Kárpáti Ildikó

"Ezek pedig az Izráel fiainak nevei"

Gondolatok Vadim Perelman: Perzsa nyelvleckék című filmjéről

2021.06.21.

 

 

Vadim Perelman

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok – és most éppen jobban belegondolok – bátor ember Vadim Perelman, a Perzsa nyelvleckék című film ukrán születésű, kanadai-amerikai rendezője. Először is, mert filmje történetének fő fonalát biztosító szál igen vékonyka szál, egyetlen, a nézőben felmerülő gondolat azonnal elszakíthatja, és ezzel érvényteleníti, nevetségessé teszi a drámát. Másodszor, mert ezen gyenge szál köré fűz egy még gyengébbet, mondhatni még kockázatosabbat: két olyan ember közötti természetesen egyre bensőségesebbé, személyesebbé váló beszélgetéseket, akik nem lehetnek barátok és a néző szemében semmiképpen sem válhatnak hasonlatossá, vagyis a gonosz főszereplő nem lehet szimpatikus. A története tehát két vékony hajszálon függ… amik azonban meglepően erősen tartanak.

 

Kezdjük azzal, amivel a film maga is kezdi: ezt a történetet valós események inspirálták. Valóban, a munka- és a haláltáborok felépítésének és azok működésének, a náci tisztek egyenruhájának és szórakozási módjainak, a zsidók helyzetének, állapotának és transzportjainak, vagyis magának a Holocaustnak a filmbeli ábrázolása nyilván valós történelmi tényeken alapszik. A konkrét történet azonban aligha. Legfeljebb egy-egy töredékes Holocaust-anekdota eleméből lett kerek egésszé gyurmázva ez a forgatókönyv. (Amely egyébként Wolfgang Kohlhaase Erfindung einer Sprache magyarul Nyelvkitalálás címen megjelent novellája alapján készült.)

 

Adott egy náci tiszt, aki azt vette a fejébe, hogy meg akarja tanulni a fárszi (perzsa) nyelvet, ezért jutalmat ígér annak a katonának, aki talál egy perzsát a begyűjtött zsidók között. És adott egy zsidó fiú, aki a véletlenek furcsa közjátéka folytán éppen pont perzsának vallja magát. Természetesen a náci karmai közt köt ki, ami jó abból a szempontból, hogy többszörösen megmenekül a haláltól, rossz viszont abból a szempontból, hogy egy általa nem ismert nyelvre kell megtanítania a német katonát. A nyelv kitalálásával önmagában még nem lenne gondja, reménytelennek látszó nehezítés azonban, hogy a kitalált szavakat meg is kéne jegyeznie valahogy, kicsit jobban és gyorsabban megtanulnia, mint a tanítványának, mindezt úgy, hogy nincs módja leírni azokat.

A történet fenti fő fonala fájdalmasan hamar elszakadhat, ha a nézőben felmerül a kérdés, hogy vajon hány német-perzsa szótár létezhetett a 40-es években. A válasz: sok. Vagy legalábbis több, mint egy. Egy náci tiszt minden bizonnyal sokkal könnyebben és gyorsabban szerezhetett volna egy szótárt, sőt esetleg egy nyelvkönyvet is a tanuláshoz, mint hogy találjon egy németül is beszélő perzsát és ekkora kockázatot vállaljon egy csak számára kedves fogoly dédelgetésével.

Perelman egyébként nem csinál belőle titkot, hogy filmjének alapötlete csak egy vicc, egy fricska, vagy inkább nevezzük így: egy ürügy. A zsidó fiú hazugságának alapját egy fárszi nyelvű könyv adja, melynek címlapját a néző is láthatja egy pillanatra. A perzsa írás képe még avatatlan szemnek is furcsa lehet: a szavakat külön írták (egybefolyó írás kéne legyen) és valahogy rosszul kanyarognak, mivel fordított írásiránnyal nyomtatták, mint kellene. Kellékes nem követhet el ekkora hibát, a jelzés biztosan tudatos. A könyv hamisítvány, ahogy az ahhoz tartozó férfi is hamis perzsa és a nyelv sem lesz éppen valódi, amit tanítani fog.

 

A film alkotói egyszerűen csak egy asztalhoz akarják ültetni ezt a két embert, egy nyilvánvalóan képtelen ürüggyel, egy nyilvánvalóan képtelen és irracionális helyzetben. Egy munkatábor irracionalitásában külön, extra irracionalitás, hogy egy számító és kegyetlen náci tisztnek egy átlagosnál kicsit jószívűbb, hallgatag, kedves zsidó fiú a tanítója legyen. Az általánosan bevett dramaturgia szerint, ha két ilyen különböző, sőt esküdt ellenség adott helyzetben huzamosabb időt kénytelen együtt tölteni, sőt beszélgetni egymással, akkor a karakterek fejlődése során meglátják egymásban a számukra megérthető és elfogadható embert és így mindketten jellemfejlődésen mennek keresztül, amely általában a film végére egyfajta furcsa barátsághoz vezet.

Ebben az esetben is ezt várja a néző, még ha érzi is, hogy azért ez már csak nem történik meg. Nem is történik. Mivel egy nyelvtanulási helyzetben az alapszavak ismerete után olyan egyszerű mondatok és kérdések megválaszolása következik, mint például "Hogy hívnak?”, "Honnan jöttél?”, "Mit dolgozol?”, "Van-e családod?’, ezért egyre többet tudunk meg a náci tisztről, miközben szinte semmit a zsidó fiúról. Megtudjuk a németről, hogy miért lett náci (gyakorlatilag a mélyszegénységből való menekülés okán, amúgy teljesen megérthető, még el is fogadható a története), hogy miért akar Teheránban éttermet nyitni, hogy miért lett szakács, és persze hogy miért akar fárszit tanulni. Már-már hajlamosak lennénk azt hinni, hogy ő is csak egy ember, már ha Perelman ezt megengedné. De nem engedi.

A nyelvleckék ugyanis a náci haláltábor gépezetén belül, annak háttere előtt zajlanak, ami kérlelhetetlen precizitással, ugyanakkor egy nagyvállalat működésének minden lehetséges negatívumával őrli mindennapjait. Fura mód ebben a filmben a tábor foglyainak életébe is kevésbé látunk bele (bár azért igen), sokkal részletesebben látjuk a németek közötti viszonyrendszert.

Ami nem éppen baráti, sőt olykor még csak nem is emberi. Ezek a német tisztek egymás között, egymással szemben legalább olyan kegyetlenek, számítók, agyafúrtak és lelketlenek, mint a foglyokkal. (Egyikük például egy gyerekes tréfa miatt simán a frontra helyezteti korábbi szeretőjét.) Gond nélkül zsarolják és kihasználják egymást. (Itt egyébként belemehetnénk abba is, hogyan működnek, hogyan kénytelenek működni egy diktatórikus rendszerben a végrehajtó elemek, ami némi felmentést adhat az "elemeknek”, de semmiképpen sem legalizálja a diktatúrát; de bár ezt is megmutatja ez a film, most nem ez áll a fókuszunkban.)

A náci halálgyár egyébként ebből a szempont is pontosan úgy működik, ahogy azt a néző elképzelhette: náci nácinak is a farkasa. Egy gyűlöletre és kegyetlenségre épített rendszer építőkövei is gyűlölni fogják egymást is, nem csak az "ellenséget”, és hogy egy ilyen táborban maguk az őrök is foglyok, bár az utóbbiaknál lényegesen jobb helyzetben vannak, de azért közel sem kellemesben.

Zsidó főszereplőnk, mint kósza lélek bolyong ebben a halálgyárban, mindig éppen hogy az élők oldalán maradva, így szinte végtelennek tűnő számú transzport "átutazását” nézheti végig és nagyjából a végsőkig próbál ember, sőt kedves, jószívű ember maradni.

A náci ezt fel nem foghatja, hogy foglalkozhat ilyen sanyarú helyzetében valaki még mindig mások bajával. Ő maga embertelensége ugyanis éppen ebben áll: senkit nem vesz emberszámba, nem csak a zsidókat nem, senkit sem. Ha egyszer valaki megtanult bizonyos embereket nem emberként kezelni, azokat nem embernek látni, akkor azt az Isten sem menti meg attól, hogy a továbbiakban más embereket, akik elvben "olyanok, mint ő”, se tekintsen embernek.

Minden bájos családi edősztori ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy a náci azért akar fárszit beszélni, hogy amikor majd menekülnie kell, ne legyen gyanús a határon és fel tudjon szívódni Teherán félreeső utcáiban. (Ez egyébként gyanús a németeknek is, milyen hithű náci egy olyan, aki érdemben számol, sőt felkészül a háború elvesztésére és a rendszer bukására.) Neki ehhez a perzsának hitt zsidó csak egy eszköz, a kollegái meg ahhoz eszközök, hogy megtartsa aránylag kellemes pozícióját (tábori szakács, szinte végtelen élelemellátmánnyal), és maga a hadsereg is csak egy eszköz volt neki. A zsidó fiúnak viszont minden egyes, a táboron áthaladó ember egy konkrét ember, ismeri őket, tudja a nevüket.

A fordított dramaturgia működik: minél többet tudunk meg a nácikról, annál kevésbé szimpatikusak és minél kevesebbet a zsidókról, végső soron csak a nevüket, annál személyesebbnek érezzük velük a kapcsolatot. Bátor és ügyes ember ez a Perelman, hogy egy hagyományos dramaturgiát így a visszájára tud fordítani. De mi a célja ezzel?

KKét főszereplője tehát teljesen irracionális karakter egy teljesen irracionális helyzetben. A nézőben felmerül a gyanú, akár a perzsa nyelvű könyv, talán ők sem "
valódiak”. erelman ráerősít erre a kétségünkre is, mivel szereplőinek beszélő nevet ad. A tábori szakácsot nemes egyszerűséggel Klaus Kochnak hívják, vagyis Szakács (németül).

AA belga zsidó fiú eredetileg Gilles, de Reza Joon nevű perzsának vallja magát. A nevet a már említett perzsa könyvbe kézzel írt ajánlásból veszi. Valaki Reza nevű fiának adta ajándékba ezt a könyvet, Reza Joonnak szólítva őt, innen vette a fiú és a németek is ezt a nevet, mit sem tudván arról, hogy a név után álló joon szó nem vezetéknév, hanem kedveskedő becézés (kb. "drága”, "kedves”), amit a perzsák nagyon gyakran használnak különféle összetételekben, ha valakihez kedvesen akarnak szólni. (Pl.: "Anyukám, drága ("joon”) hogy vagy?”, "Irénke kedves ("joon”), főznél egy kávét?”) A joon fárszi szó eredeti jelentése egyébként: szellem, lélek, élet.

Mondhatnánk, hogy ez olyan, mint egy középkori moralitásjáték, amiben a Szakács beszélget a Kedvessel, vagy a Lélekkel, vagy az Élettel, de azt hiszem itt nem további morális kérdésekről van szó, hanem magáról a névről. Pontosabban a név jelentőségéről, hogy mit számít az, hogy valakinek tudjuk-e a nevét. /p>

A zsidó vallásban magának a névnek, annak jelentésének és külön a névadásnak (esetenként akár az Isten általi átnevezésnek, vagyis amikor a Tórában Isten ad új nevet valakinek) különös jelentősége van. A Holocaust esetében viszont a név fennmaradásának van különös jelentősége.

Az izraeli Jad Vasem intézet fő tevékenysége, létrehozásának célja és értelme voltaképpen ez: a Soá áldozatai neveinek felkutatása, gyűjtése és megőrzése, fenntartása. Vagyis bizonyos szempontból egy olyan múzeum, ami bizonyos emberek neveit gyűjti, őrzi és mutatja be (teszi hozzáférhetővé mindenki számára).

JJad Vasem jelentése szó szerinti fordításban magyarul "kéz és név”, fennköltebb fordításban: "emlékhely és hírnév” és természetesen bibliai idézet egy töredéke:

"Adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet [jad vasem], a mely jobb, mint a fiakban és lányokban [élő név;] örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész.” (Ézsaiás 56:5)

Isten ígéri ezt olyan embereknek, akik megtartják az ő parancsolatait, de nem lehet gyerekük, ezért a nevük nem fog fennmaradni; így tehát Isten megígéri nekik, hogy ő maga kezeskedik a nevük fenntartásáról. A Holocaust áldozatainak nem lesznek leszármazottai, a nevük tehát feledésbe merülne, a Jad Vasem küldetése, hogy megőrizze a nevüket. Megóvja az enyészettől, a feledéstől, az elmúlástól.

Ha nincsen leszármazott, aki a nevet (és ezzel együtt az emléket, a tudást arról, hogy az illető ki volt, arról, hogy egyáltalán volt, létezett – ez utóbbit az utód még akkor is továbbviszi, ha semmit nem tud a felmenőiről, mivel ő maga az élő bizonyíték arra, hogy az ősei léteztek), akkor az az ember eltűnik, a története elvész, akkor ami vele történt, maga a történet sem maradhat fenn, hiszen akkor nem tudjuk, hogy kivel is történt.

AA film végén Koch sokadszorra is megmenti az ezúttal önként a transzporttal tartó Gilles-t és dühösen méltatlankodik azon, hogy miért érez együtt, mit érdekli ez a "névtelen tömeg”. 6 millió Holocaust-áldozat a nevük ismerete nélkül csak 6 millió valaki, akárki, senki, akik senkinek sem számítanak. De Marco Rossi Olaszországból, akinek süketnéma a testvére, és amikor elvitték őket a nácik, akkor anyukája rábízta az öccsét, így Marco megígérte neki, hogy a fiú mindenképpen életben marad (még ha a saját élete árán is), az valaki. A név mögött egy konkrét ember van, egy saját, személyes, egyedi, megismételhetetlen történettel.

Az áldozatok nevei tudásának nagy elvi és gyakorlati jelentősége van. Ha például csak egyszerűen jogi szempontból nézzük, azzal nem igen lehet megvádolni senkit, hogy lelőtt valakit. Azzal lehet megvádolni, hogy meggyilkolta Marco Rossi olasz, zsidó férfit, annak testvére Jacob Rossi és illes belga zsidó férfi szeme láttára.

A nácik egyébként igen jól tudták ezt. A Holocaust áldozatainak személyes adatait komolyan, szigorúan dokumentálták. A nyilvántartás győzelem esetén szükséges lett volna, hiszen csak az áldozatok névlistája bizonyítaná a kiváló munkát, amit elvégeztek. A Führer jól tudja, hogy még egy választást sem nyerhet meg azzal a szöveggel, hogy ő megölt 6 millió valakit… pontosan meg kell tudnia mondani, bizonyítani kell tudni, hogy kiket. Mivel az áldozatok neveinek listája a legjobb és egyben egyetlen bizonyíték, természetes dolog, hogy ezt a listát fogja először megsemmisíteni a vesztésre álló német hadsereg, aztán minden mást, amit még lehet…

A fent említett vitában a zsidó fiú azzal vág vissza a nácinak, hogy számára ezek az emberek csak azért névtelen tömeg, mert nem tudja a nevüket. Valójában tudja. És valójában erről az egy, ráadásul kettős paradoxonról szól az egész film.

A konyha üzemeltetése mellett Koch feladata a táborba érkező és távozó zsidók neveinek korrekt dokumentálása, könyvelése is. (Felvezetni egy precíz listába az érkezőket, kihúzni arról a tovább szállított, vagy elhunyt emberek neveit.) Koch már-már extrém precizitást és kivitelezési tökéletességet kíván meg a lista vezetésével kapcsolatban. Vagyis nála jobban senki sem tudja, hogy mennyire tudják a nácik az áldozataik neveit. Így azt is tudja, hogy merő önáltatás abba hitbe menekülni, hogy senkiket, "névtelen csürhét” (értsd: nem embereket) gyilkolt meg (bár ő maga úgy gondolja, hogy személyesen nem ölt meg senkit, tehát nem gyilkos).

Ráadásul a lista vezetésének kényes feladatát Gilles-re bízza, akinek ez adja szorongatott helyzetének megoldását. Értelmetlen szavak hosszú sorát (a kitalált fárszi nyelv szavait) úgy lehet megtanulni, ha az ember valami ismerthez tudja kötni. Gilles ötlete egyszerű: egész nap egy névlistát ír. A kitalált szavakat a nevekből alkotja meg (pl. testvér – Hillel – hil; kelet – Fabio - fab). Így meg tudja jegyezni a szavakat, de közben megjegyzi a neveket is. De ami még érdekesebb: voltaképpen a zsidó áldozatai neveit tanítja meg a nácinak. Koch azt hiszi, megtanult 2840 fárszi szót, valójában tud 2840 zsidó nevet. Konkrét, a táborában megforduló emberek neveit.

A náci tehát egyrészt tudja, hogy tudja a zsidó áldozatok neveit, mivel ő kezelte a nyilvántartást, másrészt meg konkrétan megtanulta (legalábbis egy részük) nevét, még ha erről nincs is tudomása. Mint mondtuk, az áldozat nevének ismerete az egyetlen bizonyíték arra is, hogy az illető létezett és élt, és arra is, hogy meghalt és hogy hogyan halt meg. Amíg az áldozatok neveit tudjuk, addig a gyilkosaik gyilkosok maradnak. Ha az áldozatok neve eltörölhetetlen, akkor az elkövetők bűne is eltörölhetetlen.

Azt hiszem, Perelman, az áldozatok nevei köré írt történetének vékony szálait ez a mondanivaló tartja erősen. Filmjében a két főszereplőnek nem adott igazi nevet. Az a 6 milliós névtelen tömegnek jár.