Kárpáti Ildikó
Aki keres, és aki talál
Gondolatok François Girard: A nevek dala című filmjéről
2020.06.03.
Ritka madár ez a
filmbeli Dovidl: gyerekkorában kiderül róla, hogy hegedűvirtuóz csodagyerek,
tizenévesen az derül ki számára, hogy Holocaust-túlélő, huszonévesen, ha nem
is Isten- de vallástagadó, ötvenes éveiben viszont hithű haszid. Hosszú
tehát az út, amin eljut Istenhez, és ráadásul mindezt úgy, hogy ő maga nem
is keres. Ő csak talál. Vagy talán Isten találja meg őt.
Aki keres, az
gyerekkori barátja, Martin. Martin Dovidlt keresi, mindig, minden
életkorban, minden helyzetben. Keresi a barátságát, keresi a szeretetét,
keresi a zenei virtuozitását, keresi a háláját, a hegedűjét és a
magyarázatát közös életük meghatározó eseményére, aminek következtében élete
nagy részében magát Dovidlt is keresni kénytelen. De Martin nem talál.
Martin még akkor sem talál semmit, amikor konkrétan megtalálja a hegedűt,
Dovidlt, a magyarázatot és magát „A Zenét” (amit egyébként - Dovidl
személyén keresztül - szintén egész életében keresett).
Emiatt joggal
mondhatjuk, hogy ez a történet elsősorban Martinról szól, mivel a film
nézője főleg vele azonosul, az ő szempontját érvényesíti, és így hajlamos
meglehetősen rossz képet festeni magában Dovidlről. Viszont a filmbeli
Martin nem zsidó (a film alapjául szolgáló, Norman Lebrecht által írt
regénnyel ellentétben, amelyben az), ezért számunkra nem az ő lelki útja az
igazán érdekes, csak annyiban, amennyiben ennek tükrében látjuk zsidó
főszereplőnket.
Dovidl ritka madár,
mert egy olyan zsidó, akit a „túlélő bűntudatérzése” úgy vezet el Istenhez,
hogy közben kihagyja a „hős” identitástudatot. A Holocaust-túlélő zsidók
bűntudatát mindenki ismeri, aki valaha találkozott, vagy olvasott, látott,
hallott interjút ilyen emberrel. A túlélők természetes pszichés reakciója
volt az önvád azzal kapcsolatban, hogy nem tudták megvédeni a szeretteiket,
hogy nem tudták az eseményeket megállítani, vagy legalább megpróbálni bármi
érdemit tenni, esetleg azt sem ismerték fel, hogy kellene valamit tenniük.
Hiába tudja, és hiába mondják neki, hogy ez teljesen alaptalan, hogy
lehetetlen, sőt szürreális valóságban nem elvárható logikus és racionális
cselekvés. Hiába ennek tudása, ahogy a film egyik szereplője megfogalmazza:
„A bűntudathoz nem kell bűnösnek lennünk.”
A túlélőt a bűntudata
- legalábbis az általam ismert regények és filmek története alapján - vagy
valamiféle önsorsrontásba, önbüntetésbe, egyfajta élve eltemetkezésbe vezeti
(semmi módon nem keresi, sőt elutasítja a boldogságot vegetálva telő
életében), vagy lelke mélyére elásva a múltat, próbál átlagos és normális
életet élni. Mindkét fajta ember elsősorban zsidóságától akar szabadulni.
Nem kívánja többé vállalni azt az identitást (már ha egyáltalán a Holocaust
előtt gyakorolta), ami erre a sorsra (sorstalanságba) jutatta. Sem
vallásról, sem Istenről többé tudni nem akar.
A túlélő azonban
máshogy is viszonyulhat halottaihoz: elkezdheti az életét az ő haláluk
viszonylatában látni. A Holocaust előtt átlagos, vagy annak ígérkező élete a
Holocaust túlélőjeként feladattá, sőt kiváltságos helyzetté válik. Az
életet, akármilyen hétköznapi is lett volna az, amit a rokonai nem élhetnek
meg, neki kell leélni. Bizonyos szempontból helyettük is, értük is. Az ilyen
emberek erőt merítenek az emlékekből, saját életük eltékozlása számukra
egyenesen náci cselekedet lenne, hiszen azok vették el szeretteik életét, ha
ők megtagadják, nem élik meg sajátjukat, ugyanazt a bűnt követik el. Az
ilyen ember élni kezd, de az élettel foglalkozik, nem a vallással, vagy
Istennel.
A Holocaust-túlélő
túléléshez való viszonya még a fentinél is tovább mehet: túlélését
kiválasztottságként felfogva küldetést találhat abban, hogy ő túlélt. Isteni
kiválasztottságnak tekintheti ezt a helyzetet, az eseményeknek ő többé már
nem áldozata, hanem hőse és ennek megfelelően már nem csak a halottak
emlékének, hanem egyenesen Istennek akar megfelelni további életével.
Dovidl ritka madár,
mert ezt az utóbbit választja, vagyis a Holocaust őt nem elfordítja a
vallástól és Istentől, hanem éppen ezáltal talál vissza hozzá. Megmaradt
(Isten által megtartott) életével Istennek akar megfelelni. De hogyan?
Dovidlnek két
családja és ennek megfelelően két élete van. Kilenc éves korában apja
Londonba viszi, hogy ott megfelelő mestert találjon hegedű-virtuóz
csodagyereknek tűnő fiának. A szakértők megerősítik az apa ezen gyanúját,
egyúttal egy komolyzenével foglalkozó brit család be is fogadja arra az
időre, míg a család többi részének is sikerül Lengyelországból áttelepülni.
Az utóbbira sosem kerül sor, Dovidl családja pár évvel később Treblinkában
leli végzetét.
Időközben Dovidl a
befogadó családjának fia, Martin mellett testvérként felcseperedik, a
vallását gyakorolhatja, nem kevésbé művészetét. Mivel bizonyosságot nem
tudnak szerezni, Dovidl mostohaapja ragaszkodik ahhoz, hogy a fiú őrizze a
reményt, szerettei felett kaddist sem mondhat el. Talán ezért, talán másért,
de szakít a zsidó vallással, elhatározza, hogy nem tartja meg többé annak
előírásait.
Huszonévesen első
koncertjével éppen bevezetnék a klasszikus zene komoly, felnőtt, előadói
világába, ám éppen ezen a napon a véletlenek fura összejátszása (vagy ha úgy
tetszik, a Nagy Isteni Terv részeként) bizonyosságot szerez családja
haláláról: Treblinkát megjárt túlélőkkel találkozik, akik egy dal formájában
őrzik az ott elhunytak nevét. Az egyébként teljes hosszában öt napon át
tartó énekből Dovidl hegedűművet komponál (A nevek dalát), azt eljátssza
Treblinkában, majd a vallásos zsidó közösségben telepedik le New Yorkban.
Az elmaradt koncert
után a befogadó család számára elveszett fiút fogadott testvére, Martin 35
éven át keresi, míg New Yorkban végül rátalál. (Ennek megfelelően a koncert
utáni eseményeket nem a fenti sorrendben, csak a film vége felé tudjuk meg.)
Behajtja rajta az elmaradt koncertet, amelynek második felében Dovidl
nyilvánosan is előadja A nevek dalát, majd ezúttal végleg eltűnik a
komolyzenei életből és Martinéból is.
Dovidl tehát
kiválasztott, mivel csodagyerek. Aztán kiválasztott, mert túléli a
Holocaustot. És végül kiválasztott, mert az általa komponált dalon keresztül
megőrizheti családja, és minden treblinkai, végső soron minden Holocaustban
elhunyt zsidó emlékét. Ez így önmagában egy teljesen egyértelmű képlet
lehetne: Isten arra választotta őt, a zenei virtuózt, hogy zenéjével és
annak előadásával megőrizze az elhunytak nevét, emlékét.
Ha ez egy amerikai
film vagy amerikai történet lenne, akkor bizonyára valahogy így is érne
véget: a 35 év után előkerült csodagyerek A nevek dalával világhírnévre tesz
szert, és annak előadásával New Yorktól Tokióig könnyező szemű közönség
előtt állít emléket 6 millió meggyilkolt zsidónak. Mindezt Isten dicsőségére
persze.
Bár így leírva elég
hatásvadásznak tűnik a gondolat, de éppenséggel nem olyan elvetemült, hiszen
különösebb vallási érv nem szól ellene. A lehetőség Dovidl számára adott
lenne. De nem él vele.
Nem élhet vele, mert
neki Istennel van dolga, nem az emberekkel. A kiválasztottság a zsidóság
számára nem valamiféle előjogot, vagy másokhoz képest feljebbvalóságot
jelent, hanem küldetést, hogy Isten parancsolatait megtartsák, a kötelesség
és a felelősség terhét.
A hegedű-virtuozitás,
a csodagyerek-lét, az emberek szemében isteni ajándék, vagy isteni áldás,
ilyen értelemben szintén kiválasztottság, vagyis hogy éppen egy másokhoz
képesti feljebbvalóságként tekintenek rá.
Ha Dovidl a hegedűt
választja, akkor ember-ember viszonylatban akarja megőrizni egykori emberek
emlékét. Már pedig emberekkel nincsen annyira jó tapasztalata. A saját
családja végül is elhagyta, a mostoha családja ugyan minden igyekezetével
jót akart neki, de paradox módon éppen azáltal nem fogadták be teljesen,
hogy biztosították számára a zsidó vallásgyakorlatot. (Mivel a kisfiú
közelében nincsenek zsidók, neki viszont be kell tartani a vallási
előírásokat, ezáltal a befogadó környezet folyamatosan szembesíti
különbözőségével.) Számára így a vallási parancsolatok megtartása
tartalmatlan külsőséggé válik, a hegedülés ugyanakkor nem telik meg
tartalommal. Dovidl technikai zseni, nem előadóművész.
Élete azon pontján,
amikor egy teli koncertterem várja a színpadra, de ő egy rabbi énekét
hallgatja a zsidónegyedben, élete valójában teljesen üres. Ha színpadra
lépne a hegedűvel, talán nem is játszana olyan jól. Jól játszani akkor tud,
amikor ez az üresség ismét megtelik. A családja emlékével, még ha a
halálukéval, de akkor is bizonyossággal telik meg, annak bizonyságával, hogy
ő túlélt. Paradox módon a családja halálának tudatában Dovidl életének
üressége élettel telik meg.
Ezt az életet nem
emberek adják neki vissza és nem is a zene, hanem Isten. Dovidl
szempontjából az emberek (beleértve a saját családját is) tőle csak
elvettek, el- és magára hagyták. Efelett érzett dühében ő hát elhagyta
Istent. Isten azonban nem hagyja el őt, így Dovidl visszakapja a családját
(mivel a túlélő zsidóság őrzi emléküket), ezáltal valóban visszakapja a
zenét is. (A nevek dala szívszaggatóan szép és az áldozatokhoz és a zsidó
liturgia hangzásvilágához egyaránt méltó zene.) Ugyanakkor az emberek többé
számára nem érdekesek. Ha Isten megtartotta őt (életben), akkor neki is
Istent kell megtartania („életben”), nem a halottakat, vagy azok emlékét.
A híres zenésszé
válás emberek általi elismerést jelent, a művészlét egy emberi kreálmány.
Dovidlt nem érdeklik az emberek, mert azt a tömeggyilkosságot, amelyben
családját is elvesztette szintén emberek csinálták. A Holocaust az ő
szemében nem valamiféle fura sors, vagy isteni terv része, hanem teljes
mértékben emberi alkotás. Így viszont a művészete sem az isteni terv része,
hanem emberi alkotás. Isten nem művészeket teremt, csak életet. Így nem is
művészeket tart meg az életben, csak embereket. Ha ebből a szempontból
nézzük, akkor Dovidl csak, mint ember tartozik és csak Istennek.
A film adatai:
A nevek dala - The
Song of Names
kanadai-angol-német-magyar filmdráma, 113 perc, 2019; korhatár: 12
rendezte: François Girard
főszereplők: Tim Roth (Martin), Clive Owen (Dovidl), Misha Handley (Martin 9-13), Luke Doyle (Dovidl 9-13), Gerran Howell (Martin 17-21), Jonah Hauer-King (Dovidl 17-23);
zeneszerző: Howard Shore
A film Norman Lebrecht azonos című regénye alapján készült.
A magyarországi bemutató: 2020. február 6.
FEL