FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

Helena választása

Gondolatok Maya Sarfaty: Lehetetlen szerelem című filmjéről

2022.02.13.

 

Helena Citron, a Lehetetlen szerelem (Ahava Zot Lo Hayta) című dokumentumfilm főszereplője története elmesélése egy pontján többször is említi, hogy ekkor nagy dilemma elé került. Nagy dilemmája abban állt, hogy Izraelben élő Holocaust-túlélőként tanúskodjon-e egy egykori SS-tiszt perében a védelem oldalán, lévén hogy a férfi őt (és nővérét) megmentette. Franz Wunsch persze nem csak úgy, önzetlenül cselekedte ezt, hanem őszinte, igaz szerelemtől hajtva. Az SS-tiszt komolyan (és lehet mondani, életre szólóan) beleszeretett a zsidó fogolyba. Aki pedig – minden jel szerint – őszinte, igaz szerelemmel viszontszerette őt. Helena dilemmájának mélységét tehát nem tényállások, hanem érzelmek adták.

Ezzel a lendülettel le is lövöm a poént, csak hogy utána érdekesebb dolgokkal foglalkozhassunk. Helena Franz Wunsch 1972-es perében tanúskodott, a férfit pedig felmentették. Egyébként az előtte lévő és az utána következő 30 évben nem látták egymást és nem beszéltek egymással.

Nem mintha nem lenne érdekes, hogy hogyan lehetséges az, hogy a Simon Wiesenthal által, a 60-as években Ausztriában felkutatott kb. 70 egykori SS-tiszt közül összesen 4-et állítottak bíróság elé (köztük Wunsch-ot) és őket is mind felmentették… de ez a film nem erről szól.

 

Hanem hogy miről, az viszont a nézőt állítja többszörösen is nagy dilemma elé. Maya Sarfatyt úgy tűnik, tényleg csak a szerelem kérdése érdekli. Pontosabban az, hogy létezhet-e igaz szerelem egy koncentrációs tábor egyik foglya és egyik őre között. Amennyire lehetséges volt ez 2020-ban, annyira kimerítő kutatásai során feltárt tények azt mutatják, hogy igen.

Sarfaty egész filmjét a számára legfontosabb, legérdekesebb és az egész történetet kibontó, vizuális momentumra építi. Egy fényképre. A kép a fiatal, életerős, vidám és üde, szélesen mosolygó, mondhatni szerelmesen a kamerába néző Helenát ábrázolja, azaz egy egészséges és szép fiatal lányt. Mindez nem lenne különösebben érdekes vagy meglepő, ha a lány nem rabruhában lenne és a háttérben nem Auschwitz barakkjai lennének láthatók. A látvány egy érthetetlen paradoxon, hogy készülhet ilyen kép egy auschwitzi fogolyról? Vagyis hogyan nézhet ki ilyen jól valaki, aki Auschwitzban raboskodik?

 

Sarfaty egyébként ismerte a furcsa szerelmespár történetét tulajdonképpen még gyerekkorából, de azt már csak részletesebb kutatásai során tudta meg, hogy Franz Wunsch (aki szerelméről készítette ezt a fotót) számtalan fotómontázst csinált a fénykép másolatának segítségével: kivágta arról a nő fejét és más képeken, más helyeken és helyzetekben lévő nők nyakára illesztette. Lánya elmondása szerint így akarta őt az emlékeiben kiemelni a koncentrációs tábor környezetéből, mintha egy egészen másik világban ismerkedtek volna meg.

A rendezőnőt annyira megfogták ezek a montázsok, hogy ezt az eljárást alkalmazta filmje számos jelenetének elkészítésekor, hasonló montázstechnikával "rekonstruálta" az elbeszélés olyan jeleneteit, amelyekről nyilvánvalóan nem létezik dokumentum-felvétel és ezáltal egy valóban figyelemreméltó és meglepően kifejező, képzőművészeti jellegű képi világot teremtett a filmjének. (Csak érdekességként említem meg, hogy a jelenleg a legjobb külföldi, a legjobb animációs és a legjobb egészestés dokumentumfilm kategóriában egyaránt Oscar-jelölt Menekülés (Flee) című dán film ugyanezt a megoldást választotta: animációkban jeleníti meg azokat a történetrészeket, amelyekről nincs felvétel. Érdekes – és egy kicsit kérdéses – megoldás ez a dokumentumfilmek esetében.)

Az interjúrészletek, a visszaemlékezések, és egyáltalán amit megtudunk Wunsch-ról és -tól (lévén, hogy akad felvétel, amelyen ő maga beszél Helenáról és kettejük kapcsolatáról), egyértelműen azt bizonyítják, hogy a férfi élete végéig szerelmes volt a nőbe.

A nő oldaláról a film már sokkal bizonytalanabb. Sarfaty felsorakoztatja a túlélő szemtanúk összes pro és kontra érvét. (Egyébként az auschwitzi tábor első 1000, Csehországból elhurcolt női foglyai közül azok a "szerencsések", akik Helenával együtt a Kanada kommandóban dolgoztak és talán ennek is köszönhetően túlélték a tábort – méghozzá nyitástól zárásig, ahogy ők maguk fogalmaznak – meglepően sokan voltak életben még a 2000-es években és adtak interjút ehhez a filmhez). És persze több interjú-részlet is rendelkezésre áll magával Helena Citronnal, aki ugyan úgy fogalmaz, hogy szerinte ez csak egy fellángolás volt, de maga a történet mást mutat. Az idős Helena ragaszkodik hozzá, hogy ez nem volt egy életre szóló szerelem, de valamiért 30 évvel a II. világháború után mégis a tanúskodás mellett döntött (bár Izraelben ezért még halálos fenyegetést is kapott). A filmben elhangzó utolsó mondata erről mégis csak az, hogy miután elvált a férfitól, hangjából (egy kántor lánya volt, csodálatosan énekelt, énekesnő akart lenni, a táborban az SS-tiszt figyelmét éppen hangjával keltette fel, az egész kapcsolatuk a Lieber war es nie című dal – magyarul: Sohasem szerettél, ennek a dalnak a címe a film eredeti címe – eléneklésével kezdődött); szóval hangjából ezek után eltűnt a zene.

Vagyis hogy a film kifejezőeszközeivel a rendezőnő azt tudatja velünk, hogy szerinte ez nagy szerelem volt, ami nagyon rosszkor történt nagyon rossz helyen és így egy életre boldogtalanná tett egyébként is boldogtalan embereket.

Nagy kár, hogy a náci és a zsidó közti szerelem valódiságának kérdése valószínűleg kizárólag Sarfatyt érdekli, a nézőt – legalábbis engem – biztosan nem. Szerencse viszont, hogy az ilyen kevéssé romantikus felfogású nézők számára is akad dilemmázni való a filmben, nem is kevés.

Ennek a szerelemnek számtalan következménye lett, amelyek erkölcsi, etikai szempontból igen furcsa, érdekes és elgondolkodtató helyzetbe hozták a két főszereplőt. Azonban ők adott helyzetükben meglehetősen korlátozottan tudtak cselekedni vagy döntést hozni, ennek függvényében kb. azt tudták tenni, amit tenniük lehetett. A nézőnek viszont módjában áll a történet minden pontján megállni, kilépni a koncentrációs tábor és a Holocaust keretei közül és szabad, filozófiai keretek között értelmezni a döntést.

Mit kezdjünk például azzal az eseménysorral, hogy Helena nővére két kicsi gyermekével (az egyik újszülött, a másik pár éves) megérkezik Auschwitzba, Mengele kapásból a gázkamrába irányítja, de eközben Helena hírét veszi az ottlétének és Wunsch-ot segítségül hívva szó szerint a gázkamrából rángatja ki Rozát. A gyerekeket nem. Gyerekek, különösen kisbabák nem élhetnek Auschwitzban. (Majd hónapokig azt hazudja Rozának, hogy a gyerekei jól vannak, a tábor egy nekik épített részén, miközben tudja, hogy meghaltak.)

Bár a két nővér életük végéig szoros kapcsolatban maradt, Roza mindvégig hibáztatta Helenát gyermekei haláláért, vagy mert őt nem hagyta velük halni, hanem önző módon, saját magának mentette meg (minden más rokonuk, másik nővérük családostul, öccsük és szüleik mind meghaltak, egy részük szintén Auschwitzban, Helena, mire Roza érkezik, már végignézte ezt). Helena pedig úgy értelmezte ezt, mint Roza átkát az életén. Nos, mit gondolhatunk erről a helyzetről? Nagyon hasonló a dilemma, mint a Sophie választása című filmben (és regényben).

Vagy mit gondolunk arról a helyzetről, hogy a Kanada kommandó a háború után Izraelben letelepedő túlélői módfelett elcsodálkoztak azon, hogy Helena be meri tenni a lábát a zsidó államba, sőt ott élni merészel, miközben ott számos ember tanúsíthatja, hogy együttműködött egy nácival, így a négy évet Auschwitzban raboskodó zsidó nőnek a következő 30 évben attól kell rettegnie, hogy náci kollaborációval vádolják meg?

Mit gondolunk arról a levélről, amit nem is Wunsch, hanem annak felesége küldött Helenának az 1970-es évek elején megkérvén őt, hogy tanúskodjon férje mellett annak közelgő perében? És végül mit gondolunk Helena nagy dilemmájáról, hogy elmenjen-e tanúskodni, és ha igen, pontosan mit is mondjon el? Helena a tanúskodás mellett döntött, és hogy elmondja az igazat. (Hogy ennek alapján – vagy más alapján – az esküdtek felmentik, vagy elítélik Wunsch-ot az már nem az ő dolga.)

Helena valószínűleg azt gondolta, hogy minden helyzetben azt tette, ami a túlélését segíthette, amit helyesnek látott, és amit tennie lehetett. A dilemmáinak ördögi körén belül maradva Helena valószínűleg helyesen döntött.

 

És éppen itt van a filozófiai és logikai csapda. Ha Helena helyesen döntött, akkor Wunsch is. Franz Wunsch SS-tisztről, az auschwitzi koncentrációs tábor egyik felügyelő tisztjéről a fenti logika alapján szintúgy elmondható, hogy minden helyzetben azt tette, amit helyesnek látott, és amit tennie lehetett. Hogy tudhatta volna Roza gyerekeit is megmenteni? Miért lenne baj, hogy Rozát (is) megmentette? Miért ne kérhette volna, hogy évtizedekkel később ezt a nők tanúsítsák? Náci világának ördögi körén belül maradva mégis mi lenne Wunsch-sal a baj?

Wunsch, sőt még a leszármazottai is, ahogy az a filmből egyértelműen kiderül, pontosan így is gondolják: semmi. Az idős Wunsch a felvételen úgy sztorizgat Auschwitzban töltött éveiről, mint bármely veterán a háborús évekről, nem érez benne semmi szégyellnivalót, vagy bármi kéteset, egyértelműen látszik, hogy még idősen sem érti, hogy mi is lehetne mindezzel a baj.

De még rajta is túltesz a lánya, aki apja és Helena történetében egy szép, romantikus históriát lát, és semmi tanújelét nem adja, hogy bármi problémája lenne azzal, hogy az apja náci volt. (Egy Sarfatyval készült interjúból derül ki – sajnos nem a filmjéből – hogy amikor először összeeresztette főhősei leszármazottait, akkor derült ki számára, hogy Wunsch lánya hősként, ennek a zsidó nőnek a megmentőjeként tekint az apjára, míg Roza lánya anyja két elsőszülöttje gyilkosaként látja a nácit. – Roza egyébként a háború utáni években férjhez ment egy olyan zsidó férfihoz, aki feleségét veszítette el a Holocaustban, de két gyermeke életben maradt. Roza a két gyereket egyfajta kárpótlásnak tartotta a saját, elvesztett gyerekei helyett és teljes mértékben sajátjaiként nevelte fel őket, azok pedig édesanyjuknak tekintették.)

Helena és Franz történetét hallgatva, annak keretein belül maradva tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy döntéseikben nincs hiba. Ugyanakkor mégis érezzük, hogy az egész valahogy nem helyes. Ha egyesével belemegyünk a fenti dilemmákba, szinte a végtelenségig érvelhetünk mindkét – vagy akár több – lehetséges döntés mellett és így csak ugyanabba az ördögi körbe kerülünk, amiben a főszereplők is voltak, pontosabban maradtak is életük végéig. Mivel mi megtehetjük, hogy kilépünk ebből a szűk keretből (lévén, hogy szerencsére nem vagyunk sem foglyok sem kápók Auschwitzban), rá kell ébrednünk, hogy magával a kerettel van baj.

Hogyan lehetséges, hogy egyáltalán felmerüljön egy olyan dilemma, hogy megmentsek-e egy anyát a haláltól, ha a két gyerekét nem tudom; hogy segítséget kérjek egy tömeggyilkos felmentéséhez, csak mert pár embert megmentett, pontosabban nem ölt meg, vagy, hogy elmenjek-e tanúskodni ugyanezen tömeggyilkos mellett, csak mert engem pont nem ölt meg (és mert esetleg szerettem)? Miféle ördögi világrend az, amely ilyen kérdések megválaszolására kényszerít?

 

Ismét a Sophie választása jut eszembe. Sophie-nak nem az a problémája, hogy konkrétan mit válaszolt a neki feltett kérdésre (azt kérdezi tőle a náci katona, hogy a fiát vagy a lányát öljék-e meg, mire Sophie azt válaszolja, hogy "a lányomat, a lányomat vigyék"), hanem az, hogy képes volt válaszolni a kérdésre. Nem azt bánja egész életében, hogy a fiát választotta a lánya helyett, hanem hogy racionális döntést tudott hozni egy teljesen irracionális helyzetben. (Ezért Sophie úgy gondolja, hogy ő talán nem is emberi lény, vagy legalábbis nincs benne semmi emberi… és ebben a gondolatában talán lehet is valami.)

Helena és Franz választásai is ilyen racionális döntések egy teljesen irracionális rendszerben, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem emberi lények vagy, hogy nincsen bennük semmi emberi, hiszen éppen a film által vizsgált szerelem lenne az (egy irracionalitás az irracionalitásban), ami azzá teszi őket. Hanem hogy a film – talán a rendező akaratán kívül, vagy túl – rávilágít a Holocaust mérhetetlen abszurditására, ami azt történelmen (logikán és értelmen) kívül, felül helyezi, és ezáltal egy hagyományosabb gondolatmenet számára értelmezhetetlenné teszi.

 

Ám a néző dilemmája még ezen a ponton sem ér véget. Rá kell döbbennie ugyanis, hogy Franz Wunsch az átlagnáci, minden nácik prototípusa mégsem csak naiv szem a láncban, hanem igenis van rálátása az egész ördögi gépezetre.

Helena és Franz utoljára akkor beszélnek, amikor már mind az amerikai, mind az orosz haderők a közelben járnak, a németek menekülőre fogják, a foglyokat meg lényegében szabadon eresztik. Wunsch akkor azt kérdi Helenától, hogy ha elveszítenék a háborút, segíteni fog-e neki, úgy, ahogy ő is segítette a lányt. Azaz Wunsch tudja, hogy egyszer elszámoltatás lesz, hogy nem normális, hogy irracionális, hogy bűnös az a világ, amiben él, és amit kiszolgált.

És nincs ezzel egyedül a táborban, sőt talán nem is magától jött rá, ha nem ahogy maga is visszaemlékszik, Mengele mondta ezt neki. Amikor Mengele elszámoltatja azzal kapcsolatban, hogy kimentette Rozát a gázkamrából, Franz neki őszinte vallomást tesz szerelméről és Mengele válaszként megígéri, hogy nem jelenti fel őt (a zsidó nővel folytatott viszonyért az SS-nek is halálbüntetés járt), mivel "egyszer mind üldözöttek leszünk".

Újabb dilemmával szembesülünk: egy olyan ember, aki tudja, hogy emberek százai, ezrei ellen mérhetetlen bűnt követ el, felmenthető-e, egyáltalán vizsgálható-e annak tükrében, hogy egyes embereken nem követi el azt a bűnt, vagy éppen megmenti őket tőle? Vagyis lehetséges-e az, hogy egy ember egyesekkel szemben rossz ember, míg másokkal szemben jó ember? Ha Sarfaty tenné fel a kérdést, valahogy úgy hangzana, hogy a szerelem jó emberré tehet-e egy rossz embert (legalább pár ember viszonylatában)?

 

Szerintem ezen a ponton összeomlik a szerelem ürügyének kártyavára. Wunsch igenis tudhatta, hogy SS-tisztnek lenni (akármilyen SS-tisztnek, akár olykor "jót" cselekvő SS-tisztnek – mivelhogy ennek semmi értelme, nem jócselekedet az, ha valaki nem él a tisztességtelenül és embertelenül ráruházott, más ember feletti hatalmával) nem helyes és éppen ezért Helena is tudhatta, hogy mellette tanúskodni nem helyes. Pontosabban felmenteni az SS-tisztet ilyen alapon nem helyes, de mint említettem (sajnos) ez a film nem arról szól, hogy ez hogyan következhetett be.

Ezek az emberek tehát racionális döntést voltak képesek hozni irracionális helyzetekben, nem az a probléma, amit döntöttek, hanem pusztán az, hogy döntést hoztak. Talán tényleg csak a szerelmük az egyetlen, amiről nem döntöttek, hanem csak úgy, magától megtörtént. Csakhogy ebben a helyzetben lehetetlen a szerelem.

 

A film 2022. febr.13-ig itt online megtekinthető: https://online.bidf.hu/

 

A film adatai:

Lehetetlen szerelem (Ahava Zot Lo Hayta)

izraeli-osztrák dokumentumfilm, 86 perc, 2020

Forgatókönyvíró: Dobray György
Operatőr: Ziv Berkovich Itay, Gross Christian Roth
Rendezte: Maya Sarfaty

Szereplők: Helena Citron, Roza Citron, Franz Wunsch

Magyar mozis bemutató: 2022. január 22-30. (alkalmankénti vetítések a BIDF keretei között)

 

 

 

FEL