Kárpáti Ildikó

"…isteni szép lényegükben..."

Gondolatok Shawn Snyder: Porrá című filmjéről

2020.07.08.

 

 

 

"Egyszer sem nevettetett meg, viszont majdnem megríkatott." – Ezt írja a Wesley Morris a The New York Times online hasábjain Röhrig Géza alakításáról Shawn Snyder Porrá című filmjének főszerepében.

Az újságírónak azért kellett volna nevetnie, mert ez a film hivatalosan egy vígjáték. Azonban annyira morbid és egy átlagos mozinézőtől annyira távolálló világban vezet egy annyira groteszk cselekményt, hogy valószínűleg kevesen nevetnek rajta. Ha pusztán ennyiről lenne szó, akkor ez egyszerűen egy rossz film lenne, vagy legalábbis felejthető. Meglepődnénk tehát, ha az újságíró nevetne, de az legkevésbé sem meglepő, hogy (majdnem) sír.

 

A film a lehető legmélyebbről indít, szó szerint hat láb mélyről, egy sírgödör még csak nem is széléről, hanem egyenesen az aljáról. Azon belül is attól, ami egy sírhelyben található: egy oszlásnak induló hullától. És alig másfél óra alatt innen jut el az élet szépségéig. A fájdalomtól, a kétségbeeséstől, sőt az undortól, a halál fizikai valójától, azaz a teremtett világ rothadásától ugyanezen teremtett világ szépségéig, a megnyugvásig, egyenesen az élet értelméig és Isten dicsőítéséig. Érdekes választás, talán vitatható is ezen az úton járva eljutni ezen magasztos következtetésekig, de vélhetően lehet valami igazsága az alkotóknak, hiszen elérik a nézőnél a kívánt hatást.

 

Röhrig a filmben egy középkorú haszid férfit játszik (Shmuelt), aki hivatására nézve kántor, de énekelni nem tud mióta felesége rákban elhunyt. A férfit horrorisztikus rémálmok gyötrik az asszony oszló testrészeiről és gyászában leginkább az a gondolat aggasztja, hogy felesége lelkének az a része, amely a testben marad, amíg az porrá nem enyészik, mérhetetlenül szenved a fizikai maradványokba zárva. A gondolat a mélyen vallásos férfi rögeszméjévé válik, és mivel kérdésére érdemi választ saját közösségében nem kap (nem is kaphat), végül egy (meglehetősen középszerű, vagy még annál is rosszabb) egyetemi professzorral (Matthew Broderick) kezd valóban igen morbid és furcsa kalandba. Az útjuk rögös és legkevésbé sem kóser, mivel például egy embernyi súlyú disznó "meggyilkolása" és eltemetése, majd későbbi kiásása, vagy éppen egy kriminál-antropológiai célú hullafarmra való betörés is a része.

 

Innen indulva igazán szép megnyugvást és szépséget találni. Ámde sikerül. Talán azért, mert haszid zsidó hősünk mindezen cselekedetek ellenére, vagy mellett, nem kerül ki a zsidó hitvilág, vagyis a saját hitének keretei közül. Talán meglepő ez az állítás, miután Shmuel a filmben maga is többször említi, hogy bizony vallása szempontjából komoly bűnt követ éppen el (sőt, megesnek olyanok is, melyeket nem csak a zsidó vallás tekint bűnnek). Amennyiben tehát azokat a törvényeket, parancsolatokat és szokásokat nézzük, amiket egy ortodox közösség tagjának követni kell, Shmuel megszegi a szabályokat, ez egyértelmű. De ha az elgondolását, a világnézetét, a hitvilágát nézzük, akkor – meglepő módon – teljes mértékben a zsidó vallás filozófiáján belül marad. A kántornak csak egyetlen kérdése van: mennyi ideig tart, amíg a test porrá lesz?

 

 

Shmuel nem kérdezi, hogy miért marad a felesége lelkének egy része a testében, vagy, hogy ott miért szenved, vagy, hogy egyáltalán mi lesz a felesége lelkével a halála után, és eszébe sem jut megkérdőjelezni, hogy egyáltalán van-e lélek? Azt sem kérdezi miért kellett a feleségének rákban fiatalon meghalnia, miért maradtak a fiai árván és őrá miért mérte ezt a veszteséget az Örökkévaló?

Vagyis alaptételnek veszi, hogy mindez egyrészt Isten dolga, ebből következően, ha van is bármi célja vagy értelme, azt Istennek nem szükséges tudatnia az emberrel; másrészt hogy mindez rendben van így, az Úr akarata nem csupán megkérdőjelezhetetlen, hanem a minősítése minden körülmények között (vallásos ember számára) "jó" kell legyen. Természetesen Jób könyve jut eszünkbe: "’Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!’ Mindezek ellenére nem vétkezett Jób, és nem szólt dőreséget Isten ellen." (Jób 1.21-22.)

Shmuel talán vétkezik, de azt sem feltétlenül Isten ellen, sokkal inkább a közösséggel szemben (bár ez persze egy haszid közösségben részben ugyanaz). A közösség – a vallási szabályoknak megfelelően – azt várja a kántortól, hogy a gyászidő letelte után folytassa az életét: rabbija, édesanyja, talán még a fiai is azt szeretnék, hogy újra énekeljen, sőt újra nősüljön (a feleségjelöltet is felkutatják számára). Ennek egyszerű oka van: a zsidó vallás nem foglalkozik a túlvilággal, a lélek továbbélésével vagy, hogy egyáltalán mi történik a halál után. A Tanah, a Talmud és a Misna semmilyen bővebb útmutatást nem ad ezekről a kérdésekről. Az iratok nem tagadják ugyan a túlvilág létét, de az ezzel való foglalatoskodást egyértelműen tiltják a zsidók számára (ez Isten kompetencia-területe). A Misna szerint "A születettek rendeltetése a halál, a halottaké a feltámadás..." (Ávot IV.22.), addig is a lelkek a Seolban pihennek. Ennyi. Ahogy a filmbeli rabbi fogalmaz: ez egy olyan ajtó, amely mögé élő embernek nem szabad bekukucskálnia. Élő ember az élettel foglalkozzon, nem a halállal, vagy a halottal, de még annak lelkével sem.

 

Shmuel nem is akar bekukucskálni az ajtón, de legfőképpen "nem szól dőreséget Isten ellen". Nem szidja vagy átkozza, de még csak nem is kérdőjelezi meg. A felesége halála elrendeltetett, ez Isten akarata és rendben van így. Azt az egyet szeretné, hogy az asszony (lelke) ne szenvedjen tovább. Ezzel a felvetéssel viszont ahhoz a problémához jut, hogy a lélek szenved a testben… és nem csak a halál után. A rabbija mondja is neki, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen a születés is szenvedés, az is fájdalmas, a halál is az. Vagyis az életnek mintha része lenne a lélek szenvedése a testben.

A Biblia nem tagadja, sőt, állítja azt, hogy az élet szenvedés. A probléma a Tudás Fájával kezdődik az Édenkertben, pontosabban annak gyümölcsének elfogyasztásával. Többféle, egyaránt elfogadott (elfogadható) értelmezése van annak, hogy ezen aktus által milyen tudást is szerez meg az ember. Ezek közül számomra a legelfogadhatóbb mindig is a haláltudat elnyerése volt, azaz az ember tudomást szerez halandóságáról (nem ettől lesz halandó, csak ettől fogva tudja, hogy az), ezzel pedig teljessé válik a teremtés és elkezdődik az élet. Az az élet, amelynek vége van egyszer, ezáltal pedig kezdete is keletkezik, és az ember a kettő közti időtartamot innentől fogva lehetőleg fejlődéssel szeretné kitölteni. A halál tudatában az ember értelmes élet élésére kényszerül – ezért válik ezzel teljessé a teremtés – ezáltal pedig cselekedni kezd, aminek számos, jelentős folyománya van, például a kultúra és a civilizáció keletkezése – vagyis az ember teremteni kezd a maga módján, és ezáltal válik valóban hasonlatossá Istenhez.

Az Örökkévaló szembesülvén a tiltott gyümölcs elfogyasztásával a következőkről tájékoztatja az asszonyt: "fájdalommal szülsz magzatokat" (Mózes 1. 3.16), a férfit pedig: "Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz" (Mózes 1. 3.19). Vagyis: az életed ettől fogva fájdalmas lesz és halállal ér véget.

 

Shmuelnek – vagy egyáltalán bármilyen vallásos embernek – ezzel nem is lehet semmi baja, így rendeltetett és kész. Ugyanakkor egy haszid zsidó is, mint minden ember, ezt a rendelkezésére álló időtartamot értelemmel (értelmes cselekedettekkel) szeretné megtölteni. Egy haszid zsidó számára ez csak Isten szolgálata lehet (a törvényeinek betartása, Istennek tetsző élet leélése, a Tóra tanulmányozása, stb.). A Misna fentebb idézett traktátusa így folytatódik: "A születettek rendeltetése a halál, a halottaké a feltámadás, és az élőké a számadás. Hogy tudják, tudassák és tudvalévő legyen: Ő az Isten, Ő az Alkotó, Ő a Teremtő, Ő az Értő, Ő a Bíró, Ő a Tanú, Ő a Felperes és Ő az, aki majd ítéletet fog hozni, áldott legyen a Neve."  (Ávot IV.22.)

Ebben a tekintetben az élet értelmét magának az "élésnek" a lehetősége adja. Csak ép testben élő ép lélek teheti meg, hogy az életként rendelkezésére álló korlátozott időtartamot Isten dicsőségére élje le, azzal töltse meg. Az ép test esetünkben olyan testet jelent, amely legalább még részben a lélek irányítása alatt áll. Az élet fájdalmának, a szenvedésnek a vállalása csak akkor "éri meg", ha a romlékony, vagy adott esetben akár sérült testbe zárt léleknek még van annyi hatalma a test felett, hogy azt irányítani tudja. Egy halott test nyilvánvalóan nem ilyen test. Irányíthatatlan testben már csak szenvedhet a lélek.

Ez az irányíthatatlan test Shmuel elméjében és álmaiban a létező legrosszabb, rothadó formájában mutatja meg magát. Ugyanakkor éppen ez az, ami szembesíti a halál valóságosságával, azzal, hogy valóban, a "szültettek rendeltetése a halál" és ez elkerülhetetlen, és valóban, ez az egyetlen dolog, ami súlyt ad az életnek. A teremtés lényege kódolódik minden élő szükségszerű halálában és elrothadásában.

A haszid zsidó azonban azt is tudja, hogy mindez nem csupán Isten akarata, hanem a minősítése "jó". És akkor a kriminál-antrolpológiai célokra létrehozott hullafarmon oszló emberi tetemekben meglátja a szépséget. Barátja kérdésére, hogy milyenek voltak (mármint a hullák), a válasza: "szépek". (A válasz nem lepi meg a nézőt, mivel az adott jelenetben ő maga is szépnek láthatta azokat. Azon nézőket pedig pláne nem lepi meg, akik ismerik Charles Baudelaire Egy dög című versét. Számomra a Porrá című film egyenesen olyan, mintha ennek a versnek a – haszid zsidó szempontú – megfilmesítése lenne, így belőle kölcsönöztem jelen írás címét is.)

Shmuel megérti, hogy ez a rothadás is Isten dicsőítésére van, ez a teremtés dicsőítése, annak ünnepe, hogy mindezen lelkeknek test adatott egy időtartamra, hogy abban szabad akaratuk és kedvük szerint cselekedhessenek. Ahogy a test nem tud cselekedni a lélek nélkül, a lélek sem tud fejlődni a test nélkül, ezek ketten csak egymástól függő helyzetben és csak együtt jelentik magát a teremtést. Mindez nem csak jó, hanem szép is.

Így ebben megnyugodva szánja el magát egy kevéssé kóser, ugyanakkor teremtésmítoszok szempontjából teljesen helyénvaló és megfelelő cselekedetre: számára az isteni elrendeltetés és jóság földi megnyilvánulását jelentő nyugodt erdei tavon révészként evilágból a túlvilágba szállítja felesége testének maradványaival még egységben levő lélekmaradványait. De ő maga nem marad odaát, visszatér, mert az ő lelkének még dolga van ebben a romlásra teremtettségében gyönyörű testben és világban. Tettével hite szerint ugyan a feleségéét, de végső soron a saját lelkét szabadítja meg; ám ami számára a legfőbb: Istent szolgálja.