtt volt. Vagyis, hogy Auschwitzot, mint egy kellemetlen intermezzot törölje ki az emlékezetéből és kvázi ne legyen többé zsidó (ha már nem halott).

A regény egyik rétegének olvasata szerint a válasz persze egyértelmű, ha a zsidók haláltáborokat megjárt zsidók maradnak, akkor a második világháborút otthon túlélő szomszédaik meg azok az emberek maradnak, akik „előre tudtak, ők is előre láttak mindent, ők is úgy búcsúztak apámtól, mintha már temettük volna, és később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba…”

Nos, ez egy egyértelmű technikai konfliktus: a túlélő pusztán a túlélése által örökre emlékeztetni fogja, ha nem is az elkövetőket, de legalábbis a tétlen szemtanúkat azokra a bizonyos „borzalmakra”, vagyis a puszta léte által bűnössé, de legalábbis bűnrészessé teszi őket.

Ám, mint mondtam a Sorstalanság nem Holocaust-regény, nem számonkérő vagy elszámoltató mű. Felmentést ad a „borzalmak” előidézése, vagy túlélése, vagy puszta tanúságának súlya alól, lévén hogy nem tekinti őket borzalomnak, bármilyen szürreálisan és értelmetlenül hangzik ez. Csak a sorsnak. Annak az emberi sorsnak, amit mindenki lépésről lépésre jár. Gyuri ezt próbálja az egykori szomszédoknak elmagyarázni, hogy ő is és ők is csak ugyanazt tették, mindig csak egyet léptek, mindig csak arrafelé és csak akkorát, amennyit lépni lehetett. Kertész így fejezi be regényét:

„Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.

Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.” 

Akárcsak Szolzsenyicin, aki megkockáztatja, hogy a fogolytáborban létezhet egy „majdnem boldog” nap, Kertész is végül a boldogság fogalmát kapcsolja a munkatáborokhoz. Pontosabban az élethez, amelynek metaforájaként a munkatábort használja.

Sem a kiállítás, sem a színdarab nem jut el idáig. Még egyszer mondom, a kiállított anyag legalábbis meghökkentő, sőt olykor meglepő, a színdarab meg egyenesen bámulatos. („Tantermi dráma” egyébként, vagyis iskolások számára készült elsősorban, oktatási célzattal és nem is annyira a regény, hanem magának a Holocaustnak a kapcsán.)

Viszont mindkettőnek fájóan vége szakad. A kiállításon szereplő alkotások tekinthetők dokumentumnak és a traumák azonnali, vagy kissé későbbi feldolgozási formáinak (vagy legalábbis arra tett kísérletnek). A színdarab pedig kifejezetten lezáratlanul, egy feszült ponton ér véget. Természetesen mindkettő nagyra becsülendő, hiszen beteljesítik azt az elvárást amit, ahogy fentebb láttuk, Kertész is alapvetőnek tart, hogy ne feledkezzünk meg a „borzalmakról”. Ugyanakkor a Holocaust után folytathatatlannak állítják be az életet.

Ezzel pedig felzaklatott állapotban és bizonytalanságban hagyják a nézőt. Persze lehet, éppen ez a cél. Talán, hogy innentől fejezze be maga. Egyrészről el tudom képzelni, mi ennek a „munkára kényszerítésnek” az értelme, másrészről meg azt gondolom, hogy valahol ez nagy hiba. Előfordulhat, hogy ezzel nem közelebb, hanem éppenhogy távolabb visszük a mai kor emberét a Soától, azt mintegy történelmen és társadalmon kívüli, izolált, borzalmas és semmihez sem kapcsolható eseményként, egyfajta kisiklásként elidegenítve.

Hogy tudjuk és legalábbis „nézői, befogadói szinten” átéljük, hogy mi történt, első lépésnek kiváló, és ebben a kiállítás és a színdarab is, mint mondtam, nagyszerűen teljesít. Ugyanakkor a műalkotásoktól elvárható lenne a megváltó katarzis. Valahogy el kellene jutni, ha nem is mindjárt a koncentrációs táborok boldogságához, de legalább Köves Gyuri felismeréséhez:

„…ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors.”

 

A kiállítás és a színdarab is felhasználja a Holocaustot, mint cselekményt, mint tárgyat és annak pontos és megrendítő dokumentumot, emléket állít. Valahol éppen ez a baj, hogy a Holocaust nem egy múzeumi darab, azt nem valakik csinálták valamikor valahol valakikkel, hanem a létezés lényege az, hogy az ember egy maga alkotta „szép koncentrációs táborban” él.

Ez maga az emberi történelem, maga az emberi sors… és annak nem külső szemlélői, de még csak nem is elszenvedői, hanem külső, belső alkotói, azaz mi magunk vagyunk.

 


[1] Ez utóbbi képeknek a puszta léte is felvet több igen érdekes kérdést, például, hogy miért rajzolgat valaki egy koncentrációs táborban, egyáltalán technikailag hogyan volt ez megvalósítható és ha már létrejöttek, hogyan maradtak fent ezek az alkotások? A tárlathoz kapcsolódó kisfilmek és dokumentumok a múzeum honlapján részben (sajnos kisebb részben) megválaszolják ezeket a kérdéseket, ehelyütt erre nem térek ki bővebben.  

 

Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain

Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emelet
Megtekinthető: 2024. április 17. – október 13.
A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia művészettörténész (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

Katona József színház (Sufni): Sorstalanság

Kertész Imre regénye alapján színpadra alkalmazta Bagossy
Júlia Rendezte: Bagossy Júlia
Szereplők: Gloviczki Bernát, Jakab Balázs
Bemutató: 2024.febr.23.

 

 

 

FEL