Kárpáti Ildikó

Tagadásra hallgatás a válasz

Gondolatok Mick Jackson: Tagadás című filmjéről

2020.11.20.

 

Ha az ember egy szakmájában elismert Holocaust-kutató történész, azon belül is külön "szakosodott" a Holocaust-tagadás jelenségének elméleti vizsgálatára, ráadásul maga is zsidó, és egy szintén elismert, ámde Holocaust-tagadó történész rágalmazás vádjával beperli, akkor igen kézenfekvőnek tűnik, hogy a tárgyalás során teljes történészi, tudományos fegyvertárával szálljon szembe a felperessel, tételesen bizonyítsa a Holocaust megtörténtét és ennek alátámasztásául lehetőleg még élő túlélők tanúvallomásait használja. Nos, pontosan ez az, ami nem történt meg.

Deborah Lipstadt

Mármint az amerikai Deborah Lipstadt professzorasszonyt valóban beperelte a brit David Irving a fenti alapokon és a rágalmazás vádjával 1996-ban, a bíróság (pontosabban Gray bíró egy személyben) 2000-ben hozott, – mivel az ügy kimenetelét ma már bárki tudhatja, talán nem árulok el nagy titkot – az alperes számára kedvező ítéletet, ám a per során a védelem nem élt a tételes bizonyítás és a tanúvallomások eszközével.

A Tagadás című film felszínes olvasatban a perről szól, arról, hogyan érték el az ügyvédek, hogy Lipstadtot felmentsék a rágalmazás vádja alól, vagyis hogyan bizonyították, hogy Irving, amikor Holocaust-tagadó állításokat tesz, tudatosan és szándékosan hamisít meg történelmi tényeket.

Irving a tárgyalásra menet

A per tehát nem a Holocaust bizonyításáról szól, csak annak igazolásáról, hogy Irving, mint történész hazudik. Felszínes olvasatban tehát az a fontos, ami a perben elhangzik – hiszen az ügyvédek ezzel nyertek. Mélyebb olvasatban viszont sokkal fontosabb mindaz, ami nem hangzik el. Egész pontosan az, hogy a Holocaust tételes bizonyítása és a visszaemlékezések nem hangozhatnak el. A film nézője, ahogy maga Deborah Lipstadt is csak a per végére érti meg teljesen, hogy miért.

Irvingnek azért kell beperelnie Lipstadtot, mert az nem áll szóba vele. Lipstadt nem hajlandó érdemi vitát folytatni a Holocaust-tagadó, tudományos szempontból számára megvetendő és lenézendő "kollégával". Próbálja semmibe venni Irvinget, de csak tudományos okokból.

 

Úgy gondolkodik, mint Esterházy Péter: "Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." Mivel azonban mégsem képes egy számára ilyen felháborító embert teljesen semmibe venni, az egyik könyvében hazugként és dilettánsként említi. Ez szolgáltat alapot Irvingnek, hogy legalább közvetve megszólalásra próbálja kényszeríteni Lipstadtot: beperli a könyvét megjelentető Penguin kiadón keresztül. A perrel próbálja arra kényszeríteni, hogy mint történész vitát folytathasson le vele.

Lipstadt azt hiszi, ezzel helyzetbe van kényszerítve, muszáj lesz érdemi, tudományos vitát folytatnia ezzel az emberrel, a Holocaust bizonyításáról, ráadásul nyilvánosan, széles közönség előtt. Valójában még két lehetősége van. Az egyik az, amit egyébként a zsidó közösség egy része is támogatna, hogy egyezzen meg Irvinggel és ne legyen per. Erre az indokuk egyszerű és világos: nem akarják semmilyen szintű sajtóhoz, propagandához, ingyenes reklámhoz juttatni ezt a senkiházi antiszemitát. Lipstadt azonban úgy érzi, ez gyávaság lenne, nem csak tőle személyesen, hanem minden zsidó és főleg a Holocaust-túlélők nevében. Nem akar tovább bujkálni, beszélni akar, megvédeni a népét minden tudományos erejével.

Azonban a kiadója által felkért jeles ügyvédcsapat első feltétele is Lipstadt némasága. A minden hájjal megkent brit védők (ők képviselték Diana hercegnőt is a válóperében) első kikötése Lipstadthoz, hogy az nem szólalhat meg. Nem tehet tanúvallomást, de még a sajtóval sem beszélhet egyetlen szót sem az egész per ideje alatt. Az ügyvédeknek technikai okai vannak erre, például, hogy jogi értelemben a per nem a Holocaust bizonyításáról szól, hanem egy rágalmazási ügy megnyeréséről, illetve hogy nem akarják, hogy Irving megkapja, amit valójában akar, magát Lipstadtot és egy nyilvános vitát.

Lipstadt ezt úgy fogja fel, hogy a védői nem bíznak benne, nem hiszik el, hogy tudományosan igazolni tudja a Holocaustot és kellően meggyőzőn érvelni Irving egyébként lehengerlő beszédtechnikája és érvei ellen. Valójában ennél sokkal fontosabb elvi kérdésről van szó.

Ha valakivel érdemi vitába bocsátkozom arról, hogy a Holocaust megtörtént-e, akkor teljesen lényegtelenné válik, hogy megnyerem-e ezt a vitát vagy sem, mert önmagában a vita lehetőségével elismertem, hogy a kérdés vitatható.

Ha Lipstadt kiáll, akkor az önmagában igazolja, hogy lehetőség van tudományosan felvetni azt, hogy a Holocaust nem történt meg, ezzel voltaképpen már el is ismerte ezt az álláspontot. Ez a "szóba állás általi" elismerés sokkal fontosabb, mint a vita kimenetele. Irving ezzel önmagában nyerne.

Amennyiben a védelem nem csak Lipstadtot, hanem tágabb értelemben a teljes zsidóságot, a tudományosságot és a történelmi tényeket is védi, akkor ennek a vitának a megtörténte megengedhetetlen. Tudósok tudományos érvekkel csak olyan részletkérdésekben tanúskodhatnak, amelyekről tételesen akarják bizonyítani, hogy Irving hazudik.

A tárgyalás vezető védőügyvédje ezt az elvet olyan következetesen képviseli, hogy a per során a kérdései és beszédei alatt Irvingre ránézni sem hajlandó. Ezzel fejezi ki, hogy személyét, és amit ő képvisel minimális figyelemre, elismerésre, tudomásulvételre sem méltatja, még akkor sem, ha kénytelen vele pereskedni.

Nyilvánvaló történelmi tényekről (meg alapvető emberi jogokról) tehát nem vitatkozunk, mert semmilyen szinten nem engedhetünk teret bizonyos véleményeknek. Az érvelésben egy ilyen radikális embert meggyőzni amúgy sem tudnánk, viszont legitimizálnánk a véleményét, de legalábbis azt, hogy az adott kérdésről vitatkozni lehet.

A fentiekből valamilyen szinten következik, hogy miért nem hangozhatnak el a túlélők tanúvallomásai sem. A védőknek erre is világos technikai okuk van: Irving darabokra cincálná őket. Még a legtárgyilagosabb visszaemlékezés is számtalan, tudományos alapon könnyen és gyorsan vitatható, megkérdőjelezhető állítással van tele.

Például nyilvánvaló, hogy a gázkamrákat belülről és azok pontos működését nem látta egyik túlélő sem, az olyasféle állítások, hogy "mindenki tudta" pedig nem tudományos bizonyítékok. De ahogy az a filmben elhangzik, ha csak egy ajtóra úgy emlékszik valaki, hogy az jobbra volt és Irving tud hozni bizonyítékot arra, hogy balra, akkor összeomlott az egész vallomás, de ami még rosszabb, a Holocaust-túlélő nyilvános megalázás áldozata lesz. Az emberi méltóság és a teljes zsidóság nevében ez is megengedhetetlen.

A fenti érvelés érthető, mégis zsidó szempontból rendkívül elkeserítő és egyfajta csapda is.

Az egész zsidó vallás az emlékezeten alapszik, a Tóra jelentős részére szintén nincs tudományos bizonyíték, nem is szükséges, a zsidók szempontjából a történelem emlékezet alapú. Az, hogy az emlékezet hiteltelen és nem tudományos bizonyíték a történelemre, zsidók számára rendkívül megalázó állítás. Ha nem mondhatják el az áldozatok, ami velük történt, az megalázó, mert nem védhetik meg magukat, nem szólalhatnak meg, akkor csak tűrik az antiszemiták tombolását. Ha megszólalnak, akkor viszont kiderül, hogy az emlékezet nem megbízható, ezzel a történelmük, a kultúrájuk, a vallásuk kérdőjeleződik meg.

Az ördögi körből csak egy kiút van: a Holocaustnak általánosan elfogadott, érvényes történelmi ténynek kell maradnia akkor is, ha dokumentumokkal, fényképekkel, kiadott hitleri parancsokkal nem bizonyítható és túlélők visszaemlékezései (egyáltalán tanúvallomások) nem felhasználhatók. A történelmi tények nem függhetnek emberek visszaemlékezéseitől.

A fenti feltételekkel a bizonyítás lehetséges. Pont úgy, mint egy gyilkossági bűnügynél. Fénykép, vagy írásos döntés nincs róla, túlélő visszaemlékezése nem áll rendelkezésre, a bíróság a megfelelő nyomozati munka, helyszínelés és ügyvédi tevékenység eredményeképpen mégis bűnösnek ítélheti a gyanúsítottat, mert dokumentumok és tanúvallomások nélkül is teljes mértékben bizonyítható egy gyilkosság.

A Lipstadt-Irving per valódi tétje ez, a Holocaustnak megkérdőjelezhetetlen ténynek kell maradnia.

Lipstad ügyvédcsapata – ellentétben magával Lipstadttal – már a kezdetben tudja, hogy erre vállalkozik. Verejtékes munkával hagyományos nyomozati eljárást hajtanak végre. Kezdetben nem is értjük, miért kell ennyi ember és ennyi munka, de ők látják, hogy valójában mi és mekkora a tét. Nem titkolják, hogy félnek. A per elvesztése a Holocaust megkérdőjelezését jelenti, még ha minden erejükkel azon is vannak, hogy a per ne erről szóljon, csak magáról Irvingről.

Mivel ez utóbbit a bíró is komolyan veszi – nyilván, hiszen ez a munkája – majdnem el is csúszik a dolog. A bíró elfogadja annak bizonyítását, hogy a Holocaust-tagadásnak nincs tudományos alapja, de a felperes rágalmazásért perel, tehát azt is bizonyítani kell, hogy Irving a történelmi tényeket szándékosan manipulálta. A bíró felveti azt a kérdést, hogy mi van, ha elhitte? Mi van, ha hisz benne, legjobb tudomása szerint bizonyos tények szerinte így vannak? Ha hisz benne, akkor nem hazudik szándékosan, csak a tudományos véleményét közli és akkor nem vádolható hazugsággal, tehát a pert megnyeri.

A védelem arra alapoz, hogy Irving antiszemita és azért manipulálta a tényeket, hogy azok megfeleljenek ezen szemléletének. (Például szándékosan félrefordított egy hitleri parancsot, hogy a vezér mentesüljön a zsidók meggyilkolásának elrendelésétől.)

A védőügyvéd válasza a bírónak az, hogy ha sikerült bizonyítani, hogy Irving antiszemita és hogy a Holocaust tagadása tudományosan nem megalapozható, akkor a kettő összefügg. A bíró elfogadta ezt, mert ebben a kontextusban ez valóban elfogadható, Irving a német birodalmat és annak hitleri vezetését akarta történészként isteníteni, tehát megkérdőjelezni minden bizonyítékot, ami azokat holmi tömeggyilkosság vádjával sározná be.

Meg kell jegyeznünk, hogy az ügyvéd ezen érvelése nem feltétlenül helyes. Az igazi neonácik jellemzően nem Holocaust-tagadók, hiszen éppen azért istenítik Hitlert, mert az képes volt sokmillió ember tematikus és módszeres kiirtására (ennek megszervezésére, lebonyolítására, mind technikai, mind társadalmi elfogadottsági szinten). Nem lehetnek Holocaust-tagadók, mert ha nem volt Holocaust, akkor Hitler nem volt senki, legalábbis senki fontos. Ám hála az égnek Irving ahhoz is hülye, hogy ezt belássa, ezért esetében a fenti érvelés helyes volt, különösen, hogy a bíró számára meggyőzőnek bizonyult.

Bár a fentiek közvetítésével Mick Jackson filmje sokkal többről szól, mint a Lipstadt-Irving per, azért mégis csak egy filmről van szó és a rendező sem tudja megállni, hogy ne mutassa meg a saját véleményét, hogy állást foglaljon és a végkövetkeztetést minden néző számára egyértelművé tegye.

A film elején, még a feliratok előtt látjuk Lipstadtot az egyetemen, ahol a tanóráját azzal kezdi, hogy felteszi a kérdést a tanítványainak: "Honnan tudjuk, hogy a Holocaust megtörtént? Komolyan kérdezem. Hogy bizonyítható be?" Kérdésére az egész film ad választ.

A per egy adott pontján több szakértővel vitatják meg azt a részletet, hogyan bizonyítható, hogy az Auschwitzban található maradványok között adott helyiségek gázkamrák voltak és azok emberek elgázosítására szolgáltak. A kérdés kiéleződik bizonyos lyukakra, melyek azt a célt szolgálják, hogy a Zyklon-B pelletet a tetőről a kamrába szórják. Ha nem voltak lyukak, akkor a helyiségek nem lehetettek gázkamrák. A lyukak léte csak igen körülményesen és nehezen bizonyítható és a védelemnek a per során ez nem is sikerül minden kétséget kizáróan. (Ezt a perről tudóstó sajtó meg is lovagolta.)

Ezért Mick Jackson a film utolsó képével lezárja a vita ezen részletkérdését is, nehogy bárkiben is, a fentiek ellenére, az egész film és az egész bizonyítási eljárás mellett is szemernyi kétség maradjon.

Az auschwitzi, földdel egyelővé rombolt egykori gázkamra képén, a tetőszerkezet maradványai között ráközelít egy sötét foltra: ott van az a lyuk. Bárki láthatja.