Kárpáti Ildikó
"Napok romjai"
– "Zsinagógát vegyenek!" – Gellér-Varga Zsuzsanna dokumentumfilmje –
2020.07.18.
"Nem erre a hitre vagyok keresztelve…)
Én ezt az épületet szeretem, én ezért tenni akarok."
/Béres Anikó/
1898 |
2006 |
A dokumentumfilm, mint olyan
Az egyetemes filmtörténet immár 110 éves történetének egyik legnagyobb kérdése, hogy van e két útja a filmművészetnek, vagyis létezik-e egyáltalán dokumentum- illetve játékfilm. Erre a vitára jelen dolgozat keretei között nem akarok hosszasan kitérni, csak emlékeztetni az olvasót (filmnézőt), hogy még a legobjektívebb film is, a film sajátosságaiból adódóan szükségképpen szubjektív, legalább egy kicsit.
Ez alatt azt kell
értenünk, hogy habár a film készítője vélhetően mindent megtesz az
objektivitás érdekében, a képek beállítása (adott esetben például mennyire
látszik a képeken romosnak egy épület vagy mennyire nem), a megszólaló
személyek szövegének megvágása, az interjúk számára megválasztott
helyszínek, azokon belül a szereplők elhelyezése, mind információt közölnek
a nézővel, még ha tudat alattit is, befolyásolják abban, hogy milyennek
lásson egy épületet, egy embert, kinek a véleményét fogadja el inkább.
Ennek a filmnek az alkotója, Gellér-Varga Zsuzsanna meglátásom szerint elég nagyfokú objektivitásra törekedett, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy melyik interjúalanyát kedveli inkább, kinek ad igazat, és kicsit filmes szemmel nézve azokat a „trükköket” sem, melyekkel akarva-akaratlanul befolyásolja a néző véleményét is.
A következőkben ezt természetesen részletezni, vagy ha úgy tetszik indokolni is fogom, előtte azonban meg kell jegyeznem, hogy mint az az eddigiekből is látszik, ez az írás nem a kőszegi zsinagóga körül kialakult helyzetről mond véleményt, hanem egy dokumentumfilmet elemez. A témához tehát nem a zsinagóga, vagy a kőszegi hitközség sorsa, hanem egy dokumentumfilm felől közelítek, így inkább a filmes befolyásolás lehetőségeit fogom érinteni, mint a kőszegi zsinagóga amúgy megoldhatatlannak látszó helyzetével kapcsolatban állást foglalni.
Még egy fontos szempont van, melyet elöljáróban meg kell jegyezni: ez a film számtalan filmszemlén indult, sikert is aratott, feltűnést is keltett, ami fontos célja minden dokumentumfilmnek, hiszen ez azt jelenti, hogy felkelti az érdeklődést az alkotó az adott téma, probléma iránt; ezért nem szabad elvonatkoztatnunk attól, hogy elemzésünk tárgya egy film és nem egy épület.
Dokumentumfilm-szemlék zsűrijét gyakran éri az a vád, hogy adott esetben miért mondjuk a hajléktalanokról készült filmnek adták a díjat és miért nem a szórakozóhelyekről kiutasított romákról szólónak, hiszen ez utóbbi (legalábbis a felszólaló szerint) fontosabb probléma. A dokumentumfilmes zsűri természetesen nincs arra felhatalmazva, hogy arról ítélkezzen, kinek a baja nagyobb, élete nehezebb, sorsa sanyarúbb. A filmes zsűri azt nézi, hogy melyik film van jobban megcsinálva, melyik hatásosabb, ritmusosabb, figyelemfelkeltőbb, objektívebb vagy szubjektívebb (ahogy a helyzet kívánja), szebb a fényképezése, megfelel-e a dokumentumfilmezés írott és íratlan szabályainak, vagyis mennyire „beszéli” az alkotó a filmnyelvet, milyen hatásfokkal használja a film kifejezőeszközeit.
Ebből a helyzetből nézem ezt a filmet én is most: vagyis nem azt ítélem meg, hogy a kőszegi zsinagóga önmagában mennyire fontos, vagy vele kapcsolatban kinek van inkább igaza, csak azt, hogy ennek a filmnek az alkotója, hogyan tárja az adott helyzetet és eseményeket elénk.
A film előzetese |
Téma és műfaj
Varga Zsuzsanna 2005-ben készítette „Szomszédok voltak” című dokumentumfilmjét, melyben a 120 elhurcolt kőszegi zsidó egykori nem zsidó szomszédai emlékeznek a II. világháború kőszegi eseményeire. Nehéz film, egyszerre a múlttal való szembenézésé és közben persze a tagadásé is, sokak szerint Kőszegen is mindenről a németek tehettek… Ennek a filmnek a forgatása közben találkoztak az alkotók a közösség nélkül maradt zsinagóga szomorú sorsával, tudták meg az épület árverésének hírét és kezdték el forgatni a zsinagógáról szóló filmjüket.
Egy jó dokumentumfilmes természetesen a konfliktushelyzetben ismeri fel az érdekes témát, nyilván olyan helyzet érdekli, melyben érdekellentétek, vagy véleményellentétek fogalmazódnak meg, esetleg ezek össze is csapnak. Ebből a szempontból a kőszegi zsinagóga témája nagyon alkalmasnak bizonyult a megfilmesítésre, és azt kell, hogy mondjam végül is nem a zsinagóga miatt. Sokkal inkább, mert itt egy olyan helyzet állt elő, mely több szempontból is általánosítható, analógiaként alkalmazható, éppúgy jellemzi a jelenlegi magyar jog lehetetlenségét, mint a közhivatalok tehetetlenségét, bizonyos csoportok esetlenségét, mint a tenni akarók a felsoroltak általi elnyomását. Vagyis egy ponton túl már nem is annyira fontos, hogy éppen a kőszegi, sőt egyáltalán hogy pont egy zsinagógáról van szó, az eset egyfajta metaforája számos más esetnek.
Ezzel pedig a téma megtalálásával és abban az analógia felismerésével az alkotó eleget tett az egyik legfontosabb követelménynek: filmje nem csak egy szűk, közvetlenül érintett csoportnak/ról szól (ilyen például egy szülinapi videó), hanem általában mond el valamit, sajnos, valami tipikusan magyarnak tűnő dolgot.
A technika, vagy
műfaj, melyben ez a film készült a videó-újságírás: ez tehát nem oknyomozó
riport, nem felelősöket akar mindenáron bíróság elé citálni, vagy komolyabb
összefüggéseket föltárni a rendező, hanem egyszerűen csak jelen van bizonyos
eseményeknél és megszólaltat minden oldalt, minden véleményt.
Dokumentumfilmes számára a legnagyobb dolog jelen lenni minden fontosabb
eseménynél: ez igen nagy, igényes és figyelmet igénylő munka.
Ha megfigyeljük például az esti híradót, láthatjuk, hogy a film többnyire utólagos szenzáció közvetítésére alkalmas, hiszen nem tudjuk előre, hol történik valami szerencsétlenség, mikor történik egy baleset, egy merénylet, egy katasztrófa, a stáb mindig utólag ér oda és mindig csak a végeredményt tudja rögzíteni. Most szintén nem mennék bele abba, hogy hogyan és miért van mégis az utóbbi évtizedben egyre több felvételünk katasztrófákról és terrorista eseményekről, csak megjegyzem ezzel kapcsolatban, hogy ezek továbbra sem „profi” felvételek.
A videó-újságíró persze nem látnok, csak figyel: Gellér-Varga Zsuzsa például 3 nappal korábban értesült a zsinagóga árveréséről és jelen tudott lenni a kamerával, ami a hitelesség szempontjából még akkor is alapvetően fontos, ha ott nem filmezhetett ezért csak az esemény hangját halljuk, és az árverő kalapácsot látjuk a felvételeken.
Ennek a felvételnek
a hiánya éppen annyira csorbítaná a film hitelességét, az alkotó
szavahihetőségét, mint ha például valamelyik érintett nem ad interjút az
alkotóknak, és nem hangzik el a saját szájából a saját véleménye.
A megtalált téma és annak feldolgozási módszere tehát tökéleten illeszkedik egymáshoz, amivel az alkotó nem is olyan könnyű dolgot teljesített.
A történet
Ahhoz, hogy jobban elemezhessük a filmet röviden le kell írnunk miről is szól:
A kőszegi zsinagóga egy építészetileg is értékes, érdekes, egykor igen szép és aránylag nagyméretű zsinagóga volt, előtte két melléképülettel, melyekkel funkcionálisan és építészetileg is egységet alkot. A II. világháború során a kőszegi zsidóságot elhurcolták, jelenleg a városban nincs működő hitközség (pontosabban a háború óta nem is volt). Azóta a zsinagóga volt állami tulajdonban, a melléképületei funkcionáltak önkormányzati lakásként, majd a rendszerváltás után privatizálták. Ennek során magát a zsinagógát és a két melléképületet külön helyrajzi számmal látták el, így elválasztották egymástól, vagyis külön is értékesíthetővé váltak. Az épületeket először egy vállalkozó vette meg, különféle állagmegőrzési kikötésekkel, de hamar továbbadta. A következő tulajdonos az ingatlan megszerzését csak befektetésnek szánta, ráadásul egyéb vállalkozásai tönkrementek. A zsinagógára, mint ingatlanra hitelt vett fel, melyet törleszteni nem tudott, ezért a bank megpróbálta elárvereztetni az ingatlant. A zsinagóga árverése sikertelen volt, jelenleg kb. 100 millió forintért lehetne megvenni, a becslések szerint 200-300 millióba kerülne a felújítása. A két melléképületet azonban 4 millió forintért megvette a Béres házaspár (a kikiáltási ár 8 millió volt), mint egyetlen licitálók. A házaspár jelenleg ennek a két épületnek a felújítását csinálgatja, ahogy pénzük engedi, azokból múzeumot, teázót, kicsi ajándékboltot szeretnének kialakítani. A Műemlékvédelmi Hivatal emberei feltárták az épületeket és minden felújítás az ő engedélyükkel zajlik.
A zsinagógának voltaképpen nincs jelenleg tulajdonosa, a szombathelyi zsidó hitközség és polgármesteri hivatal alapítványt hozott (a film elkészülte óta) létre az épület megvásárlására és felújítására, ám az jelenleg magánkézben van. Fájlalják valamint azt is, hogy a melléképületeket külön megvette a házaspár, mert szerintük ezzel a zsinagóga értékesíthetetlenné vált és elértéktelenedett. Tény azonban, hogy mivel az épület magánkézben van, Európa Uniós vagy más pályázatok elérhetetlenek a renoválásra.
A filmből nagyjából ez, az elég reménytelennek tűnő helyzet vázolódik.
A feldolgozás
A téma és a riportalanyok tehát alkalmasak a vitára, és egészen biztosan komoly vitát is kavar még nem zsidó közösségekben is ez a film. Ezért itt megint meg kell jegyeznem, hogy a továbbiakban nem arról lesz szó, hogy szerintünk kinek van a kérdésben igaza, hanem arról, hogy hogyan láttatja velünk a szereplőket az alkotó.
Az egyik legkényesebb kérdés, amit a film felvet (hogy korrekten fogalmazzak: az interjúalanyok vetik fel, és véleményük egymásra vágása kelti fel a néző érzelmeit), hogy – egyszerűen fogalmazva – zsidóknak vagy nem zsidóknak (pl. önkormányzatnak) kell-e egy ilyen épületet megvenni és megmenteni.
A filmben megszólaló zsidó hitközség (a szombathelyi) képviselője (Jelinek Endre György) szerint szégyen, hogy a zsidóknak kelljen ilyen épületeket megvenni, hiszen morbid az, hogy maguk az elhurcolt zsidók leszármazottai súlyos milliókért vásárolják vissza a zsinagógájukat. Valamint ez az épület olyan kulturális értéket képvisel, mely része a nemzeti kultúrának, nem csak a zsidóké, és hanyatlása a magyar szellemi élet és kultúra hanyatlását jelzi. Nem tetszését fejezi ki ilyen kulturális értékek üzleti befektetésként vagy üzleti céllal való használatának, és ezzel vádolja a zsinagóga és két melléképület jelenlegi tulajdonosát is.
A zsinagóga tulajdonosának képviselője őszintén el is mondja, hogy üzleti befektetésként vették meg az épületet, abban reménykedve, hogy drágábban el tudják adni. (Jelenleg a helyzetet egyébként az oldaná meg, ha az épület összedőlne, hiszen akkor a tulajdonos igen értékes telekhez jutna Kőszeg egyébként teljesen felújított és virágzó belvárosában, melynek értékesítésével valószínűleg fedezhetné hiteleit.) Álláspontja szerint eladná bárkinek az épületet, aki fizetne kb. annyit, amennyiért eredetileg megvették az épületet plusz annak a banki kamatát (vagyis jelenleg kb. 100 millió forintot).
A két melléképület tulajdonosai úgy tűnik valóban tenni szeretnének valamit. És ezen a ponton át kell térnünk valóban a film elemzésére. Mivel a néző számára a Béres házaspár valóban a pozitív főszereplő. Nincs is okunk kételkedni abban, hogy ténylegesen azok, csak felhívnánk a figyelmet az alkotói szubjektivitásra.
Természetszerűleg csak ők azok, akiket magánál az épületnél látunk, mindenhova mint otthonos gazda vezetnek be minket, vagyis a riportert a kamerával, ezzel azt sugallva, hogy ők vannak otthon. Béres Anikó saját lakásában megmutatja a zsidókat ábrázoló (egyébként vélhetően értéktelen) akvarelljeit, egyéb dolgokat, amiket a majdani múzeum számára gyűjtött, megmutatja, hogyan segítették a feltárást, elmondja, hogy ha a hitközség vagy az önkormányzat jelen lett volna az árverésen, akkor nem licitáltak volna, de azok nem voltak ott (maguk azt nyilatkozzák, hogy nem tudtak róla, ami vélhetően nem igaz).
Természetéből és kinézetéből adódóan is egy őszinte, kedves asszonynak tűnik, akiről valóban elhisszük (ellentétben a szombathelyi hitközség képviselőjével), hogy érdekli ennek az épületnek a sorsa, puszta merő szívjóságból. Később ugyan kiderül, hogy egyik nagyszülője zsidó származása miatt halt meg a világháborúban, tehát mégis van kötődése az épülethez, de érezzük, hogy vélhetően enélkül is őszintén mondja, hogy a szíve vérzik a zsinagóga sorsáért.
Minden filmnek, nem csak játék-, hanem dokumentumfilmnek is van egy dramaturgiai tetőpontja, úgy nagyjából a film kétharmadára szokták ezt az alkotók időzíteni (pontosabban az aranymetszési pontba), itt fogalmazódik meg a lényeg, és a leghevesebbek az érzelmek. Ennek a filmnek ezen a pontján Béres Anikó az életveszélyesen romos, és még így is csodaszép, különleges zsinagóga közepén áll és elsírja magát tehetetlenségében, hogy mindezt nincs ereje, hatalma, lehetősége megmenteni.
A nézőnek nincs választása, az asszony feddhetetlen erkölcsű Don Quijote-tá válik a szemében, neki szurkol és azt kívánja, az ő győzelmével érjen véget ez a film.
Mindeközben a szombathelyi hitközség képviselői és az alpolgármester rossz megvilágításban (ellenfényben: a fény a hátuk mögötti ablak felől jön, melytől az arcuk sötétben van), egy nagy és nehézkes asztal mögött feszengve ülnek (szemben az épületekben és saját lakásában sétálgató asszonnyal), a róluk készült felvétel legalább annyira kemény, visszataszító, mint amit egyébként olykor mondanak.
A hitközség szerint az asszony szégyellje magát, merthogy a melléképületek felvásárlásával elértéktelenítette a zsinagógát. Véleményüket a riportertől hallja az asszony, ki ettől megint elsírja magát, és visszaüzen szégyen ügyben; és így tovább.
Ismét hangsúlyozom,
ezúttal sem tisztünk ítéletet mondani, vagy igazat adni bárkinek is a
történetben, csak arról szólnak a fentiek, hogy a film alkotója az egyik
oldalon áll, és erőteljesen sugall egy véleményt a néző felé.
Személyes megjegyzésem, hogy valószínűleg nem véletlenül: sajnos egyet kell érteni az alkotóval, úgy tűnik ebben a történetben az egyetlen értelmes és tenni akaró ember valóban Béres Anikó. A szombathelyi alpolgármester, a Műemlékvédelmi Hivatal képviselője és sajnos a szombathelyi hitközség meglehetősen impotensen állnak a témához: gyakorlatilag semmilyen elképzelésük nincs mit lehetne tenni, ugyanakkor megvádolnak mindenkit, aki valamivel is megpróbálkozik. Legfőképpen azzal, hogy nem normális, aki magánemberként zsinagógát vesz, illetve ennek csak nyerészkedési oka lehet (erőteljesen hasonlítanak ezek bizonyos antiszemita vádakra), és hogy magánembernek az lenne a legjobb, ha összedőlne az épület. Be kell látnunk: nekik is. Az legalább véget vetne a tehetetlen fejvakargatásnak a széles asztal mögött.
Mindezt, pusztán az alapján, hogy csak ebből a filmből vannak információim a kőszegi zsinagóga helyzetéről, azért merem megkockáztatni, mert mindemellett a film meglepően objektívnek tűnik.
A tanulság, ha van olyan
Az objektivitás mellett azért is illik döntetnünk, mert ha alaposan megnézzük ezt a filmet, képileg valójában maga a zsinagóga a főszereplő. Olyannyira, hogy a film még antropomorfizálja is „őt” egy kicsit: magányosan, omladozó bejáratával gaztól borítva áll, megközelíthetetlenül, elérhetetlenül, magányosan és elhagyatva. És még így is méltósággal, 150 éves úrhoz méltóan, aki minden elképzelhetőt látott már, romjaiban is szépen, világítóan fehér kőtábláival, mint egy emlék, mint egy figyelmeztetés, mint a múlt egy darabja, mint valami élő.
Ezt is a képeken látom, ez is a fényképezésnek köszönhető, ez is az alkotó üzenete, melyet az egész film során a zsinagóga vissza-visszatérő képeiben rejt el. És éppen ettől válik a filmje önmagánál is sokkal többé, és a története nem egy egyedi, egyszeri (és ezért érdektelen) történetté, hanem tanulságok kimeríthetetlen tárházává.
Egyrészt mondhatnám mennyi műemlék (nem csak zsidó) sorsát példázza egy jogilag lehetetlen helyzet, másrészt, és ez sokkal jobban érdekel, mondhatom, amit az alkotó mond, hogy ezen épület sorsán keresztül 150 év magyar történelme értelmeződik. De még inkább mondom, hogy ennél is többről van szó: a romos zsinagóga egy felújított város közepén árulkodik a múltunkról, pontosabban ahogy az jelenné válik, vagyis hogy jelen ma is: a kőszegiek még mindig nem értik, miért nem újítják fel a zsinagógájukat ma a zsidók, a zsidók pedig most sem értik, hogy miért nem része ez az épület a magyar nemzeti kultúrának. Pont, mint 60 évvel ezelőtt, pont mint 150 évvel ezelőtt, amikor ezt az épületet emeltette az amúgy szintén itt eltemetett báró Srhen Fülöp.
A kőszegi zsinagóga romja úgy áll a szép Kőszeg szívében, ahogy a magyar zsidók története a magyar történelemben: éktelen, szégyenletes, feldolgozhatatlan, megérthetetlen, ugyanakkor megkerülhetetlen, kísérteties, fenségesen borzalmas dolog. Külön állnak, és nem tudnak mit kezdeni egymással.
Források
Dénes Balázs: Abszurd helyzet? Filmezd le! Zsinagógát vegyenek!: Film.hu: 2006. dec. 13.http://www.magyar.film.hu/object.c1fc4611-3bb7-4ab2-8dc5-71eff3536702.ivy;
Gaal Ilona: Kalapács alatt. Zsinagóga-üzlet.: Manager magazin. 2006./9. http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=596
Rose: Zsinagógát vegyenek! - Kis kőszegi abszurd. Alone.hu (Alpokalja-Online. Független Online Magazin): 2006.12.23. http://www.alon.hu/index.php/article/articleview/4598/1/5
Zsurló Film Kft. – Gellér-Varga Zsuzsanna dokumentumfilmjei. www.zsurlofilm.com
A film adatai:
Zsinagógát vegyenek!
Szereplők:
Benkő János,
Béres Anikó,
Béres Sándor,
Gamauf Lajosné,
Hauer Tamás,
Ivicsics Péter,
Jelinek Endre György,
Kiss Károly,
Krug Gusztáv,
Mátrai István,
Tokaj Margit;
Vágó: Hargittai László
Szerkesztő - riporter: Gaal Ilona, Kriza Bori
Producer - zeneszerző: Wizner Balázs
Rendező - operatőr: Gellér-Varga Zsuzsanna
2006. Metafórum Film, Zsurló Film Kft.
FEL