Kárpáti Ildikó

"…más Tóra szerint"

Gondolatok a Netflix Unortodox című minisorozatáról

2020.07.28.

 

A Netflix Unortodox című alkotása valójában egy minisorozat, de mivel csak négy részből áll és (vélhetően) nem lesz több évada, nyugodtan tekinthető egy hosszú filmnek. A sorozattal kapcsolatban nekem egy érdekesség szúr szemet, pontosabban üti meg a fülemet azonnal: az Unortodox című sorozatban a szereplők jiddis nyelven beszélnek. Igazi filmtörténeti gyöngyszem ez, lévén, hogy az USÁ-ban a hangos film feltalálása és a II. világháború vége között kb. 40 jiddis nyelvű nagyjátékfilm (és számtalan rövidfilm) készült.

Ezzel a számmal a jiddis nyelv mai napig tartja az USA-ban nem angolul forgatott filmek rekordját. Ezek az alkotások akkoriban minden műfajban és témában készültek kifejezetten a zsidó bevándorlók és a jiddist még beszélő gyerekeik számára. A jiddis nyelv használata a filmben azt jelentette, hogy minden filmbeli karakter jiddisül beszélt, a fekete szolgálók éppúgy, mint a lengyel arisztokraták. Az Unortodoxban természetesen csak a zsidók beszélnek jiddisül, a berlini diákok, vagy más szereplők nem. De mégis érdekes jiddis beszédet hallani manapság a világon az egyik legnépszerűbb online film- és sorozatszolgáltató csatorna saját gyártású filmjében.

Miután a jiddis nyelv okozta meglepetésből felocsúdtam, konstatálnom kellett: nem igazán tetszett nekem ez a sorozat. Nem azért, ami miatt keltett némi felháborodást, ugyanakkor csodálatot és elismerést is, ahogyan bemutatja a New Yorkban élő ultraortodox, szatmári zsidókat, hanem ahogy ábrázolja a főszereplőt.

 

A főszereplő valós személy és ténylegesen a fent említett közösségből szökött el, egy új, szebb és főleg teljesen más élet reményében. És ezzel nagyjából a végére is értünk a sorozat és a valóság közötti minden hasonlóságnak. A film Deborah Feldman Unorthodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots című, 2012-ben megjelent önéletrajzi könyvén alapszik, pontosabban nyomokban tartalmazza azt.

A könyv sokkal részletesebben és ezáltal – legalábbis az európai és amerikai értelmiség szabad életét élő olvasók számára – sokkal kegyetlenebbnek ábrázolja az ultraortodox zsidó közösséget, mint a film. Valamint Deborah a valóságban lassabban és kisebb lépésekkel haladt új élete felé. Természetes dolog a dramatizálás, túlpörgött világunkban kit is érdekelnének egy ilyen zárt vallási közösség szigorú szabályrendszerek medrében teljesen egyforma egyhangúságban csordogáló mindennapjai.(Bár a Netflix dokumentumfilm-gyártásban is élen jár, a sorozat operatőre pedig alapvetően dokumentumfilmes, szóval fontos volt számukra a részleteiben is pontos bemutatás.) A szökés ebből a közösségből már érdekes lehet, de az is csak igen felturbózva: Deborah életének 4-5 év alatt lezajló eseményeit sűríti a sorozat 4-5 napba (!).

 

De mondom, filmes szempontból abszolút értem, a sorozat még ezzel együtt is simán lehetne egy résszel rövidebb, még így is helyenként (összességében) elég vontatott. A problémám az, hogy ettől a főszereplő komplett idiótává vált. Na jó, fogalmazzunk szebben: a kitörési történet teljesen hiteltelen lett. A dramatizálás megsemmisítette a lány személyiségét. Egészen nyilvánvaló, hogy ha olyan ad hoc módon, teljesen logikátlanul és felelőtlenül cselekedne, mint ahogy azt Esty teszi, szökési terve nemhogy kudarcra lenne ítélve, még csak az ötlete sem merülhetett volna fel benne. (Igen, ezt a kislányt magyarul szólítják így: Eszti, Eszter – mi felismerjük ennek a névnek a magyar becézését, akármilyen furfangosan írják is le az amerikaiak: Esty, vagy Estée… Lauder.)

 

 

Szóval egy olyan lány, aki okos annyira, hogy nem csak megtanulja és betartsa, hanem meg is értse az őt körülvevő szabályrendszert, majd megkérdőjelezze azt, sőt arra is rájöjjön, hogyan tudja kijátszani, megteremteni saját maga számára a lehetőséget és egy nagy ugrással átjutni az ő világát és egy teljesen más, számára ismeretlen világot elválasztó szakadékon. Nos, egy ilyen lány – főleg miután adottak a nagy ugrás utáni földet érés körülményei is – szerintem nem kezdene el hirtelen értelmetlenül, pillanatnyi benyomások és hangulatok alapján, felelőtlenül cselekedni.

 

 

Engem például nagyon zavart, hogy miután első próbálkozásakor nem találta otthon az anyját, nem megy később vissza, inkább több éjszakán át lehetetlen helyeken húzza meg magát. Az is valószínűtlen, hogy egy teste rejtegetésére nevelt, és azzal még egyet is értő lány, az első adandó alkalommal egy sztreccsfarmerbe ugrana. A sorozat készítéséről szóló werkfilmben ezt el is ismeri a jelmeztervező azzal, hogy elmeséli: a kérdésére, hogy mennyi ideig tartott, amíg az öltözködésén változtatni tudott, Deborah Feldman azt válaszolta, hogy évekbe.

Persze értem, a film így az átlagos tévésorozat-nézőnek izgalmasabb, sőt, csak ebben a tempóban elfogadható, csak nem érthető. (Arról nem is beszélve, hogy szerintem az átváltozást ilyen sebességgel ábrázolni kifejezetten rossz hatású lehet társadalmi szempontból; csökkentheti az efféle lépésre vállalkozók, és az ilyen emberrel kapcsolatba kerülők önmagukkal/másokkal szembeni türelmét, elvárásaik irreálissá válhatnak, és ezt az utat valószínűtlenül könnyűnek ítélhetik meg.)

A cselekmény sűrítésének még egy következménye van: eltűnik a főszereplő igazi motivációja. Pontosabban átalakul: a filmet nézve felmerül a kérdés: vajon ez a lány akkor is meglépett volna a közösségéből, ha a házassága – és a házas élete – boldog és gondtalan? Vagyis jobban belegondolva nem is az ortodox zsidó élettől menekül, hanem konkrétan egy férjtől.

Bizonyos szempontból akár jó ötlet is lehet ez a filmesek részéről, hiszen így a történet bárkiről szólhat, aki bármilyen, számára sanyargató helyzetből, önerővel kikerül és képes az életén változtatni. A közössége lehetnének amishok, Krisna tudatú hívők, vagy egy, a főszereplő számára bármilyen módon bántalmazó közeg. Ebben az esetben teljesen esetlegessé válik, hogy ez a lány pont zsidó, ám ezzel együtt – az egyébként még így tömörítve sem túl izgalmas – története pedig érdektelenné. Így a nyilvánvalóan zsidó téma ellenére oda jutottunk, hogy végső soron ez a történet "zsidótlanítva" lett, semmi jelentősége – inkább csak egzotikus érdekessége –, hogy éppen pont ortodox zsidó háttér előtt játszódik.

Zsidó szempontú elemzésünk ezzel véget is érhetne, ha egy, a sorozatban kétszer is elhangzó mondat meg nem ütné a fülünket: "Az úton más Tóra szerint élünk."

Moishe, a filmbeli férj unokatestvére mondja ezt először Yankynak, a férjnek, majd a férj Estynek, a megtalált feleségének. Moishe visszatért tékozló fiú, bár a pontos részletek nem derülnek ki, de elhagyta már a közösséget és vélhetően szerencsejáték-függő. A rebbe őt találja a legalkalmasabb embernek, akit Yankyval elküldhet annak szökésben lévő felesége után, hiszen ő legalább járt már a "külvilágban", sőt konkrétan Berlinben is.

Yanky és a néző számára nem egészen világos, mit ért Moishe a fentiek alatt. Gyakorlatban ez valahogy úgy néz ki, hogy a körülményekhez képest komolyan betartanak bizonyos előírásokat (pl. az étkezésre vonatkozóakat), másokon viszont a helyzet függvényében lazítanak (pl. hogy tartózkodhat-e egy ortodox férfi a feleségén kívül más nővel kettesben egy légtérben – egyébként nem; de ha például kimennek az erkélyre, az már nyitott, nyilvános légtér, így akkor már igen).

Ezen az alapon Yanky megérti, hogy a felesége paróka nélkül mászkál Berlin utcáin és nem tekinti szabályszegésnek (holott saját hajával férjén kívül mások előtt mutatkoznia otthon tilos lenne). Ezt értik ők "más Tóra szerintinek". De létezik, egyáltalán létezhet olyan, hogy "más Tóra"?

 

Vallási és vallásfilozófiai szempontból a kérdés nyilvánvalóan értelmetlen. Egy(féle) Tóra van, bármilyen zsidó közösség számára, bármilyen helyzetben lévő zsidó számára, sőt még nem zsidók számára is csak ugyanaz a Tóra van, változatlan szöveggel, évezredek óta.

Ugyanakkor ennek az egyetlen Tórának annyi értelmezése lehet, ahány ember értelmezi azt éppen adott helyzetéhez és körülményeihez képest. A fenti erkélyes példa jól mutatja ezt; Moishe valahogy így gondolkozik: a szabályok megkérdőjelezhetetlenek, de anélkül, hogy megszegnénk azokat, megfelelő logikával ki lehet őket játszani.

A tékozló fiú szájából elhangzik egy zsidó vicc is, kicsit más formában, mint ahogy én mifelénk ismerem:

- Két zsidó hány zsinagógát épít egy lakatlan szigeten?
- Hármat.
- Miért?
- Mert az egyikbe az egyik jár, a másikba a másik, a harmadikba meg egyik se teszi be a lábát.

Mint minden vicc mögött, emögött is fontos és pontos művelődéstörténeti és szociológiai megfigyelések húzódnak meg. Még Budapest is hemzseg az olyan zsinagógáktól, amelyekbe más zsinagógák közösségei a lábukat sem teszik be, nemhogy Brooklyn. Kézenfekvő: ezek a zsidók mind "más Tóra szerint" képzelik el a vallásos életet. És ez abszolút nem zavarja őket.

És akkor még nem is beszéltünk a nem ortodox, vagy netán egyáltalán nem vallásos zsidókról, aki szintén kóser zsidónak vallják magukat, az ultraortodoxok pedig maradi és teljesen idegen csudabogarak a szemükben. Elvégre ugyanabban a Brooklynban nőtt fel Woody Allen is. Makó nincs olyan messze Jeruzsálemtől, mint Woody Allen Brooklynja a szatmáriakétól. És ők mind mind zsidók, legalábbis ugyanazon Tóra szerint, csak egymás szerint nem. A külvilág – a filmben a berliniek – szemében Esty azzal a gondolkodással és értékrenddel, amivel rendelkezik, és amiben megnyilvánul, még mindig zsidónak tekinthető. Esty nem a zsidóságot hagyja el, hanem a közösségét, ezt még a férje is elismeri. Valójában nem is egy "más Tóra szerint" szeretne élni, mert okos annyira, hogy tudja, ez nem lehetséges. Egy másmilyen életet szeretne élni, ugyanazon Tóra szerint. Ez természetesen abszolút adott lehetőség a világ minden zsidója számára, Esty kérdése az, hogy vajon számára is lehetséges-e?

Deborah Feldman

Deborah Feldman könyve magyarul Unortodox – A másik út - Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek címmel jelent meg. Jó választásnak tartom ezt a címet, mert azt vélem kiolvasni belőle, hogy a szerző valóban egy másik utat és nem egy másik világot, vagy vallást akar. Szökése igazi tétje az, hogy kipróbálja a szigorú, mindennapi tevékenységekre és viselkedésre vonatkozó szabályok elhagyása nélküli zsidó hite, értékrendje, szemléletmódja megállja-e a helyét a világban? A világ számára ez egyértelmű és természetes, de ezt Esty nem tudhatja, amíg ki nem próbálja.

Sőt, ez az értékrend a feltétele annak, hogy valóban egy másik úton tudjon járni. Legalábbis én így értelmezem zeneakadémiai felvételi jelenetét: egy olyan dalt kérnek Estytől, ami jobban illik mezzoszoprán hangjához, de Schubert An die Musikján (A muzsikához) kívül mást nem ismer. Legalábbis világi dalt. Jiddis dalt kell énekeljen, ráadásul olyat, amit hallottunk már a film során, amikor menyasszonyként a vőlegényéhez kísérték.

Hagyományos, az ifjú párra Isten áldását kérő imaszöveg ez (a Mi Bon Siach), Esty – mint minden ortodox zsidó lány – talán életében a legjobban arra várt, hogy ezt neki énekeljék, és ugyanakkor ez az esemény vezetett közössége elhagyásához.

Most pedig egy másik útra való lépésben segíti. A dal szövege többféleképpen is fordítható, de nagyjából arról szól, hogy Ő (Isten, természetesen), aki igazán megérti a menyasszonyt és az ő érzelmeit, az áldja meg az ifjú párt. Esty tehát imádkozik, éppen azzal a dallal, ami a legerősebben köti előző életéhez, áldást kér arra, hogy egy új útra lépjen. Ugyanattól az Istentől, ugyanazon a nyelven, de egy másik életre. Meg is kapta. (A sorozat csak sejteti, a valóságról tudjuk ezt.)

Neki is, mint mindenkinek lehetősége van a szabályok, törvények és a hagyomány, adott esetben a szatmáriakétól eltérő értelmezéséhez. Amennyiben haszid neveltetésének alapjain szilárdan áll. Estynek azt kell megértenie és megtapasztalnia, hogy a parókája levételével nem vette le a zsidóságot, hogy sztreccsfarmerében is maradhat zsidó. Ez a nehéz: megengedni magunknak, hogy eltérjünk a belénk nevelt szabályoktól, holott azt tanultuk, hogy az bűn.

Esty igazi felismerése, történetének igazi tanulsága nem az, amit elhagyott a zsidóságból, hanem amit megtartott belőle.

Ez valódi lehetőséget ad egy másfajta életre, még mindig ugyanazon Tóra szerint.