FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Kárpáti Ildikó

"Ugye viccel?"

Gondolatok Sam Garbarski: Volt egyszer egy Németország című filmjéről

2021.08.24.

 

 

"Márpedig én giccsnek tekintek minden olyan ábrázolást, amely implicite nem rejti magában Auschwitz messze ható etikai következményeit, amely szerint tehát a nagy betűvel írt Ember – és vele a humánum eszménye – épen és sértetlenül kerülhetett volna ki Auschwitzból." Kertész Imre írja ezt Kié Auschwitz?[1] című esszéjében azzal kapcsolatban, hogy miért tekinti Steven Spielberg Schindler listája (1993) című filmjét giccsnek és Roberto Benigni Az élet szép (1997) című alkotását hiteles, érvényes, releváns Holocaust-ábrázolásnak.

A fenti két filmet megítélő megállapításaival természetesen messzemenően egyetértek. Azt hiszem, filmesztéta nem is tehetne másképp, a Schindler listája esztétikai szempontból mindenképpen giccs, ugyanakkor van bizonyos filmtörténeti és pedagógia jelentősége, ha jelentősebb művészi értéke nincs is. Az élet szép azzal döbbentette meg a legszélesebb értelemben vett közönséget, hogy a vígjáték, a burleszk, sőt olykor a paródia eszközéhez nyúlt, méghozzá egy koncentrációs tábor barakkjain belül és így azzal hozta zavarba a nézőt, hogy nevethet-e egy ilyen közegben. Benigni filmjének végén a 4 éves Guido boldogan mondja anyjának: "nyertünk", és valóban, Benigni filmje győzött: mint minden jó vígjáték, valójában súlyos tragédia, bármilyen eszközzel élt is, ez a film sikeresen kifejezte a Kertész által megfogalmazott mondanivalót, nevezetesen, hogy Auschwitzban "a nagy betűvel írt Ember – és vele a humánum eszménye" veszett el. Mivel jelen írás tárgya nem a fent említett két film boncolgatása (mondjuk például annak elemzése, hogy a kertészi mércét az egyik hogyan bukta el, a másik pedig hogyan valósította meg), ezért ezeket a megállapításokat ezúttal nem támasztom alá részletes érveléssel.

Csak eszembe jutott mindez látván a Volt egyszer egy Németország című filmet, melynek ugyan sem komolyabb esztétikai, sem filmtörténeti jelentősége valószínűleg nincsen – hacsaknem a magyar színészek külföldi filmekben való szereplése tekintetében, hiszen egyik fontos mellékszerepben Mácsai Pált láthatjuk a filmben – de sikeresen megugrotta az igen magasra helyezett kertészi mércét.

Az én olvasatomban Kertész összesen annyit állít, hogy ha minden ember Ember lenne, akkor Auschwitz nem történhetett volna meg, vagy legrosszabb esetben is minimális halálos áldozattal járt volna. Azt, hogy a nácik nem tekinthetők Embernek, de valószínűleg még embernek sem, nem lehetetlen, de fájdalmas és nehézkes úgy megmutatni, hogy róluk készítünk filmet. (Számos veszéllyel is jár, például hogy bizonyos nézők számára a náci főszereplőnk hőssé, netán példaképpé válik, de most nem egy ilyen próbálkozásról van szó.) Egyébként meg minek is mutogatnánk nácikat a filmvásznon, amikor mesélhetünk a túlélőkről is.

A Volt egyszer egy Németország közvetlenül a háború után játszódik, továbbra is Németországban. Itt próbál szerencsét hét férfi, hogy közös üzleti vállalkozásba kezdve összegyűjtsenek annyi pénzt, amiből mindannyian az USÁ-ba mehetnek. Az ötletük egyszerű és nagyszerű is egyben: egyikük egykori kelmekereskedőként jó minőségű lakástextilhez (törülköző, abrosz, ágynemű, miegymás) tud jutni, ezeket ügynökként házalva (szegényebb és gazdagabb) német polgároknak adják el jó pénzért. Persze van egy kis trükk benne, újsághíreket, gyászjelentéseket bújva például elhunyt férfiak bajtársainak adják ki magukat, és a szomorú rokonság szimpátiáját elnyerve értékesítik portékájukat.

Ebből származnak vicces, parodisztikus, olykor groteszk jelenetek – merthogy ez a film is hivatalosan vígjáték –, ők maguk és a néző is elég jól szórakoznak a németeken. Tekinthetjük ezt csalásnak is, de inkább ártatlan csínytevésnek tűnik nekem, hiszen egy-egy kitalált történettel átverik ugyan a horogra akadt delikvenst, de az eladott termékkel magával nem, és hát ennyi kis bosszút mégis csak állhatnak a németeken. Élvezzük is a frappáns bohóckodásukat, drukkolunk is nekik, csakhogy közben egyre világosabbá válik a néző számára két dolog.

Az egyik történetesen az, hogy a sikeres eladás feltétele, hogy lehetőleg ne derüljön ki róluk, hogy zsidók. A Hitlert kitermelő közvélekedés és népérzület természetesen nem múlt el egy csapásra, egy háborúban életét vesztett német katona szülei, felesége vagy egyszerűen csak bármely német állampolgár nem fog egy zsidó ügynököt még a házába sem beengedni, nemhogy venni tőle bármit is. Az antiszemitizmus tehát maradt, egy háború elvesztése vagy Hitler halála nem semmisíti azt meg, hőseink pofátlanul még rá is játszanak erre… csekély vigasz.

A másik pedig, hogy a bohóckodás és a vidámkodás közben apránként, egy-egy kurtán elmesélt történetből felsejlik mindegyik férfi egyéni tragédiája; hogyan vakult meg a fél szemére az egyik, vagy miért van a másiknak klausztrofóbiája.

Az ügynökösködés és a személyes tragédiák elmesélésének jelenetei egymást váltják, így kölcsönösen értelmezni kezdik egymást, és olyan esztétikai viszonyba kerülnek, amelynek következtében működni kezd a vicc dramaturgiája. Nevezetesen, hogy a vicc ellentétek ütköztetésével egy helyzet lényegi abszurditására, vagyis egy meghökkentő alapigazságra, a tényleges valóságra mutat rá. A látott és elmesélt jelenetekben az a közös, hogy mindegyik totál abszurd. Abszurd azt látni, hogy egy Holocaust-túlélő zsidóról, aki éppen kelmeügynökként dolgozik, a lábfájós német asszony meggyőzése érdekében hirtelen kiderül, hogy valójában ortopéd orvos és ingyenes csodatévő erejű lábmasszázsban részesíti a nőt, miközben társa abroszokat és zsebkendőket tereget annak ölébe (kivételesen ma egy kicsit olcsóbb). Ahogy az is abszurd, hogy a fent említett klausztrofóbia attól keletkezett, hogy a (Mácsai által alakított) férfi színész volt Szegeden és hónapokig a színpad alatt lévő díszlet-koporsóban bujkált. A két jelenet tehát lényegét tekintve egyforma. Vagy mind a kettő vicc, vagy mindkettő valóság.

Kertész szerint azért lehet a vígjáték eszközével a Holocaustról beszélni, mert Auschwitz megtörténte annyira abszurd, a valóság egy olyan hihetetlen önmagából való kifordulása, egy olyan logikusan nem levezethető paradoxon, hogy ilyen gondolati bukfenccel csak egy vicc képes a valóságot kifordítva megmutatni annak igazi leglényegét. Kertész Az élet szép című film azon jelenetét méltatja, melyben a táborba frissen bekerült apa tolmácsnak jelentkezik a barakkba belépő SS-tiszt mellé – holott persze nem tud németül –, hogy annak a tábor rendtartásról szóló beszédét játékszabályokká formálva fordítsa félre fia számára (olyasmi szabályokkal, hogy a táborban nem lehet nyalókát enni, vagy pontlevonás jár azért, ha valaki az anyukáját szeretné látni és az egész játék fődíja egy igazi tank). Kertész szerint ennél jobban nem lehet kifejezni egy haláltábor abszurditását. Valóban, a nézőnek hallgatva a félretolmácsolt sületlenségeket az a gondolata támad, hogy ez őrület. Tényleg az, egy megsemmisítő tábor egy agyrém.

Hasonló történik a Volt egyszer egy Németországban is, amit ezek az emberek összehordanak ügynökként a németeknek és töredékesen elhadoválnak a múltjukról, és legfőképpen ahogy a főszereplő nem töredékesen, hanem egy kihallgatás során éppen hogy igen részletesen elmesélt táborbeli élettörténete szól, az vagy hazugság (ahogy azt az amerikai kihallgató katona is hiszi), vagy ha nem az, akkor hihetetlen, hogy ez megtörténhetett és ha igaz, akkor minden auschwitzi történet is az és akkor világossá válik a Holocaust lényege, hogy a humánum eszménye elveszett.

A filmben igazán részletesen csak a főszereplő, Bermann történetét ismerjük meg, hogy hogyan élte túl a koncentrációs tábort. Mivel kivételezett fogoly volt az amerikaiak náci kollaborációval vádolják. ("Ugye viccel?" – kérdezi igen jogosan Bermann a vád hallatán, és ez a kérdése önmagában összefoglalja a film dramaturgiai rendszerét, az eszközt, ahogy a Holocaust szörnyűségét ábrázolni igyekszik.) Az amerikaiaknak és a nézőnek is a film végéig kétségeik vannak afelől, hogy igazat mond, illetve mennyiben mond igazat. Sztorija valóban annyira hihetetlen, hogy nem is lehet más, mint igaz (természetesen a forgatókönyv itt is viccel: Bermann viccek mesélésével vívta ki a náci tisztek elismerését, egyfajta szórakoztató egységnek tartották táborbeli kies mindennapjaikban). Bermannak mardosó lelkiismeret furdalása van: felelősnek tartja magát egy ember haláláért, akivel vicc-párbajra kényszerítették, és miután az illető azt vele szemben elvesztette, a németek kivégezték.

A zsidó férfiak még egy halálért lesznek felelősek: Krautberg a helyi újságosban felismerni véli az őt kínzó náci tisztet, ezért egy éjjel társai az újságosbódét felgyújtják. Nem tudják, hogy a férfi bent aludt és így a tűz áldozata lett. Ráadásul akkor még egy zsidó túlélő haláláról szól a tűzesetet említő hír az újságban. Krautberg nem bír a lelkiismeretével és öngyilkos lesz. Utóbb kiderül, hogy igaza volt, a náci egy áldozata személyiségét felvéve bujkált, de ez vélhetően mit sem változtatott volna Krautberg érzelmein. Ez a Holocaust-túlélő zsidó ugyanis – legalábbis nézőként úgy érezzük – egy nácit sem tudott volna meggyilkolni. Még közvetve sem. Még véletlenül sem.

A megmaradt hat férfit éri még sérelem: az ügynökösködésből az Amerikára szánt pénz majdnem összegyűlt, amikor egy riválisuk egyszerűen kirabolja őket. A vasrudakkal felfegyverkezett felbőszült férfiak vonulása láttán már-már azt hisszük, most gyilkolni fognak. Természetesen nem, csak a tettes drága autóját verik szét.

Mert ezek az emberek egyetlen egy embert sem képesek megölni, még ha okuk is lenne rá, sőt még ha joguk is lenne rá, akkor sem. Egyetlen egyet sem. Mert ők Emberek.

A náci Németországban 6 millió embert gyilkolt meg ennél jóval kisebb számú ember, fejenként sokkal több, mint egyet. Ez áll szemben szereplőink fent említett eseteivel, amiket azért mutat be a rendező, hogy lássuk, mit jelent a humánum eszménye, hogy mi az elvárt emberi viselkedés és érzelem, de ez a humánum elveszett.

Nem hiszem, hogy az alkotók ezzel azt akarnák mondani, hogy minden Holocaust-túlélő nagy betűs Ember, míg a németek kollektíven bűnösök. Csupán csak három tulajdonképpen jelentéktelen ember kicsike és egyszerű példáját állítják szembe egy megtervezett, szisztematikus tömegmészárlással (anélkül, hogy ez utóbbit hiperrealista módon kellene ábrázolniuk), és kihasználják a dramaturgia és az esztétika adta lehetőséget, hogy az előbbi kicsiségeken keresztül mutassák meg az utóbbi mérhetetlen és felfoghatatlan bűnét, hogy Auschwitz következménye nem az ember, hanem az Ember meggyilkolása.

A pénz végül összegyűlik és mindenki távozik az USÁ-ba… kivéve Bermannt. Ő marad és újra megnyitja családja egykori fényes textilüzletét. A boltot, amelyből szüleit és testvéreit Auschwitzba hurcolták. Ugye viccel? – kérdeznénk tőle legszívesebben, ha nem lenne egyértelmű, hogy Bermann számára csak ez a poén létezik. Mi lehetne valóságosabb abszurditás, mint maradni egy országban, ami csak "volt egyszer", olyan emberként, aki csak "volt egyszer".

a szereplők

[1] Megjelent Kertész Imre: A száműzött nyelv c. esszékötetében. (Teljes terjedelmében digitalizálva olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia oldalon, www.dia.hu)

 

A film adatai:

Volt egyszer egy Németország (Es war einmal ein Deutschland...)

német vígjáték, dráma, 102 perc, 2017; korhatár: 12

Forgatókönyvíró: Michel Bergmann
Zeneszerző: Renaud Garcia-Fons
Operatőr: Virginie Saint-Martin
Rendezte: Sam Garbarski

Főszereplők: Moritz Bleibtreu (David Bermann),
Antje Traue (Sara Simon),
Tim Seyfi (Fajnbrot),
Mark Ivanir (Holzmann),
Anatole Taubman (Fränkel),
Hans Löw (Verständig),
Mácsai Pál (Szoros),
Václav Jakoubek (Krautberg);

A magyarországi bemutató: 2017. dec. 7.

 

 

 

FEL