Kárpáti Ildikó

"Oh, mily szerencsés zsidó vagyok!"

Gondolatok Bereczki Csaba: Soul Exodus című filmjéről

2021.05.22.

 

Bereczki Csaba

Bereczki Csaba Soul Exodus című filmje műfajára nézve zenés dokumentumfilm, így előre kell bocsátanom, vajmi keveset értek a klezmer zenéhez (és egyáltalán a zenéhez). Témáját tekintve viszont sokkal inkább szól a zsidó identitás kérdésének számos filozófiai aspektusáról, mint a zenéről. Ehhez kicsit jobban értek, de ezt a filmet nézve, be kell látnom, talán ehhez sem eléggé. (Persze mikor is mondhatja bárki halandó, hogy tényleg, valójában, kimerítően és teljes mértékben ért valamihez?)

Hála az égnek a film főszereplői – a The Brothers Nazaroff nevű amerikai klezmer együttes, akik valójában nem testvérek, valószínűleg még csak nagyon távolról sem rokonok és formációjuk is csak időszakos, vagy inkább időnkénti – sem tudományos igényű értekezést folytatnak identitásuk kérdéséről, zenéjükkel sem valamilyen zeneakadémiai diplomavizsgára készülnek, csak gondolkoznak, zenélnek és eközben módfelett jól szórakoznak.

A néző számára adott tehát a lehetőség, hogy hasonlóan jól szórakozzon, élvezze a zenét és közben egy-egy érdekes és tartalmas kérdésen el is gondolkozzon. Gondolkozni pedig van min. Adott ugyanis öt, USÁ-ban született zsidó férfi, akiknek ősei még az 1800-as évek végén, illetve az 1900-as évek elején vándoroltak ki Amerikába. Tették ezt különféle okokból, például a kisinyovi pogrom miatt és különféle vidékekről, Párizstól Budapesten keresztül egészen Moldováig (vagy tovább, van köztük, aki pontosan azt sem tudja, honnan is jöttek az ősök). Vagyis nem a Holocaust után vándoroltak ki, ennek megfelelően közös még bennük, hogy beszélik a jiddis nyelvet (bár csak egy van köztük, aki ezt még „anyanyelvi szinten” tanulta otthon). Származásuk szerint mindannyian zsidók, módfelett kedvelik és elég szórakoztató szinten művelik is a klezmer zenét, úgy is, mint a jiddis kultúra részét – ez utóbbi miatt találtak egymásra és alakítottak egy formációt – és… és nincsen és. Ennyi.

Ezzel azt akarom mondani, hogy ennek az öt embernek a zsidó identitását két dolog adja: a zsidó származás (sokadik generációs amerikai zsidók) és a klezmer zene, mint a jiddis kultúra része. Semmi más. Nem járnak zsinagógába, nem tartják a kóser étkezést, még távoli rokonaik sem voltak érintve a Holocaustban, nem cionisták és nem is anticionisták, többségük nem járt sosem Izraelben és rokonaik sem élnek ott, nem tudnak héberül, és amelyiküknek van, annak sem zsidó a felesége. Ettől függetlenül nem pusztán klezmer zenésznek, hanem zsidó klezmer zenésznek tartják magukat. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy valaki zsidó legyen?

Izraeli szempontból minden esetre érthetetlen a jelenség. Az együttes egyik, Izraelt megjárt tagja (ha jól értettem, ketten közülük ilyenek), hosszasan meséli a reptéren az őt faggató izraeli katonával folytatott párbeszédét. A katona nem értette, hogy miért van kipája, ha nem vallásos, hogy lehetséges, hogy beszél jiddisül, de héberül nem, és legfőképpen ha klezmer-zenész, akkor hogyan lehet, hogy Izraelben nem él senki rokona. Nagyon gyanús… Szegény katona még azt sem tudta eldönteni, hogy a delikvens, akivel szemközt került egyáltalán zsidó-e. Érthetetlen hogy lehet zsidó egy ilyen? Az ő szempontjából talán valami hobó amerikainak könyvelheti el ezt a szerzetet.

Ez végül is igaz, ezek az emberek nem csak izraeli katonai, vagy ortodox vallási szempontból, hanem még az európai, kevésbé kötött gondolkodás szerint is nehezen nevezhetők zsidónak. A vallásos zsidók nyilván fennakadnának a halacha betartásának, az európaiak pedig a Holocaust hiányán hőseink családjának történetéből.

Mások szerint ezek az emberek furcsa, leginkább amerikainak mondható szerzetek. Ezzel egyébként hőseink is egyetértenének, csak egy gond van: ők az USÁ-ban azt szokták meg, hogy nem kell identitások között választani. Ők tagadhatatlanul amerikaiak, de zsidók is, vagyis amerikai zsidók, egyben, elválaszthatatlanul.

És éppen itt kezdődik az ő problémájuk is. Az USA ugyanis 9/11 után ebben a tekintetben megváltozott. Érdekes hallgatni azt a mértékű nosztalgiát, amit a New Yorkban elmesélt történeteik adnak vissza. Középkorúak ezek a férfiak, nem vénemberek, mégis egy olyan New Yorkról mesélnek, és amelyik nem ott született, az egy olyan New Yorkról alkotott képért költözött oda, ami régen nem létezik. Azt a kozmopolita, liberális, szabad, szellemes, kulturált, multikulturális, civilizált, olvasztótégely várost szerették, amely utoljára Woody Allen filmjeiben szerepelt, ahol egyértelmű volt, hogy az amerikai zsidó az így egyben létezik, ahogy az amerikai ír, az amerikai fekete, az amerikai olasz is. Úgy érzik, most valaki vagy amerikai, vagy nem az, de akkor viszont ellenség. Ezért sok év itt élés után elhagyták a várost. Mindazonáltal megállapítják, hogy aki New Yorkban nőtt fel, az bárhová megy a világon, mindenhol New York-i marad.

Ők amerikaiak és ott élték meg a világ ilyetén változását, ezért nem tudhatják, a film rendezője és a világ más tájékán felnőtt és élő (vagy azt elhagyó) nézője viszont igen, hogy a fenti megállapítás minden nagyobb európai városra, sőt izraeli, de lehet, hogy ázsiai városokra is igaz. Vegyük mondjuk Budapestet, nekünk mégis csak az a legtesthezállóbb példa. Szóval ha a fenti megállapításokban New Yorkot Budapestre cserélem, akkor valami olyasmit kapok, hogy az egykori kozmopolita, szabad, szellemes, kulturált, multikulturális Budapest, amelybe minden vidéki magyar fiatal eljutni és élni vágyott, szabad szellemű színházaitól és mindent vetítő mozijaitól hemzsegő körútjával, tömérdek, papírformában megjelenő napilapjával, magazinjával, újságjaival (volt idő, amikor Budapesten jelent meg a legtöbb filmes témájú újság a világon, rögtön az örök első helyezett Párizs után), mindenféle tematikájú fesztiváljaival… nos, ez a Budapest már vagy egy évtizede valóban a múlté. Sándor Pál, Gárdos Péter és Kern András Budapestje már szintén csak a filmtekercseken és hanglemezeken létezik, éppúgy, mint Woody Allen imádott New Yorkja. Aki Pesten született, az pesti is marad akárhol is él a világban. De hová is menne, hiszen mint tudjuk:

"Az élet kaland, itt ezen a helyen,
De maradok, mert kalandvágy tombol bennem,
Pesten születtem, mikor senki sem vállalta helyettem."*   

Hőseink voltaképpen ebben a letűnt korban élnek, ebben ragadtak. Sem nem amerikaiak, sem nem zsidók, hanem amerikai zsidók, akik ápolják a klezmer hagyományát, mint a jiddis kultúra részét, de nem valamiféle tudományos igénnyel, hanem egyfajta „mulatós cigányzeneként”, részeg zsidók szórakoztatására – ahogy ők fogalmaznak. Ezt lehet tekinteni nosztalgiának, hagyományőrzésnek, kultúramegőrzésnek, vagy egyszerűen csak bohóckodásnak, de az biztos, hogy visszafelé menetelnek a jövőbe.

A film ennek a szokásnak a bemutatásával kezdődik a kanadai zsidó tábor szombatköszöntésének alkalmával. (A „szertartás” során a közösség tagjai énekelve hátrafelé lépkednek.) Ők azt mondják, hogy a múltból építik a jövőt, nyilván minden közösségnek és minden egyénnek alapvető érdeke ismerni a múltját, hiszen ennek talaján építhet csak jövőt. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy a Nazaroff testvérek egy letűnt, vagy eltűnőben lévő kor, kihalófélben lévő képviselői. A mai világ számára értelmezhetetlen az az ember, aki jókedvűen klezmert játszik, kipát hord, majd utána esetleg disznóhúst eszik, csak mert mindegyik egyformán jól esik neki és nem ellentmondás a számára, hogy mindezzel együtt zsidónak gondolja és vallja magát. A mai világban választani kell a klezmer és a sertés között, éppúgy, ahogy nem lehetnek már többé egyben amerikai zsidók, ez csak vagy-vagy képzelhető el.

(Annak idején egyik – egyébként történész – osztálytársam fogalmazott úgy a Zsidó Egyetem művelődéstörténész szakán, hogy mi, középkorú, középosztálybeli, nagyvárosi zsidó értelmiségiek, akik nem követünk szigorú vallási szabályokat, ugyanakkor mégis zsidónak tarjuk magunkat, pusztán kulturális, meg esetleg csekély származási alapon, egy „kihaló faj” vagyunk. Az utánunk jövő zsidó generációk vagy ténylegesen, vagy majdnem ortodoxok, vagy kulturálisan sem tekintik magukat zsidónak.)

Ezen a ponton azt is lehet gondolni, hogy ez a zsidó identitáskép bizony szedett-vedett. Vagy még jobb lenne azt mondani: (tetszés szerint) összeválogatott. Izraeli nézőnek – mint a fent említett katonának – nagyjából érthetetlen (mitől zsidó egy ilyen zsidó?). Ortodox vagy vallásos nézőnek bizonyára felháborító. Kelet-európai zsidó néző már jobban hajlana a megértésre, de mivel ezen a vidéken a zsidó identitáskép nagyrészt a Holocauston alapszik (zsidó az, akinek családját érintette a Soá valamilyen módon), ennek teljes hiánya szintén értelmezhetetlen űrt hagy maga után.

A Holocaustról egyébként ennek megfelelően gondolkodnak a főszereplők is: a berlini Holocaust emlékmű kapcsán említik, hogy persze fontos dolog egy ilyen múzeum, de tipikusan a nem zsidóknak szól. Szerintük a történelem ezen része (is) a zsidóság számára élő emlékezet, egy emlékmű annak szól, akinek ez nem szerepel a kollektív tudatában, tehát meg kell tanulnia, hogy mi volt az. Vagyis, még ha a családjuk közvetlenül nem is érintett a Holocaustban, mégis azt közös zsidó múltként, a zsidó emlékezet és a zsidó kultúra részeként fogják fel, azaz teljes mértékben a zsidóságuk részének tekintik. (Szemben például Izraellel, mint létező állammal, amit nem tekintenek zsidóságuk szükségszerű elemének.)

Emellett a magyar származású és most itt élő Bob Cohen azt fogalmazza meg, hogy a magyar zsidók a 18-19. század fordulója környékén magyarrá váltak (a teljes asszimilációt a törvények is lehetővé tették), nem maradt zsidó identitástudatuk. A zsidótörvények, majd a nyilasok és a nácik viszont elvették (visszavonták?) tőlük ez a magyarságot, így ők már nem voltak zsidók, de nem is lehettek tovább magyarok, identitásuk tehát teljesen megsemmisült. Ez a gondolatmenet mondjuk magyarázatot adhat arra, hogy a mai magyar zsidóság nagy részének miért a Holocaust adja identitástudatának alapját. Amivel szemben (vagy mellett) Nazaroffék egy olyan zsidó identitást képviselnek, ami a Holocaust és Izrael állam nélkül is megállja a helyét teljes értékű identitásként (még ha ezeket persze ők is integrálják gondolkodásukba).

Azonban továbbra is kérdéses, hogy ha a zsidó identitásból ezeket az elemeket kivonjuk, akkor pontosan mi is marad? A The Brothers Nazaroff egyik kedvenc, a filmben vagy háromszor előadott dalának szövege magyarra fordítva így szól:

"Oh, mily szerencsés,
mily szerencsés zsidó vagyok!
Mától halálomig mindig
hallod majd, hogy sírok.
Oh, mily szerencsés,
mily szerencsés zsidó vagyok!"

Van némi ellentmondás a szöveg megismételt eleje és vége, illetve a közepe között. Ráadásul ez egy nagyon jókedvű dal, vidám zenével. Számukra ez egy teljes értékű identitáskép: elégedettnek és boldognak lenni egy sok ezer éves kultúra és hagyomány örököseként, még ha annak tartalma nagyrészt inkább szenvedésről szól is, mint örömről. Álláspontjuk számomra legalábbis elfogadható: igen, ez a tudat, vagy inkább életérzés elég lehet ahhoz, hogy valaki zsidónak tartsa magát és más is annak tarthassa őt.

De ha esetleg nem is teljesen elfogadható, legalább elgondolkodtató. Budapest utcáit járva Bob Cohen és Jake Shulman-Men kifejti, hogy szerintük zsidónak lenni nem hit, hanem cselekvés kérdése. Cselekvés alatt pedig azt értik, hogy az illető mit tesz, hogy él, mi a viszonya a törvényhez, ezen túlmenően pedig a kérdésfeltevés, gondolkozás képességét.

"Azt hiszem, zsidónak lenni arról szól, hogy azon gondolkozol, hogy mit jelent zsidónak lenni." – Hát, a fent említett, letűnt kor zsidója számára biztosan.

Fizetősen meg lehet nézni online a cinego.hu oldalon. A Netflixen is fent van, a bemutató idején ment moziban is, talán látták páran az olvasók közül.