Kárpáti Ildikó

Egy lekvár élete a halál után

Gondolatok Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak című filmjéről

2024.07.16.

 

A lekvárban az a legjobb, hogy parve. Na jó, nyilván sok minden jó egy ízletes házi baracklekvárban, különösen, ha Anyuka készítette, és váratlanul bekövetkezett halála miatt ez az utolsó üveg, ami maradt. Ez utóbbi tényállás önmagában is szinte szentséggé emelné ezt a házi csemegét, de a Lefkovics család esetében attól válik egyenesen a megváltás eszközévé, hogy a lekvár parve.

Parve, azaz se nem húsos, se nem tejes étel. "Parve" azt jelenti, "páros", azaz párosítható húsossal és tejessel is, ezért nem feltétlenül kell annyira szigorúan venni a készítési körülményeit sem. Így aztán nyugodt szívvel megengedhető, hogy az egyáltalán nem kóser háztartásban az Anyuka után maradt utolsó üveg baracklekvárt, szintén parve kenyérre kenve a néhai nagyszülő ortodox zsidóvá lett fia és szigorú vallási előírásoknak megfelelően nevelt unokája a siva ideje alatt jóízűen elfogyassza.

Nagy egyetértésben a nagypapával. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amiben a megözvegyült, és kósernek legkevésbé sem nevezhető bokszedző és a 8 éve vele szóba sem álló fia egyetértenek, hogy a Mama lekvárja bizony jó… és bizony a legutolsó.

Merthát mégis csak a gyászról szól ez a film, amint azt címében is jelzi, arról, hogy Lefkovicsék gyászolnak. Mármint ezúttal ténylegesen gyászolnak, bár nem ez az első eset a család történetében, hogy gyászolni kényszerülnek.

A Lefkovicsék gyászolnak című film történetének megfejtése igen egyszerű és azt kell mondjam, nem is ad valami nagy revelációt. A hivatalosan az anyja halála miatt, kisfiával hazatérő izraeli ortodox zsidóvá vált középkorú férfi mialatt sivát ül egykori otthonában, egy hétre egy házba kényszerül apjával, akivel évek óta nem beszélt, lévén nagyjából miatta menekült egy másik életbe. Ez alatt az egy hét összezártság alatt kénytelenek mindketten szembesülni azzal, hogy a család felbomlása, minden viszály, bánat és harag valójában az idősebb testvér, Marci halálához vezethető vissza. Feloldozást csak az adhat, ha ténylegesen elgyászolják őt (a több mint egy évtizede halott testvért tehát, és nem Anyukát). A siva egy hetének végére a gyász beteljesül és a család megmaradt három generációja, apa-fia-unokája úgy tűnik ismét egymásra talál.

Mindenki másképp gyászol, az biztos. A zsidók például sivával. "Örülj neki," – mondja az apa egyik barátja, miután megtanulmányozta mi is az a siva – "amikor anyám meghalt, mi csak ittunk". – Hát igen, a gojok így (is) szokták. Lefkovics Iván meg sivát ül. Lefkovics Tamás pedig könyvespolcot rak össze.

Így is lehet gyászolni, ha néhai neje akarta azt a polcot (ki is akarhatta volna más, ki más is vehetne észre egy színdarabban egy díszletként szolgáló, de amúgy létező könyvespolcot, és jöhet el a színházból azzal a tanulsággal, hogy bár a darab rossz volt, a könyvespolc jó lenne a nappaliba, a mostani – amúgy persze teljesen jó állapotú és megfelelő – bútorzat helyett). A megözvegyült bokszedző számára a polc beszerzése, összerakása, a régi lecserélése felesége utolsó kívánságának teljesítésévé válik, "anyád akarta ezt a polcot" – mondja magyarázatként fiának felháborodására, hogy a gyász ideje alatt egy polc összerakásával bajlódik. De Tamás így gyászol, ezzel a bútordarabbal.

Ariel, az unokája pedig a dibbukkal. Mármint a kisfiúnak rögeszméjévé válik, hogy ártó szellem, dibbuk fészkelte be magát a házba és előle a félig összerakott szekrényben, vagyis a Mama védelme alatt talál menedéket. Ebből is látszik, hogy a dibbuk bizony nem a Mama. Hogy kicsalják a szekrény mélyéről a gyereket, Tamás és Iván végül belemennek a játékba és kibokszolják a házból a szellemet. Valójában Marci szellemét tehát és ezzel beteljesül a siva. A család életét megrontó szellem elűzetett, a polc elkészült, a lekvár elfogyott. Ariel megszólalt végre magyarul, a nagypapa esetleg hajlandó Izraelbe utazni fiával, fia pedig szívesen látná őt.

Dybbuk, by Ephraim Moshe Lilien (1874–1925)

Kész vége, tulajdonképpen nem egy nagy történet, mindenki mehet a dolgára.

 

Szerintem sajnos a Lefkovicsék gyászolnak nem egy túl jól, pontosabban nem elég jól sikerült film. Vígjátéknak nem elég vicces, mondhatni lapos, drámának nem elég drámai, a karakterek nem igazán kidolgozottak, legalábbis ahhoz biztos nem, hogy (akár zsidó, akár nem zsidó) néző a meghatódásig azonosulni tudjon velük. Kicsit zsidó, kicsit vicces, kicsit drámai, vagyis egy tipikus "majdnem" film, azaz jó is lehetett volna, igazán jó, de sajnos nem ugrotta meg azt a szintet. Vagyis pont olyan, mint Pelikán József szerint a magyar narancs: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.

Mármint úgy általában a miénk, mert ha azt az alapesetet vesszük, hogy egy szülő a gyerekeitől várja saját beteljesületlen vágyainak beteljesítését, vagyis azt, hogy az ő sorsát és nem a sajátjukat éljék meg; vagy azt az alapszituációt vesszük, hogy egy embert nagy veszteség ér, helyrehozhatatlan (lehet ez egy családtag elvesztése, nem feltétlenül annak halála, hanem például 56-os disszidálás – mint pl. a Megáll az idő c. filmben –, vagy vállalhatatlan múltbeli tettek – mint pl. a Szerencsés Dániel c. filmben – miatt, vagy egy államosítás során elvesztett családi ingatlan, vagyontárgy, üzem, gyár, szabadalom, stb.), akkor rögtön láthatjuk, hogy bárki, mindenki, akárki, aki mostanság Magyarországon él, felfedezhet hasonlóságot a maga családja és Lefkovicsék között.

Ennek tulajdonképpen nincs sok köze ahhoz, hogy Lefkovicsék zsidók, lehetnének csak simán átlag magyarok, sőt átlag kelet-európaiak. Ha azt nézzük, hogy Lefkovicsék családjának szétesésének oka, hogy az apja által bokszolónak nevelt idősebb fiú halála után az apa a kisebb fiával próbálta helyettesíteni őt, annak ellenére is, hogy másik gyerekét nem tartotta olyan ígéretes lehetőségnek és ezzel elüldözte őt, akkor máris látjuk, hogy ez egyáltalán nem egy zsidó-specifikus eset.

Ez olyan társadalomban élő emberek tipikus viselkedése, akik ahhoz szocializálódtak, hogy az életben (jó esetben) egy dobás, egyetlen lehetőség van. Szegénységben és korlátozások, korlátozott lehetőségek között élő emberek sajátja ez a hozzáállás, mint amilyen az élet a létező kapitalizmusban volt.

Régi példa erre a görög tengerpartra telepített idegenvezetőé, aki utálta, ha magyar csoport érkezett a turnusban, mert azok – szemben mondjuk a németekkel, svédekkel vagy franciákkal – fellázadtak, üvöltöztek, kikészültek és fenyegetődztek, ha egy hetes pihenésük programjában bármilyen kicsi fennakadás akadt. Balhéztak, ha egy napos kirándulásuk alkalmával műszaki hiba miatt buszt kellett cserélni és ezért fél órát csúszott a program, ha túl hamar elfogyott a kenyér a svédasztalos reggelinél vagy ha egy órán át nem működött a wifi. Mert ők egész évben erre az egy hétre gyúrtak, mert nekik minden pénzük ebben a nyaralásban volt, mert ezért dolgoztak szombati munkanapokon, ezért hát mindennek, de mindennek tökéletesnek kellett lenni minden pillanatban.

Nyaralásuk persze éppen ettől vált pokollá, miközben a mégoly könnyed franciák, svédek, sőt még a szigorú németek is, csak megvonták vállukat egy-egy ilyen probléma kapcsán, mert ők nyaralni jöttek, kikapcsolódni és ha ma zárva a múzeum, akkor majd megnézik máskor és egyébként is az ő pihenésüket igazán nem rondíthatja el semmi.

Kelet-európaiaknak nem adatott meg ez a lazaság, az élet semmilyen területén, a gyereknek ügyvédnek, orvosnak, bokszolónak, mindegy minek, de sikeresnek kell lenni. Csak egy lehetőség van, apának nem jött össze, akkor neked minden áron teljesíteni kell. (Lefkovics Tamás elhunyt feleségének életével kapcsolatban, a temetésre készülő rabbival egyetlen információt tart szükségesnek feltétlenül megosztani, hogy néhai Lefkovicsné Weisz Zsuzsanna tornász "országos harmadik volt gerendán ’76-ban és az Európa-bajnoki keretből hajszállal maradt le"… vagyis a sikertelenségről beszél, nem az eredményekről.)

Mondom, nem zsidó dolog ez, hanem nyomorult dolog. Sanyargatott, szabadságukban, szabad választásukban és lehetőségeikben korlátozott emberek sajátja.

Az érdekes az, hogy még a kb. rendszerváltás idején született Iván is ebben a valóságban él. Magyarázatként arra, hogy miért is ment Izraelbe normális esetben olyanokat várnánk, hogy megtetszett neki és ezt választotta, vagy nagy hatással volt rá valami, vagy bármi, csak azt nem, amit mond: "volt ott egy jó lehetőség".

Hát igen, ha adódik egy lehetőség – bármire, tök mindegy mire – azzal élni kötelesség. Érzésem szerint Iván kb. pont annyira nem akar ortodox izraeli zsidó lenni, mint amennyire bokszoló, vagy legalábbis a filmből nekem nem jött le túl hitelesnek a választása. Ez a döntés is csak az apja függvényében döntés, csak az apjának válasz, ahogy az is, hogy a sivára nem egyedül érkezik, hanem a 8 éves fiával. Igen, a kritikusnak úgy kellene ezt mondania szépen, hogy a forgatókönyvíró muszáj így kanyarítsa a történetet, hiszen az unoka a kapocs apa és fia között, ő a közvetítő, ő fedezheti fel köztük a dibbukot és miatta sikerülhet mindent megoldani.

Valójában Iván azzal, hogy elhozza a gyerekét, olyan mintha azt mondaná az apjának: "látod, megcsináltam neked újra a Marcit"… aztán meg felháborodik, amikor az edzés hevében az lemarcizza a gyereket.

 

Nem tudom persze volt-e ilyen szándéka a film írójának, de nekem kb. a klasszikus "Toldi-tanulság" jön le ebből: "Szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt s te is az maradtál." Vagyis, hogy Lefkovics Iván izraeli ortodox zsidóként is egy sikertelenségre ítélt, középszerű magyar bokszoló sorsában ragadt.

Mondjuk még mindig jobb ez, mint a sorstalanság, ahogy Kertész Imre nevezte azt az életet, amit élni kényszerült, miután a nácik megfosztották saját, eredeti sorsától. És erről eszembe jut, hogy tudom ám, hogy mi volt a film írójának a szándéka: nem a Holocaust által meghatározott zsidó identitást ábrázolni magyar filmben.

Na ez nem sikerült.

 

Az a sejtésem, hogy nem is sikerülhet, mert ilyen egyszerűen (már) nem létezik. A képlet itt Kelet-Európában igen egyszerű: a Holocaust-túlélő zsidók visszatérve új életet kezdve nem akartak többet zsidóságukról hallani, mivel az az áldozatok tekintetében bűntudattal (a túlélő bűntudatával), a nem zsidó társadalommal szemben meg szégyennel és áldozattudattal töltötte el őket. Nem akartak többet zsidók lenni, és a vallás teljes elhagyásának a szocialista berendezkedés csak kedvezett. Gyerekeiket, a filmbeli Tamás generációját vallás nélkül nevelték, és ha egyáltalán felmerült bennük, vagy gyerekeikben, hogy az ő családjuk zsidó, csak azért voltak azok, mert felmenőik egy részét a nácik gázkamrákban égették el.

Lefkovics Tamás csak azt tudja felhozni, hogy ő miért zsidó, hogy vélhetően valamely rokonának egy koncentrációs-táborban szerzett szám volt a kezére tetoválva. Nem így a következő generáció. A Holocaust-túlélők unokái, de legfőképpen dédunokáik jellemzően ismét a vallás felé fordulnak, mert ők már szükségképpen nem áldozatnak, hanem túlélőnek tekintik a felmenőiket. Nyilván szuperhősöknek kellett lenniük a dédszülőknek, ha azok túlélték a Holocaustot. És hát nyilván túlélték, ha egyszer, mi, dédunokák itt vagyunk és élünk. A szuperhős szuperképessége éppen a zsidósága, zsidónak lenni azt jelenti, elpusztíthatatlannak lenni, remek identitásképző dolog tehát.

A legfiatalabb generáció a zsidóságát ezen az alapon értéknek tekinti és örömmel vállalja. Ugyanakkor ezt a zsidóságot éppen a fenti folyamat okán, még mindig a Holocaust határozza meg.

Ez a film egyáltalán nem köti a Holocausthoz Iván döntését arról, hogy Izraelbe megy és ortodoxnak áll, maga a film állítja, hogy ez nem szabad önálló döntése, csak menekülése az apjától, más motivációt feltételezni talán tudnánk, de a film egyáltalán nem feltételez mást.

Cserébe nem is akarja az apját zsidónak megtéríteni, csak annyit akar, hogy fogadja őt így el. Önmagában ez az "így" is lehetne bármi más, lehetne Iván Krisna tudatú hívő, vagy egyszerűen bokszoló helyett fogorvos, itt Magyarországon, nem kellene ezért Izraelbe mennie.

 

De ezen a ponton lehet mondani, hogy a film ügyesen használja fel a zsidó motívumokat az apa-fiú kapcsolat problémáinak kifejtéséhez és megoldásához. Végül is a siva maga az, ami összezárja ezt a két embert, akik bármely más esetben valószínűleg csak a temetésen egy szempillantás erejéig találkoznának. A siva előírásai azok, amik miatt egyáltalán összezártságukban figyelniük kell egymásra (pl. hogy szabad-e fürdeni, új dolgot venni, fotelban ülni és tévézni, le kell-e takarni a tükröt, meg kell-e szaggatni a ruhát, és mindezek pontosan mit is jelentenek), és végső soron a kisfiú által felfedezett dibbuk az, ami közös cselekvésre, együttműködésre kényszeríti az apát és a fiát.

Itt kell megemlékeznünk a film szerintem legtartalmasabb és egyben legszebb motívumáról: a (vélhetően roma származású) Ferikéről. A Tamás által éppen fontos versenyre edzett fiú karaktere a tökéletes varázstükör: ilyennek szeretné látni Tamás a fiát: tehetséges, kitartó, szorgalmas bokszoló-palánta, aki persze végül még edzője jelenléte nélkül is nyer. És ilyennek szeretné látni Iván az apját: aki amikor meglátja a megszaggatott ruhát, és megérti az miért van, rögtön azt kérdezi, hogy neki is meg kellene-e szaggatnia, és akinek a nagymamája hálája jeléül olyan süteményt süt, amit ortodox zsidó is megehet, vagyis nemcsak észreveszi, hanem lényegében megérti – na nem értelemmel, hanem érzelemmel – hogy Ivánnak milyen a világa, abban mi a fontos és hogyan rendeződnek el benne az értékek – és nem csak hogy elfogadja, hanem tisztelettel viszonyul hozzá, hajlandó a saját cselekvésén változtatni a másik iránti tiszteletből – a tolerancia és az empátia színtiszta és tökéletes megnyilvánulása. Bárcsak a világ Ferikékből állna.

Ferike szemében Lefkovics Tamás pusztán egy edző, Lefkovics Iván pedig pusztán egy gyászoló fiú. Mindkettő rigolyáit, félelmeit, hitrendszerét és érzelmeit érzékeli, de nem akar rajtuk változtatni, csak elfogadja és alkalmazkodik.

Ferike nézőpontja azért érdekes, mert az ő szemében mindkét fenti dolog, Tamás esetében az edzőség és Iván esetében a zsidóság, érték. Éppen ez az, amit mindkét Lefkovics szeretne: hogy értékesnek lássa őt a másik. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a film végére Lefkovicséknak sikerül elérni ezt a szintet. Viszont érdekes az, hogy a magyar játékfilmek vonatkozó részében éppen ez a tartalom mindig megvolt.

"Vonatkozó rész" alatt leginkább Sándor Pál és Gárdos Péter azon filmjeit értem, amelyekben akadnak olyan szereplők, akik "csak úgy mellékesen" zsidók. Ezen filmeknek nem témája a Holocaust, de a zsidó vallás sem, bennük nem kiemelten fontos dramaturgiai elem, hogy az adott szereplő zsidó, de mégis kiderül egy-egy ponton, hogy az.

Vegyük például a Szerencsés Dánielt (r.: Sándor Pál, 1983). Ez egy 56-os film, két fiú, Szerencsés Dániel (Rudolf Péter) és Angeli György (Zsótér Sándor) disszidálási próbálkozásáról szól. Szerencsés zsidó. Ezt egyetlen dologból tudjuk meg: anyja és beteg nagyapja (Major Tamás) beleegyezésével és támogatásával szökik, azok nekiadják a nagypapa betegágyában a matracba rejtett ékszereket. Amikor azt kiszedik és azzal útjára bocsátják a fiút a beteg nagyapa pizsamájára terítve egy taleszt elmond egy imát az unkájáért.

 

 

A skorpió megeszi az ikreket reggelire(Gárdos Péter, 1992) sokkal vidámabb témájú film, pontosabban csak a néző számára az, hiszen a főszereplő szempontjából valahol tragédia: a zsidó fiút (Rudolf Péter) elcsábítja a szőke siksze (Eszenyi Enikő) és tönkre teszi az életét. Bár a fiúról csak annyiban derül ki, hogy zsidó, hogy bölcs öreganyja (Törőcsik Mari) időről időre mesügének nevezi.

 

 

 

 

 

 

Zsidó a Houdinire hajazó Lipi bácsi is (Feleki Kamill) az Uramisten című filmben (Gárdos Péter, 1984), de csak onnan tudjuk ezt meg, hogy Sajek (Eperjes Károly), az ifjú artista egy igazi széder este megrendezésével (is) megpróbálja halhatatlan trükkjét kicsikarni belőle (egyébként sikertelenül).

 

 

 

 

Sorolni még biztosan lehetne a magyar játékfilmek zsidó karaktereinek árulkodó jeleneteit, de inkább álljunk meg itt, hogy megfigyeljünk egy dolgot: ezek a zsidó szereplők mind öregek. És egyúttal valami nagy tudás, valami nagy érték sejtetett birtoklói. A nagypapánál az ima ereje (no meg az aranyékszerek), Maskónál az életbölcselet (és annak tudása, hogy bizonyos szempontból minden lényegtelen), Lipi bácsinál a túlélés csodavarázslata. És ez az érték mintha valami módon mégis csak kapcsolódna zsidóságukhoz.

Nyilvánvaló, hogy öregek. Mint fentebb láttuk, ő utánuk egy zsidóságáról nem tudó generáció jön (vagy kettő). Utána pedig a Lefkovicsék. És lám csak, a zsidóság a fiatal generációnál bukkan fel ezúttal és úgy tűnik ezáltal az életbölcselet is. A skorpióban a nagymama tanítja az unokáját arra, hogy mi az a mesüge, a Lefkovicsban az unoka tanítja a nagypapát arra, hogy mi az a dibbuk.

Mondhatnánk, hogy a kör szépen bezárult, csak nem lenne igaz. Ariel ugyanis nem egy zsidó bölcsességet hordozó magyar gyerek, hanem egy Izraelben született ortodox zsidó fiú. A zsidó hagyomány által meghatározott magyar zsidó identitás a Lefkovicsék gyászolnak szerint sem létezik, vagy legalábbis ebben a forgatókönyvben nem.

Talán ez a szomorú ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy nem sikerül tartalmas egésszé, valami önmaga egyszerű történetén túlmutató, általános érvényű (tan)mesévé összeállnia. Mindamellett, hogy apró, finom motívumai rendkívül szépen hangoltak. Lenyűgöző, hogy a gyászt, egy anya, egy feleség, egy élet, egy család elvesztését, és annak minden elmúlt szépségét, csodálatos tartalmát és mindezek megsemmisülése feletti fájdalmat ki tud fejezni egyetlen üveg baracklekvárral. Az üveg kiürül, ez az üresség, ez a hiány a gyász maga. Ugyanakkor az igazi jiddise mame ezt is megoldotta: etette a családját a saját süvéje alatt.

Mert a lekvár parve, azaz zsidóval és nem zsidóval is párosítható.