Kárpáti Ildikó

Aki kesereg

Gondolatok a Noah Baumbach The Meyerowitz Stories című filmjéről

2021.01.05.

A Magyarországon a Netflixen forgalmazott The Meyerowitz Stories című filmet (tudomásom szerint nincs magyar címe, bár magyar felirattal megtekinthető) az utóbbi évek egyik legjobb zsidó filmjének tartja a filmértő közönség. (Noah Baumbach filmjét a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmára jelölték.)

Valahogy mindenki egyértelműnek veszi, hogy a The Meyerowitz Stories zsidó film, pedig sem szóval, sem tettel, sem gesztussal, még egy háttérben a polcon elrejtett menórával sem utalnak erre. Semmi, de semmi nincsen ebben a filmben, ami miatt mondjuk egy földönkívülinek egyértelmű lehetne, hogy a főszereplő család zsidó. Egy földi halandónak (legalábbis a New York – Budapest – Tel Aviv tengely mentén élőknek) mégis az. De vajon miért?

Mitől zsidók Meyerowitzék? Vagy legalábbis mitől gondolja minden filmnéző azt, hogy azok? Felmerül egy igen egyszerű válasz: egyrészt a rendező és forgatókönyvíró (Noah Baumbach) zsidó (bár "csak" apai részről, de legalább Brooklynban nőtt fel); másrészt a filmben ábrázolt család fejét Dustin Hoffman, két fiát pedig Adam Sandler és Ben Stiller alakítják. Ők hárman Hollywood talán jelenlegi leghíresebb zsidó színészei, az utóbbi kettő ráadásul szinte minden filmjében zsidót alakít, egyértelmű tehát, hogy ha ők alkotnak egy filmben egy családot, akkor az egy zsidó család.

Végül is, ha egy filmben három afroamerikai színész alakít egy családot, akkor az nyilván egy fekete család. Csakhogy abból még nem következne semmi. Attól még lehetnének bármilyenek és viselkedhetnének bárhogyan. Viszont ettől még nem szűnnének meg fekete családnak lenni. Mivel a zsidó színészek nem viselnek ilyen egyértelmű külső jeleket, ha ők bárhogyan viselkednének, bármilyen személyiségek lennének, akkor meg is szűnnének zsidó család lenni, hiszen mindegyik fenti színész alakított már nem zsidót is. Meyerowitzék zsidósága tehát nem egy külsődleges jellemző, nem a filmen "kívülről" jön, nem gondolhatjuk csak a színészek származása okán, hogy zsidókat látunk.

A zsidóság a karakterekben van. A viselkedésükben és a gondolkodásukban. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a zsidók (mindegyikük és mindenhol a földön) ilyenek, mint Meyerowitzék, csak azt, hogy az amerikai filmben a New York-i zsidóság mindig, most már egy évszázada ilyen. Tipikus New York-i zsidók, az amerikai filmekben jól és egyértelműen megkülönböztethető sztereotípia, a tipikus New York-i ír katolikusoktól, harlemi feketéktől vagy éppen Little Italy lármás olaszaitól.

Ahhoz, hogy megértsük, mely jellemvonásaik teszik zsidóvá Meyerowitzékat a filmvásznon (képernyőn), a részletekben való elmerülés és a teljesesség igénye nélkül át kell tekintenünk (igen röviden) az amerikai filmek zsidóábrázolását a filmtörténet kezdetétől.

Az amerikai filmtörténet elejétől (vagyis kb. az 1910-es évektől) a zsidó szereplők kétféle filmben bukkannak fel: nagyszabású bibliai témájú vagy életrajzi alkotásokban és úgynevezett gettódrámákban. Mindkét műfaj a mai napig létezik az amerikai filmgyártásban, de mivel a The Meyerowitz Stories gettódráma lenne (vagyis ehhez a vonulathoz tartozik, bár ma már persze senkinek sem jutna eszébe így nevezni a New York-i zsidó karaktereket megjelenítő vígjáték-drámákat), számunkra most ezek fontosabbak.

A gettódrámák főszereplői a bevándorló zsidók és az ő gyerekeik, akik már amerikainak születtek. Ezekben a történetekben a konfliktust általában a szülők hagyományőrző gondolkodásának és a gyerekeik erős amerikanizáló (az amerikai társadalomhoz való asszimilációs) törekvésének (pl. névváltoztatásban, vegyes házasságban megnyilvánuló) ütközése adja. A téma – sőt, talán az egész cselekmény – már a filmek címeiből is kiderül, mint például The Jew’s Christmas XE "The Jew’s Christmas" (1913 – "Zsidók karácsonya"), Clancy’s Kosher Wedding XE "Clancy’s Kosher Wedding" (1927 – "Clancy kóser esküvője"), The Younger Generation XE "The Younger Generation" (1929 – "Az ifjabb generáció") és egy 7 részes (mozis) sorozat: The Cohens and Kellys (1923-1930, "Kohnék és Kellyék" – értsd: zsidók és írek). De a számos példa között egy igazán híres is akad: A dzsesszénekes, ami ugyan 1927-ben az első hangos filmként írta be magát az egyetemes filmtörténetbe, de emellett a zsidó kántorból dzsesszénekessé avanzsáló főszereplőjének története a gettódrámák összes jellegzetes dramaturgiai elemét felvonultatja.

Az amerikai filmek ezen zsidói általában okosak, tehetségesek, rátermettek és mindezek következtében sikeresek. Fő törekvésük a teljes társadalmi elfogadás, vagyis az asszimiláció.

A II. világháborúra és a Holocaustra adott első hollywoodi reakció a filmek zsidótlanítása volt. A zsidó karakterek eltűntek egy időre a filmvászonról, amikor azonban visszatértek, az antiszemitizmus áldozatként jelentek meg. (Magát a Holocaustot az amerikai film igen sokáig nem ábrázolta, konkrétan közel 50 évig. Meglepő módon az első amerikai film, amelyben Auschwitz, a deportáló vagonok és a gázkamrák megjelentek a filmvásznon az 1993-ban bemutatott Schindler listája volt.) Hogy csak néhány ismertebb példát említsünk: A diktátor (1940), A hetedik kereszt (1944), Az óra körbejár (1946), vagy éppen a korszak egyik kiemelkedő – manapság is teljesen érvényes – alkotása az Úri becsületszó (1947).

 

Az amerikai filmek zsidóit a Holocaust arra ébresztette rá, hogy az asszimiláció nem lehetséges, a zsidóságot nem lehet "levetkőzni". Stratégiát váltottak tehát és a rájuk ragasztott negatív megkülönböztető bélyeget a kiválasztottság szimbólumává alakították át. Ezeknek a filmeknek a zsidói már nem attól zsidók, hogy annak tartják őket, hanem mert szabad akaratukból ezt választják, zsidók akarnak lenni. A fentebb említett két filmes műfaj közül a zsidók hősként való ábrázolása ebben az időszakban a bibliai és életrajzi témájú filmekben volt lehetséges. A két leghíresebb példát valószínűleg mindenki ismeri: Ben Hur (1959) és Exodus (1960).

 

A 60-as évek Amerikájában fénykorukat élték a függetlenségi, egyenjogúsítási és büszkeségi mozgalmak, aminek következtében az egyén egyedi, különleges tulajdonságai (és azok elfogadtatása) vált az elsődlegessé. Ebben a társadalmi háttérben a zsidóság vállalása nem csak lehetségessé, hanem egyenesen kívánatossá vált. Ez a változás a filmvásznon kívül is érzékelhető volt, a filmteoretikusok elsősorban az olyan zsidó művészek, mint Barbra Streisand, Woody Allen, Mel Brooks és Dustin Hoffman a filmvásznon kívül is vállalt zsidóságában való megjelenéséhez kötik ezt a folyamatot. Henry Bial szerint ez jelentős fordulat, mivel például Streisand nem csak zsidónak néz ki (nem plasztikáztatta meg az orrát, ami akkoriban különös jelentőséggel bírt), hanem zsidóként is viselkedik (az "acting Jewish" kifejezést használja).

Barbra_Streisand	Woody Allen	Mel Brooks

A filmekben az egykori bevándorlók harmadik, vagyis az unokák generációja már a főszereplő, a zsidó család felbomlani látszik, az azt alkotó egyének önálló karakterként léptek elő. Megjelent a "jiddise máme" vagy éppen a JAP ("Jewish American Princess" – "Amerikai Zsidó Hercegnőcske") és a JUD ("Jewish Ugly Duckling" – "Rút Zsidó Kiskacsa") típusú karakter-sztereotípia. Ilyeneket láthatunk például a Funny Girl (1968), az Ilyenek voltunk (1973) vagy a Benjamin közlegény (1980) című filmekben.

 

(Az utóbbiban kivételesen Goldie Hawn játssza a JAP-ot, bár Streisandnak természetesen a JAP és JUD is egyszerre specialitása volt… no meg az egyik másikba alakulása is.) Woody Allen gyakorlatilag a JUD karakter férfi változatát jeleníti meg a filmvásznon, ezt alátámasztandó azt hiszem, szükségtelen példákat felhoznunk.

Ezek a karakterek már nem attól zsidók, hogy bizonyos vallási szokásokat tartanak, de attól sem, hogy túlélték a Holocaustot. Zsidóságuk belső tulajdonságok, személyiségvonások formájában kezdett megjelenni.

 

A folyamat 1980-2010 között ment végbe teljesen, amikor a Holocaust eseménysora már elbeszélhetővé vált a filmen, az áldozat-identitás túlélő-identitássá lett átformálható, a zsidó hagyományok a zsidók szemében többé már nem elvetendők, hanem éppen megőrizendő értékként tűntek fel és a zsidó identitás változásának fentebb vázolt, amerikai története önmagában is elmesélhetővé vált a filmen (pl. Miss Daisy sofőrje, 1989). A 20. század végére az amerikai filmvásznon a zsidóság már nem vallásként jelent meg, hanem személyiségvonások összességeként.

Jeff Goldblum

Gondolhatunk itt például A Függetlenség napja (1996) című film zsidó híradástechnikai szakértőjére, aki az észt képviselve az erő (fekete vadászgéppilóta) és a pozíció (a fehér protestáns USA elnök) triójában megmenti a Földet. (A Jeff Goldblum alakította szereplőről csak a film vége felé derül ki, hogy zsidó, de addigra a néző már azonosította a karaktert, a tehetséges, ámde nem elég erőszakos, kissé mulya és ennek következtében nem érvényesülő, ebből fakadóan pedig elismerési és elfogadási vágy hajtotta, folyton nyavalygó, értelmiségi férfiban.) Innentől kezdve az áradat megállíthatatlan, Billy Crystal, Ben Stiller és Adam Sandler szinte minden filmje felsorolható lenne. (Említsük csak az Apádra ütök,2000, a Vejedre ütök, 2004 és az Utódomra ütök, 2010 trilógiát, már csak azért is, mert ezekben a filmekben szintén Dustin Hoffman alakítja Ben Stiller apját, mint a The Meyerowitz Storiesban.)

 

Billy Crystal

Kialakult tehát egy önálló zsidó sztereotípia, olyan jellemzők gyűjteménye, ami zsidóként azonosítható a néző számára még akkor is, ha a Holocaust vagy a zsidó hagyományok, mint az identitást megalapozó tényezők már kilépnek emögül a sztereotípia mögül. (Bizonyíték erre a jelenségre az Amerikai pite filmek Jim Levenstein nevű karaktere, akit a nézők zsidónak tekintettek, holott a sorozatban erre semmilyen konkrét utalás nem tétetik. Még az őt alakító Jason Biggs maga sem zsidó. A karakter tehát csak önmagától kapja a zsidóságát, az sem a forgatókönyvből, sem a színészből nem következik.)

 

A filmbeli zsidó identitástudat tehát körülbelül a bevándorló, az áldozat, a túlélő és a hős "útvonalon" eljutott egy olyan amerikai zsidó identitástudatig, amelyet a vallási hagyományt és a Holocaust eseményét a személyiségébe integráló egyén jelenít meg. (Ez egyúttal egy olyan teljes mértékű integrálódást is lehetővé tesz a zsidó számára az amerikai társadalomba, ami messze nem asszimiláció. Sokkal inkább egy egyedi, a többségi társadalomtól különböző tulajdonságaival együtt értékesnek tartott, teljes körűen elfogadott személy.)

Az így kialakuló zsidó személyiség jellemző vonásai integrálnak mindent a fent vázolt múltból: a bevándorló identitásból hozzák magukkal a vállalkozás képességét, a bátorságot, a kezdeményezést, a rátermettséget, sokszor a fondorlatosságot, leleményességet, okosságot és mindezek következtében a sikerességet. Az áldozat identitásból jön a kisebbrendűség és a megnemértettség érzése, a sértődöttség, a borúlátás, a pesszimizmus, a feleslegesség és kilátástalanság érzése, a mindezek felett érzett harag és paradox módon (de erről már más helyütt volt szó és még biztosan lesz is) a bűntudat és az önvád elhatalmasodó érzése.

A túlélő és a hős identitástudat hozza magával a kiválasztottság, netán zsenialitás hitét, a túlélés képességét, elszántságot, erőt, alkotási vágyat, az irányítás, szervezés képességét, probléma-megoldási és főleg probléma-meglátási képességet.

De a legmeghatározóbb zsidó érzés az aközötti konfliktus, hogy egyszerre szeretné érvényesíteni, kifejezni és elfogadtatni a fent felsorolt tulajdonságait az őt körülvevő társadalommal és közben azt is, hogy mindezen tulajdonságok alapján ne különböztessék meg őt, vagyis levetkőzhesse azokat és csak egy átlagos (értsd: nem zsidó) ember lehessen. Egyszerűbben talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy egy Zsidó Zseniként elismert Átlagos Amerikai szeretne lenni. (Vagy egy Amerikai Zseniként elismert Átlagos Zsidó, vagy Zsidó Amerikaiként elismert Átlagos Zseni… vagy bármilyen más összetétel.)

Ez egy egész nyilvánvaló ellentmondás, egyszerre akarni a megkülönböztetést és a beolvadást. De egy filmes karakter esetében igen jóféle tulajdonság, hiszen drámai konfliktus és vígjátéki humor forrása is egyaránt lehet.

A The Meyerowitz Stories hivatalosan műfaját tekintve vígjáték és dráma is. Szerintem sokkal inkább dráma, vagy legalábbis én nem találtam annyira viccesnek, mint például egy hasonló témájú (diszfunkcionális emberi kapcsolatokról szóló) Woody Allen filmet, amelyeket nyilvánvalóan ezen film "jogelődjéinek" kell tekintenünk.

A film három főszereplője, Harold az apa (Dustin Hoffman) és a fiai Danny (Adam Sandler) és Matthew (Ben Stiller) a film két óráján keresztül (és ezzel a rendező azt érzékelteti, hogy egész életükben) a fenti személyiségjegyek által generált tünet-együttesben szenved, amit őszintén szólva, sokszor inkább rossz nézni, mint hogy nevetnék rajtuk. A tipikus New York-i zsidó értelmiségiek szenvednek mindentől. Harold az életét abban éli le, hogy sosem vált azzá az elismert szobrászművésszé, aki szeretett volna lenni, pontosabban a társadalom sosem értékelte oly nagyra a művészetét, mint ő maga. Persze fel sem merül a kérdés, hogy esetleg nem olyan nagy művész, sokkal inkább felmerül az a lehetőség, hogy mindenki hülye, hogy őt nem ismerik el/fel (kellőképpen). Az élete lényegében az efölötti kesergésben telik, meg olykor az elismertebb barátai alkotásainak szidalmazásában. Persze fontos lenne, hogy nagy művész legyen, mivel a gyerekeivel való kapcsolatát (és 4 házasságot) áldozott fel emiatt. Ha nem tehetséges szobrász, akkor felesleges volt ez az áldozat. Harold tehát rögeszmésen próbálja elismertetni magával és a családjával, hogy nagy művész. De mivel ez esélytelen, nemes egyszerűséggel (szó szerint) inkább elfut a problémák elől, vagy éppen elvágódik kutyasétáltatás közben, ami persze átvitt és közvetlen értelemben is csak újabb szenvedések forrása.

A gyerekek, akik szenvednek attól, hogy apjuk sosem foglalkozott velük, hogy félnek tőle, hogy nem felelnek meg neki (mivel nem lettek nagy művészek, bár ha azok lettek volna, az sem menti fel az apjukat az elhanyagolt gyerekkorért), hogy efölötti kesergésükben ők maguk sem veszik észre sem apjuk sem a saját értékeiket. Danny rögeszmésen próbálja elismertetni magával és a családjával az egyetlen értékeset, amit létrehozott: a lányával való kapcsolatát, vagyis hogy ő kiváló apa lett. De mivel ez esélytelen, inkább órákig őrjöng azon, hogy nem talál parkolóhelyet, vagy évekig kínlódik egy műtéttel könnyen megoldható csípőproblémával; mindez persze csak újabb szenvedések forrása. Matthew rögeszmésen próbálja elismertetni magával és a családjával, hogy a sikeres vállalkozás, amit létrehozott komoly érték és igenis egyfajta tehetség kell hozzá. De mivel ez esélytelen, inkább távol költözik az apjától és egyáltalán az egész családot próbálja még a gondolatiból is száműzni, ami persze csak újabb szenvedések forrása.

A három Meyerowitz férfi közös tulajdonságai, hogy rátermettek, leleményesek, okosak, a maguk módján tehetségesek, ugyanakkor tele vannak kisebbrendűségi érzéssel, a reménytelenség és a kiábrándultság érzésével, sértődöttséggel és haraggal. De legfőképpen elismertséget, kiemelést szeretnének (a társadalomban és a családjukban is) és ugyanakkor elfogadást és befogadást is. Mindezen belső konfliktusaik a külvilág felé a folyamatos kesergés és szenvedés formájában nyilvánulnak meg. És hát Meyerowitzék az amerikai filmben, a néző szemében, ettől lesznek zsidók. Az el nem ismertség, az el nem fogadás miatt érzett sértődöttség és az ebből táplálkozó harag, ami vicces (vagy annak vélt) szituációkban tör ki és vezet elég abszurd helyzetekhez. Ez a zsidó az amerikai filmben. Az a szereplő, aki sopánkodik.

Pontosabban egy bizonyos módon sopánkodik. A Héber Pöröly (2003) című abszurd vígjátékban – a főhőse a címben megnevezett zsidó szuperhős – van egy jelenet, amelyben Pöröly a Zsidó Igazság Liga szupertitkos épületének beléptető-rendszerén halad át. A szigorú biztonsági rendszer több fázisban ellenőrzi, hogy a jövevény valóban zsidó-e. A következő teszteken kell megfelelni: a Széder tányér 6 elemének felsorolása ABC sorrendben, a muzikalitás bizonyítása hegedűn, a körülmetéltség vizsgálata, és a végső próba: a Nyafi Skála. Azaz tud-e annyira keseregni sanyarú helyzetén a betolakodó, hogy a műszer mérője a buddhistáról átváltson a haldoklóra, majd kimutassa emberünkben a zsidót. (Ebben a filmben egyébként a zsidó kesergés a szuperhős legtitkosabb szuperfegyvere is egyben. Fogvatartójának olyan hatásosan veszi el az életkedvét, hogy az önként átadja a fegyverét, hogy Pöröly szabadítsa meg a szenvedéstől.)

A The Meyerowitz Stories végén Danny egy barátja azt mondja neki az apjáról, hogy az szerinte szép pályát futott be, hogy sok éven át tanított az egyetemen és imádta hallgatni, ahogy a művészetről beszél (erre egyébként több utalás is van a filmben, hogy Harold számos tanítványa életében meghatározó tanár volt). Majd így fejezi be: "Jó munkát végzett. Remek gyerekei vannak. Kár, hogy ha ezt nem érzi."

Cannes 2017 Oscar-díj

Igen, valóban kár. De ha Harold érezné ezt, akkor esetleg egy életigenlő, élethabzsoló, szangvinikus olasz lenne, vagy netán egy az élet adta feladatokat katonás pontossággal teljesítendő kötelezettségek sorának felfogó ír. De Harold Meyerowitz zsidó. Így tehát kesereg és sopánkodik. Milyen kár.