FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

Aki keres, és aki talál

Gondolatok François Girard: A nevek dala című filmjéről

2020.06.03.

Ritka madár ez a filmbeli Dovidl: gyerekkorában kiderül róla, hogy hegedűvirtuóz csodagyerek, tizenévesen az derül ki számára, hogy Holocaust-túlélő, huszonévesen, ha nem is Isten- de vallástagadó, ötvenes éveiben viszont hithű haszid. Hosszú tehát az út, amin eljut Istenhez, és ráadásul mindezt úgy, hogy ő maga nem is keres. Ő csak talál. Vagy talán Isten találja meg őt.

Aki keres, az gyerekkori barátja, Martin. Martin Dovidlt keresi, mindig, minden életkorban, minden helyzetben. Keresi a barátságát, keresi a szeretetét, keresi a zenei virtuozitását, keresi a háláját, a hegedűjét és a magyarázatát közös életük meghatározó eseményére, aminek következtében élete nagy részében magát Dovidlt is keresni kénytelen. De Martin nem talál. Martin még akkor sem talál semmit, amikor konkrétan megtalálja a hegedűt, Dovidlt, a magyarázatot és magát „A Zenét” (amit egyébként - Dovidl személyén keresztül - szintén egész életében keresett).

Emiatt joggal mondhatjuk, hogy ez a történet elsősorban Martinról szól, mivel a film nézője főleg vele azonosul, az ő szempontját érvényesíti, és így hajlamos meglehetősen rossz képet festeni magában Dovidlről. Viszont a filmbeli Martin nem zsidó (a film alapjául szolgáló, Norman Lebrecht által írt regénnyel ellentétben, amelyben az), ezért számunkra nem az ő lelki útja az igazán érdekes, csak annyiban, amennyiben ennek tükrében látjuk zsidó főszereplőnket.

 

Dovidl ritka madár, mert egy olyan zsidó, akit a „túlélő bűntudatérzése” úgy vezet el Istenhez, hogy közben kihagyja a „hős” identitástudatot. A Holocaust-túlélő zsidók bűntudatát mindenki ismeri, aki valaha találkozott, vagy olvasott, látott, hallott interjút ilyen emberrel. A túlélők természetes pszichés reakciója volt az önvád azzal kapcsolatban, hogy nem tudták megvédeni a szeretteiket, hogy nem tudták az eseményeket megállítani, vagy legalább megpróbálni bármi érdemit tenni, esetleg azt sem ismerték fel, hogy kellene valamit tenniük. Hiába tudja, és hiába mondják neki, hogy ez teljesen alaptalan, hogy lehetetlen, sőt szürreális valóságban nem elvárható logikus és racionális cselekvés. Hiába ennek tudása, ahogy a film egyik szereplője megfogalmazza: „A bűntudathoz nem kell bűnösnek lennünk.”

A túlélőt a bűntudata - legalábbis az általam ismert regények és filmek története alapján - vagy valamiféle önsorsrontásba, önbüntetésbe, egyfajta élve eltemetkezésbe vezeti (semmi módon nem keresi, sőt elutasítja a boldogságot vegetálva telő életében), vagy lelke mélyére elásva a múltat, próbál átlagos és normális életet élni. Mindkét fajta ember elsősorban zsidóságától akar szabadulni. Nem kívánja többé vállalni azt az identitást (már ha egyáltalán a Holocaust előtt gyakorolta), ami erre a sorsra (sorstalanságba) jutatta. Sem vallásról, sem Istenről többé tudni nem akar.

A túlélő azonban máshogy is viszonyulhat halottaihoz: elkezdheti az életét az ő haláluk viszonylatában látni. A Holocaust előtt átlagos, vagy annak ígérkező élete a Holocaust túlélőjeként feladattá, sőt kiváltságos helyzetté válik. Az életet, akármilyen hétköznapi is lett volna az, amit a rokonai nem élhetnek meg, neki kell leélni. Bizonyos szempontból helyettük is, értük is. Az ilyen emberek erőt merítenek az emlékekből, saját életük eltékozlása számukra egyenesen náci cselekedet lenne, hiszen azok vették el szeretteik életét, ha ők megtagadják, nem élik meg sajátjukat, ugyanazt a bűnt követik el. Az ilyen ember élni kezd, de az élettel foglalkozik, nem a vallással, vagy Istennel.

A Holocaust-túlélő túléléshez való viszonya még a fentinél is tovább mehet: túlélését kiválasztottságként felfogva küldetést találhat abban, hogy ő túlélt. Isteni kiválasztottságnak tekintheti ezt a helyzetet, az eseményeknek ő többé már nem áldozata, hanem hőse és ennek megfelelően már nem csak a halottak emlékének, hanem egyenesen Istennek akar megfelelni további életével.

Dovidl ritka madár, mert ezt az utóbbit választja, vagyis a Holocaust őt nem elfordítja a vallástól és Istentől, hanem éppen ezáltal talál vissza hozzá. Megmaradt (Isten által megtartott) életével Istennek akar megfelelni. De hogyan?

 

Dovidlnek két családja és ennek megfelelően két élete van. Kilenc éves korában apja Londonba viszi, hogy ott megfelelő mestert találjon hegedű-virtuóz csodagyereknek tűnő fiának. A szakértők megerősítik az apa ezen gyanúját, egyúttal egy komolyzenével foglalkozó brit család be is fogadja arra az időre, míg a család többi részének is sikerül Lengyelországból áttelepülni. Az utóbbira sosem kerül sor, Dovidl családja pár évvel később Treblinkában leli végzetét.

Időközben Dovidl a befogadó családjának fia, Martin mellett testvérként felcseperedik, a vallását gyakorolhatja, nem kevésbé művészetét. Mivel bizonyosságot nem tudnak szerezni, Dovidl mostohaapja ragaszkodik ahhoz, hogy a fiú őrizze a reményt, szerettei felett kaddist sem mondhat el. Talán ezért, talán másért, de szakít a zsidó vallással, elhatározza, hogy nem tartja meg többé annak előírásait.

Huszonévesen első koncertjével éppen bevezetnék a klasszikus zene komoly, felnőtt, előadói világába, ám éppen ezen a napon a véletlenek fura összejátszása (vagy ha úgy tetszik, a Nagy Isteni Terv részeként) bizonyosságot szerez családja haláláról: Treblinkát megjárt túlélőkkel találkozik, akik egy dal formájában őrzik az ott elhunytak nevét. Az egyébként teljes hosszában öt napon át tartó énekből Dovidl hegedűművet komponál (A nevek dalát), azt eljátssza Treblinkában, majd a vallásos zsidó közösségben telepedik le New Yorkban.

Az elmaradt koncert után a befogadó család számára elveszett fiút fogadott testvére, Martin 35 éven át keresi, míg New Yorkban végül rátalál. (Ennek megfelelően a koncert utáni eseményeket nem a fenti sorrendben, csak a film vége felé tudjuk meg.) Behajtja rajta az elmaradt koncertet, amelynek második felében Dovidl nyilvánosan is előadja A nevek dalát, majd ezúttal végleg eltűnik a komolyzenei életből és Martinéból is.

 

Dovidl tehát kiválasztott, mivel csodagyerek. Aztán kiválasztott, mert túléli a Holocaustot. És végül kiválasztott, mert az általa komponált dalon keresztül megőrizheti családja, és minden treblinkai, végső soron minden Holocaustban elhunyt zsidó emlékét. Ez így önmagában egy teljesen egyértelmű képlet lehetne: Isten arra választotta őt, a zenei virtuózt, hogy zenéjével és annak előadásával megőrizze az elhunytak nevét, emlékét.

Ha ez egy amerikai film vagy amerikai történet lenne, akkor bizonyára valahogy így is érne véget: a 35 év után előkerült csodagyerek A nevek dalával világhírnévre tesz szert, és annak előadásával New Yorktól Tokióig könnyező szemű közönség előtt állít emléket 6 millió meggyilkolt zsidónak. Mindezt Isten dicsőségére persze.

Bár így leírva elég hatásvadásznak tűnik a gondolat, de éppenséggel nem olyan elvetemült, hiszen különösebb vallási érv nem szól ellene. A lehetőség Dovidl számára adott lenne. De nem él vele.

 

Nem élhet vele, mert neki Istennel van dolga, nem az emberekkel. A kiválasztottság a zsidóság számára nem valamiféle előjogot, vagy másokhoz képest feljebbvalóságot jelent, hanem küldetést, hogy Isten parancsolatait megtartsák, a kötelesség és a felelősség terhét.

A hegedű-virtuozitás, a csodagyerek-lét, az emberek szemében isteni ajándék, vagy isteni áldás, ilyen értelemben szintén kiválasztottság, vagyis hogy éppen egy másokhoz képesti feljebbvalóságként tekintenek rá.

Ha Dovidl a hegedűt választja, akkor ember-ember viszonylatban akarja megőrizni egykori emberek emlékét. Már pedig emberekkel nincsen annyira jó tapasztalata. A saját családja végül is elhagyta, a mostoha családja ugyan minden igyekezetével jót akart neki, de paradox módon éppen azáltal nem fogadták be teljesen, hogy biztosították számára a zsidó vallásgyakorlatot. (Mivel a kisfiú közelében nincsenek zsidók, neki viszont be kell tartani a vallási előírásokat, ezáltal a befogadó környezet folyamatosan szembesíti különbözőségével.) Számára így a vallási parancsolatok megtartása tartalmatlan külsőséggé válik, a hegedülés ugyanakkor nem telik meg tartalommal. Dovidl technikai zseni, nem előadóművész.

Élete azon pontján, amikor egy teli koncertterem várja a színpadra, de ő egy rabbi énekét hallgatja a zsidónegyedben, élete valójában teljesen üres. Ha színpadra lépne a hegedűvel, talán nem is játszana olyan jól. Jól játszani akkor tud, amikor ez az üresség ismét megtelik. A családja emlékével, még ha a halálukéval, de akkor is bizonyossággal telik meg, annak bizonyságával, hogy ő túlélt. Paradox módon a családja halálának tudatában Dovidl életének üressége élettel telik meg.

Ezt az életet nem emberek adják neki vissza és nem is a zene, hanem Isten. Dovidl szempontjából az emberek (beleértve a saját családját is) tőle csak elvettek, el- és magára hagyták. Efelett érzett dühében ő hát elhagyta Istent. Isten azonban nem hagyja el őt, így Dovidl visszakapja a családját (mivel a túlélő zsidóság őrzi emléküket), ezáltal valóban visszakapja a zenét is. (A nevek dala szívszaggatóan szép és az áldozatokhoz és a zsidó liturgia hangzásvilágához egyaránt méltó zene.) Ugyanakkor az emberek többé számára nem érdekesek. Ha Isten megtartotta őt (életben), akkor neki is Istent kell megtartania („életben”), nem a halottakat, vagy azok emlékét.

A híres zenésszé válás emberek általi elismerést jelent, a művészlét egy emberi kreálmány. Dovidlt nem érdeklik az emberek, mert azt a tömeggyilkosságot, amelyben családját is elvesztette szintén emberek csinálták. A Holocaust az ő szemében nem valamiféle fura sors, vagy isteni terv része, hanem teljes mértékben emberi alkotás. Így viszont a művészete sem az isteni terv része, hanem emberi alkotás. Isten nem művészeket teremt, csak életet. Így nem is művészeket tart meg az életben, csak embereket. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor Dovidl csak, mint ember tartozik és csak Istennek.


A film adatai:

A nevek dala - The Song of Names

kanadai-angol-német-magyar filmdráma, 113 perc, 2019; korhatár: 12

rendezte: François Girard

főszereplők: Tim Roth (Martin), Clive Owen (Dovidl), Misha Handley (Martin 9-13), Luke Doyle (Dovidl 9-13), Gerran Howell (Martin 17-21), Jonah Hauer-King (Dovidl 17-23);

zeneszerző: Howard Shore

A film Norman Lebrecht azonos című regénye alapján készült.

A magyarországi bemutató: 2020. február 6.

 

 

 

FEL