Kárpáti Ildikó

Egy zsidóval kevesebb, egy zsidóval több

Gondolatok Sam Garbarski: A Rashevski tangó című filmjéről

2021.08.24.

 

A Rashevski család minden tagja egyértelműen és meggyőződéssel zsidónak tekinti magát. Még azok is, akik nem születtek zsidónak, vagy halachikus szempont alapján nem számítanak annak. Se kétségük, se problémájuk nincs ezzel. Egészen, amíg Rosa Rashevski, a család idős, Holocaust-túlélő matriarchája meg nem hal. Ettől ugyan még nem kérdőjeleződik meg a zsidóságuk, de arra ráeszmélnek, hogy nem tudják megmondani, hogy ők mitől zsidók. Sem együtt, sem külön-külön. A családban ezáltal kollektív és egyéni identitásválság kezdődik.

Rosa mama rögtön a film elején meghal, a néző nem is látja őt, így minden, amit róla megtudunk csak a fiainak, unokáinak, rokonainak az elképzelése arról, hogy mit is gondolt bizonyos dolgokról a nagymama. A problémázás rögtön a temetés mikéntjével kezdődik. Rosa mama nem volt vallásos, sőt, gyűlölte a rabbikat, azonban, mint kiderül, a zsidó temetőben vásárolt magának sírhelyet. Vagyis a család biztos lehet benne, hogy hagyományos zsidó temetést szeretne. Mert Rosa mama tisztelte és tartotta a hagyományt, noha nem volt vallásos, – így látja a rokonság legalábbis. Így aztán kompromisszumos megoldásként a szertartást egy liberális rabbival végeztetik, aki a halotti tor alatt világosítja fel őket, hogy amúgy hagyományos zsidó temetéshez nincs feltétlenül szükség rabbira. Számukra ez merőben új információ, mint sok minden más is a zsidósággal kapcsolatban.

Rosa mama tehát követte a hagyományt, de nem követte a vallást. A rokonság hasonlóan gondolna eljárni, különös tekintettel az unokák generációjára. Ám komoly nehézségeik akadnak a helyes hozzáállással: lehetséges-e követni a hagyományt és közben nem vallásosnak lenni, egyáltalán van-e különbség hagyomány és vallás között, ha netán igen, akkor pontosan mi is az és mindennek fényében ők maguk mikor számítanak zsidónak, ha a hagyományt, vagy ha a vallást követik, vagy egyiket sem vagy mindkettőt?

Ahány tagja a Rashevski családnak, annyiféle a válasz a fenti kérdésekre. Hogy mit is gondolhatnak a fentiekről, persze abból láthatjuk leginkább, hogy mit tesznek.

A II. világháború előtt Rosának volt egy férje, annak pedig egy testvére, Dolfo, akivel jó családi viszonyban voltak. A lágerből hazatérve Rosának ugyan két fia is született, de a férjétől egyre inkább eltávolodtak lévén, hogy a Holocaust Rosát (és Dolfot) teljesen elidegenítette a vallástól, míg Rosa férjét, Smuelt éppen, hogy közelebb hozta. Folytatódott ez a távolodás a két végletig: Rosa nem volt hajlandó körülmetéltetni a gyerekeit (ezzel is védve őket a nácik esetleges visszatérésének esetére), míg Smuel ortodox rabbi lett Izraelben. Ettől kezdve Smuel nem állt szóba többet a diaszpórában maradt családjával, sőt azokat egyenesen gojoknak tekinti.

 

Rosa két fia a zsidóságukkal különösebben nem foglalkozva nőtt fel és él felnőtt férfiként, egyiküknek a felesége, Isabelle nem is zsidó, ennek nem tulajdonítottak jelentőséget sosem. Nem úgy Isabelle, akivel bár a család sosem érzékeltette, hogy nem zsidó, mégis kívülállónak érzi magát. Rosa halála és a családban a zsidósággal kapcsolatos problémázás felszínre hozza ezzel kapcsolatos érzelmeit és egyre jobban szeretne megfelelni a zsidó hagyomány és vallás elvárásainak, különösen, hogy rangidős nőként például a Széder esti menüért most már ő a felelős vagy, hogy ha a férje szintén zsidó temetést szeretne, akkor ők nem lehetnek egy temetőben eltemetve.

A temetés kérdése Rosa mindkét fiát zsidóságának értelmezésére készteti. Minthogy ahány Rashevski, annyi válasz a kérdésre, Isabelle férje végül úgy dönt, inkább érzi magát Isabelle férjének, mint zsidónak, ezért mellette kíván majd örök nyugovóra térni; míg Rosa másik fia a zsidó temetőben vásárol sírhelyet és rabbit szeretne a temetésén. Zsidóként tervez meghalni, holott nem zsidóként élt.

Az unokák generációja eközben egyre inkább zsidóvá válik. Isabelle lánya, Nina – miután szembesül a ténnyel, hogy a halacha szempontjából nem zsidó anyja révén ő nem is zsidó – betérésre készül és zsidó hagyományokat őrző családot szeretne alapítani. Unokatestvére Ric az a Rashevski, aki körül van metélve, az izraeli hadseregben harcolt és beszél héberül, vagyis az egyetlen Rashevski, aki minden szempontból valóban zsidónak tekinthető. Ugyanakkor egy palesztin lánnyal randizik. Sőt, a film végén feleségül is veszi, méghozzá arab szokásoknak megfelelő szertartás szerint.

 

A családban tehát minden generáció egy lépést közelít, és egy lépést távolodik a zsidóságtól. Talán ezért gondolta Rosa mama, hogy a tangó az egyetlen valódi megoldás minden bajra, egy lépés előre, egy lépés hátra, szelíd ringatózás, miközben lényegében egy helyben maradunk.

Ha jobban belegondolok, Rashevskiék problémája tulajdonképpen az, hogy ha feltételezünk egy nyitottan gondolkodó és szabadon cselekvő zsidó családot, akkor ők különböznek-e még érdemben a gojoktól? A nyitottság ugyanis éppen abban áll, hogy például nem gond számukra a vegyes házasság, vagy nem szükséges a körülmetélés. Vagyis a vallási előírásokat biztosan nem tartják. A Széder estét viszont igen. Persze azt sem szabályosan.

A film talán legemlékezetesebb és legmeghatóbb jelenete kapcsolódik ehhez. Dolfo meglehetősen lazán viszonyul a Széder este rendjéhez, számára ez csak egy családi vacsora, ami lényegében arról szól, hogy borozgassanak és jól érezzék magukat. Isabelle szerint viszont, ha már megülnek egy vallási ünnepet, akkor azt csinálják rendesen. A vita nem éppen heves, de igen kellemetlen és hirtelen véget is ér, amikor Dolfonak olyan mondat csúszik ki a száján, amit maga is megbán: „Egy goj diktálja nekünk, hogy ünnepeljünk!”

Szégyenkezve azonnal távozik is az asztaltól, majd sorban a többiek is. Dolfo szerint ez olyan, mintha „lebüdöszsidózta” volna a tulajdon menyét (valójában az unokaöccse feleségét), és szinte megbocsáthatatlan. Mióta Rosa és Smuel olyan végzetesen elszakadt egymástól, a Rashevski családban nem divat a haragtartás, Dolfo hamarosan bocsánatot kér Isabelle-től és meg is kapja azt.

A jelenetben rejlő gondolat azonban igen elgondolkodtató. Dolfot nem érdekli a vallás, sőt még a hagyomány sem. Zsidósága nem függ ettől. Holocaust-túlélő, vagyis egyszer már „lebüdöszsidózták”, ő ettől zsidó. Olyannyira zsidó lett ettől, hogy a továbbiakban nem érdekes, hogy bármit tart-e a zsidó hagyományból vagy vallásból, ő biztos a zsidóságában és hogy az is marad örökre, bármi történjék is. Ehhez neki nem kell tudni héberül, vagy helyes sorrendet tartani a Széder estén. Neki gojok mondták meg, hogy zsidó, igen fájdalmas módon, így aztán gojok ne akarják még arra is megtanítani, hogy mitől az vagy, hogy hogyan legyen az.

 

Ez idáig nem meglepő, ez a Holocaust adta zsidó identitás mintaesete. Dolfo számára azonban zsidónak lenni nem egy bélyeg, hanem egy kötelezettség. Afelőli kötelezettség, hogy az ő szemében minden, de tényleg minden ember egyenlő kell legyen, hogy ő semmilyen körülmények között nem nézhet le vagy vethet meg valakit, bárkit is, különösképpen nem származása vagy vallása miatt. Számára csak két út van: zsidónak lenni vagy nácinak. Hiába, hogy ő zsidó, ha megítél valakit pusztán csak annak alapján, hogy az illető goj, akkor antiszemitává vált. Ez megengedhetetlen, ez nem egyeztethető össze a zsidósággal. Dolfo számára zsidónak lenni azt jelenti, hogy nem ítélkezünk mások felett.

Talán ezért is szükséges az a dramaturgiai fordulat, hogy pont ő legyen az, aki Ric számára megkéri palesztin barátnője kezét annak apjától. És hát persze adják is neki (pontosabban az unokaöccsének). Hogy is ne adnák egy olyan zsidónak, akinek zsidósága abban áll, hogy liberális. („Én büszke vagyok rá, hogy olyan goj vagyok, mint ők!” – mondja Izraelben Smuel által „legojozott” zsidó családjával kapcsolatban.) Dolfo szemében a hagyomány és a vallás elválaszt és megkülönböztet, egy zsidó szerinte nem lehet ilyen, egy zsidónak kötelessége a másikat elfogadni, egyenlőként, érdemi partnerként.

Rosa és Dolfo számára a zsidóság ilyen egyszerű dolgot jelent: nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot látni, elfogadni és nem ítélkezni. A gyerekeik generációja viszont ezt nem úgy értelmezi, hogy nincsenek különbségek, hanem csak hogy azokkal nem kell foglalkozni. Voltaképpen boldogan élhetnének ők is ezzel a tudattal, ha nem emlékeztetnék őket időről időre az ortodox, vagy legalábbis hagyományőrző zsidók és a gojok is egyaránt, hogy ők mégiscsak zsidók volnának. (Mikor Isabelle a fent említett konfliktus után sokadszorra is felhozza a férjének, hogy amikor összeházasodtak be kellett volna térnie, a férje annak kvázi lehetetlenségére emlékezteti, miszerint akkor is csak egy betért goj lenne, örök kitaszított.)

Gondba ezzel az unokák generációja kerül. Az unokák generációja ugyanis liberális annyira, hogy válogasson, ugyanakkor szeretné is magát zsidóként meghatározni. Azaz fenntartják maguknak a jogot, hogy ne legyenek vallásosak, mert azért mégis sok lenne, de konkrétumok alapján szeretnék magukat zsidónak tartani. Ezt a nem csak elsőre ellentmondásosnak és kuszának tűnő, mégis annyira jellemző álláspontot kiválóan jeleníti meg a forgatókönyvíró a Nina és Antoine közötti vitában.

Antoine udvarolni szeretne Ninának, aki viszont elutasítja, mert a férfi nem zsidó. Őt azonban nem olyan könnyű lerázni, kikéri egy rabbi véleményét a betérésről, aki felvilágosítja arról, hogy a vallás szerint Nina Rashevski sem zsidó (mivel az anyja goj). Mikor ezt visszamondja a lánynak, az módfelett felháborodik. „Most örülsz, hogy egy zsidóval kevesebb?” – mondja kiakadva, és értelmetlennek titulálja a férfi betérési szándékát, mert szerinte, aki judaizmusban nevelkedett az más, mint egy betért. „Tehát sohasem lehetek jó zsidó… egy zsidóval kevesebb” – mondja vissza neki a férfi.

Antoine nem igazán tudja megérteni a lány álláspontját miszerint neki olyan férfi kell, aki judaizmusban nevelkedett, de nem vallásos. Ez egy goj számára értelmezhetetlen. Akkor a lány mitől zsidó? – kérdezi a férfi, hát hogy annak érzi magát, – hangzik a válasz. Akkor viszont Antoine is lehet zsidó, ha éppen annak érzi magát… Egy goj számára Nina elképzelésének semmi, de semmi értelme. Zsidóként mégis értjük. Nina azt szeretné, hogy legyen a férje zsidó, de nem attól, hogy a Talmudot bújja vagy kipát hord. Na de akkor mitől? Kézenfekvő válasz lenne erre, hogy attól, hogy zsidó származású. Viszont Nina sem az, pontosabban nem számít annak. Az ifjú párt a feloldhatatlan ellentmondás átvitt értelemben végül a halacha útjára vezeti, konkrét értelemben pedig Smuelhez Izraelbe, aki láthatóan hálás a Mindenhatónak, hogy goj családjában végül lesz, aki megtér. Így tehát a végelszámolásnál részükről végül egy (pontosabban két) zsidóval több.

Mindeközben Rosa másik unokája, Ric feleségül veszi az arab lányt. Dolfo az esküvőn utolsó leheletével még „lebüdösrasszistázza” egyik rokonát, csak mert azt „schwarzként” emlegette az ifjú arát. Hiába hát, hogy Ric Rashevski az egyetlen igazi zsidó, a házassága által egy zsidóval (pontosabban kettővel, mivel Dolfo még aznap este meghal) kevesebb. (Illetve ki tudja még hánnyal, ha az ifjú pár jövendőbeli gyerekeire gondolunk, lévén hogy goj anyjuk révén ők sem számítanak majd zsidónak, hiába, hogy dédanyjuk Holocaust-túlélő, dédapjuk pedig ortodox rabbi volt.)

Rashevskiék körbetáncolták tehát a lehetőségeket. Ténynek tűnik, hogy nem lehet valaki úgy zsidó, hogy a vallási előírásokból kiválogatja azt, ami neki tetszik és erre a kis eljárásrendjére ráfogja, hogy az a hagyomány, amit ő ily módon megtart. Elméletileg nem, gyakorlatilag viszont nagyon is. Ha elméletben ezen gondolkozik az ember, akkor folyamatosan ellentmondásokba ütközik (például a reform rabbi előre figyelmezteti Antoine-t, hogy ha ő téríti be, azt az ortodoxok nem fogják elfogadni, így aztán a goj fiú számára ez a rabbi nem eléggé zsidó). Ha viszont a gyakorlatot nézzük, akár Dolfo, akár Isabelle és férje, akár Nina és Antonie, akár Ric cselekedeteit, a maguk módján mind a zsidóság hilléli alapelvét próbálják követni: „Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd azt másnak. Ez az egész Tóra. A többi csak magyarázat.”

A Holocaust-túlélők leszármazottaiként élő, diaszpórabeli zsidóság számára hagyomány és vallás valójában és ténylegesen erre az egy alapelvre szűkült. Lehet valaki csak azért zsidó, mert liberális. Nem rasszista, nem antiszemita, nem megkülönböztető, nem kirekesztő. Éppen ellenkezőleg. És ebben persze legfőképpen a szeretet egy másik, választott ember melletti kitartás vezérli őket, akit nem fognak nem, vagy kevésbé szeretni esetleg elhagyni vagy megbántani bármi módon csak azért, mert az illető nem zsidó. Az ugyanolyan lenne, mintha csak azért bántanák, mert zsidó.

A hilléli alapelv nagyon nehéz kötelezettség, csak ritkán sikerül betartani maradéktalanul. Rashevskiék is csak törekedni tudnak rá. Akár az ortodoxiához, akár a vegyes házassághoz vezet ez a törekvés, amíg az alapelv érvényesül, jogukban áll magukat zsidónak tekinteni. Rosa mama legalábbis biztosan büszke lenne rájuk.

A teljes, magyarul beszélő film itt megtekinthető:
https://gloria.tv/post/x29j2gzYQ8Ey2LYqZbqpjLvao