Kárpáti Ildikó
"Itt lakott…"
Gondolatok Dobray György: Kövek című filmjéről
2021.11.15.
Személy szerint én nagyon szeretem a botlatóköveket. Már a nevük is tetszik, botlatókő, remek szó. Ha olykor belebotlok egybe, mindig megnézegetem, elolvasom, ettől elszomorodom, aztán továbbmegyek. Az elszomorodás ellenére mégis szeretem ezeket a köveket. Eddig tulajdonképpen semmit nem tudtam róluk. Nem tudtam például, hogy minden botlatókő felirata így kezdődik: "Itt lakott". Ezután egy név jön, aztán pedig a név birtokosának szomorú végzetének summázása, például: "deportálták 1944-ben, megölték Auschwitzban", vagy "a nyilasok a Stefánia úton agyonlőtték 1944 decemberében" és ehhez hasonlók.
Dobray György Kövek című dokumentumfilmje nem a botlatókövek történetének részletes bemutatására vállalkozik, csak elkísérte néhány magyarországi helyszínre Gunter Demnig német szobrászművészt, a botlatókövek megálmodóját és elhelyezőjét. A film elején egy pár mondatban Demnig elmondja miért és hogyan vállalkozott erre a feladatra, és hogy kb. 74000 kő lerakásánál tart Európa szerte, de ennél többet nem beszél, csak teszi a dolgát, hozza a köveket és szépen beágyazza őket a betonba, kőbe, talajba, örök bizonyságul, hogy ott élt valaki, akit elhurcoltak, deportáltak, megöltek. A ceremónia általában nem jár túl nagy felhajtással, eljönnek a rokonok és a kövek letétele közben elmesélik, amit tudnak a köveken szereplő nevek tulajdonosairól. Sokszor meghatódnak, sokszor sírnak, sokszor megköszönik Gunternek, aki szótlanul távozik újabb kövek lerakása felé. Az összegyűltek elmennek, a kövek, és rajtuk a nevek és sorsok maradnak. Mintha sírkövek lennének.
Gunter Demnig |
Ez a hasonlóság hozza össze Dobray filmjében a botlatóköveket egy másik történetszállal. A kövek elhelyezésének epizódjait egy önkénteseknek szervezett evangélikus tábor Magyarországon töltött napjainak bemutatása váltja fel rendre. A német evangélikus egyház által létrehozott ASF (Aktion Sühnezeichen Friedensdienste – szó szerinti fordításban: Bűnjel Békeszolgálat Akció) nevű szervezet a MAZSIKÉ-vel együttműködésben tábort hirdetett, melynek célja az volt, hogy a jelentkező önkéntesek megtisztítsák és újrafessék a Kozma utcai zsidó temető, a Holocaust áldozatainak állított, igen rossz állapotban lévő sírköveit. Ezen munka közben a világ minden tájáról a feladatra jelentkező fiatalok (és nem fiatalok, lévén hogy 70 év feletti résztvevő is akadt) betekintést kaptak a magyar zsidóság történetébe és kultúrájába is zsinagógákban és a Holocaust emlékközpontban tett látogatásuk során, de még Holocaust túlélőkkel is találkozhattak és beszélhettek. A tábor végére az önkéntes csapatnak csak a számtalan sírkő töredékét sikerült megtisztítania és újrafestenie, de természetesen ez is fontos eredmény.
Gunter Demnig és az ASF önkénteseinek munkája tehát abban áll, hogy (újra) láthatóvá tegyék a nemzetiszocialista hatalom áldozatainak nevét. Az áldozatok neveinek fenntartása és megőrzése jelentőségéről a zsidó hagyományban korábban már írtam részletesebben a Perzsa nyelvleckék című filmről szóló írásomban, ezért ennek a filmnek az esetében – bár itt is a fő mondanivaló a név fenntartásának fontossága lenne – nem térek ki bővebben.
Ennek a filmnek az esetében jobban megragadott néhány olyan vonatkozás, ami film kevésbé nyilvánvaló mondanivalója. Demnig azt említi a botlatókövek ötletének felmerülése fő okának, hogy emléktáblák házfalon való elhelyezését reménytelen vállalkozásnak tartották az ismerősei, lévén hogy ahhoz a házak lakói, tulajdonosai biztosan nem járultak volna hozzá. (A járda viszont önkormányzati tulajdon, tehát ha ők engedélyezik a kövek elhelyezését, abba a helyi lakosoknak nincs beleszólása.)
A másik érdekes tény, ami nem hangzik el, csak kikövetkeztethető a filmből, hogy az ASF önkéntesei között egyetlen magyar sem akadt. (Egy Dobrayval készült interjúból kiderül, hogy a MAZSIKE itthon is meghirdette a tábort, de arra nem jelentkezett nálunk senki.) Illetve a tábor résztvevői között csak egy (amerikai) lány van, aki rendelkezik zsidó felmenőkkel, a többieknek a családja ebben a formában nem érintett a Holocaustban.
Ez arra enged következtetni, hogy a Holocaust emlékével egyébként nem csak a magyar, hanem talán az egész európai társadalom még mindig nem tud és nem is akar együtt élni. A téma az érintettek esetében még mindig tabu, a társadalom többi részének pedig még mindig kényelmetlen és kellemetlen ezzel a történelmi ténnyel naponta szembesülni. Nem akarnak emléktáblákat látni, nem akarnak megemlékezni, vagy egyáltalán emlékezni. Talán szégyen, talán bűntudat, talán egyszerűen a közöny okán, de úgy látszik, szeretnék elfelejteni az egészet.
Természetesen egy nevet elfelejteni nem nehéz, sőt, talán nem is nagy ügy. Amit nehéz elfelejteni az a történet. A Holocaust áldozatainak neveihez élettörténetek, sorsok tartoznak, amelyek lehetnek átlagosak, nem különösebben jelentősek vagy fontosak, viszont mindegyiküké ugyanúgy ér véget. Sokukról többnyire csak ennyi tudható.
Dobray azt meséli, hogy szinte semmit sem tud az apjáról, akit munkaszolgálatra vittek, amikor ő másfél éves volt. Többet nem hallottak felőle, csak hogy meggyilkolták, a család sosem beszélt róla. Amikor a filmjét forgatta, meglepődött, hogy mennyi magyar család van hasonlóan ezzel.
Egy asszony elmeséli, hogy az egyetlen dolog, amit anyai nagyanyjáról tud, hogy amikor kitették a család által működtetett pékségben a túrós derklit, amit készített, azt a helyiek fél órán belül elkapkodták, mert az a sütemény annyira finom volt. Ennyit tudunk Pollák Józsefné, született Österreicher Regináról, meg hogy 1879-ben született és hogy 1944-ben gázkamrában halt meg Auschwitzban. Pollák Józsefnéről tehát öt tényt lehet tudni mindösszesen, hogy mikor született, hogy igen jól tudott elkészíteni egy bizonyos süteményt, hogy mikor és hol halt meg, és a nevét. A botlatókő ebből az ötből négy információt tartalmaz. A személyes, mögöttes élettörténetet, azt nem. Azt vagy ismerik és megőrzik a rokonok (történetesen azt, hogy mégis ki volt az illető, mit csinált, mit szeretett és mit nem és hogyan élt, amíg békében élhetett), vagy nem. Talán ez nem is tartozik a széles nyilvánosságra.
A széles nyilvánosságra az tartozik, hogy "megölték Auschwitzban". A végzetének a története tartozik a széles nyilvánosságra, mert az mindenkinek a közös múltja, nem csak az ő családjáé. Nem állítunk botlatókövet egy olyan hölgynek, aki finom süteményeket sütött és meghalt rákban 65 évesen. Ez szomorú történet ugyan, de nem közérdekű. A botlatókövek nem csupán csak azért fontosak, hogy fenntartsák a nevet, hanem hogy fenntartsák a történetet az adott társadalomban. Ilyen szempontból nem valaki személyes történetét, hanem a Holocaust történetét.
Ezért a botlatókövek nem sírkövek.
A rendező vélhetően a nevek megőrzési szándékának hasonlósága miatt hozta össze a botlatókövek történetét a sírkövekével. Az én olvasatomban azonban a két történet párhuzamos elmeséléséből egy új tanulság született. A sírkövek megtisztítását és újrafestését lelkesen végzik az önkéntesek, de saját bevallásuk szerint is csak akkor kap értelmet, mélységet és fontosságot a dolog, amikor megismerkednek Holocaust túlélőkkel, illetve a Holocaust magyar áldozatainak történetével és bár azt gondolják, hogy így kaptak egy történetet a nevek mögé, ezért vált személyesebbé és fontosabbá ez a munka számukra, valójában továbbra sem tudnak az illetők életéről semmit, viszont sokat tudnak a halálukról.
A sírkövek megőrzésének nem az adja a jelentőségét, hogy ne merüljön feledésbe Pollák Józsefné neve, élt 1879-1944, hanem hogy a haláluk ténye látható legyen. A sírkövek azonban a sírkertben vannak, és ott emléket állítanak egy konkrét embernek, aki élt és meghalt. Sírköve annak a rákban elhunyt 65 éves asszonynak is van, aki finom süteményeket sütött. A sírkő természetesen lehet fontos dolog, de egy személyről szól egy, a társadalomtól szeparált helyen.
A botlatókövek viszont nem sírkövek. Azok emlékkövek, vagy inkább úgy mondanám, emlékeztető kövek, amik ugyan egy-egy konkrét személyről szólnak, mégsem őrá, hanem a történelmünkre emlékeztetnek, és nem elrejtve valahol egy külső városrészen, hanem a leghétköznapibb, minden nap utunkba eső helyeken, a járdán, hogy minden nap lássuk, mi is az a múlt, amelyen járunk… és ez talán befolyásolja azt is, hogy milyen jövő felé megyünk.
Gunter Demnig valójában nem sok, hanem egyetlen Holocaust emlékművet épít: a jelenleg 74000, Európa szerte elhelyezett, önmagában kicsi botlatókő összességében kiterjedt hálózatban alkot gigantikus emlékművet a Holocaust áldozatainak. Nem egy olyan helyen, ahová külön el kell menni megtekinteni, hanem közöttünk, jártunkban-keltünkben, a mindennapjainkban.
Dobray György |
Dobray filmjének végén egy hosszú montázst láthatunk a Kozma utcai zsidó temető Holocaust áldozatainak emelt, az ASF önkéntesei által részben rendbe hozott sírköveiről. A kamera a kövek között pásztáz, de érdekes módon a képsor a megtisztított, most már jól olvasható, kifestett kövekkel kezdődik és a még mindig mohával benőtt, olvashatatlan, málladozó kövekkel ér véget. Mintha az elvégzett munka értelmetlen lett volna, mintha nem lenne jelentősége, mintha reménytelen és kilátástalan lenne az összes követ helyreállítani és így a neveket (és azzal együtt a történetet, legalább a haláluk történetét) fenntartani, megőrizni.
A film ezen hosszú montázs után egyetlen képpel ér véget: rózsaszín ruhás kislány gyerekujjacskáival törölget egy frissen elhelyezett botlatókövet. Ez a kő fényes, jól olvasható és bárki bármikor könnyen belebotlik. Míg a sírkövek éppolyan halottak, mint a személyek, akikről megemlékeznek, ez a botlatókő él.
Maga az élő emlékezet.
A teljes film itt megtekinthető:
https://www.youtube.com/watch?v=oViTnIyBnbk
A film adatai:
Kövek
magyar dokumentumfilm, 83 perc, 2020
Forgatókönyvíró: Dobray György
Zeneszerző: Kotsis Gergely
Operatőr: Kotsis Gergely
Rendezte: Dobray György
Zeneszám: Szól a kakas már
Előadó: Palya Bea
Szereplő: Gunter Demnig
A magyarországi bemutató: 2021. július 8
FEL