Kárpáti Ildikó

Megmaradtak és ottmaradtak

Gondolatok Tóth Barnabás: Akik maradtak című filmjéről

2020.08.28.

1948, a háború utáni Magyarország. Aladár, a nőgyógyász szinte robotként, precízen, de minden lelkesedés nélkül végzi munkáját az egyik kórházban.1944 vészterhes napjaiban elvesztette feleségét és gyermekeit, azóta céltalanná vált számára az élet. Egy nap a sors elé sodorja Klárát, a 16 éves kislányt, aki hasonló körülmények között vesztette el szüleit és testvérét. A két magányos, súlyos traumákkal terhelt ember egymásra találásának szívszorító története ez a film. Mindketten sokat veszítettek, és mindketten új életet kezdenek, miközben az idő múlásával a körülöttük lévő világ újra veszélyessé válik, Magyarországon a Rákosi-rendszer diktatúrája alakul. Vajon túl lehet-e élni a múlt és a jövő tragédiáit, ha összekapaszkodnak azok, akik még megmaradtak?

Amikor Stanley Kubricknak megemlítették, hogy a Schindler listája című film egy jó Holocaust-ábrázolás, visszakérdezett: "Gondolja, hogy a Holocaustról szól? Inkább a sikerről, nem? A Holocaust 6 millió emberről szól, akiket meggyilkoltak. A Schindler listája 600-ról, akiket nem." – Ez az idézet jutott eszembe Tóth Barnabás filmjéről. Pontosabban az, hogy ezzel a filmmel éppen a fordítottja történt. Az Akik maradtak az alkotók (köztük a film alapjául szolgáló regény szerzője, F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus) szerint két túlélőről szól. Szerintem inkább szűkebb értelemben az ő összesen 6 meggyilkolt hozzátartozójukról, tágabb értelemben 6 millió áldozatról.

Persze az Akik maradtak című filmben egyetlen kocka sincsen, ami bármilyen részét, aspektusát, jellemzőjét ábrázolná a Holocaustnak. Egyáltalán nincsen szó nácikról, zsidókról, koncentrációs táborokról, gázkamrákról, még halottakról sem sok. Csak két embert látunk – egy 16 éves lányt és egy középkorú férfit – akik élik (próbálják élni) átlagos mindennapjaikat. A kislánynak ez nehezen megy, a férfit választja kapaszkodónak, hogy ne süllyedjen reménytelenül mélybe a gyászban. Talán mert a férfi robotüzemmódra váltott, gondolatok nélkül egyformán, rutintól vezérelve járja mindennapjai őrlőmalmát, nem néz vissza, de előre sem. Ebbe a rutinba bele lehet kapaszkodni, mert elég stabilnak tűnik… és a kislány addig rángatja a férfit, amíg végül már nem vissza-, hanem kihúzza őt (és ezzel saját magát is) ebből a monoton szenvedésből.

Ez a film cselekménye, de nem a tartalma. A két túlélő minden napja, órája, perce, pillanata mindarról szól, amit nem látunk. Arról, amit túléltek. Ők igen, a rokonaik nem. Ez a két ember nem élő, hanem túlélő. A film végére talán valóban élővé válnak, de ettől a ponttól kezdve számunkra már nem érdekesek. A túlélésük, az érdekes. Mivel az Akik maradtak nem Holocaust film, ezért persze ezt nem szó szerint értjük, vagyis nem az az érdekes, hogyan éltek túl (ezt a film egyébként sem ábrázolja), hanem ami az életben maradás és az élet között történik. A film azt ábrázolja, két ember hogyan segíti át egymást egy traumán. De önmagában még ez sem lenne (elég) érdekes. A tanulságos az, hogy a túlélésüket, az életüket és a kettő között lévő homályzónában töltött zombi-létet hogyan határozzák meg a néző számára nem látható áldozatok. Vagyis a szeretteik hiánya. Azaz a hiány maga.

A Sorstalanság című film is eszembe jut, vagy inkább a regény. Legalábbis a címe. A Holocaust túlélője – akinek egész családja odaveszett – valóban, teljesen és maradéktalanul, szó szerint sorstalan. Nem élhette azt a sorsot, ami neki rendeltetett, a sorsát kisiklatták, eltérítették, megsemmisítették a náci halálvonatok. Nem feltételezhetjük, hogy létezik olyan isteni elrendelés, karma, sors, végzet vagy netán szabad akarat, ami 6 millió ember számára azt írná elő, hogy pusztuljon el egy gázkamrában.

Iskolai humor témában örökzöld idézet egy történelem dolgozat részlete, miszerint "a huszárok nem élhettek a haláluk napjáig, mert már korábban meghaltak a csatában". A megfogalmazás persze vicces és szerencsétlen, a Holocaust áldozataira mégis igaz (lehet, a huszárok némelyikére is). Ezek az emberek nem élhették meg a nekik szánt életet a végén a nekik szánt halállal, mert már korábban meghaltak egy koncentrációs táborban. Radnóti így fogalmazta meg: "várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál".

Ezt a "bölcsebb, szép halált" a Holocaust a túlélőtől is elveszi. A táborokból egyedül, szerettei nélkül visszatért ember nem térhet vissza a Holocaust előtti életéhez. Az az élet nem létezik többé. Ugyanakkor az új élet (és ezzel együtt egy új – talán bölcsebb és szebb – halál) lehetősége sem egyértelműen adott. Valószínűleg igen kevés túlélő első gondolata volt valami olyasmi, hogy akkor most soha vissza nem térő lehetősége adódott egy merőben új élet kezdésére. Az első gondolata biztosan nem, idővel azonban felsejlik ennek a lehetősége (még ha nem is az öröme, de legalább, mint lehetőség felmerül). Az Akik maradtak két főszereplője csak a film végén fog elérni ehhez a ponthoz, annak is csak a halvány megsejtéséig, a kezdet ígéretéig. A film éppen az addig tartó zónában játszódik. Addig csak tapogatózás van, próbálkozás, vagy a gondolkodást kizáró rutin. Emlékezni nem tudnak, nem is akarnak, túl fájdalmas. Tervezni, kezdeményezni, egyáltalán fejlődni, továbblépni szintén nem tudnak, nem is akarnak, túl fájdalmas. Fájdalmas, mert a szeretteit elvesztett ember úgy érzi, amennyiben előre néz, akkor nem tud egyszerre visszafelé is tekinteni, azaz a halottai egyfajta elárulása lenne, ha nélkülük is tudna élni, netán jól élni, sőt mi több, akár örülni az életnek. Úgy érzi, az öröm érvényteleníti a gyászt.

Másrészről viszont a gyász egyfajta felelősséget is ruház a túlélőre. Natascha Kampusch is eszembe jut, nem mintha Holocaust túlélő lenne (vagy egyáltalán zsidó), Elfriede Jelinek viszont legalább részben az (mármint zsidó). A Nobel-díjas írónő Téli utazás című színművében az idő nyomába szegődik, azt próbálja megérteni, megvizsgálni, megforgatni. Az elmúlást és az ellene rendre elvesztett harcot. Nem merném állítani, hogy értettem ezt a színdarabot, sőt. De egy részletére jól emlékszem.

A főszereplő Natascha Kampusch 3096 nap című (10 éves fogságáról szóló, önéletrajzi) könyvét olvassa, és közben arról filozofál, hogy milyen feladat elé állítja egy férfi fogságában felnövő lány története. Arról értekezik, hogy egy ilyen történet súlyos teher, mármint nem az áldozatnak, hanem mindenki másnak. Ha feltételezzük, hogy munkába menet akár minden nap elmegyünk egy ház előtt, amelyben egy lányt tartanak fogva, - a helyzetről persze mit sem tudunk – és éljük egyhangú mindennapjainkat, vajon el tudunk-e számolni egyszer majd felé a mi 3096 napunkkal. Kampusch ez alatt az idő alatt nem élhette a tizenéves lányok normális sorsát, valami egészen mást élt meg, elképzelhetetlen szenvedést.

Jelinek a művében egy feltételezett számonkérés gondolatával játszik: ha Kampusch odaáll a ház előtt naponta eljáró szintén feltételezett szomszéd elé, jogában áll számon kérni, hogy ő, akinek 3096 nap teljes szabadság adatott, aki minden egyes napon szabad akaratából döntött szabad cselekvéséről, ugyan mire használta ezt a rengeteg időt?

Jelinek fél egy ilyen számonkéréstől, úgy érzi az átlagember átlagélete (amilyennek egyébként Kampusch életének is kellett volna lennie) nem elégséges vagy megfelelő válasz egy ilyen kérdésre. Úgy érzi, ő nem élt a 3096 (Kampuschéhoz képest) szabad nap lehetőségével és így nem tud megfelelni a fogolynak. Persze a feltételezett helyzetben elégséges válasz, hogy "éltem". Nem kell ennél többet tenni az embernek az életidejében. A fogolytól éppen ezt vették el, az élet lehetőségét.

 

A túlélőt áldozattá vált családja hasonló elszámolás elé állítja. Te még élhetsz, hogyan használod azt a rengeteg időt? A túlélőnek idő kell, hogy meghallja ezt a kérdést. A Holocaust túlélője a gyász kezdetén hajlamos azt hinni, hogy ő azért élt túl, hogy emlékezzen. Na meg hogy vezekeljen.

Az Akik maradtak két főszereplőjét folyamatosan gyötri a bűntudat is, természetesen azt képzelik, hogy tehettek volna valamit, hogy megmenthették volna a szeretteiket. Önmaguk hibáztatása is normális része a hasonló gyászfolyamatoknak, a gyötrő gondolat, hogy lehetett volna tenni még valamit, esetleg másképpen tenni valamit, de erre pont akkora esélyük volt, mint a feltételezett szomszédnak arra, hogy megmentse Kampuscht, akinek a létezéséről sem tud. A folyamat része az önmagunknak való megbocsátás, pontosabban annak felismerése, hogy nincs mit megbocsátani. Legalábbis az Akik maradtak két főhőse esetében biztosan nincs. Így viszont felmerül az élet kérdése és lehetősége: ha meghalt, tudnám-e az életét élni? Vagy inkább tudnék-e egy hozzá méltó, de saját életet élni? Nem elfeledve, nem megkerülve, nem elfojtva az emlékét, hanem éppen annak biztos talaján állva, pont arra alapozva, éppen az ő sorstalanságából kovácsolva új sorsot magamnak.

Az Akik maradtak két főszereplője is végül az életet és az élőket választja, de ennek feltétele a halottaik elfogadása is. A Holocaust olyan trauma, amit túl lehet élni, de túllépni rajta nem lehet, csak megtanulni együtt élni vele. Az áldozatok halálának tükrében lehet új életet kezdeni. Éppen miattuk. Nem pótlandó a hiányukat, hanem megőrizve azt. Az Akik maradtak nekem nem azokról szól, akik megmaradtak, hanem akik ottmaradtak.

A film végén a 70 éves Olgi azokra emeli ünnepi poharát, "akiknek itt kellene lenniük, de nincsenek". Nem a túlélőkre, hanem az áldozatokra.

Azt hiszem elég kevés filmet láttam, amelyik ennyire erősen tudott szólni valami olyanról, amit nem ábrázolt. 6 millió ember hiányáról.

Magáról a hiányról.