Kárpáti Ildikó

A mímus és a mészáros

Gondolatok Jonathan Jakubowicz: Ellenállás című filmjéről

2021.07.13.

 

 

A pantomim előadó művészetében három dolog meghatározó: hogy néma, hogy utánzás és hogy nem használ kellékeket. Továbbá többnyire egy ember adja elő. A latin pantomimus szó azt jelenti némajáték, a görög pantomimosz pedig némajátékos (panto, pan = minden, mimosz = utánzó/színész; „mindent utánzó”). A világ legelismertebb pantomim művésze Marcel Marceau volt.

Jonathan Jakubowicz Ellenállás című filmjének ő a főszereplője, a film mégsem ez utóbbi tényről szól. Hanem egy másikról, miszerint Marceau (akkor még Mangel) tizenéves korában részt vett a náci megszállás ellen szerveződő francia ellenállásban, és ezen keretek között a németek által elfoglalt területekről érkező, árvává vált zsidó gyerekek ezreinek Svájcba szöktetésében segédkezett. Ugyan akkor még nem volt pantomimes, de már 5 éves korában tudta, hogy az akar lenni (Chaplintől inspirálva persze), és ahogy az a filmből is kiderül, művészetét először valóban a gyerekek menekítése közben használta (hogy azok csendben maradjanak rejtekhelyükön), és első nyilvános fellépésének nagyközönségét valóban Patton tábornok harmadik hadseregének katonái adták 1944. augusztusában, Párizs felszabadítása után.

Marceau-t biztos nem a II. világháború és a zsidóüldözés tette pantomimessé, valószínűleg még csak művésszé sem, minden bizonnyal erre született tehetség volt és híressé válása mindenképp bekövetkezett volna. A film sem állít ilyet, sőt a hasonló hagyományos képi kivitelezésű, történelmi életrajzi jellegű drámák esetében megszokottal ellentétben főhősünk még csak különösebb jellemfejlődésen sem megy keresztül. Ezt egyébként a film hibájának róják fel sokan, és talán tényleg az, ahogy az is, hogy a film ábrázolása meglehetősen ódivatú (kb. mintha a 90-es években készült volna), képeskönyvszerű és súlytalan, de szerencsére az esztétikai minőségekkel ehelyütt nem feltétlenül szükséges foglalkoznunk. Ha filmtörténeti szempontból nem is egy jeles alkotás ez a film, de zsidó kultúrtörténeti szempontból mindenképp érdekes.

Szóval adott egy pantomimes. A pantomimes pedig néma, utánoz, nincsenek kellékei és egyedül van. Művészete abban áll, hogy eszközök nélkül, szavak nélkül, társak nélkül, csak utánzással (mímeléssel) elhitesse valamiről, hogy ott van, magáról, hogy valamilyen, vagy valamit csinál, miközben nincs ott semmi és ő maga egyáltalán nem az vagy olyan.

Ez egy igen hasznos képesség, ha az ember történetesen zsidó és nácik elől bujkál és bújtat. Marcel képes elhitetni olyan árván maradt gyerekekkel, akiknek a szüleit szemük láttára gyilkolták meg, hogy nem ott vannak, ahol ténylegesen vannak, hogy ne féljenek attól, amitől félnek, hogy győzhetnek, hogy élhetnek ott, ahol valójában ők az áldozatok és sem embernek, sem élőnek nem számítanak már. El tudja hitetni az ellenállókkal, hogy fegyvereik, eszközeik vannak ott, ahol valójában semmi sincs.

Természetesen nem üres kézzel akarja őket rászabadítani a nácikra. Éppen ellenkezőleg. A jogosan bosszúszomjas Emmát (a nővérét a szeme láttára kínozták és ölték meg) meggyőzi arról, hogy az ellenállás (és a végső győzelem) nem abban áll, hogy mennyi nácit ölnek meg, hanem abban, hogy mennyi zsidót mentenek meg. Logikája kikezdhetetlen: egy-egy Gestapo-tag élete mit sem számít a Náci Birodalomnak, nácit ölni felesleges és reménytelen vállalkozás. A legjobb ellenállás a túlélés. A zsidó élet számít, az számít, ha a náci gyilkoló gépezet nem éri el a kívánt hatást.

A pantomimes tehát az élet lehetőségének látszatát tudja ébreszteni a testileg és lelkileg egyaránt az összeomlás és végkimerülés határán álló áldozatokban. Azt a maréknyi, kicsike hitet és reményt, ami pont elég még egy lépés megtételéhez a szabadság és az élet felé (adott esetben a francia Alpok havas hágóin). A győzelem persze így is kétséges és igen nehéz, de már nem lehetetlen.

Amikor Marcelt elhívja az unokatestvére (Röhrig Géza alakítja – és említsük meg itt a szlovákiai magyar színésznő, Kerekes Vica kiváló alakítását is a filmben Mila szerepében), hogy segítsen az első érkező gyerekcsoport ellátásában, a mozgalomhoz már korábban csatlakozott bátyja nemigen érti, hogy mit keres köztük a „bohóc”. Az unokatestvér azt mondja, kipróbálják pár napig, ha nem veszik hasznát, akkor elküldik. Marcel nem fog fegyvert és nem lövöldözik nácikra, mégsem küldik el, mert így is hasznosnak bizonyul. Nagyon is kell az ellenállásnak egy olyan ember, akinek akkor is teljes fegyverzet van a kezében (és a lelkében), ha egyáltalán semmije, adott esetben még hangja sincs. Adott tehát egy ilyen ember, egy néma, csak a testével, arcával, kezével dolgozó, mindig nevettető, elvarázsoló, ámde könnyes szemű harlekin, akinek szuperképessége, hogy az élet oldalán áll. Szemben vele viszont arat a halál.

Van ebben a filmben ugyanis egy másik főszereplő. Olyannyira egyenértékű szereplő, hogy felmerül a gyanú: ez a film talán nem is Marcel Marceau-ról és az ellenállásról szól, hanem Klaus Barbie-ról, az SS-Hauptsturmführerről, a „lyoni mészárosról”. Egyébként őszintén mondom, hogy Barbie élete simán megérne egy nagyszabású filmes feldolgozást, akár még egy tévésorozatot is. Marcel Marceau élete is igen érdekes momentumokat tartalmaz, igazi XX. századi sors az övé, na de a Gestapo-parancsnok sztorija egyenesen mesébe illő. Mármint úgy értem hihetetlen, hogy mindez egy emberrel megtörténhet. (Ez is igen jól jellemzi a XX. századot, csak annak egy másik oldalát.)

Barbie életének is csak rövid részletét látjuk az Ellenállás című filmben, ahogy Marceau-énak is, de persze meghatározó részletét. Barbie 22 éves korában, apja és bátyja hirtelen halála után (ami miatt le kellett mondania a továbbtanulás lehetőségéről) lépett be a Náci pártba és kezdett az SS-nél, annak is a hírszerzésénél (SD – Sicherheitsdienst) dolgozni. Különféle további kinevezések és küldetések után (például a holland zsidók és szabadkőművesek felderítésében, elfogásában és deportálásában való részvétel) végül az akkor már elfoglalt Franciaországba küldték, ahol a helyi Gestapo vezetőjeként, a lyoni Hotel Terminusban felállított főhadiszállásán számos (felnőtt és gyerek) fogoly megkínzásában és megölésében személyesen vett részt. Történészek szerint a „lyoni mészáros” közvetlenül és közvetve kb. 14.000 ember haláláért felelős. Az Ellenállás című filmben Barbie életének ez a része látszik fájó kegyetlenséggel, kétségünk sem marad, hogy minden tekintetben kiérdemelte a „mészáros” nevet.

A hihetetlen az, ami Barbie-val ezután történt. Csak nagyvonalakban: 1947-től az USA hírszerzése ügynökként alkalmazta, és ahogy azt ők maguk is elismerték később (1983-ban), nem adták ki a francia kormánynak (amely egyébként halálra ítélte), hanem éppenséggel segítették a szökését Bolíviába, ahol Klaus Altmann néven 32 évet élt szabad (és bizonyára boldog) emberként.

Bolíviában hamar kitűnő karriert épített fegyver- és drogkereskedelem vonalon (még a columbiai Pablo Escobarral is kapcsolatba került), miközben több helyi diktátorral is igen jó viszonyt alakított ki, amelynek következtében ott is alezredesi rangig vitte. Hírszerzési, az ellenállók felderítéséről és a hatásos kínzásokról való ismereteit itt is remekül használta, ténykedésének idején például számos, az aktuális rezsim ellen szavát felemelő újságíró és emberjogi harcos tűnt el Bolívia földjéről nyomtalanul. De ami a mi szempontunkból még fontosabb: egyrészt bizonyított tény, hogy mindeközben Barbie továbbra is antiszemitának és nácinak vallotta magát. Másrészt pedig Dél-Amerikában letelepült zsidó Holocaust-túlélők felismerték, és végül két francia nácivadász hivatalosan is leleplezte 1971-ben. Sikeresen bizonyították, hogy személye azonos a „lyoni mészároséval”, de kapcsolatai a bolíviai vezetéssel megmentették. Bolíviai kiadatási egyezmény hiányára hivatkozva egyszerűen nem adta át Franciaországnak. Csak 1983-ban, amikor kormányváltás történt. Hosszú tárgyalás után végül 1987-ben életfogytiglani börtönre ítélték, ami technikailag 1991-et jelentett, amikor is 77 évesen a börtönben rákban meghalt. Élete végéig ártatlannak vallotta (és tartotta) magát.

Ezzel az emberrel áll szemben Marceau. Az SS-parancsnokkal, a kegyetlen „lyoni mészárossal”, egy olyan szinten gonosz és vérszomjas emberrel, akinek nem elég elrendelni vagy megszervezni több ezer ember meggyilkolását, hanem aki saját kezűleg is részt vállal abban. Aki élvezi a kínzást, semmi, de semmi nem szent előtte (még katolikus papok sem) és napi szinten személyesen gyilkol.

Teljes ellentéte a pantomimesnek. Messze nem néma, csak maga a hangja egy tökéletes gyilkoló eszköz (annyi halált rendelhet el, amennyit csak akar), végtelen mennyiségű és válogatott kelléke van, nem utánozza a valóságot, hanem megteremti és közel sincs egyedül. Csak éppen mindezt a sok dolgot a gonoszság és a halál hatja át. Ami a pantomimesnél a semmiből életet teremt, az a nácinál a mindenből halált.

Marcel azzal győzködi Emmát, hogy a nácikon nem szükséges nekik bosszút állniuk, mert ha a háborúnak vége lesz, akkor azokat majd úgyis elszámoltatják. Kissé naiv elképzelés, és mint látjuk, a valóságban nem is feltétlenül teljesült. Viszont a film csak a két szereplő életének egy rövid szakaszára fókuszál.

Ebben a szakaszban pedig az élet oldalán semmilyen eszköz nincs, csak a hit és a remény. Minden erőforrás a halál oldalán áll. A két helyzetet egy-egy ember testesíti meg. A film a következményekről nem szól, tehát nem az az érdekes, hogy idővel melyiküknek lesz igaza, vagy melyik magatartást jutalmazza a sors vagy az élet. Hanem, hogy – a látszat ellenére – a különbség a két ember saját, egyéni választásán, döntésén múlik.

Mármint természetesen nem arra gondolok, hogy az ember dönthet afelől, hogy a II. világháborúban náci lesz-e inkább vagy zsidó, ez többé-kevésbé adott, és így a következmény is adott, hogy az ember elkövető lesz-e vagy áldozat. Hanem arra gondolok, hogy az ember általában még a legszélsőségesebb élethelyzetekben is dönthet arról, hogy él-e, illetve hogyan él egy lehetőséggel.

Marceau legalább három lehetőség közül választhat: mint maga is üldözött zsidó próbálhat egyszerűen menekülni, túlélni, csak magával és a családjával foglalkozni. Beléphet az ellenállásba és ott próbálhatja ugyanazt, már nem csak a családjával kapcsolatban, hanem minden üldözöttre vonatkozóan. Ellenállóként választhat annak lehetősége között is, hogy nácikat gyilkoljon (vagyis gyilkos legyen) vagy életet próbáljon menteni. Marcel ez utóbbit választja. Nem várható el ez automatikusan minden embertől, különleges, egyfajta emberi nagyságra utaló döntés.

Barbie-nak is több lehetősége van, alapvetően az, hogy belép a náci pártba vagy nem. Fennmaradt dokumentumok szerint Nikolaus Barbie 4 583 085. tagként lépett be a Náci pártba 1937-ben. Döntése efelől tehát messze nem egyedi és nem is ad okot különös gonoszság feltételezésére, egy munkanélküli, félárva akkor 24 éves fiatalember részéről elfogadható elhatározás. Barbie viszont a továbbiakban élt az SS adta lehetőségekkel. Az egyszerű parancsteljesítésen messze túlmenő szorgalommal vett részt a nemzetiszocializmus minden ellenségének akár saját (véres) kézzel történő elpusztításában. (A filmben is van egy jelenet, ahol Barbie lényegében pusztakézzel halálra ver egy náci párttagot, csak mert az homoszexuális.) Ez a választás, a merőben öncélú, tiszta gonoszságból elkövetett kegyetlenkedés szintén különleges, szerencsére még minden nácit sem jellemző, egyfajta mindent alulmúló emberi gyarlóság, gonoszság, mérhetetlen kegyetlenség.

Sajnos a film nem csak arról nem szól, hogy ennek a lehetőségek skálájának két végletén álló embernek a sorsa a II. világháború után hogyan alakult, hanem arról sem, hogy mi vezette őket arra, hogy ilyen emberek legyenek. Mint mondtam, a filmben nincs jellemfejlődés (egyébként jellemábrázolás sem nagyon), a körülmények nem változtatnak a szereplőkön, csak azt látjuk, hogy hogyan élnek az adódott lehetőségekkel. Olyan, mintha a rendező azt feltételezné, hogy ez a két ember eleve ilyen. Az egyik jó, a másik rossz. Lehet, valóban, hogy így születtek. De mindkettejük túllép egy határt, az adott helyzetben az átlagember viselkedésének a határán, és ez az egy picike, utolsó lépés viszont már egyedi, személyes, megfontolt döntésük.

A filmben Barbie és Marceau egyszer találkoznak szemtől szemben. Az igazoltatás során Marcelnak sikerül elhitetnie a nácival, hogy csapatuk nem menekülő zsidók, hanem egy kiránduló keresztény gyerekkórus. Barbie megérzi a tehetséges művészt, a tanárt a fiúban és tanácsot kér tőle a lányára vonatkozóan. Megkérdezi, hogyan nevelhetné művészetkedvelővé a gyerekét. Marcel kis habozás után azt válaszolja, hogy ne terelje abba az irányba, inkább tiltsa el tőle, mert a gyereket annál jobban érdekelni fogja a dolog. Barbie kicsit megdöbben, talán olyasféle választ várt, hogy minden eszközt és lehetőséget adjon meg a gyereknek. Marcel viszont azt mondja, hogy hagyni kell, hogy – az egyébként kívánt magatartásformát – a gyerek maga fedezze fel magának.

A jó illetve a rossz oldalon mindkét férfi számára bizonyos lehetőségek és eszközök adottak, de a szándék, amivel túllépnek az átlagostól elvárható mértéken, az már egyéni jellemvonásuk. Talán valóban az a történelmi helyzet adottsága, hogy ki melyik oldalon áll, de hogy milyen mértékben él a lehetőséggel, hogy meddig megy el, az már az egyén szabad döntése. Egy szabad döntés afelől, hogy milyen mértékben legyünk rosszak vagy jók. Ilyen emberi nagyságot és ilyen emberi mélységet elvárni, erre utasítani, vagy megtanítani senkinek nem lehet. Csak, mint a moziban a néző, nézni lehet, hogy az adott eszközök és lehetőségek között ki mit fedez fel magának, vagy milyennek fedezi fel magát.