Kárpáti Ildikó

Szégyen ide, szégyen oda…

Gondolatok Révész Bálint: Nagyi projekt című filmjéről

2020.03.08.

 

A Nagyi projekt című film egyik jelenetében a főszereplő nagymama egy akváriumot néz az unokájával és közben hangosan gondolkodik arról, hogy vajon boldogak-e, lehetnek-e boldogak a benne élő halak? Némi megfontolás után arra jut, hogy csak akkor, ha nem emlékeznek. Ha a halaknak nincs emlékezete, akkor nem tudják, hogy tegnap is ugyanebben az akváriumban voltak, akkor nem tudnak arról, hogy be vannak zárva és akkor kvázi szabadok. Az idős hölgy ez alapján irigykedik a halakra, „jó annak, aki nem emlékszik”, mondja.

A film egy másik jelenetében egy másik nagymamától azt kérdezi az ő unokája, hogy szerinte hozott-e létre a Holocaust értéket? Némi megfontolás után ez a nagymama ezzel kapcsolatban arra jut, hogy igen, több szempontból is. Erre az unokája megkérdezni: „hogy őrizheti ezt meg a mi generációnk?”. A válasz az idős hölgy részéről: „remélem, sehogy”.

 

Ez a dokumentumfilm tehát olyan emberek emlékeit szándékozik megőrizni, akik nem akarnak emlékezni. Persze ez nem az ő hibájuk, nem is egyedi jellemzőjük, sokkal inkább generációjuk élettörténetéből, a XX. század történelmi eseményeiből és ideológiáiból adódó korosztályos jellemző. Dokumentumfilm-készítési szempontból érdekesnek találom azt a fordulatot, hogy az alkotók olyan dolgot akartak dokumentálni, amit a főszereplők inkább a jótékony feledés homályába burkoltak volna. Ez a helyzet oknyomozó riportok esetében állhat elő, ha az alanyoknak csúfos titkolnivalójuk van, de ez a film nem akar semmilyen titkot felfedni, csak átlagemberek tipikus történetét megőrizni, legalább a saját leszármazottaiknak, de inkább általában a fiatalabb generációknak.

Az emberek többnyire hálás riportalannyá változnak, ha jó szándékúan és érdeklődően önmagukról, az életükről, esetleg a szakmájukról kérdezik őket. Melyik nagymama ne mesélne szívesen családi történeteket az unokájának sokszor még kéretlenül is, pláne, ha kérdezik? A filmet készítő három fiatal srácnak mégis hét évébe telt, hogy sikerüljön ennyi mindent elmeséltetniük a nagymamáikkal, hogy azok ilyen mértékben megnyíljanak előttük és a kamerájuk előtt. Vagyis ez egy olyan dokumentumfilm, aminek – szerintem – a dokumentum értékét nem is annyira az adja, amit a nénik ténylegesen elmondanak, sokkal inkább, hogy sikeresen dokumentálta az átlagemberek általános érzelmét a XX. század bizonyos történéseivel kapcsolatban. Azt az érzést, ami miatt egyaránt nem akar beszélni a múltról egy egykori brit kém, egy valamikori német náci-szimpatizáns párttag és egy magyar Holocaust-túlélő. Ez az érzés pedig nem más, mint: a szégyen.

 

Azt hiszem, két ember egymáshoz való viszonya akkor válik tökéletesen bensőségessé, akkor kerülnek a lehető legközelebb egymáshoz, ha – általában valamilyen nagyobb trauma, nehezebb életesemény következtében – megszűnik a szégyen érzete köztük, egymással szemben. Vagyis az egyik nem érzi már megalázónak az adott helyzetet a másik jelenlétében és a másik tudja, hogy az egyik nem érzi már megalázottnak magát. Ez pedig bizonyos tekintetben azt jelenti, hogy nem tekinti a két ember teljesen különálló entitásnak egymást, a másikat inkább saját magunk egyfajta kiterjesztésének érzékeljük már ekkor. Tulajdonképpen ezt a helyzetet kell a fiúknak elérni, hogy a nagymamáik egylényegűnek tekintsék az unokáikat önmagukkal, annak, amik biológiai szempontból ténylegesen is: a saját időbeli kiterjesztésüknek.

Valószínűleg azért sikerülhetett ez, mert az unokák bölcsen kihagyták a projektjükből a szüleik generációját. A közvetlen leszármazottak komoly pszichológiai akadályt jelentenek, velük szemben elszámolási kötelezettséget, felelősséget, megfelelni vágyást, példamutatást, a számonkérés és ebből adódóan a magyarázkodás kényszerét érezhetik a szülők. Az unokákkal szemben már nem merülnek fel ilyen érzések. Az unokának tehát sokkal jobb lehetősége adódik a nagyszülők kérdezésére, mint bárki másnak.

Persze ehhez arra is szükség van, hogy az unoka akarjon kérdezni, hogy érdekelje a nagyszülője, annak az élettörténete és a történethez való személyes viszonya, az egykori és mostani érzelmei. De mi motiválhat erre egy unokát?

Annak idején az egyetemen Popper Péter tanár úr azt tanította nekünk, hogy (legalábbis pszichológiai szempontból) az identitás alapja az emlékezet. Az életünk eseményei, adott helyzetekben a többi ember ránk adott reakciója és az arra való emlékezés alakítja azt ki, hogy mit gondolunk magunkról, kinek gondoljuk magunkat. Egyszerűen szólva, ahhoz hogy tudjuk, szeretjük-e a spenótot, emlékeznünk kell azokra az alkalmakra, és azon belül a körülményekre, amikor azt ettünk. Ha nem emlékeznénk a spenóttal való kapcsolatunk történetére, nem tudnánk megmondani, hogy szeretjük-e? Vagyis ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok, emlékeznem kell.

A zsidóság számára különösen fontos az emlékezet, a története – a történelmének az ismerete – adja a zsidó identitás alapját. A zsidó vallás maga a zsidó történelem folyamatos ismételgetése, de nem vallásos zsidók is attól tartják magukat zsidónak, hogy a felmenőik zsidók voltak, vagyis a családjuk története miatt. Az asszimilálódni próbáló zsidóság feladta volna ezt az emlékezetet, és ezáltal a történelem alkotta identitást is, azonban a XX. század történelme „visszaminősítette” őket zsidónak. A Nagyi projekt című film magyar zsidó Holocaust-túlélő nagymamája a kelet-európai zsidóság egyik tipikus példája: zsidó identitását a Holocaust adja. Azaz attól zsidó, hogy bizonyos történelmi körülmények annak nyilvánították. Ez tehát nem egy belső igényből megalkotott, hanem egy külső körülmények által ráaggatott identitás. (Kézenfekvő, hogy ezzel kapcsolatban Jean-Paul Sartre-t idézzem: „Ha mégis van közöttük kapocs, ha mindannyiukat egyképpen zsidónak nevezhetjük, annak oka, hogy mindannyiuknak közös a helyzete, vagyis olyan közösség keretében élnek, amely őket zsidónak tartja. Egyszóval a nemzetek tökéletesen asszimilálhatnák a zsidókat, akiknek a mivoltát éppen az határozza meg, hogy a nemzetek nem akarják őket asszimilálni. (…) Zsidó az az ember, akit a többi ember zsidónak tart. (…) …az antiszemita az, aki ilyenné formálja a zsidót.”*)

A doktori disszertációm az amerikai játékfilmek zsidó identitás-ábrázolásáról szólt. Igaz, az abban vizsgált filmek amerikaiak és játékfilmek voltak, de a Holocaust-túlélő zsidó karaktereket ábrázoló filmek mindegyikében látszik ez a fajta zsidó identitástudat: a bűntudattal és szégyenérzettel élő áldozat-identitás. Hogy miért van az áldozatnak bűntudata és szégyenérzete, – nem csak a Holocaust-túlélőknek, hanem például zaklatás, vagy szexuális erőszak áldozatainak is – annak mélyebb pszichológiai elemzésébe most nem mennék bele. Az amerikai játékfilmek ezen ábrázolásában a Schindler listája című film (Steven Spielberg, 1993) hozott gyökeres változást: az áldozat identitását a túlélő identitásává változtatta át, vagyis egy negatívumot pozitívumba tudott fordítani.

A filmekben – főleg a játékfilmekben – ez a fordulat lehetséges, a valóságban – legalábbis, amennyire én látom visszaemlékezésekből, vagy akár a rokonságomban – a magyar zsidóság Holocaust-túlélőinek nagyobb része megrekedt az áldozat identitásban és halálukig megőrizték a szégyenérzetet. A magyar történelem alakulásából adódóan az ő gyerekeinek generációja jellemzően nem igazán foglalkozott a zsidóságával, mire a rendszerváltás után ez ismét érdekes lett, netán értéket jelentett (mint más vallások is más vallású családoknál), addigra már az unokák generációja lépett fiatal felnőtt korba. A fiatal felnőttkorra egyébként is jellemző az identitás keresése, sok fiatal érdeklődött ekkor nagyszüleik vallása iránt és „vette fel” (legalább valamilyen szintig) ismét a zsidóságot. Így ők lettek az a generáció, akik a nagyszülők áldozat-identitását saját személyükre vonatkoztatva már túlélő identitássá voltak képesek átalakítani. (A folyamat a dédunokáknál tud beteljesedni, ők már egyértelműen „büszke” zsidók.)

A Nagyi projekt című film magyar szereplői hűen tükrözik ezt vissza: a nagymama még mindig nagyon nehezen beszél ezekről az életeseményeiről és bár értelmével tudja, hogy nincs helye a szégyennek, önmagában az, hogy nehezen beszél, mutatja ennek az érzelemnek a jelenlétét. Az unokája viszont azért érdeklődik ennyire, mert szemében a Holocaust-túlélése – ami nem annyira képességen, talán inkább szerencsén múlt – már nem az áldozat, hanem a kiválasztottság tudatát kelti. Az unoka szemében annak, hogy a zsidók Isten kiválasztott népe, éppen saját létezése, – hogy egyáltalán megszülethetett – a legfőbb bizonyítéka. Melyik fiatal ne akarna különleges lenni? Persze, hogy érdekli a zsidó múlt, hiszen számára ez nem szégyen, hanem különlegesség, egyediség, már-már dicsőség.

Így a film szereplői közül a magyar unoka van a legjobb helyzetben, talán látja is a néző, hogy ő akarja a legjobban ezt a filmet. A brit és a német nagymama helyzete a magyaréhoz nagyon hasonló, nem úgy az unokáiké.

A német hölgyről tudunk meg a legkevesebbet, inkább csak sejthető, mint tudható, hogy a családja (és ő maga is, ha ez egyáltalán egy kislányról elmondható) náci-szimpatizáns volt és párttag. Azért az kiderül, hogy ő és a családja ezt akkoriban teljesen rendben lévőnek tekintették és valamilyen szinten meglepetésként érte őket az a fordulat, hogy a XX. század második felében ez már minden volt, csak nem az a felemelő, büszke érzés, amit a német felsőbbrendűségi tudat adott nekik. Nem is annyira az idős nő miatt nem tudunk túl sokat a konkrét eseményekről, inkább az unokája miatt. A folyamat esetükben tehát pont a fordítottja, mint a magyar párosnál: a nagymama büszkesége az unokák generációjánál már súlyos szégyenérzet. (A német náci leszármazottak – unokák és dédunokák – szintén alaptalan szégyenérzetének pszichológiai elemzésébe most szintén nem kezdenék, de a filmben megdöbbentő milyen mélységben érzi ezt a huszonéves német fiatal.)

Az egykori brit kémnő helyzete sem sokkal jobb a többiekénél. „Büszkék voltunk a gyarmatainkra, nem gondoltuk, hogy ez valakinek árthat” – mondja az unokájának. Természetesen nem az a fontos, hogy ténylegesen lehet-e egy ország büszke a gyarmataira, hanem a mondat második része, az a felismerés, hogy sosem lehetünk biztosak abban, hogy amit minden tekintetben jónak gondolunk, ami még a legnagyobb körültekintéssel is annak látszik, az nem árt-e valahol valakinek? A brit hölgy már aktív tevékenysége idején szembesült ezzel, közvetve az ő kódfejtő munkájának következtében a britek kilőttek egy ellenséges repülőgépet, amiről utólag kiderült, hogy utasszállító volt. És őt is: szégyenérzet és bűntudat gyötri emiatt. Talán az ő unokája az egyetlen, aki sem a büszkeség, sem a szégyen érzetét nem örökíti tovább, talán ő egyedül képes elfogadni a történteket minősítés nélkül egyszerűen csak úgy, ahogy vannak.

A három alkotó egyenesen odáig megy, hogy a nagyszüleiket még össze is hozzák (egy náci, egy kém és egy zsidó ül egy asztalnál – ez tényleg úgy hangzik, mint valami rossz zsidó vicc kezdete), és bár a hangulat tud feszült is lenni, láss csodát: a magyar és a német (!) nő még össze is barátkozik. Ezek a helyzetek közhelynek ható, mégis elégszer el nem ismételhető megállapítások tételére késztetik az idős hölgyeket, például, hogy „a nacionalizmus mindig ugyanoda vezet, akármilyen is”, vagy „az előítélet akkor sem jobb, ha az én előítéletem”.

A filmet a három alkotó eredetileg hagyományos, „beszélőfejes” dokumentumfilmként képzelte el, ahol a nagymamáik kamerába mondják élettörténetüket. Nagy szerencse, hogy letettek erről a formanyelvről. Cserébe az a vád érte az alkotást, hogy a fiúk túlzottan „ellinkeskedik” ezt a filmet, nem vették elég komolyan a nagymamákat és nem adják meg a kellő tiszteletet.

Szerintem éppen ellenkezőleg: azáltal, hogy a legkülönfélébb szituációkban kérdezgetik a néniket, bevonják őket a saját életükbe, lényegében saját magukról csinálnak filmet, pontosabban saját maguknak, hogy ők megértsék kik ők, mi adja az identitásuk alapjait, mi a történetük, megadják a választ a kérdésre: mit tud megőrizni mindebből a mi generációnk? Nem valamiféle tanulságot, hanem magát a történetet. Abból pedig annak a tudása, hogy kik vagyunk és hogyan lettünk azok, vagyis identitás nyerhető.

Végső soron a XX. század történelmét elszenvedő kisember szégyenét talán tényleg csak a feledés számolja fel, ezért könnyebb lehet az öregség (és a halál) számára, ha nem emlékszik. A leszármazottaiknak a feledés azonban nem megoldás, nekik ismerniük kell a történetet, hogy a szégyen érzetét feldolgozhassák, átformálhassák és saját identitásukba – ha ez lehetséges, –pozitívumként építhessék be.