A Gellérthegyi álmokkal 2006-ban találkoztam először, akkor került a kezembe, akkor olvastam el a könyvet. Szinte rögtön, az olvasás alatt megelevenedtek a szereplők, lelki szemeimmel láttam a helyszínt, második világháborút, a bombázásokat, a több szobás romos Gellérthegyi villát, ahol nincs villany, víz, csak beomlott épületrészek, rendetlenség, összevisszaság, vagyis káosz, akárcsak a villát körbe vevő Budapesten. A regényből készült tévéjátékot 1974. november 30-án mutatták be. Rendező: Ádám Ottó Író: Karinthy Ferenc Szereplők: Huszti Péter, Ferenczi Krisztina. Olvasás közben hagytam, hogy a történet mondanivalója, a jellemek kibontakozása, az egymáshoz való viszonya, a rejtett osztály- és társadalomkritika ösztönösen hasson rám. Sem előzetesen, sem az olvasást követően nem folytattam semmilyen pszichológiai, társadalomtörténeti, színháztörténeti, irodalomtörténeti kutatást. Az a színházi látásmód, ami kialakult bennem, s ami végül is a színpadi rendezésemben megjelent/először 2009-ben/, teljes mértékben a saját látásmódomat tükrözte, semmilyen külső segédeszközt nem vettem igénybe. Visszatekintve úgy mondanám, hogy ösztönösen nyúltam ehhez a színpadi műhöz. A színházművészetben ez egyáltalán nem kivételes /több más alkotóművészethez hasonlóan/, vagyis létrejöhetnek /és létre is jönnek/ olyan művek, maradandó alkotások, amelyek nem kötődnek feltétlenül előzetes tudományos megközelítéshez, feldolgozáshoz. A két főhős, a zsidó lány és a katonaszökevény fiú véletlenszerű találkozása, jellemük fejlődése, az őket befolyásoló /determináló/ társadalmi körülmények, s az általuk adott válaszok, a mű több síkú mondanivalója kivívta a csodálatomat, tiszteletemet. Mostanra /2020-2021-ben/ eljutottam ahhoz a ponthoz, hogy az OR-ZSE Zsidó Kultúratörténet MA szakán végzett tanulmányaim során, az itt megszerzett tudásomat felhasználva, egy tágabb kultúrtörténeti nézőpontban tárgyaljam a Gellérthegyi álmokat. A következőkben ki fogom fejteni a műben megjelenő vészkorszak, annak történelmi, pszichológiai, irodalomtörténeti és színház-tudományi kérdéseit, amelyek bővebb, s ez által mélyebb értelmezést nyújtanak a műről, az abban felfedezhető egyetemes értékekről. És hogy még tovább bővítsem a szakdolgozatom kultúrtörténeti nézőpontjait. Több tudományág bevonásával kísérletet teszek egy összefoglaló, elemző szakdolgozat elkészítésére abban a reményben, hogy a későbbiekben mások által írt hasonló színpadi művek elemzésénél, szakdolgozat írásánál tovább gondolásra érdemesek lesznek az általam kifejtett gondolatok. A szakdolgozatom további részeiben tárgyalni fogom az irodalmi mű 2009-es színpadra állításának körülményeit, azokat a dramaturgiai, rendezői kérdéseket, amelyek végül is meghatározták a végleges színpadi változat létrejöttét. Szakdolgozatom nem lehet teljes, de lehet, hogy a 40 éves színházi tapasztalatom, színpadi, erkölcsi világlátásom, amely megtalálható lesz majd a szakdolgozatomban, /nem rejtem véka alá/ tud majd kapaszkodót, kiindulási pontot adni a későbbi, fiatal, a színház-művészettel, zsidó kultúratörténettel foglalkozók szakemberek számára, s mi is lehetne számomra, ennél magasztosabb cél! Úgy vélem, nem sok.

1.1. Témaválasztás indoklása

Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok darabját először közel 13 éve rendeztem a Fészek Művészklubban. Abban a művészklubban, ahova többek közt Karinthy Ferenc is járt, a korszak nagy íróival, színészeivel, rendezőivel, képzőművészeivel, zeneszerzőivel, stb. A sors úgy hozta, hogy egyrészt anno találkoztam ezzel a darabbal, s amihez inkább ösztönösen nyúltam, alkalmaztam színpadra. Mára elmondhatom mindenfajta öndicséret nélkül, hogy ikonikus színpadi mű született belőle, s legvégül a Rabbiképző-Zsidó Egyetem, Zsidó Kultúratörténet MA végzős hallgatójaként ebből írom szakdolgozatomat. Az elmúlt 13 év természetesen sok minőségi változást hozott az életemben, és ma már sok mindent másként látok, nem csak a magam életében, hanem a művel kapcsolatban is. Talán nem is az irodalmi és színházi mélységek értékét illetően, /mert azok, tőlem függetlenül maradandók/ hanem azon értelmezési, sokrétű megközelítéseket tekintve, ahogyan anno kellett volna, a jelenben pedig, ahogyan kell hozzáfogni egy ilyen irodalmi mű színpadra állításához. A most készülő, többrétű megközelítésben feldolgozott szakdolgozatomban többek közt erre fogok törekedni.

1.2. Problémafelvetés

Karinthy Ferenc művében /színpadi értelemben/ több olyan meg nem válaszolt kérdés merült fel, amely, anno, a színpadra állítás alatt fel sem tűnt számomra. A felmerülő kérdéseket részben az író tudatosan elrejtett és véletlenszerű dramaturgiája indukálta, aminek a feltárása, magyarázata izgalmas, érdekes kihívás számomra. Karinthy azt nyilatkozta, hogy nem tartja nagyra e színpadi művét, egyszerűen szedett-vedettnek tartotta, később, a bemutatót követően azonban már azt mondta, úgy látja, ez hozta el számára a legnagyobb, leghangosabb elismerést.

Az irodalmi művel kapcsolatos főbb kérdések:

- Miért nem adott kereszt- vagy vezetéknevet a szereplőinek, miért csak úgy nevezte el őket, hogy FIÚ és LÁNY?

- Izgalmas kérdés volt, hogy Karinthy Ferenc honnan vette a mintát a Lány családjával történt deportáláshoz, a Lány által megélt trauma mintát?

- A másik kérdés az volt számomra, hogy habár a Lány a Fiúval való találkozását megelőzően többször is létesített /a körülmények determináltsága okán/ szerelmi kapcsolatot, Karinthy mégis összehozza a két főhőst, /szerelembe esnek/ de a darab vége felé a Lány fellázad a kettejük közt kialakult kapcsolatuk ellen!

- A következő kérdésfelvetést az adta, hogy amikor a Fiú gyárigazgatót játszik, a Lány pedig ifjú kommunista lányt, majd cserélnek, nos, erről a nyilvánvaló rendszerkritikát tartalmazó részről szinte sehol sem találtam kritikai vagy irodalmi forrást, hovatovább Karinthy által mesterien becsempészett rendszer-kritikájáról maga az író sem tesz említést sehol.

1.3. A kutatás célja

Az előzőekben említett kérdés felvetések csak részben adták meg szakdolgozatom kutatási irányát, hiszen ahhoz hogy kielégítően feltárjam, megtaláljam a válaszokat, be kell mutatnom azt a kort, azokat a társadalmi körülményeket, amik akarva akaratlanul hatással voltak Karinthy Ferenc írói munkásságára, az irodalmi mű születéséhez. Mindezek mellett a darab történésének időpontja /1944-1945/, a két főhős körülményeinek, személyes élethelyzetük, majd ezek kölcsönhatásainak kibontása kiváló alapot nyújtott egy ilyen jellegű szakdolgozat elkészítéséhez. Nem utolsó sorban, mivel Karinthy Ferenc erős személyiségjegyekkel bírt, a közvetett és közvetlen hatások, a hozzá kapcsolható jelentős zsidó kultúrtörténeti személyiségek bemutatása szintén hozzásegít gondolkodásának, világlátásának, fentieknek a műben való megjelenéseinek, s az ebből következő irodalmi munkásságának, ténylegesen a Gellérthegyi álmok című művében való mélyebb megértéséhez. Összefoglalva, az engem különösen érdeklő kérdésekre szeretném keresni a zsidó kultúratörténeti, és színház elméleti válaszokat, hiszen mint /részben/ színházi rendező, ezen irodalmi mű kettős megjelenési formájával találkoztam, amelyben az irodalmi /írott/ műből a beszéd /színház/ interpretálásával közvetlenül vált élő színházi művé.

1.4. A kutatás előzménye

A témaválasztás indoklásomnál már említettem találkozásomat az irodalmi műből készült színházi adaptációval kapcsolatban. Az OR-ZSE Zsidó Kultúratörténet MA szakon végzett tanulmányaim során olyan új, többrétű szempontok kerültek a figyelmem látószögébe, amelyek arra sarkaltak, hogy interdiszciplináris megközelítésben vizsgáljak, elemezzek, s majd saját önálló konklúzióval zárjam szakdolgozatomat.

1.5. A választott téma újszerűsége

Újszerűségét abban vélem felfedezni, hogy egy olyan írót, egy olyan irodalmi művet, annak egy már megvalósult színpadi változatának keletkezéstörténeti hátterét kutatom, elemzem, összegzem korabeli források, kortársak, magának a szerzőnek, személyes nyilatkozatainak bemutatásával, valamint a saját megélt színházi rendezői tapasztalatomra építve, amely lehetővé teszi a Gellérthegyi álmok irodalmi és színházi rekonstrukcióját, a XXI. a mai fiatal, irodalomtörténettel és színház történettel foglalkozó értelmiség számára.

1.6. Kutatási téma jelentősége

Kevés olyan szakdolgozat született, /tudomásom szerint/ amely egy irodalmi művet dolgozott fel, zsidó kultúratörténeti nézőpontból. Ezen szakdolgozat erre tesz kísérletet.

1.7. Kutatási módszerek

- A konzulens által megadott irodalmi források.

- Saját források /Színház Tudományi Intézet, Színház és Filmművészeti Egyetem, OR-ZSE könyvtárak/ felkutatása.

- Gyakorlati források újra elemzése, fogalmazása, értelmezése, kiegészítése.

1.8. Várt eredmények, hasznosítás

- Várható eredmények, a kutatási eredmények alkalmazási lehetőségei egyes területeken, ill. tervezett hasznosítása.

- Szakdolgozatom általános értelemben kiegészíti, segíti a Karinthy Ferenc munkásságát kutató, az irodalomtudománnyal, színháztudománnyal foglalkozó Főiskolai vagy Egyetemi hallgatók, színházrendezők jövőbeli elméleti és gyakorlati munkáját.

- Szakdolgozatom elmélyíti a Zsidó Kultúratörténettel és színházrendezéssel, színház elmélettel foglalkozó szakemberek munkáját.

- A szakdolgozatban fellelhető színházi gyakorlatból kiinduló megközelítések, példák, elemzések.

2. "Karinthy Ferenc az általa megélt életből írta élete műveit."

Az író belső kényszere, hogy amit leír, ahhoz neki is legyen személyes köze. A környezethez, a tárgyakhoz is. Jellegzetesen Karinthy Ferenc-i megoldás. Műről műre és könyvről drámára létező tárgyi valóság. Az írónak, családjának, barátainak, ismerőseinek a szenvedélyei, érdeklődési köre, mondhatjuk úgy is, hobbijai, szokásai, mind-mind beleépülnek hol az egyik novellába, hol a másik egy-felvonásba. Megtörtént események, apró élmények, amelyek rögzülnek egy naplótöredékben, most a drámai eseményeket gazdagítják. S végül, de mindenekelőtt a szereplők, akik, mint korábban jeleztem, vándorolnak, tovább élnek műveiben. Voltaképpen ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen a legtöbb író környezete tárgyi valóságából építkezik, még akkor is, ha kitalált történeteket, és kitalált alakokat szerepeltet. A kapott impulzust azonban nem nélkülözheti, mindaz, amit elmondtam, mint Karinthy Ferenc sajátosságát. Mégis indokolt erről beszélni ezúttal, mert amíg az írók többségénél az életrajzi elemek, s a környezetük valósága észrevétlen épül bele a művekbe, addig Karinthy Ferenc írásaiban, szinte az olvasó szeme láttára történik mindez. Egyik héten még a napilapban olvassa a tárcát, a másik héten már rádió-hangjátékban találkozik a tárca valamelyik elemével. Az egyik műben, mint személyes élmény, a másikban pedig, egy idegen történetének alkotó eleme. És rögtön kulcsdrámát gyanít, keresi a szereplők között az írót, az ismerősöket. Karinthyra azonban az a jellemző, művei kulcsregények, kulcsdrámák is bizonyos mértékig, meg nem is azok. Aki valóban előítéletek nélkül akar közelíteni a művekhez, az legjobb, ha mindentől függetleníti magát. Ám az író évtizedek alatt alakította, forgatta emlékezetében az emlékképeket, s némely valóságos, létező személyekről lekoptak némely jellembeli sajátosságok, s ráragadtak másokról, s főként megváltoztak a hozzájuk tartozó események. A valóság az író magántulajdonává változott, s ha nem is önkényesen, de szuverén módon alakította azt és azokat műről műre, mondanivalóról mondanivalóra. Arról nem is szólva, évtizedről évtizedre gyarapodtak az élmények, s a látókörben gazdagodó, mesterségét bravúrosan elsajátító, csalódásokon és kudarcokon végig edződött író, mindig újabb és újabb szempontok szerint mérte föl a múlt elemeit. A negyvenes évek elején még az apai ház emlékköre és az olvasmányélmény volt számára az egyetlen nyersanyagforrás. Aztán az egyetemi évek és a háborús időszak, aztán az ötvenes évek elején heroikus, majd a kiábrándulás időszaka, aztán 1956, s végül a disszidens téma. 1956 után a kiábrándultság, a csalódottság, az elidegenedés, a magányosság megannyi témaköre. Drámaírói tevékenységének van bizonyos műfaji és tematikai, mondanivalóbeli szakaszoltsága. Sőt a hagyományosan realisztikus és az abszurd felé hajló, groteszk fölfogás is időrendben tagolható, tehát nem véletlenszerűen alakult ki színházi munkásságában. Az is kétségtelen, hogy a prózai művek sajátosságai, az időben közeli drámai alkotásokéval azonosak vagy rokoníthatok. Azok a két-három felvonásos drámák is, amelyek ez idő tájt (1966-1974 között) születtek, s témájuk vagy az ötvenes évek elejére, vagy a világháborúra vezet vissza, modern életérzést, modern múltszemléletet fejeznek ki. (Pesten, Budán, Gellérthegyi álmok) Drámaírói fejlődését nem nehéz valamiféle rendszerbe foglalni. Az első szakasz kétségtelenül a három felvonásos, hagyományos, realista eszközökkel megfogalmazott, társadalmi-történelmi drámáké, (Ezer év 1955, Szellemidézés 1956) a szépprózából és dokumentumriportokból merített nyersanyagnak mintegy újraértékelése, mérlegelése a szereplő személyek szemszögéből. A második szakaszban írói pályájának csúcsaihoz érkezik el az egyfelvonásosokkal. A Bösendorfer, a Duna-kanyar, a Víz, és a Gőz groteszkjei csődbe jutott, magányos, elidegenült emberek sorsdrámái, amely drámákban csak másodlagos vagy harmadlagos szerepe van a társadalmi-történelmi háttérnek. Karinthy Ferenc függetlenül hangvételtől és terjedelemtől, az egyfelvonásosokban legalább olyan fontos dolgokat tudott elmondani világról, emberről, s főleg egy-egy korszak kisemberének életérzéseiről, mint az egész estét betöltő műveiben.[1]

3. Miért szállnak le a Holdra Karinthy Ferenc hősei?

Az előző fejezetben közreadtam "Karinthy Ferenc az általa megélt életből írta élete műveit" című tanulmányt.[2] Ebben Szalay Károly végig vezeti azt a sokszor irodalom kortörténeti elemekben is bővelkedő alkotói folyamatot, amelyben megjelenik Karinthy élményrendszere, társadalmi közege. Ebből kiindulva, azt egy példával igazolva jutottam el odáig, hogy ezt az igazán érdekes részt tárgyaljam.

Részlet.

LÁNY Ha megint valami kizsákmányoláson töri a fejét, hát figyelmeztetem, hogy

rövidesen az egész földgolyón győz a világforradalom!

FIÚ Akkor el a Földről!

LÁNY Hová? Hogyan?

FIÚ Tudom is én, akárhová! A Holdra! Azzal a ballonommal, ami légüres térben is repül.

LÁNY Röpülünk?

FIÚ Röpülünk! Érzed, milyen könnyű vagy?

LÁNY Mintha nem is volna testem.

FIÚ Jó neked?

LÁNY Neked jó?

FIÚ És neked?

LÁNY Jó, jaj de jó!

FIÚ Még!

LÁNY Olyan nagyon jó!

FIÚ Még!

LÁNY Jó, jaj de jó!

FIÚ Még!

LÁNY Olyan nagyon jó!

FIÚ Még.

LÁNY Jó, jó, jó!

FIÚ Látod a Földet?

LÁNY Melyik az?

FIÚ Az a nagy, sárgásvörös.

LÁNY Hol van Európa?

FIÚ Az a kis nyúlvány ott, látod?

LÁNY És Magyarország?

FIÚ Az a pici folt a közepén.

LÁNY És Budapest?

FIÚ Az a fekete pont.

LÁNY A Gellérthegy?

FIÚ A tű hegye a pontban.

LÁNY És te meg én?

FIÚ De hiszen mi itt vagyunk! Az űrben!

LÁNY Ja, persze! Ha itt vagyunk az űrben, akkor nem lehetünk ott, a Földön!

FIÚ Leszállás!

LÁNY Hol szállunk le?

FIÚ Hát a Holdon. Az álmok tavában. LacusSomniorum.... Hopp!

LÁNY Hopp! Na lássuk, mi van ezen a híres Holdon!

FIÚ Nagy, fehér síkság, fehér sziklasivatag.

LÁNY Na és? Azon kívül?

FIÚ Fehér tölcsérek, kráterek. Az a kúp ott az Atlas, amott a Corenicus.

LÁNY Na és? Még?

FIÚ Nagy, fehér hegységek. Az Alpok, Kárpátok, Appenninek.

LÁNY Á, itt is csak ugyanezek?

FIÚ Mi más lenne? Egy lakatlan, kopár, gömbölyded égitest.

LÁNY Milyen unalmas ez a Hold. Játsszunk valamit.

FIÚ Mit játsszunk?

LÁNY Akármit. Híres embereket L betűvel. Vagy mást, amit egy ilyen kopár, kietlen, kerekded izén lehet.[3]

Nem központi, de izgalmas kérdéssé nőtte ki magát a szakdolgozatomban, hogy miért szállította le Karinthy Ferenc hőseit a holdra? A Holdra-szállási részt megelőző részben egy fricskát adva kora szocialista világképének, groteszk humorral mutatja be azt a kommunista gazdaságpolitikát, amely képtelen kiszolgálni azt a társadalmat, amely tulajdonképpen létrehozta. A megelőző jelenetnek nincs vége, nem is lehet, hiszen egy olyan abszurd társadalmi helyzetet fest le, amely eleve kudarcra ítéltetett. Karinthy zseniális megoldással elviszi hőseit egy távoli bolygóra, a Holdra. Minél távolabb a Földtől, annál jobb. Ez a titokzatos bolygó /legalább is a főhősöknek ad némi reményt/ lehet az az új helyszín, ahol minden az lehet, ami a földön nem lehetséges. Két hősünk /képzeletbeli/ nagy izgalommal száll le a Holdra, ahol eleinte csodálattal vetítik előre az emberiség nagy álmát, amely minden társadalmi problémát megold. De csalódniuk kell, mert még a Holdon sem tudják kikerülni a Földet, azt a földet, ahol az ember a saját maga által megteremtett kultúrát, technikai fejlettségét sem tudja a maga javára fordítani. /rejtett szocialista társadalomkritika/. Nincs mit tenni, valami mást kell kitalálniuk, s tovább folytatódik a játék.

Részlet a NAPLÓ 1-ből: "Jókor felkeltünk, és megnéztük a tévében a két űrhajós leszállását a Holdra. Eleinte néhány homályos folt, aztán jól látszott a járkálásuk, ugrálásuk. Ami a holdat illeti,: szürke, lyukacsos, eléggé sivár kőhalmaz. Semmi jele, bizonyítéka, semmi reménység, hogy jobb hely lenne a Földnél" /1969. július 20./[4]

Részlet a NAPLÓ 2-ből: "A műveltség nem feltétlen a nyelvtudáson alapszik (mondom én, aki 6-8 nyelven olvasok) Krúdy csak magyarul értett, de hogy átélte a régi magyar irodalmat, ismerte és tudta a lényegét. Móricz se tanult meg semmilyen nyelven, de hogy érdekelte a történelem. Úgyse lehet mindent tudni. A műveltség: nyitottság, készség, bármilyen irányban, de az éhség, mohóság, többet kiszakítani a világból" /1970. Május. 24./[5]

A Napló 1-ből vett idézet jól ábrázolja Karinthy azon zsenialitását, hogy az őt ért minden impulzust képes volt beépíteni adott irodalmi alkotásába, a Holdra-szállás is így került bele a Gellérthegyi álmokba. A Napló 2-ből vett idézet /főleg a második része/ pedig azt a gondolkodásmódot szemlélteti, amivel hozzá állt az őt körbe vevő világhoz.

4. Ádám Ottó gyerekkori Soá élményeinek megjelenése a Gellérthegyi álmokban

Amikor a szakdolgozatom témáját kijelöltük közösen Dr. Kiss Endre konzulens tanár úrral, még nem tudtam, hogy milyen rögös út lesz ez. Rögös, abban az értelemben, hogy minél több megközelítést vontam be kutató-elemző munkámba, annál több kérdés, megoldásra váró feladattal szembesültem. Hozzá kell tennem, nem a magam kútfejéből, hanem a konzulensem szerető, de annál határozottabb kérésére. Akár hányszor konzultáltunk, /én/ mindig azt hittem, na, végre most már bizton rendbe lesz! De nem. Dr. Kiss Endre tanár úr mindig más, mindig több kutatási terület bevonására hívta fel a figyelmem. A most következő témarész tárgyalása is jól mutatja, hogy szinte végtelen megközelítési távlat áll a mindenkori szakdolgozat írója előtt. Ezen szakdolgozat írása hosszú hónapokat vett igénybe, már 2019. őszén belefogtam, és szépen lassan haladtam, s most 2020. február hónap közepén írom ezeket a gondolatokat. Felvetődik a kérdés, hogy miért említettem meg mindezeket? Például azért, mert amikor megtaláltam a "Híres ember L betűvel Megjegyzések Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című drámájához. /Kritikai jegyzet/" amely 1970-ben jelent meg a Madách Színházbeli Gellérthegyi álmok előadásról, akkor én már régen megírtam a szakdolgozatomban a darabbal kapcsolatos gondolatokat, amelyeket mások előzőleg megfogalmaztak, úgy 50 évvel ezelőtt. Persze ilyenkor két lehetőség adja magát, vagy teljesen eltérőek a gondolati, elemzői, kritikai megközelítések, vagy nagyon is hasonlóak. Ennek eldöntését, az olvasóra bízom.

Ádám Ottó rendező és Karinthy Ferenc kapcsolatának mélyreható tárgyalása azért került bele a szakdolgozatomba, mert Dr. Kiss Endre kitartó jót akaró, személyem felé áradó többre tartása felszínre hozta, utólag is, köszönet érte! Forráskutatásaim közben felvetődött az a kérdés, hogy Karinthy Ferenc miért tette be darabjába Szamosújvárt, ahonnan a női főszereplő családját deportálták, ahonnan a Lány maga is származott, s milyen forrásból alkotta meg a Lány soá élményeit? Tehát központi kérdéssé vált, hogy mennyiben és hogyan lehettek Ádám Ottó ifjúkori élményei hatással Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok történeti eseményeire, a történet helyszíneinek kiválasztásában, hiszen köztudott volt kettejük mélyreható barátsága. Ezt fogom a következőkben kibontani a rendelkezésre álló forrásokra támaszkodva, valamint saját következtetéseim kifejtésével.

Karinthy Ferenc és Ádám Ottó közeli barátsága közkeletű, ismert és tényszerű. Karinthy Ferenc a vészkorszakot úgy élte túl, hogy nem teljesítette a katonai behívót, és katonaszökevényként bujkált. Természetszerűleg itt adott, hogy miért egy katonaszökevény Fiú az egyik főszereplője a darabnak, és miért az ő olvasatából látjuk a vészkorszak bujkálásának rémét. De a mi olvasatunk szempontjából igazán a Lány személye az érdekes, a megfejteni való, annak Szamosújvárra helyezett származása, családjának deportálása, annak megélése. És itt jön be a képbe – ahogy pestiesen mondanánk – Ádám Ottó. Az az Ádám Ottó, aki megélte, átélte s túlélte a deportálásokat. El lehet képzelni, hogy milyen mély sebeket ejtett mindez egy tizenéves fiúban! Visszakanyarodva Karinthyval való barátságukra, mindketten ismerték egymás múltját, mindketten intellektuális személyiségek voltak, akik fél szavakból is értették egymást. Egymásra való kölcsönhatásukat is jelzi, hogy Ádám Ottó, Karinthy Ferenc négy művét is színpadra vitte.[6]

Karinthy Ferenc naplóbejegyzéséből tudjuk, hogy járt Erdélyben, mégpedig 1968. júliusban, és járt Szamosújváron is, mégis az, hogy ezt az Erdélyi várost tette bele a Gellérthegyi álmokba, izgalmas kérdéssé nőtte ki magát.

Újra fellapoztam Karinthy Ferenc Naplójának első, második és harmadik kiadását, s egy nagyon érdekes bejegyzésre leltem.

"Azt hiszem, nekem a Gellérthegyi álmok a leggyöngébb darabom. Már a címe sem tetszik, kitalált, finomkodó és az egészben van valami mesterséges, művi, kiagyalt. Nem akarom leszólni, vállalom is, de ebben mégsem árad úgy az élet, mint a többiben. A szövet nem rossz, gyapjú, ám a ruha úgyszólván össze sincs fércelve. Ezt magam előtt sose tagadtam le – hisz az egészet nem is én találtam ki, úgy vittek bele. És mégis, mind közt messzi ez kapta a legegységesebben dicsérő kritikákat. Ami jellemző a hazai kritikákra. Soha ilyen kórust!"[7]

No, most akkor hova tegyük ezt a részt:"hisz az egészet nem is én találtam ki, úgy vittek bele”. Ebből a szűkszavú, s igen ritka, /ami a Gellérthegyi álmokra vonatkoztatható/ kifakadásából arra lehet, s kell is következtetnem, hogy nem csak a saját életéből merített a Gellérthegyi álmok kapcsán, hanem az őt körbe vevő barátaitól. Karinthy Ferencről az is köztudott volt, hogy mindig beemelte az őt körbe vevő érdekes figurákat, jellemeket írásaiba. Ezzel, számtalan művében találkozhatunk. De megint csak visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, az a kérdés vetődött fel a fenti idézet alapján hogy: Honnan vette Karinthy Ferenc a Lány soá mintáját? A fellelhető források áttekintése és elemzése után arra a következtetésre jutottam, hogy Ádám Ottótól. Mindez nagyon mélyen, nem nyíltan, fellelhető azokból a szűkre szabott irodalmi forrásokból, amelyek rendelkezésemre álltak. Ádám Ottóban, mint már a bevezetőben említettem, mély nyomot hagyott az általa megélt, átélt, s túlélt deportálás élménye. Konzulensem hívta fel arra a figyelmemet, hogy a második világháborút követően a vészkorszakot megélt zsidó értelmiségnél egyszerűen nem volt téma e szűk intervallumú, de annál mélyebb sebeket maga után vonó múlt. A hallgatás volt az egyik védekező stratégia, amelyet inkább ösztönösen választó holokauszt túlélők alkalmaztak. Így volt ez Ádám Ottónál is. A vele készült interjúbeszélgetésből mindez jól kivehető. Ugyanakkor ez a mélyen meglévő trauma igényelte, /főleg egy értelmiségi művésznél/ hogy amikor ennek a visszafogott, háttérbe szorított, elfojtott élmény anyaga felszínre tud jutni /névtelenül/ a mi esetünkben egy irodalmi műben, akkor az megtörténjen. Karinthy Frigyes verse jutott az eszembe: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" Egy kikívánkozó belső üvöltés, amely az emberből felszakad, mindenkinél másként, a mi esetünkben egy semmivel sem magyarázható embertelen vészkorszakot követően. Így lehetett ezzel Ádám Ottó is, aki az általa megélt borzalmakat a Gellérthegyi álmok Lány személyén keresztül adta /titkon/ közre. Amikor Karinthy Ferenc a Naplójában kifakadóan azt mondja, hogy: "hisz az egészet nem is én találtam ki, úgy vittek bele" arra enged következtetni, hogy a Gellérthegyi álmok két főszereplőjének élettörténetét, a Fiú-ét Karinthy Ferenc saját magáról, a Lány-ét pedig Ádám Ottóról mintázta.

Fenti következtetéseimet csak irodalmi forrásokból nehezen lehet kétséget kizárólag igazolni, mert egyszerűen nincs nyíltan kimondva sehol. De aki mélyrehatóan vizsgálja e korszak traumatizációját, az tudja, hogy e mélylélektani elfojtások milyen egyedi felszínre kerülési formákban öltöttek testet, többek közt a vészkorszakot követő magyar irodalmi életben vagy éppen a mi esetünkben, Karinthy Ferenc és Ádám Ottó kapcsolatának irodalmi narratívájában, ami a Gellérthegyi álmokban nyilvánult meg, amely mindvégig ott feszül a szavak, a mondatok, a gondolatok mélyén.

Ki volt ez a fiatalember, aki társulatával összeforrva az előadást megrendezte?

Az Ádám Ottóról készült életrajzi és szakmai elemeket hordozó esszé arra keresi a választ, hogy milyen mélylélektani elemek motiválták alkotói munkájában. Rövid, de annál sokat mondóbb elemzést olvashatunk, amelyben Ádám Ottó fiatalkori múltjából vezeti le későbbi alkotói hitvallását, s bemutatja mindazokat a történelmi eseményeket, fontos személyiségeket, amelyek hatással voltak rá.

"A kolozsvári patikus fia. Tizenkét esztendős volt, amikor bevonult a magyar hadsereg Erdélybe. Micsoda öröm, a román és a magyar színház helyett két magyar színház. Vendégjátékra érkezett Bajor Gizi és Somlay, s a rajongó ifjúnak felhőtlen öröm juthatott volna osztályrészül, ám az utca már a sovinisztáké lett. "Horthy, Csáky, Teleki! Minden zsidó menjen ki!" Az iskolában keményebben verték a zsidókat a többieknél, Ádám Ottót átíratta az édesapja a raktárépületben elszállásolt zsidó gimnáziumba. Minő szerencse volt azonban, hogy családjával feljutott a "Kasztner-vonatra”. A kolozsvári újságíró, Kasztner Rezső megegyezett Eichmannal, az európai és magyar zsidóság hóhérjával, hogy "mintába" egyetlen szerelvényt engedélyez egy lakályosabb német koncentrációs táborba, Bergen-Belsenbe – mint egy későbbi nagy üzlet zálogául, súlyos előleg ellenében. Ádám Ottó egy barakkba került a világhírű Szondi Lipót pszichológussal, aki lélektani analízisre tanította. Az irodalom a szomszéd barakkból kísértette: ott Komlós Aladár irodalomtörténész tartott órát a foglyoknak a magyar költészet századairól. A politikatörténet tanítása Zsolt Bélára, az izgatott publicistára, regény- és drámaíróra jutott. A Gestapo szolgálatait mindenkinek melegen ajánlhatom – írta kényszer nyomása alatt is morbid tréfaként Freud, amikor váltságdíj ellenében kitoloncolták Bécsből. Ilyen pokolian ironikus helyzetben épült Ádám Ottó kényszer-szabadegyeteme Bergen-Belsenben. Ki érthette volna jobban a partra szorított Németh László vívódását hűségről és árulásról Galilei alakjában, vagy a forradalom múltán a száműzött Széchenyit, mint Gellért oldalán Ádám Ottó? A magyar forradalom előtt és után az egyébként orvos Németh László mérte pontosan a nemzet pulzusát, és Ádám Ottó a mestereitől tanult érzékenységgel értelmezte mindezt a maga pszichológiai realizmusával. Ezt a korra hangoltságát senki sem tudta megismételni a magyar színházban. Ajánljuk csak tovább a Gestapo "szíves szolgálatait”. Ádám Ottó 1957-ben az engesztelés napjának szent dallamát, a KolNidrét szólaltatta meg a Madách színpadán Anna Frank dramatizált életét mutatva fel. S ha valaki nem értett volna az üzenetből: 1961-ben már a Kaukázusi krétakör ábrázolta a kettős kötöttség drámáját. Ugyan kié a középre tett csecsemő, s ugyan mi győz, természet vagy kultúra? Ádám Ottó a saját belső drámájához megtalálta azokat a művészeket, akik számos hangszeren szólaltatták meg az ő "Ringjét”. Dayka Margit, Mezey Mária,Uray Tivadar, Darvas Iván, Tolnay Klári, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Bessenyei Ferenc, Zenthe Ferenc, Gábor Miklós, Vass Éva, Márkus László, Mensáros László, Psota Irén, majd az újabb nemzedék, Huszti Péter, Tordy Géza, Haumann Péter, Avar István, Almási Éva, Piros Ildikó, Bencze Ilona, Dunai Tamás az egymásba olvadó, egymást építő generációk. A legtöbben Ádám Ottó köpenyéből bújtak elő, vagy oda menekültek. Ádám Ottó lángelme volt, de nem volt szent. A mocsár miazmás gőzében senki sem dolgozhat büntetlenül. Gábor Miklós elment a Madáchból. Mensáros nem játszhatta el Az ügynök halálát, csak Debrecenben, holott ez volt a szerepálma. Azt is csak később értették meg sokan, miért hívta meg Ádám Ottó történetesen Hofi Gézát a Kamara éjszakai show-műsorára. Holott ő egyszerre értette a bohózatot és a tragédiát. Nincs olyan nap, hogy nem hiányzik, vallotta Ádám Ottóról tanítványa és barátja, a Madách mai igazgatója, Szirtes Tamás. Ádám Ottó dramaturgiáján ott volt Springer Márta, s ott volt Müller Péter, az író és guru, színpadi szerző és mágus, aki máig a Madách szellemi holdudvarának része. Ádám Ottó harmincnégy esztendeig volt rendező, huszonhat évig főrendező, tizennyolc évig igazgató. 1987 februárjában rendezett utoljára. Aztán csaknem másfél év múltán kilépett a Madáchból. A főiskolára, ahol volt szerencsém együtt taníthatni vele, még bejárt. De ahogyan én nem léptem át a ma egyetemmé felturbózott intézmény kapuját, amikor évtizede becsuktam magam mögött, úgy ő sem az anyaszínházáét. Azzal a különbséggel, hogy őt minduntalan hívták, de makacsul távol tartotta magát a színháztól. Prospero eltörte varázspálcáját, nem nézett vissza a szigetre. Kalibán, azaz Kerényi Imre, az egykori Charta-szónok színháza nem érdekelte. Ritka önvallomásainak egyikében Ádám Ottó elmagyarázta sziklaszilárd döntésének okát. Sütő András egyik darabjának előadása utáni banketten vette észre, hogy a társulat egy-egy csoportja külön-külön asztalokhoz ül, mintha ellenséges klikkek szerveződnének. "Eltört a szeretet egykarú emelője”, jegyezte fel.

S ebben a légkörben nem tudott és nem akart dolgozni. Kifinomult szimattal attól tartott, feltör a mocsár”.[8]

5. Karinthy Frigyes Napló bejegyzései a Gellérthegyi álmokról

Mindig érdekes bepillantást nyerni egy író alkotási folyamatába, abba
a folyamatba, amely sohasem zajlik nyilvánosan, mert egyfajta rejtett
zugban, az agy és a szív átfedésénél születnek. Karinthy Ferenc
naplóbejegyzései ebbe a világba kalauzolnak el bennünket, de inkább
ennek a különös alkotói folyamatoknak az általa feljegyzett
reflektálásait ismerhetjük meg.

A most következő autentikus napló bejegyzések részletei irodalomtörténeti kuriózumnak számítanak, egyrészt mert bepillantást nyerhetünk Karinthy Ferenc háttér, hétköznapi gondolat világába, másrészt egyfajta korrajzot kapunk a 70-es évek irodalmi, színházi kultúrpolitika világáról. Bepillantást nyerhetünk, Karinthy belső, az őt körülvevő társadalomra adott reflektáló, olykor, gúnyos, fanyalgó, kritikától sem mentes attitűdjéről. Megismerhetjük a korszak meghatározó színházi világának rendezőit, színészeit, akikkel Karinthy Ferenc együtt dolgozott.

Délelőtt a Margitszigeten, a kis Huszti Péterrel teniszeztem. Tetszik nekem a fiú, s nagyon el tudom rá képzelni a Gellérthegyi álmok főszerepét. /1969. április 29./[9]

Kezdek belelendülni a Gellérthegyi álmokba. Ugye nem szabad elhatározni, hogy az ember újat ír, mélyen írja meg? Mert abból csak modernkedés, lila gőz lesz? Ugye, ugye inkább az kell, hogy az ember olyan kiindulást és célt válasszon magának, hogy innen oda csakis új utat vágva érhessen el, és csakis úgy, hogy nyakig gázol át minden akadályon? /1969. augusztus 11./[10]

Új darabom merész, kalandos, szinte lélekvesztő kísérlet a modern drámaírás háborgó vizein. Két egészséges, normális emberről szól. Se nem homoszexuálisak, se nyomorékok, még csak egy kis vacak szadizmus, mazochizmus sincs bennük, legalább is a normálisnál több, kezük, lábuk, megvan, fülük nincs három, egyik sem apagyilkos, vérfertőző, szodomita. Még csak nem is alkoholista, morfinista. Két egészséges ember, ahogy a történelem hullámai közt hányódnak – félek, miként fogadja majd a kritika ezt a hallatlan drámaírói vakmerőségemet?/1969. Augusztus 12./[11]

Nagyon megszaladtam a darabbal. Fura dolog ez, egy hónapja gyötrődőm, nehezen, keservesen. És most egyszerre megindul, és árad és buzog belőlem, természetes folyással, a legdrámaibb, legszínpadibb szituációk – ezt érzem, amíg írom. Csak legyen színész, aki bírja szusszal és szuflával! /1969. augusztus 22./[12]

A Gellérthegyi álmok olvasópróbája. Ádám Ottó, Huszti, Almási stb. Igen kellemes, hangulat. Bárcsak ez maradna továbbra is. Azt hiszem, nemigen fogok bejárni a próbákra. Nem a szerző dolga: az apának nincs keresnivalója a szülészek, bábák közt. /1969. december 13./[13]

Ottó felhívott, azt mondja, félő, hogy a Gellérthegyi álmoknak nagyon nekirohan a sajtó, politikai és egyéb okokból. Kérdi – nem javasolja, ő is csak tőlem kérdi – hogy ne menjünk e elébe, s próbáljuk-e kissé megszervezni a kritikákat, bár ő, úgymond, ilyet még sose csinált./1969. december 25./[14]

Nagy színházi este Karinthyéknál. A Gellérthegyi álmok főszereplőinek (és azok hozzátartozóinak) bemutatása a szerzőnek. Ádám Ottó, Vámos Laci, Almási Éva, Huszti Péter, Domján Edit. Nagy duma, hancúrozás. Közben Bach és Vivaldi. S: éljenek a realisták, le az abszurdokkal – ez mind jó barát, szövetséges. Egésze kocsisor áll a Ménesi úton. Ottó éjfélkor hazarendeli a társaságot: holnap próba. (Én is megnézem először.) /1970. január 6./[15]

A Gellérthegyi álmok próbáján. Nagyon szépen, áhítattal, hangulatosan csinálják. Mindkét színész jónak ígérkezik. A darab maga, így hallva, kevésbé tetszett. Legalábbis nekem. Vékony, művi, csinált. Na, majd meglátjuk. /1970. január 7./[16]

Különös varázslat a színház. Ma beültem a Gellérthegyi álmok próbájára. az egész nem túlságosan érdekel. Már közönség is volt. Elhatároztam, nem fogom felizgatni magam, nem szívom mellre, már hetekkel ezelőtt elhatároztam. S ennek egy módja van: nem nagyon odafigyelni, lelazulni, a próbákra se jártam be, treníroztam magam, hogy engem az egész nem túlságosan érdekel. De a színház, a játék, a jelenlét varázsa, az, hogy most történik, most születik, a színház alaptörvénye, a praesens, ennek a hatása alól nem lehet kibújni. Öt-tíz percig ültem ott, s amikor a közönség beletapsolt, bizony pára futott a szemembe. /1970. január 15./[17]

A Gellérthegyi álmok bemutatója. Szép, precíz, érett előadás, és úgy látszik, nagy, forró siker. A téma, a sokszor lejáratott háborús környezet stb. csak az első percekben zavart. Ez a ronda, epés pesti premierpublikum, egészen átforrósodott. (Ennek semmi köze a kritikához, ettől még leránthatják a sárga földig.) Még Németh László is megjelent, váratlanul, mert jegyet sem kért (Illés Jenő jegyével "lógott" be) s utána elkapta Ágit, hogy ő még ilyet sose és így tovább. És mindenki, s nagy vacsora az új Intercontinentalban. Nagyon szép este. Érdekes, hogy ez a kissé erőszakolt, erőszakoltan irt darab, amit olyan nehezen préseltem és találtam ki – milyen élő játék lett a színpadon. Ottó nagy bravúrt csinált. No, meglátjuk, mi lesz a sorsa, s hogy mindez csak a premierest gőze, ami a másik előadásra szétfoszlik, vagy csakugyan sikere lesz. /1970. január 17./[18]

Ma is sokat szól a telefon, a tegnapi bemutató nézői gratulálnak. De az az érzésem, a sajtó majd nekimegy, miért is ne menne? /1970. január 18./[19]

Egész jók a kritikák a Gellérthegyi álmokról, legalábbis is eddig. Amit enyhén kifogásolnak – hogy kevés a háború – ez inkább becsalogatja a közönséget. Még a Délmagyarországtól is fölment egy kritikus. /1970. január 21./[20]

Egyre jobb kritikák a darabról. A Magyar Nemzet valósággal égbe emeli, himnuszt zeng róla, remekműként dicséri. /1970. január 22./[21]

Azt hiszem, nekem a Gellérthegyi álmok a leggyöngébb darabom. Már a címe sem tetszik, kitalált, finomkodó, és az egészben van valami mesterséges, művi, kiagyalt. Nem akarom leszólni, vállalom is, de ebben mégsem árad úgy az élet, mint a többiben. A szövet nem rossz, gyapjú, ám a ruha úgyszólván össze sincs fércelve. Ezt magam előtt sose tagadhattam le – hisz az egészet nem is én találtam ki, úgy vittek bele. És mégis, mind közt, messzi ez kapta a legegységesebben dicsérő kritikákat. Ami jellemző hazai kritikánkra. Soha ilyen kórust! Nyilván tartogatják villámaikat a következő, ennél sokkal jobb darabomra!/1970. február 16./[22]

Este benéztem a Gellérthegyi álmokhoz. Érdekes, hogy a kezdeti lanyhább érdeklődés után most kezd menni a darab. És nagyon forró, jó este, a közönség pompásan veszi. Olyan taps volt a végén, alig akarták leengedni a színészeket. Egyébként, a minisztérium is, a főváros is prémiumot adott. /1970. február 24./[23]

Az este benéztem a színházba. Táblás ház, nagy siker, csupa fiatal. Utána hosszú ünneplés, a lányok engem is kivisznek. Úgy látszik, a fiatalok nemcsak Jancsó filmjeiért rajonganak. Utána mind ide jöttek, Ottó, Huszti, Domján Edit, Almási Éva, a kis Balázsovits. Sokáig bolondoztak. /1970. április 27./[24]

A Gellérthegyi álmok 50. előadását ünnepeltük, ami ugyan csak holnapután lenne, akkor azonban nem lehetett volna összetrombitálni a társaságot. Vámos, Almási Éva, Huszti Péter, Domján Edit, Ádám Ottó ás Marcsi, Szirtes Tamás és Lidka Zsuzsa. Eötvös Péter, a zeneszerző és Molnár Piroska Szegedről. /1970. november 29./[25]

5.1. Kortükör Karinthy Ferenc szemével – Részletek a NAPLÓ 1-3-ból

5.2. Ádám Ottó hitvallása színházról

Amikor a forrásokat kutattam, rátaláltam az alábbi interjúra. Itt is azzal szembesültem, hogy amit én korábban megfogalmaztam adott témarészekben, azt jóval előttem elmondták már mások, jelen esetben Ádám Ottó. Nem mondom, hogy nem csodálkoztam, de csodálkozásomat felülírta, hogy valamiben én is jól látom a színház küldetését, a színház emberformáló erejét, s ez némi büszkeséggel töltött el. Az interjúból jól kivehető az a mély humanizmus, amelyet Ádám Ottó vallott.

"A Főiskolán két tanszakra jelentkeztem: a színészire és a rendezőire, de csak az elsőre vettek föl. Három hónap múlva aztán Gellért Endre áthelyezett a rendezőire. Így lettem Nádasdy Kálmán növendéke 1948-ban. A rendezők nehezen beszélnek munkájukról. A festő sem tudja analizálni a maga képét. De tőle ezt nem is várja a világ, tudomásul veszi, hogy ilyen. A rendezői mesterség sokkal spontánabb és ösztönösebb, mint ahogy hiszik. A rendező nem az a filosz, akinek képzelik. Inkább olyan lény, aki szerves koegzisztenciában, szigorúan meghatározott külső és belső körülmények között dolgozik. Ezért fogadom mindig gyanakvással azt a rendezői prekoncepciót, amely egyetlen egy alapötletre épül. Ez a szerves, ösztönös, spontán megvalósítás gazdagságával szemben csak szegénység. - A közönséget érdeklik az úgynevezett kulisszatitkok, a rendező előzetes magyarázata, útbaigazítása. Érdeklik, mert rászoktatták, épp ezért válik mindinkább bizonytalanná. Az igazi drámának naiv közönségre van szüksége, mondhatnám így is: ,,vallásos", morális közegre, amelyben a kollektivitásnak nagy a szerepe. Példa erre a görög színház, a középkori misztérium, az angol reneszánsz színház és a tizenkilencedik század társadalmi forradalmat hívő színháza. Ilyenféle közegben a dráma nem csupán játékosan hat, hanem elementáris erővel az egész embert ragadja meg, és ez a színház lényege. A közönség azonban napról napra kevésbé naiv. Az esztétizálás és okoskodás olyan légkört teremtett, amelyben mindenki igyekszik beavatott lenni. Aki nem beavatott, az kínosan érzi magát, bűn-tudata, szégyenérzete támad, fél, hogy nem eléggé okos, nem eléggé művelt ahhoz, hogy megértse, amit körülötte, lám, mindenki tud és ért. Így aztán a természeténél fogva naiv néző lehetőleg eltitkolja valódi érzéseit és gondolatait, amelyeket a mű benne felkelt, és alkalmazkodni akar a beavatottakhoz. Demoralizálódik, és éppen mert elvesztette naivságát, nem tud ellenállni a blöffnek és a szélhámosságnak. Ebben a szellemi zűrzavarban a néző boldog, ha valamiben megkapaszkodhat, ha megérti a szándékot, a rejtett vezérfonalat, az alapötletet. Ez ad az ötletnek manapság olyan nagy rangot, amely azelőtt sohasem illette meg.

- Eddig kétszer is említette az esztétizálást. Milyen legyen a kritika, ha teljességgel mellőzi az esztétikai értékítéletet? Miért áldásos az, ha a közönség megmarad naivnak és kívülállónak?

A magyar színikritikában véleményem szerint jelenleg sok az ingerültség, a személyes indulat, az elfogultság, az előítélet. Ez sem a jó, sem a rossz előadást nem segíti. Minden előadás élő organizmus. A szereplők estéről estére felélesztik, újjáteremtik a tegnap elhagyott alakokat. Ehhez nyitott lélekre, hitre és önbizalomra van szükségük. A legtöbb előadásnak megvan a maga - hogy úgy mondjam - női élete. Csakis megfelelő környezetben ragyog föl, csakis ott éri el legteljesebb formáját. Ezt viszont az esztétizáló okoskodás, a rendreutasító szigor gyakran megfagyasztja. És egy előadást soha sem lehet rehabilitálni: eltűnik az időben.

- A szigor? Hát arra nincs szükség?

Ez bonyolult dolog. A sok polemizálás hatására a néző nem tud természetesen viselkedni, nem fogadja be úgy az élményt, mint a gyermek, aki először lát egy darabot. Amikor tizenhárom éves fiamat elvittem az Éjjeli menedékhelyhez, valaki megkérdezte, vajon olvasta-e a drámát? Dehogyis olvasta, isten ments, feleltem rá.

- Miért isten ments?

Mert a színházi előadás sosem azonos a megírt darabbal. Az előadás, az életre keltett költészet sokféle komponensből tevődik össze. Jelen van mindenekelőtt a színész, aztán a kép, a fény, a szín, a hang. A színész hangsúlya, gesztusa, az előadás tempója, ritmusa, lélegzete, zenei komponáltsága. Sőt az aznapi nézőtér együttese, hangulata és az a világ is, amelyből a színész a színpadra, a néző pedig a nézőtérre érkezett.

- Vagyis azt vallja, hogy a színház nem irodalom?

A színház több mint a dráma. Ezért él a dráma annyiféle életet, ahányszor felújítják és ahányféleképpen játsszák. Az a néző, aki nem tudja átadni magát a spontán örömnek, és ahelyett, hogy az előadást követné, a maga véleményét fogalmazza közben (megesik, hogy a kritikus is ebből az emberfajtából kerül ki), nem fogékony a színpadról feléje áramló eleven életre, nem tudja megkülönböztetni az élőt a döglöttől. Aki nem látja, hogy a színészből valóban sugárzik-e az elektromos ragyogás - az egyetlen, ami hitelesíthet egy színházi előadást - az olyan ember, mint az Éjjeli menedékhely Kosztiljovja, akire Luka azt mondja: "Van jó termőföld, és van olyan is, amelybe hiába veted a magot. Ha neked maga az úristen mondaná, Mihájló, embereld meg magad, az se használna. Amilyen vagy, olyan maradsz..." -

- Mi a véleménye, korunknak melyik a jellegzetes műfaja?

A kor műfaja maga a színház. Többé már nem egyetlenegy alakítás, nem egyetlenegy rendezői előadás, még csak nem is egy együttes, hanem az egész színház. Egyívású emberek szellemi jelenléte, egy folyamat, egy magatartás a világban. Azelőtt azt mondták: Duse, vagy Sarah Bernard, vagy Moissi. Majd Reinhardt. Aztán egyre inkább azt, hogy Művész Színház, Kis Színház, Piscator vagy Brecht Színháza, az Old Vic, a Royal Shakespeare Company, a TeatroPiccolo. Mindaz, ami kevesebb egy színháznál: elégtelen. A magyar színházi életből - csekély kivétellel - épp ez a magatartás hiányzik. A színházak afféle semleges műtermek, amelyben egymásután és egymástól függetlenül készülnek az előadások. A mi generációnk szétöregedett egymástól, a fiatalok pedig össze se kerültek, nincs közös szellemi magatartásuk. Az állami szervek mesterségesen tartják együtt a szétválni kívánó együtteseket, a színházi vezetők között növekszik a diszharmónia. Egy-egy szép alakítás, egy-egy rendezői ötlet, olykor-olykor nagy ritkán egy együttes felvillanása: kevés. Ha viszont egy színház szabad szellemi társulás által jön létre, akkor annak számára ismét kitárul az egész drámairodalom: a Rómeó és Júlia, a Három nővér, az Oedipus király, s minden kezdődik elölről ..

- Mindig ugyanazt a három-négy drámát említi. Miért éppen ezeket?

Példaképpen mindig remekműveket kell választani.

- Ádám Ottót, nyíltan vagy suttogva, már érte az a vád, hogy konzervatív az ízlése. Mit válaszol erre?

Szeretem a huszadik század művészetét. De nem hiszem, hogy a modernség azt jelenti: a tegnap leírt szó mára elavult. A huszadik század drámairodalma szervesen összefüggő láncolat. Csehovtól O'Neillig és Williamsig, Gorkijtól Thornton Wilderig, Millertől Albee-ig, G. B. Shaw-tól Brechtig, Dürrenmattig. Hol lehet ezeket elválasztani egymástól, miért kell ezen az összefüggésen belül önkéntes határokat megvonni? Miért avultabb az öreg Shaw humánus prédikálása a fiatal Peter Weiss kegyetlen papolásánál, miért kisebb értékű Brecht lírai Gruséja a Kaukázusi krétakörben a kemény Johannánál? Miért öregebb az ötvenéves Arthur Miller a negyvenéves Albee-nél? Miért deklaráljuk tegnapinak a Salemi boszorkányokat és mainak a Hairt? Miféle ijedt versenyfutás ez az idővel, miért ez a pánik, hogy valamiről lemaradunk, miért ez a félelem, hogy öregnek tekintenek minket, ha nem vagyunk szuper ultra korszerűek, és nem olyan darabot akarunk bemutatni, amelyen meg sem száradt még a tinta? Én nem hiszek a kegyetlen színházban, sem Peter Weiss művészetében, de hiszek Beckett Godot-jában, annak a költőisége egy század múlva is él majd. A költészetben hiszek és nem az ügyeskedésben, a színpadkép kompozíciójában igen, de a szcenikai bravúrokban nem. Az életet létre csalogató ötletben igen, de a magát mutogató kitalációban nem. Az, hogy egy színházi előadás korszerű-e vagy sem, azt nem a bemutatott mű megírásának a dátuma határozza meg. Láttam már korszerű és megrendítő maisággal előadott Lear királyt az angoloktól, és láttam .. . A mondat itt félbeszakad. Ádám Ottó nem fejezi be.

- Mit nevez kegyetlen színháznak?

A kegyetlen színház híveinek az a céljuk, hogy az elembertelenedett világnak felmutassák önnön képét, hogy az emberek lássák a gonoszt, elborzadjanak tőle, és helyette a jót válasszák. Egy színpadi mű hatása azonban ritkán azonos a hirdetett tétellel. Egy témájában brutális mű például hatásában is brutális lehet, ha eszközei kegyetlenek. A gonosz felmutatása még nem riaszt el a kegyetlenségtől. Senki sem utálja meg a háborút délcegen masírozó német katonák láttán, senki sem borzad meg a tömegpusztítástól, egyetlenegy Auschwitz-ellenes darabtól. De a legegyszerűbb történet is felkeltheti az emberekben az önbecsülésnek és az önbizalomnak azt a jóérzését, amelyre oly nagy a szükségük. A jóság példája az egyetlen, amitől az embertelenség csökkenése remélhető. Elgondolkozik : Mindinkább szaporodik a színpadon a brutalitás, a durvaság, méghozzá nem is artisztikus formában. Shakespeare királydrámáiban a véres történés mindig a szépség köntösében jelenik meg, nem pedig a maga naturális brutalitásában. Lehetséges, hogy ez a film hatása. A sok szörnyűség láttán kedvünk támad Szatyinnal együtt azt kérdezni: "Kit akarsz ijesztgetni?" Két világ- háború után mit tud a színház fölmutatni, aminek a látványa megrázóbb, mint a szelleme? Csehov Asztrovja azt mondja: »Az ember legyen mindenben szép. Arcban, ruhában, lélekben, gondolatban ... " Az ő csúnya Szonjája a legszebb leányalak. Vajon mondhat-e ennél többet korunkról egy torzszülött a színpadon?

- Az elmúlt években sokat járt külföldön. Élményeiből mit hasznosított a maga számára?

Rómában vagy Stratfordban az döbbenten meg leginkább, mennyire azonos a város azzal, ami volt. Róma ugyanaz a Róma, a gyerekek azoknak a gyerekei, unokái, dédunokái, akik ugyanazon a téren ültek, ugyanazt a fajta bort itták valamikor. Ebben a hosszú folyamatban az élet rövidsége és az emberi esettség elviselhetőbbnek tetszik. Egyik a másikból következik, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A mi életünkből éppen ez a folyamatosság hiányzik legfőképpen, az azonosság vállalása. A múlttal való azonosulást nem helyettesítheti a hagyomány ápolása, vagy amit annak nevezünk. Az apám és a nagyapám nem hagyomány, hanem én magam, létezésem feltétele. Folyamatosság nélkül nincs igazi nemzeti kultúra, sem irodalom, sem dráma, sem színház. És amit az öltözködés divatja megtehet, hogy szabadon turkál az elmúlt korok ruhái között, és hol ezt, hol meg azt kotorja elő, azt a művészet nem teheti meg. Vállalnunk kellene egész múltunkat, a sikerültet éppúgy, mint a kevésbé sikerültet, az aranyat éppúgy, mint a sarat. Még akkor is, ha az épp az ellentéte annak, ami ma járja.

- Mit vár az elkövetkezendő színháztól?

Mostanában érdekes könyvet olvastam a japán Noról. Mindazoknak, akik az ősi kínai vagy japán színházon nevelkedtek - és ez minden keletire, sőt az orosz művészetre is vonatkozik - a színház: szertartás, amelynek a színész beavatott részese. Európában az elmúlt három évszázad alatt a moralitás és a színház mindinkább elszakadt egymástól, csak a legnagyobbak egyesítik továbbra is: Csehov, Gorkij, Shaw, Wilder, Beckett. Ezek az írók kétségbeesetten prédikálnak, mert moralisták és hatni akarnak arra a közegre, amelynek írnak. Ha a színház végképp elveszti a moralitás iránt való fogékonyságát, akkor ismét bajba kerül... A kávéházi asztalnál most sok minden szóba került. Ádám Ottó sikerei és útkeresései, művészi érzékenysége és színházat féltő szeretete. Az utolsó tíz év fontos állomásai, amelyek pályájának rendezési és emberi látásmódját villantják föl. Az 1957-es Széchenyi és az Anna Frank, a Cseresznyéskert, a Pillantása hídról című Miller dráma, a Kaukázusi krétakör, a Libikóka, az Üvegcipő, a Danton halála, a Kispolgárok, a Koldusopera, A nagy Romulus - és már majd-nem elérkeztünk a mához. Ezek csak kiragadott címek és emlékek, amelyekben nem szerepeltek a televíziós rendezések. Az interjú végén visszakanyarodom oda, ahonnan elindultam: Ádám Ottónak nemcsak rendezései, hanem szavai is vitára serkentenek, alighanem termékeny vitára. A beszélgetést még folytathatnánk, akadna téma bőségesen. Ha időnk és helyünk volna, kérdezhetnénk és felelhetnénk mi is, bogozhatnánk még tovább például a szépség fogalmának változását és örökkévalóságát, a kritika felelősségét, a bíráló feladatát és szerepét és azt a sokféle gondolatot, közérdekű színházi problémát, amelyet Ádám Ottó válaszai most felvetettek bennünk.[26]

Ádám Ottó életrajzi adatok: Ádám Ottó (Kolozsvár, 1928. október 17. – Budapest, 2010. április 9.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar rendező, színigazgató, tanár, érdemes és kiváló művész.

Család: Apja: Kohn Gyula, Anyja: Jakober Irén. Felesége: 1949-től Kalmár Mária. Leánya: Ádám Ágnes (1952–), fia: Ádám György (1955–).

Erdély visszacsatolásakor szembesül zsidó mivoltával. Nemcsak apja patikáját vették el, hanem az iskolában is megaláztatások sorát kellett elszenvednie. 1944-ben családjával együtt a bergen-belsenilágerbe deportálják, ahol éjszakánként Szondi Lipót, Komlós Aladár, Zsolt Béla és Kovács György színész formálja gondolkodását.

Szondi hatására pszichológus akar lenni, ezért beiratkozik az orvosi fakultásra. Kolozsvárott bölcsész, orvosi és pszichiátriai tanulmányokat folytatott, de később megszakítja tanulmányait. Ádám Ottó, habár túl élte a deportálást, és több egyetemen is megfordult, de végül a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett az ötvenes évek elején rendező szakon szerzet oklevelet. (1952).

A Madách Színház rendezője (1952–1953), a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője (1953–1956), majd ismét a Madách Színház rendezője, ill. főrendezője (1956–1972), igazgatója (1972–1989). A Színház- és Filmművészeti Főiskola egy. tanára (1959–1998), emeritusz professzora (1998–2003); közben rektor helyettese (1964).

5.3. Gellérthegyi álmok, műelemzés

Szalay Károly által jegyzett és kiadott írásaiban, megismerhetjük egyrészt a szerző Karinthy látását, másrészt a kor egyik meghatározó színház kritikusának M. G. P. Karinthy látását. Kortükör ez abban az értelemben is, hogy a személyes irodalomkritikai megközelítéseken kívül, autentikus /szocialista/ világképet ismerhetünk meg, amely az adott korszakban meghatározó jelleggel bírt, valamint meghatározta egy-egy író lehetséges karrierjét, pályafutását. Ugyanakkor bepillantást kapunk arról az irodalomkritikai megközelítésekről, amelyben értelmezték, tárgyalták Karinthy Ferenc belső írói logikáját, alkotói fejlődésének folyamatát. Továbbá megismerhetjük a korszak színház kritikai megközelítését abban az értelemben, hogy a Gellérthegyi álmokban hova helyezik a kritikai hangsúlyt, melyik elemét emelik ki a darabnak, s azt hogyan magyarázzák. A most következő könyv részletek, önálló gondolati egységeket képeznek, igyekeztem nem szétaprózni, hiszen legfontosabb célkitűzésem ezzel a résszel nem az volt, hogy véleményt alkossak, hanem hogy bemutassam a kortársak meghatározását Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok műve kapcsán.

Merőben más tartalmú játék pereg a Gellérthegyi álmokban. Itt ugrik be igazán a Karinthy Frigyes idézet: "mikor nem volt biztos az élet, se földön se égben... Most nem csak minden narkotikum volt, elfelejteni fájdalmainkat, hangos szavakat kiáltani a sötétben, mint a gyerek, aki fél". És ha Karinthy Frigyes játékos felnőttjei azt játszották, hogy hány híres ember neve kezdődik B-vel vagy K-val, Karinthy Ferenc bujkáló fiataljai ezt:

FIÚ: Linné,

LÁNY: Luther

FIÚ: London, Jack London,

LÁNY: Liszt,

FIÚ: Lindbergh,[27]

Merőben más helyzetben azonban, mint az apa felnőttjei. Igaz, akkor is háború volt, az első totális és gépesített háború, s akkor is narkotikumnak használták a játékokat. A második játékhullámban, a fiúéban van azonban valami megkeseredetten reménytelen, valami penetránsan szörnyűséges. "A fiú katonaszökevény, a lány hamis papírokkal bujkál. - Összegez M. G. P. kritikájában. Szerencsére nem helyzetdrámát látunk. Játékokat játszanak a szereplők. Játszanak békét, szerelmet, féltékenységet, házasságot, szakítást, újra találkozást, és megöregedést: játszanak bíróságot, és játszanak színházat, játszanak havas telet és hosszú-hosszú őszt, eljátsszák a gyerekáldást, eljátsszák finom parodizálással Latinovitsot, Mensárost, és Honthy-t pávatollal, játszanak kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót.... És természetesen eljátsszák a halált is, azért hogy élni tudjanak. Mert ez a sok játék: mentőöv, menekülés, megváltás. Hogy unalmukat űzik el a játékkal, az csupán a lélektani alaphelyzet igazolására szolgál. Játszanak, mert élni akarnak, és cselekedni szeretnének. S mert annyi energiájuk van az élethez, amit mind nem bonthatnak ki: pótlékul játszanak"Mind ez igaz, s ha csak ennyi lenne a játék tartalma is, sok lenne, nagyon sok, s méltó az apa meghatározta nagy-nagy népi történelmi játékhoz. De nem csak ez van benne. Ez a játék keserűbb és reménytelenebb minden megelőző korok és válsághelyzetek narkotikus játékainál. Mint fentebb említettem, a Gellérthegyi álmok is, Karinthy Ferenc-i, dramaturgia szerint, kettős burokban bontakozik ki, a színpadon szereplők belső feszültségét fölfokozza a láthatatlan, de a színpadi teret körül fogó külső szorítás, adott esetben a háborúé. Kettős ez a szorítás. Maga az ostrom puszta jelenléte, az aknák és a lövedékek, a bombák és a láncos-bombák becsapódásának lehetséges veszélye, amely halált rejteget magában, s amely kivétel nélkül mindenkit elérhet, aki még él Budapesten. Van azonban egy, mondhatni személyre szóló, szemtelenül személyeskedő halálveszély is, amely kifejezetten a két szereplő ellen irányul, a katonaszökevényt és a bujkáló lányt fenyegető nyilas razziák veszedelme. Akárhogyan is, roppant kicsi az esélye a két fiatalnak, hogy élve maradnak a háború, az ostrom befejezése után. De még ezt a kevéske eshetőséget is megrontja az örökös rettegés, amely az átélt tapasztalatok hatására alakult ki bennük.

FIÚ: A garázs... Úgy fél a repülőktől?

LÁNY: Nagyon,

FIÚ: Rossz emlék?

LÁNY: Mindenkit leszállítottak a vonatról, : akkor én futni kezdtem a mezőn. Az egyik gép utánam repült, láthatóan csakis énutánam. Golyószórózik, ra-ta-ta-ta-ta, dobálja le a bombáit... Billeg, elhúz, visszatér, lebukik.Mintha játszana, szórakozna velem... Vagy nem is tudom.....

Mint egy nyomasztó freudista álom, amelyből azonban nincs fölébredés. (Még ha később kételyünk is támad a lány elbeszélésének hitelét illetően.) De, hogy teljesebb legyen a rettegés, a két fiatal, akiket egy födél alá zárt a vak véletlen, egymástól is fél. Hiszen ez az igazán szörnyű: a külső rokonszenv, a fiatalság a vér természetes követelőzése egymás karjaiba kellene, hogy hajtsa őket, de ők egymástól is tartanak, kell, hogy tartsanak. Az emberi kiszolgáltatottságnak, egymásrautaltságnak és egymás ellen fordítottságnak ebben a valóságos kataklizmájában csak képletes föloldás létezik, a játék. Karinthy Ferenc azonban dramaturgiailag fokozza, és teszi tragikussá a játszás tartalmát. Nem kétséges, hogy először unaloműzés, mert ráuntak a játékra is a szereplők, és mennek ennivalót keresni, Aztán egymást megismeréssé válik, aztán a kettőjük közti kapcsolatépítés eszközévé, aztán az emberi életé, azé az életé, amelyre a legkevesebb esélyük van a jövőben a fiataloknak. Itt a játék tehát nem pótszer, Pót kielégülés, hanem maga a soha el nem érhető valóság, a teljes emberi élet, minden olyan mozzanata, amely már nem vár a fiatalokra. Játszanak szerelmet is, de játszanak féltékenységet is. És milyen szívszorító, hogy rövidre mért esélyeikből talán még a szerelemre se futja igazándiból. Így válik a játék magává az életté, a fiú és a lány történetében.

LÁNY: Nem akarok játszani! Nem, nem, nem nem, nem!!

FIÚ: Tudsz jobbat? ... Én részt vettem az egyik nagy visszavonulásban. Gyalog, mínusz harmincfokos hidegben, méteres hóban. Amíg meneteltünk, nem féltem. De aki megállt vagy lemaradt, az megfagyott. Volt, aki térdig hóban, állva merevült meg, vagy akár lovastul. Jéggé dermedt lovas szobor... Nekem az volt a trükköm, hogy ha meg kellett állni, akármiért, addig helyben jártam tovább. A csizmában mozgattam a lábujjaimat, le és föl, föl és le, hajlítgattam, tornáztattam. Hogy keringjen a vérem, dolgozzanak az izmaim. Aki csak állt, és pihent és várt, két perc alatt elfagyott a lába... Úgy kell tenni, mintha élnénk. Mozgatni, járatni, tornáztatni az agyat. Játszani. Ha abbahagyjuk, azzal már föl is adtuk.... Mondd meg, mit akarsz játszani? Itt az egész szereplista: mi akarsz lenni? Műlovarnő? Apáca? Királylány? Utcalány?[28]

És éppen az utcalány jelenetvibráló, a valóságot a képzelettel démonian összekeverő, szenvedélyes, izzóan gyűlölködő és rajongó jelenete,amely sértődöttségből féltékenységbe, majd karácsonyi ellágyulásba omlik, sejteti meg, mennyire sokrétű az a játék, amit a fiatalok művelnek. Mert abban van valami tragikus, hogy el nem jövendő életük helyett játsszák el az élet minden stációját, de az viszont heroikus s nagyon is emberi, hogy csinálni kell valamit, hogy életben maradhassanak. És hogy a fiatalok mit értenek életen? A legközönségesebb mindennapiságot, amelynek azonban az ágyúzások zajában magával ragadó a poézise:

LÁNY: És ezzel mind tartozik nekünk az idő. Elegem volt ezekből a redőnyökből, fekete vásznakból, hallod? Az örökös lámpafényből, hogy sose tudjam, milyen napszak van. Ebből a bezárt doboz-életből, művilágból, amit az igazi helyett találunk ki magunknak... Mikor nyitjuk már ki az ablakokat? Hogy reggel legyen, és kinyisson a pék meg a tejes, és a csarnokban a kofák, és hordóból árulják a káposztát, és ott nyüzsögjünk és válogassunk és alkudozzunk. És dél legyen, és a belvárosban a presszók elé kitegyék az asztalokat a langyos járdára. És este legyen, és moziba menjünk, és gyalog haza a Körúton, és spricceljen le az öntözőkocsi... Elég, elég, elég ebből a bábszínházból! Nyár legyen, és Duna legyen és a Dunán hidak, és a vízen jöjjön egy hajó, és a hídnál hajtsa le a kéményét, és mély tisztelettel emeljen kalapot nekem! És tél legyen, és ródlizz velem a Gellérthegyen, és vágj kupán egy hógolyóval, és szálljon és röpüljön velünk a ródli, és mindig szeress.. És most már ne játsszunk tovább..(Dörgés, ágyúzás) Félek, gyere ide.

FIÚ: Három egész tizennégy-tizenhat.

LÁNY: Az mi?

FIÚ: A Ludolf-féle szám. Ludolf.

LÁNY: Ludolf? ... Lórántffy Zsuzsanna.[29]

A kritika lelkesen fogadta a Gellérthegyi álmokat, ez is hozzátartozik a dráma történetéhez. Molnár Gál Péter színikritikus ezt írja:"Semmi modern nincs ebben a kétszemélyes színműben, talán csak az időnként fullánkosan elősziszegő gúny, valamint a nyelv használata, a dialógusoknak sokszor az idegesen tréfálkozó badarságba hajló szertelensége. Fegyelmezett szertelenség ez, Karinthy Ferenc soha ilyen biztonsággal nem fogalmazott. Elegáns, kedves, kaján, tréfás és cinikus, érzelmes és költői, Cinis és vagányos, játékos és színpadias. Tán kissé ódon ez a játék. Némi idejét múlta érzelmesség leng a színpad fölött, és ez az időszerűtlenség, lágyság olyan kétségessé teszi a modern érzéktelenek divatmanírjait”.

Fogalom magyarázó: Helyzetdráma: amikor a véletlenség dominál, amiből a legmeglepőbb helyzetek alakulnak.[30]

5.4. Gellérthegyi álmok kritikai fogadtatása

Dr. Kiss Endre témavezető konzulensem hívta fel (szintén) a figyelmemet, a korabeli sajtó egyfajta rendszerzésére, annak áttekintésére. És tényleg, milyen igaza volt! Nekem eszembe se jutott, illetve korábban megelégedtem egy rövidke szösszenettel, mármint azzal, hogy a korabeli sajtó összessége dicsérte a darabot, az előadást. Most hogy részletesebben áttekintettem a színház-kritikai források nagy részét, (ami jelen helyzetben rendelkezésemre állt) rengeteg új megközelítést, érdekességet, nyílt vagy bujtatott ellentétet fedeztem fel. A korabeli közönség fogadtatása egyértelmű sikert jelentett. Még Karinthy is meglepődött ezen. A tűr, tilt, támogat, szocialista kultúrpolitikai gyakorlat, ugyanakkor óvatosságra intették a színdarabról irt kritikák hangvételét, mindez jól kitűnik a kritikákból. Vagy is az, hogy a kritikusok még nem tudták miképpen fogja értékelni maga a politika ezt a darabot. A (szocialista) politika viszont volt olyan okos, hogy a kultúrát (főleg ami számára kedvezőtlen elemeket hordozott) nem emelte be, nem emelte fel a politika síkjára. Ezért szinte minden kritikában tetten-érhető hogy, így is, úgy is lehet értelmezni narratíva. A színikritikák ugyanakkor jól tükrözik azt a kultúrpolitikai harcot, amely hol nyíltan, hol latensen volt jelen a 60-as, 70-es, és 80-as években. Érdekes megállapítás hogy darabból minden kritikus azt emelte ki, azt vélte fontosnak, ami számára releváns volt. A kritikák egyhangúan dicsérték az írót, a színészeket és a rendezőt, ugyanakkor azt a nyilvánvaló társadalomkritikát, amely erős bástyaként, meghökkentő bátor (egyáltalán nem véka alá rejtetten) szókimondással veszi górcső alá, az akkori (szocialista) társadalom ki nem mondott realitását pl.: a gyári jelenetben vagy a holdra-szállás jelenetben, egyáltalán nem említették meg. Másik érdekes csoportosítása a színikritikáknak az volt, hogy míg az egyik kritika a múlt (1945-ös eseményeket) egyértelmű kiindulási pontként, feldolgozásaként fogja fel a darabot, addig a kritikák másik fele csak, mint jövőbemutató eszközként említi, jelzi. Lehetséges több megközelítési, elemzési szempont, de most itt csak a fentieket említem, tárgyalom. Most nézzük meg (a teljesség igénye nélkül) a korabeli sajtó sokszínű, több megközelítéssel bíró színkritikai idézeteit, amelyek a jelenlegi 21. századi színházi életünkben elképzelhetetlenek. Elképzelhetetlen, mert a színház azóta elvesztette azt az értékhordozó képességét, tulajdonságát, amit színháznak hívunk, s amely magában hordozza a "művészet" jelentéstartalmát.

Színikritikai részletek.

"A kitűnő író, kitűnő színpadi játékát Ádám Ottó szuggesztív erejű rendezése és két csodálatosan igaz színészi alakítás emelte megrázóan szép előadássá. Almási Éva lírai, könnyed, erős és összeomló pillanatokból ötvözte össze a lány alakját. Huszti Péter biztonsága, tehetsége és magas fokú játékintelligenciája a fiatal színész sikereit igazolja. Jó volt látni és átélni ezt az előadást, vidéken minden nagy élmény katalizátor is, a jobbra, tehetségesebbre törekvésben."[31]

"Vagy is a játék nem csak téma, tárgy és keret ebben a szombat este a Madách Kamarában bemutatott új darabban, hanem lényeg is. De a szerző játékai nem egyformák. A Gellérthegyi álmokban nincs benne A Gőz súlyossága: ez könnyebb játék, s ha az filozofikus volt, ez lírai. Az előadást Ádám Ottó rendezte, a darab mindenféle modernkedést kerülő rokonszenves stílusában."[32]

"Ádám Ottó a szavakon repdesve adott lendületet és dinamizmust az előadásnak. Mint ha nem ketten, hanem - vele együtt - hárman játszanának a színpadon s nem is ott, bezártan, hanem zöldellő virágos réten kergetőznének, olyannyira színes az élet melegétől átfűtött a produkció." [33]

"Karinthy Ferenc játéka, amelyet a Madách Kamaraszínház mutatott be, már az első pillanatban atmoszférát teremt. Felidézi az akkor örökkévalóságnak tűnő heteket, napokat, amikor az általános veszélyben mindenkinek meg kellett vívnia a maga csatáját az életért. Különösen azoknak a nézőknek jelent élményt, akik maguk is átélték a budapesti csatát. A darab két szereplőjének sorsában kicsit benne van az ő sorsuk is. ......... A fiú és a lány játéka alkalmat ad az írónak hogy kifejtse gondolatait társadalmunk néhány kérdéséről is, múltról, jelenről és jövőről. Érdekes atmoszférát teremtő darab Karinthy Ferenc műve. Egyúttal alkalmat ad két tehetséges színésznek Almási Évának és Huszti Péternek hogy képességük minden árnyalatát bemutassák. Bátrak és megfélemlítettek, kegyetlenek és líraiak, szenvedélyesek és elesettek, hiteles minden szavuk és gesztusuk. Valóság, álom, emlékezés és képzelet ötvöződik játékukban. Ádám Ottó rendező a feszültséget mindvégig megőrizve, gondos munkával állította színpadra a darabot."[34]

"Ezt a darabot a hajdani nyelvész Karinthy írta, meg a játékos Karinthy, akinek bolondos ötletei, kaján ugratásai, cinikus-érzelmes tréfái vannak. Meg a Budapesti tavasz Karinthyja is írta ezt a darabot. Meg az, aki az irodalmi történeteket írta. Valóságos összefoglalása életművének: minden motívuma magasabb szinten emelődik be a játékba. ........Találkozunk novelláinak játékos tárgyiasságával, leltározó kedvével. És karcolatainak szürreálisba szökő képtelenségeivel. Semmi modern nincs ebben a kétszemélyes színműben, talán csak az időnként fullánkosan elősziszegő gúny, valamint a nyelv használata, a dialógusoknak sokszor az idegesen tréfálkozó badarságokba haló szertelensége. Fegyelmezett szertelenség ez. Karinthy Ferenc soha ilyen biztonsággal nem fogalmazott. ........ Ádám Ottó, aki meg tudja teremteni színészeivel egy dráma szerves életét a színpadon, az első felvonást kissé hűvösre készítette el. Nyirkos szelecske jár a szereplők körül. De a második részben kiderül, mennyire igaza van, és milyen tudatos komponálás irányította ezt az érzelmi szordínót. ...... Ez az előadás voltaképp mély lecke arról, hogy a vélt modernkedés érdekében sosem szabad a színészen művészi erőszakot tenni: nem szabad kitalált játékstílus kényszerzubbonyát erőltetni rá. A szereposztással alkotói módon kiválasztott színész egyéniségekből kell a rendezőnek kibontania az érzelmeket, és a gondolatokat: és a stílusnak is innen kell fakadnia. Engedni kell érvényesülni mind azt a költészetet, amit egy tehetséges színész nyújtani képes a színpadon. Ádám Ottó ennek a fajta színháznak a mestere, legjobb munkáiban, és most is képes megismételni a szeretetteli test-meleget árasztó barátságos csodáját. Korszerű, anélkül, hogy divatos rendezői faksznikat vágna."[35]

5.5. A kritika elemzése

Némi nosztalgiával emeltem be a szakdolgozatomba M. G. P. kritikáját. No, nem azért, mert M. G. P. az adott korszak meghatározó színi kritikusa írásával egyetértenék, sőt ellenkezőleg, hanem azért, mert még ebből az egy kritikai részletből is jól kivehető az a 60-as, 70-es, 80-as évekre jellemző, sokszínű, sziporkázó színházi élet, s az arra reflektáló, sokszor az aktuálpolitikai nézőpontokat is magába hordozó kritikák, amelyek napjainkra (szinte) teljesen eltűntek. Ez a tendencia jól illusztrálja a (magyar) színházértékeinek devalválódását, de kortükörként hordozza a társadalmi struktúraváltozást is. Itt és most nem erre kívánok kitérni, mert ez egy jóval nagyobb lélegzetű írást igényelne. M. G. P. kritikáját (szubjektíve) három részre bontom, noha lehetne kettő, vagy négy is. Kiindulásként muszáj megemlítenem, hogy Karinthy Frigyes: Gellérthegyi álmok, 1970-es, Madách Színházi előadás, egyik, M. G. P. által jegyzett kritikája van górcső alá véve. Az olvasó ilyenkor azt várná, hogy a kritika szerzője sorra veszi az előadás erényeit és hiányosságait, de ebben a kritikában erről szó sincs. Talán ez az észrevétel keltette fel bennem a kíváncsiságot, s az elemzés megírásának szükségességét.

A kritika első harmadában a színházkritika szerzője nem oda való megállapításokkal kezdi, hiszen mi köze is lenne a darab szempontjából annak, hogy az író milyen nyelvészeti háttérrel bír, nem beszélve arról, hogy a második mondatában már egy egész írói élet összefoglalásaként, csúcspontjaként jelöli meg az előadást. Szoktuk mondani a színházi szakmában: ", akkor van nagy baj, ha egy kritikus dicsér”! M. G. P. amúgy sem tartozott a dicsérő színházkritikusok közé, sőt ellenkezőleg, egy nagyon okos, nagyon művelt, de ugyanakkor egy kegyetlen szakemberként ismerték, s emiatt tartottak is tőle, mivel M. G. P. kritikái mindig mérvadóknak számítottak. Ma már tudjuk, hogy M. G. P. az állambiztonság struktúrának volt a része, annak meghosszabbított keze. A kritika első harmadában Karinthy-t egy bolondozó, mókás, vicces emberként aposztrofálja, lényegében azt sugallva, hogy: "nem kell őt olyan komolyan venni”. Az volt az érzésem, mintha már előre, (de nem kimondva) hogy ha a leendő néző valami olyat venne észre, ami nem oda illik, az csupán egy, a Karinthyra jellemző szertelenség lenne. Itt nyilvánvaló, hogy M. G. P. a bírósági tárgyalás és a holdra szállás társadalomkritikai tartalmára gondolva fogalmazta meg előre, s tegyük hozzá nagyon profi módon, mint egy megelőlegezve Karinthy komolyan vehetőségét.

A kritika második részében pár mondatban a rendezőt, Ádám Ottót dicséri, odatéve azért egy fricskát, miszerint azért a rendező ne érezze olyan jól magát, mert ha akar, akkor lehet benne hibát találni. Itt M: G. P. megint csak, profi módon jelzi, hogy ő most ebben a kritikában kegyesen kritizál, de látja, tudja, hogy tehetne másként is. A kritika harmadik részében az akkori kor nagy ellentétpárját említi, amely a modern és a realista színházfelfogás, színjátszás közt feszült. A szocialista kultúrpolitika gondolkodásában az játszott vezető szerepet, hogy bebizonyítsa a szocialista kultúra fölényét a kapitalista kultúrával szemben. Ennek legjobb módszere az volt, hogy mindent átvettek a Szovjet kultúrafelfogásból, és mindent elvetettek, ami nyugatinak, s ez által, dekadensnek volt mondható. Így vált a polgári magyar színjátszás modernkedővé, amit a régi rendszer (1945 előtti) kultúrájaként fogtak fel, (s habár állandóan, nyíltan vagy nem nyíltan visszatért a magyar színpadokra) az ilyen, amely polgári csökevényes kultúrahordozó színház, nem volt megengedhető. Vagyis M. G. P. egy nem létező modernkedést állított szembe a realista felfogással. Itt ugyanúgy hihetetlen rafináltsággal azt sugallja, hogy: "ha akarom modern, ha akarom realista a rendezés, rajtam, rajtunk múlik”. A kritika végén, akárcsak az előző részekben, azért megdicséri a rendezőt és a színészeket.

Összefoglalásomat egy visszautalással kezdem, mégpedig azzal hogy Karinthy félt a kritikai fogadtatástól, s nem véletlen. Nem csak a zsidó lány karakterének rejtett, vészkorszak előtti és alatti társadalomkritikájának hatásaitól, hanem az ennél is nyíltabb szocialista társadalomstruktúra kritikájának következményeitől. A rendszerellenes értelmiség nagyon is értette ezeket a darabban megjelenő rejtett célzásokat, ugyanakkor azt gondolom, hogy maga a hatalom is értette, de úgy állt hozzá, "ha nem beszélünk róla, ha az előadás más aspektusait emeljük ki, akkor kivesszük az egész méregfogát”. Nagy játék volt ez anno, a többség nevében diktatúrát gyakorló hatalom, s az ellene fellépő, kissebségi ellenzéki értelmiség közt. Karinthy Ferenc és Ádám Ottó hovatartozása, azt gondolom nem volt kétséges.

"Kétszemélyes drámát írni nem csak írni nehéz, de eljátszani is. Egy egész estén át, két művésznek teremteni meg a játék teljes feszültségét, nem könnyű, nem gyerekjáték, különösen akkor, ha az érzelmek olyan sok fajtáját kell hitelessé tenni a színpadon, és lélekrezdüléseinek többszörösen egymásra játszódó rétegét kell érzékletesen kell visszaadni. .... Kellemes színházi este, kedves játék, és ebben a fő érdem,- a szituációt egy életen át szerető és mindig újrateremtő irón kívül - Ádám Ottóé, a rendezőé, aki megint újra, nagyszerű emberábrázoló képességeinek legjavát adta a két főszereplő töretlen színészvezetésében."[36]

"A Gellérthegyi álmok igazi drámai érdekességre, a gyávaság természetrajzának alapos írói megrajzolásából származik. Közérdekű drámai konfliktus, az egész világon erről írják a legjobb darabokat. A megalkuvás, mint téma, annyira általános, hogy szürkeségének sikerült ma már a szivárvány minden színében tündökölnie. A megalkuvás, mint életforma, megszokott, bevett, polgári létjogosultságot, sőt, bizonyos tekintélyt kapott az elmúlt évtizedek során. A megalkuvást nem a kényelemszeretet tette vonzóvá, az újra klasszicizáló kispolgári magatartásban, hanem az ellenkezője: nincs benne semmi luxus, nem hívja ki mások irigységét, emellett gazdag filozófia is övezi. Végül még egy szentimentális tulajdonsága is van: aki jól tud önmagának hazudni, humanizmust is talál benne. A Gellérthegyi álmok két szereplője, aki egyben a társadalom üldözöttje, (a lány zsidó, a fiú katonaszökevény) megragadó, majdnem rokonszenvesen gyáva. Játékos természetük megigézi az embert. Szeretni valók, bár mind a ketten végzetesen megsértették, az emberség törvényét. A lány cserbe hagyta elhurcolt családját, a fiú minden valószínűség szerint, megölt egy Jugoszláv partizánlányt. A darab legszebb jeleneteiben, - ezekben forrósodik szerelemmé a félelem - arra kényszerítik egymást, hogy megalkuvásuk, vallató fényébe nézzenek. ........ Ádám Ottó lehetővé tette, hogy az írói játék mindvégig emberi játék maradjon,.és ne torzuljon mutatvánnyá. Szabadságot adott a két színésznek, a megoldások ezért hamvasak, könnyedek, előírásmentesek. ..... A színpadra állításban csak egy zavart, az aprólékosan valósághű díszlet, a valóságra törő harci zaj, mert ezek a valóságelemek, túlságosan színháziasan viselkednek ebben a játékban. A költői jelentés, mából tegnapba álmodás, szellemesebb megoldást követelt volna. Abban a darabban, amelyben az író áttetsző játékossághoz ragaszkodva, nem mond ki olyan szavakat, mint sárga csillag, nyilasok, ott a díszlet nem lehet ilyen hétköznapian valóságos. A Gellérthegyi álmokban a környezet is mából álmodott stílusról álmodik. Nem a néző mondatja ezt velem, hanem a hajdani katonaszökevény."[37]

5.6. Karinthy Ferenc élete és irodalmi tevékenysége

Karinthy Ferenc nem írónak készült, az a nyugtalan és rendetlen élet, amely hírneves apjának osztályrészül jutott, korán kedvét szegte. A sport és a tudomány érdekelte, egészen fiatalon a Ferencváros vízipóló csapatában aratott sikereket, és a sportolók életének ismerete később egész sor elbeszélés kiindulása lett. Valójában nyelvésznek készült, 1941-ben a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar–olasz–angol szakára iratkozott be, és 1945-ben szerzett diplomát a magyar–olasz szakon. Doktori disszertációját Olasz jövevényszavaink címmel írta, munkáját, amely a szakkörökben elismerést szerzett, 1946-ban jelentette meg a Nyelvtudományi Társaság füzetsorozatában. Közben, inkább fiatalos szellemi kalandként, mintsem igazi hivatására készülődve, megírt néhány elbeszélést és egy kisebb regényt. Vacsora, Galambok és Az özvegy című novellái azt a kilátástalanságot, egyszersmind játékosságát mutatják, amely kedélyvilágát meghatározta a negyvenes évek elején. A szürrealizmus kötetlen asszociációi nyomán dolgozott, groteszk történeteket mesélt, legnagyobb erénye a szellemes-játékos előadásmód volt. Folytatás lásd: 9.1. 9.2. Karinthy Ferenc élete és irodalmi tevékenysége

5.7. Szalay Károly: Arcok és vallomások Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében

Irodalomkritikai jegyzet.

Szalay Károly könyvében, lényegében megvilágítja Karinthy belső alkotói fejlődésének főbb szakaszait, összetevőit, s a végén levonja a konklúziót. Karinthy-t, hozzárendeli a saját maga által megélt életeseményekhez, összegezi azok visszahatásait alkotásaiban, műveiben. Megismerhetjük Karinthy azon alkotói attitűdjét, amelyben az írásaiban szereplő főhősök többsége valós /az író által közvetlenül ismert/ személy volt. Vagy ha nem is ismerhetjük fel adott konkrét személyeket, a belső karakterjegyeik nagyon is köthetők, sokszor azonosíthatók Karinthy műveiben. Íróknál ez nem egyszer előfordul, de Karinthy Ferenc mégis tudott valami mást, valami többet annál, mint hogy írásaiban felhasználja az őt körbe vevő karakterek beemelését műveibe. És ez az a plusz, ami kiemelte őt korszaka oly sok írója közül. Ezen részlet kiválasztását és beillesztését szakdolgozatomba az is motiválta, hogy Szalay Károly nagyon tisztán, érthetően mutatja be Karinthy Ferenc azon legbensőbb alkotói merítésének területeit, amelyek kapcsolódva Karinthy tehetségéhez, szorgalmához olyan műveket eredményezett, mint a Gellérthegyi álmok, és számtalan más alkotás.

5.8. Miért nem adott Karinthy Ferenc nevet a szereplőinek?

Problémafeltevés: Miért nincs valakinek neve, se kereszt, se vezetékneve, tettem fel magamnak a kérdést! Talán mert nem fontos, hiszen egy műben a cselekmény, alakulhat úgy, hogy a szereplők saját személyes nevei nem bírnak jelentőséggel. Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok darabjában is, ez a helyzet, hiszen egyáltalán nem tudjuk meg a két főhős nevét. Pedig a két kibontakozó élet, a különböző hozott múlt, a jelenben való sorsszerű találkozásuk, s a majdani jövőjük nagyon is igényelné. Vajon Karinthy direkt nem adott nekik nevet, vagy egyszerűen nem tartotta fontosnak? A megnevezésük egyszerűen, FIÚ és LÁNY.

LÁNY: Hogy hívják?

FIÚ: Tessék?

LÁNY: Mi a neve?

FIÚ: Kovács.

LÁNY: Kovács?

FIÚ: Nem azokat kereste, Kovácsékat?

LÁNY: Takácsékat.

FIÚ: Akkor legyen Takács.

LÁNY: Magának mindegy?

FIÚ: Olyan lényeges tartozéka valakinek a neve?Könnyebben kicserélhető, mint a kisujja körme.

LÁNY: Valahogy csak szólítják.

FIÚ: Sanyi jó lesz?

LÁNY: Nekem jó.

FIÚ: Vagy Olivér? Aladár?

LÁNY: Aladár! Kérem, van egy cigarettája, kedves Aladár?

FIÚ: Hát, én nem szívok, de itt van valahol.. hol is láttam? És magát hogy hívják?

LÁNY: Kati.

FIÚ: Vagy Zsuzsi?

LÁNY: Az is lehet.

FIÚ: Vagy Ulrika?

LÁNY: Ha magának tetszik.

FIÚ: Itt a cigarettája, Ulrika.

LÁNY: Kösz.[38]

Szeretném azzal kezdeni, hogy a most következő kifejtésem csupán teoretikus jellegű, nélkülöz mindenfajta objektív feljegyzést, forrást. Kutatásaim ellenére nem találtam sem a szerzőtől, sem a szerzőről készült írásokban, feljegyzésekben semmit, ami konkréttá tette volna a két szereplő nevét, vagy megvilágították volna, hogy Karinthy miért nem adott nevet szereplőinek. Karinthy Ferencnél semmi sem volt véletlen, ugyanis ahhoz az író nemzedékhez tartozott, aki minden, a műveiben beillesztett, felhasznált történelmi személynek, történésnek, képzőművészeti alkotásnak, mitikus vagy éppen valós eseménynek utána olvasott, utána járt, ahogy ma mondanánk, igyekezett megtalálni a legközelebbi autentikus forrását, legyen az egy mű, egy kézirat, egy lexikon. Karinthy drámájában érdekesen alakul a személynevek használata, ugyanis például a kettejük játékban szereplő történelmi személyiségek nevei mind létezők voltak, és ha ugyancsak megnézzük a drámában szereplő helységneveket, akkor azok is földrajzilag jól behatárolható, létező helységek, folyók, városok, stb. De a két főszereplőnek nem tudjuk meg a nevét. Hát miért nem tudjuk meg? Miért nem adta meg az író a nevüket? Még ha csak nem létező, fantázia nevet adott volna nekik, az is jobb lett volna, mint a semmilyen név. Sőt, az szerző odáig megy, hogy egyszerűen így nevezi őket: FIÚ és a LÁNY. A múltjukat ők maguk mondják el, amiből rengeteg mindent megtudunk róluk, később megismerjük a személyiségüket, a társadalmi determináltságukat, a személyes tragédiájukat, de nem csak a személyes, hanem azon korosztály tragédiája is, amely olyannyira jellemző volt a második világháború akkori huszonéves nemzedékére. És talán itt jutunk el a megoldásig, mégpedig az adott kor nemzedéki tragédiájához. E téma tárgyalása összegzéseként Karinthy Ferencet ismerve, nagy valószínűséggel akarva nem adott a két főszereplőjének személynevet.

Karinthy Ferenc azzal, hogy nem adott a két főszereplőjének nevet, azt fejezte ki, hogy abban az időben, /vészkorszak időszakában/ bárkivel megtörténhet, /mint ahogyan bizonyára meg is történt/, ha éppen katonaszökevény vagy zsidó lány volt és hasonlóak voltak a körülményeik, vagyis valamiért nem vitték el koncentrációs táborba, vagy éppen meg tudott szökni a katonai alakulatától. Korosztályi sorstragédiát jelez a FIÚ és a LÁNY elnevezés, amely az ismeretlen túlélők tucatjait állítja az olvasó elé. A 21. századi történelemtudomány még adós annak feltárásával, melyben e nemzedéki sorstragédiát feltárja, bemutatja.

5.9. Van e szabad akarata az embernek?

Van e szabad választása a Lánynak?

A most következő probléma felvetés volt számomra az egyik legizgalmasabb kérdés, hiszen ez volt az egyetlen olyan írói szándékrész, amellyel nem értettem egyet, mint rendező. Karinthy-nek a történetben megjelenő párkapcsolati felépítése, miszerint a Lány és a Fiú közt létrejött (az író szándéka szerint) egy őszinte, érzelmileg megalapozott kapcsolat, számomra nem volt életszerű, ebből kifolyólag nem is került bele a darabba. Habár a kettejük közt létrejött érzelmi kapcsolat, annak különböző szintjei mindvégig jelen voltak, (nem is lehetett másként) mégsem tudtam úgy értelmezni, és ezzel együtt alkalmazni, habár mint tudjuk az írói képzelet sok mindenre ad lehetőséget. A most következő tématárgyalásban, ezt fogom kifejteni.

LÁNY ....... Játék!

FIÚ Úgy! Tehát bevallja!

LÁNY Ne izélj, hallod?

FIÚ Mi az, hogy hallod? Én magának kapitány úr vagyok!

LÁNY És én ki vagyok?

FIÚ Maga itt a vádlott. Tehát nem kérdez. Itt én kérdezek és maga felel.

LÁNY És meg is vagyok bilincselve?

FIÚ Természetesen. Már úgy vezették ide, a helyszíni szemlére.

LÁNY Hű, de muris..

FIÚ Halljuk, miért tette?

LÁNY Kaphatnék egy cigarettát?

FIÚ Kapitány úr.

LÁNY Kapitány úr. És tüzet is, kapitány úr.

FIÚ Nos? Miért tette?

LÁNY Mert szerettem.

FIÚ Azért kellett megölnie?

LÁNY Úgy látszik.

FIÚ Hallja, ne tartson bolonddá!

LÁNY Van, amikor annyira elhatalmasodik rajtunk egy indulat. Az már betegség, mákony, elmebaj. Mint az alkohol vagy a morfium.

FIÚ Arról beszéljen, mi indította a tettére!

LÁNY Aki idáig jutott, kapitány úr, az telhetetlen, kielégíthetetlen. Már majdnem mindegy neki, hogy az a másik valóban megcsalta-e. Ezt a kínt csupán egy módon lehet megszüntetni, kapitány úr. Meg kell szüntetni azt, aki okozza, el kell pusztítani.

FIÚ És jobb így?

LÁNY Az a furcsa, hogy még most se bírok szabadulni tőle. Ehhez, úgy látszik, nem elég, hogy ő ne legyen. Az csak űr, az ő negatív térfogata.

FIÚ Hát akkor?

LÁNY Valami más kell, kapitány úr, ami hatálytalanítsa az ő létét-nemlétét. Valami más vagy valaki más.

FIÚ Miért néz így rám, hallja? Mit néz rajtam?

LÁNY Amíg csak körülötte keringek, él vagy kihűlt, ugyanannak a naprendszernek vagyok a foglya. Egy új vonzás kell, hogy kilökjön a pályámról..

FIÚ Na jó, hagyjuk ezt...

LÁNY Miért tesz úgy a kapitány úr, mintha nem értené?

FIÚ Mit van ezen érteni vagy nem érteni?

LÁNY Ahhoz, hogy újra élni tudjak, szükségem van még valamire. Mással kell lennem, másé kell lennem. Meg kell őt csalnom.

FIÚ De mi közöm mindehhez énnekem?

LÁNY Mert a kapitány úrral akarom megcsalni.

FIÚ Ez jó. Miért épp velem?

LÁNY Erre a kapitány úr a legalkalmasabb személy. Itt van, kéznél van, kettesben velem, senki sem zavarhat. És tud rólam mindent, úgy állok itt, mintha meztelen volnék. Amellett tetszik is nekem.

FIÚ Igazán megtisztelő.

LÁNY Mitől fél, kapitány úr? Hisz meg se tudja itt senki.

FIÚ Maga teljesen megbolondult.

LÁNY Vagy nem tetszem a kapitány úrnak?

FIÚ Ilyen ócska trükkökkel akar levenni a lábamról?

LÁNY Ez nem trükk: ha valakinek, hát a kapitány úrnak látnia, éreznie kell... Mondja meg, ha nem tetszem.

FIÚ Elég ebből!

LÁNY Nem tetszem?

FIÚ Hagyja abba! Nem hallja?

LÁNY Nem tetszem?

FIÚ Elég! Ha rögtön abba nem hagyja, maga...[39]

A nyomozó és a vádlott szerepjátékban jól érzékelhető a vádlott kiszolgáltatottsága, hiszen mindegy, hogy mit mond, maga a vád (többször is megismételve) végig jelen van a jelenetben. A játékrészben jól érzékelhető, hogy Karinthy létrehoz egy alá-fölérendeltségi viszonyt.

Itt találkozunk a hatalmas narratíva fordulattal, hiszen a Lány teljes mértékben kilépve a szerepjátékából, kettőjük kötődését kapcsolja össze a szabad választás kérdésével. A Lány elmondja azt a visszahúzó erőt, /kettejük összezártságából fakadó determinációt/ amely számára lehetetlenné teszi a szabad akarat felszínre hozását, a szabad választást. Rejtett, de hatalmas narratívaváltás, amely engem is megzavart a darab elemzésénél, értelmezésénél. Ha csak valaki olvasva találkozik ezzel a szövegrésszel, akkor nem is tűnik fel számára.

A színpadra állításnál viszont, amikor az írott szó élővé válik, akkor már nem lehetett nem felismerni ezt az ellentmondást. Így arra az értelmezésre jutottam, habár kettejük közt létrejött intim kapcsolat hagyományos esetben arra sarkallná a Lány jövőbeli elképzelését, hogy az a Fiúval válna valóra, Karinthy azonban (akarva, nem akarva) felszabadítja, nyitva hagyja kettejük közt kialakult, bensőséges viszonyt, s annak véglegesítését a jövőidőbe helyezi.

A függelékben olvasható kivonatban röviden áttekintem az "akarat" a "szabad választás" filozófiatörténeti megközelítéseinek aspektusait. Lásd: 9.4.8.Van-e szabad akarata az embernek?

A most következő szövegelemzésben megpróbálom feltárni Karinthy Ferenc belülről fakadó életszeretetét, életigenlését, egyáltalán az élethez való hozzáállását, amely ebben a műben is megjelenik. Megjelenik, de nem is akárhogyan, zseniálisan. Mondhatjuk nyugodtan, ott van az egész műben, végigkíséri, hol láthatatlanul, hol erőteljesen a központba állítva, hol utalva rá, hol pedig úgy, hogy nem is lehetne máshol, ott és akkor jelenik meg, amikor nem jelenhet meg más a Lány és a Fiú történetében. Számomra ez a két szövegrész több mint csodálatos, egyszerűen remekmű! Nem csak felemelő, magával-ragadó, igazi életelixír, hanem mint már említettem az élet, a fiatalság himnusza. Az életigenlés, az életmegéléshez való ragaszkodás olyan mélységben jelenik meg, hogy a szövegeket olvasva szinte "megszólal"! Pedig az írott szövegnél nemegyszer előfordul, hogy /színpadon/ megszólaltatva többször megváltozik, nemcsak tartalmilag, a kicsengésében, a másodlagos értelmében, hanem az író rejtett mondanivalójában is. Ebben a két szövegrészletben azonban mindegy hogy zsidó, szerb, katolikus, református, cigány vagy éppen hottentotta szájából szól, a mindenkori ember legbensőbb sajátja hangzik el.

FIÚ Gyere, játsszunk valamit!

LÁNY Nem akarok játszani! Nem, nem, nem, nem, nem!!

FIÚ Tudsz jobbat? ... Én részt vettem az egyik nagy visszavonulásban. Gyalog, mínusz harmincfokos hidegben, méteres hóban. Amíg meneteltünk, nem féltem. De aki megállt vagy lemaradt, az megfagyott. Volt, aki térdig hóban, állva merevült meg, vagy akár lovastul. Jéggé dermedt lovasszobor... Nekem az volt a trükköm, hogy ha meg kellett állni, akármiért, addig helyben jártam tovább. A csizmában mozgattam a lábujjaimat, le és föl, föl és le, hajlítgattam, tornáztattam. Hogy keringjen a vérem, dolgozzanak az izmaim. Aki csak állt, és pihent és várt, két perc alatt elfagyott a lába. Úgy kell tenni, mintha élnénk. Mozgatni, járatni, tornáztatni az agyat. Játszani. Ha abbahagyjuk, azzal már föl is adtuk. Mondd meg, mit akarsz játszani?[40]

Ebben a részben a Fiú által megélt frontvonalbeli, halál közeli tapasztalásait ismerhetjük meg. Elmondja azt a közösségi és egyéni akaratból fakadó /túl/ élni akarás belső mechanizmusát, amely lehetővé tette számára a túlélést. Ezt a túlélési tapasztalatot próbálja átadni a megtört, a feladás szélére jutott Lánynak. Kicseng a borzalom-megélés, amely őt érte a visszavonulás alatt, amelyben ugyanaz a belső lélektani krízis hatja át, mint a Lány által /történelmi kontextusban azonban más/ megélt trauma. Ez a trauma megélés, annak kimondása, segítségül hívása végül is segít a Lánynak az élethez való visszafordulásában. Igazi írói mélységében tárul elénk a mindenkori emberi szenvedés, s annak az egyénre gyakorolt hatásmechanizmusa. S ha bár mindenkinél másként jelenik meg, mégis egyforma emberi lélektani megélést hordoz.

LÁNY: "És ezzel mind tartozik nekünk az idő... Elegem volt ezekből a redőnyökből, fekete vásznakból, hallod? Az örökös lámpafényből, hogy sose tudjam, milyen napszak van. Ebből a bezárt doboz-életből, művilágból, amit az igazi helyett találunk ki magunknak... Mikor nyitjuk már ki az ablakokat? Hogy reggel legyen, és kinyisson a pék meg a tejes, és a csarnokban a kofák, és hordóból árulják a káposztát, és ott nyüzsögjünk és válogassunk és alkudozzunk. És dél legyen, és a Belvárosban a presszók elé kitegyék az asztalokat a langyos járdára. És este legyen, és moziba menjünk, és gyalog haza a Körúton, és spricceljen le az öntözőkocsi... Elég, elég, elég ebből a bábszínházból! Nyár legyen, és Duna legyen és a Dunán hidak, és a vízen jöjjön egy hajó, és a hídnál hajtsa le a kéményét, és mély tisztelettel emeljen kalapot nekem! És tél legyen, és ródlizz velem a Gellérthegyen, és vágj kupán egy hógolyóval, és szálljon és röpüljön velünk a ródli, és mindig szeress... És most már ne játsszunk tovább...![41]

5.10. Gellérthegyi álmok: Szamosújvár

A Gellérthegyi álmok legelején megtudhatjuk, hogy a darab egyik főszereplője, a Lány hova való, honnan szökött el. Szamosújvár történelmi konstellációba való helyezése éppen ezért nagyon fontos, hiszen a Lány által itt megélt deportálás, a hozzákapcsolódó család elvesztése adja azt a traumát, amely végig meghatározza a találkozását a másik főszereplővel, a katonaszökevény Fiúval. Ez a múlt, ez a megélt trauma szintén meghatározza a darab folyamán kialakított, a valóságot kiiktató játékot, a valóság helyettesítő életmegélését. A következőkben olvasható történelmi háttér információk és egy Szamosújvári holokauszt túlélővel készült riportbeszélgetés, hűen adja vissza azt a történelmi korszakot, melynek megismerése, elengedhetetlen a mű mélyebb értelmezéséhez.

FIÚ: Mit mondott, honnan menekült?

LÁNY: Szamosújvárról.

FIÚ: Hol is van az a Szamosújvár?

LÁNY: Kolozsvár és Dés között.

FIÚ: És miféle hely?

LÁNY: Görög katolikus püspöki székhely. Tanítóképző és ipariskola, algimnázium, árvaház. Járásbíróság, szolgabíróság. Az erdélyi örménység központja. Élénk terménykereskedelem. Gőzmalom, mezőgazdasági szeszgyár. Kórház, takarékpénztár, vasútállomás, távírda.

FIÚ: Ez állhat róla a lexikonban.

LÁNY: Este a Szamos partján kigyúlnak az ablakok. A függönyök mögött báloznak, fekete örmény lányok járják a körtáncot, hosszú, fehér ruhában, virágkoszorúval. Lent a vízen hajósok énekelnek, kék és zöld és vörös lampionos bárkák ringanak.

FIÚ: A Szamoson!

LÁNY: A tetők, tornyok felett, a vár bástyái felett sárgán vándorol a hold, és zúgnak, zengenek a harangok. Az utcákon kavarog a színes farsangi nép, álarcosok, muzsikusok, maskarák. A püspöki palota, ferences kolostor is kivilágítva. És a hídról minden bál után a folyóba ugrik egy csalódott lány.

FIÚ: Érdekes. Nekem egy álmos, lapos, nagy, poros falu volt. És nincs ott semmiféle vár. Csak egy ronda, nagy, szürke fegyház.

LÁNY: Maga volt Szamosújváron?

FIÚ: Katona. Három hónapig.[42]

5.11. Történelmi előzmények

A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben magyar katonai közigazgatást vezettek be, majd 1940. november 26-ától magyar polgári közigazgatást. A többségében magyar anyanyelvű és magyar érzelmű észak-erdélyi zsidóság örömmel fogadta a hatalomváltást, annál is inkább, mivel ugyanakkor Romániában a Gigurtu-kormány antiszemita programot vezetett be, és a Vasgárda erősödése is aggodalomra adhatott okot. A Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben azonban rövidesen életbe léptek a magyar országgyűlés által 1938-ban megszavazott első és második zsidótörvény, az 1941-ben hozott harmadik zsidótörvény hatálya pedig már kezdettől fogva kiterjedt erre a területre is. 1940. év végéig a legtöbb zsidó közalkalmazott valamint számos diplomás elvesztette állását, a zsidókat szinte teljesen kizárták a nagykereskedelemből és az iparból. Észak-Erdély új hatóságai betiltották az összes zsidó újságot és hetilapot, a zsidó sportegyesületeket, szervezeteket és klubokat. A középfokú és felsőfokú oktatásba bevezették a numerus clausust. 1941-től kezdve Erdélyben teret nyertek a szélsőjobboldali eszmék és szervezetek. Az Erdélyi Kárpát-egyesület kizárta zsidó tagjait, a Baross Szövetség, a Hangya Szövetkezet és az Erdélyrészi Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesülete a gazdasági életben lépett fel a zsidók ellen. A Székelyföldön felülvizsgálták a zsidók állampolgárságát, és sokakat közülük őrizetbe vettek "kétes állampolgárság" miatt. 1941-ben a húsz és negyvennyolc év közötti zsidó férfiakat munkaszolgálatra kötelezték; 1943-ban 74 kényszermunka-különítmény működött Erdélyben, mintegy 15000 fővel. 1942. októberben DieterWisliceny Budapesten találkozott Kállay Miklós személyi titkárával, aki azt állította, hogy Magyarország mintegy százezer zsidót szeretne áttelepíteni Kárpátaljáról és Észak-Erdélyből. Magyarország német megszállása után, 1944. március 27-én megjelent a kolozsvári Ellenzék-ben, hogy a kormány rövidesen "teljesen és tökéletesen" megoldja a zsidókérdést. Pár nappal később életbe léptek a zsidókat korlátozó újabb intézkedések, köztük a sárga csillagkötelező viselése és az utazási tilalom.

5.12. A gettósítás

1944. április 7-én Baky László belügyminisztériumi politikai államtitkár aláírásával jelent meg a 6133/1944 BM VII számú kormányrendelet, amely szerint "A m. kir. Kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani." Észak-Erdély vonatkozásában a végrehajtásra vonatkozó részleteket két értekezleten beszélték meg Endre László elnöklete alatt: az elsőt április 28-án Szatmárnémetiben, a másodikat április 28-án Marosvásárhelyen tartották a helyi közigazgatás, rendőrség és csendőrség vezetőinek részvételével. Május 2-án este a polgármesterek a rendeleten alapuló utasításokat plakátoltattak ki.

A zsidók összegyűjtését erre a célra alakított egységek végezték, amelynek tagjai köztisztviselők, tanárok, csendőrök és rendőrök voltak. Az operatív irányítást Paksy-Kiss Tibor csendőr ezredes végezte. Május 3-án, a gettósítás első napján Észak-Erdélyben közel 8000 zsidót gyűjtöttek össze, ez a szám május 5-én 16 144-re, május6-án 72 382-re, május 10-én 98 000-re nőtt. A zsidók nem tanúsítottak ellenállást, mivel úgy tudták, hogy a Dunántúlra telepítik őket, ahol mezőgazdasági munkákat kell végezniük. A keresztény lakosság többsége közömbös maradt, és az észak-erdélyi történelmi egyházak vezetői sem emeltek szót az embertelenség ellen. Az egyedüli tiltakozó Márton Áron gyulafehérvári – azaz dél-erdélyi – püspök volt.

5.13. Szamosújvári gettósítás

A Kolozsvártól kb. 45 km-re északra lévő kis helység gettójában, amelyet a helyi téglagyárban létesítettek, csaknem 1600 zsidót gyűjtöttek össze. A gettó lakói közül 400-an, a Szamosújvári járás szomszédos falvaiból: Aranyszentmiklós, Bőd, Buza, Coptelke, Dengeleg, Derzse, Devecser, Feketelak, Iklód, Kecsed, Kékes, Kérő, Lozsárd, Mányik, Mátéfalva, Nószoly, Ördöngösfüzes, Pujon, Szamoskend, Szentmárton, Szék, Szentgotthárd és Veresegyháza - került ki. /A Zsidó Tanács/

6. A Gellérthegyi álmokban megjelenő traumák

A most következő pszichológiai meghatározások, szakpszichológusi meghatározásai, azért kerültek be a szakdolgozatba, mert ezek alkotják a Lány és a Fiúdarabban megjelenő személyiségi attitűdjeit. Lásd: 9.4 A Gellérthegyi álmokban megjelenő traumák

7. Az irodalmi szöveg, amely élővé válik a színpadon

Ezen téma tárgyalásánál egy olyan területet tárgyalok /saját gondolataimat kifejtve/, amelyek a közel 40 éves színházi, színpadi tapasztalataimnak is egyfajta összegzése. Természetesen nem én találtam ki a következőkben megfogalmazottakat, hanem mint alkalmazó /színművész, rendező, színészpedagógus, beszéd-kommunikációs tanár/ szűrtem le tapasztalati úton. A teoretikus beszéd fogalmi rendszerét olyanok alkották meg, mint Fischer Sándor, Montágh Imre vagy Hernádi Sándor. A beszéd, a művészi beszéd, a verses beszéd, a prózai beszéd, a szónoklattan, a retorika mind-mind a gyakorlati beszéd osztályába tartoznak. Mindegyik beszéd műfaj, a sajátos nyelvezetén keresztül adja vissza az ugyanezen irodalmi műfajok által létrehozott narratívát. Mégis, két teljesen különböző dologról beszélünk akkor, amikor az olvasásra-vizualitásra szánt szövegről vagy auditíve beszédet elemzünk. Miért is? Tehetjük fel a kérdést! Mert több válasz is lehetséges ugyanúgy, mint ahogy több megközelítésről is értekeztek már előttem. Én mégis megpróbálok egy olyan tapasztalatot kifejteni, amely független a teoretikus megközelítéstől, pusztán azért, mert a gyakorlati beszéd törvényszerűségeiből indulok ki. Az ugye evidencia, hogy az olvasott irodalmi szövegnél, ha értékes műről beszélünk, akkor az olvasott szöveg vizuálisan is megjelenik, mintegy élővé válik az olvasó elméjében, mind ezzel együtt a szövegnek, képekben való kivetülése jelen idejű élménnyé varázsolja az olvasottakat. Mind ezek azonban visszafele nem érvényesek akkor, amikor az élő beszéddel közvetített irodalmi szövegről beszélünk, hiszen a hallott, élő beszéd által közvetített szöveg nem jelenik meg visszafelé. De ezzel most nem kell foglalkoznunk, /miszerint, miért van ez így?/ mert e téma tárgyalásánál nem ez a fő törekvésem. A mi esetünkben sokkal izgalmasabb az, hogy miért és hogyan változik meg az irodalmi /szövegszerű/ narratíva az élő beszéd közvetítése által. Azt leszögezhetjük, hogy másképp hat az olvasott szöveg, és másképp hat, ha ugyan az a szöveg élő beszéd formájában jelenik meg. Amikor az irodalmi narratíva elénk kerül hallható formában, akkor a legtöbbször /kivétel rádió, vagy CD hordozó/ vizualitással is párosul. A téma tárgyalásánál most ebből indulunk ki, habár lehetne több más megjelenési formáját is kifejteni. Mindannyian rendelkezünk olyan élménnyel, amikor egy olvasott regényt vagy novellát színpadra vagy filmre adaptálták, és mi azt láttuk. Akkor akaratlanul is felidézzük az irodalmi élményünket, és összehasonlítás alá vetjük. Legtöbbször az irodalmi narratívát tartjuk jobbnak a színpadi vagy filmes összevetésünknél. Miért van ez így? Tehetjük fel ismét a kérdést! Egyrészt azért, mert az irodalmi műben részletesebben vannak megjelenítve az irodalmi mű elemei, másrészt az irodalmi szöveg befogadásánál az agyunk azonnal, tudattalanul is képalkotási folyamatba fog, vagy is igy a részletek is jobban rögzülnek. Ez az olvasás egyik sajátossága. Most ennél a résznél abból indultunk ki, hogy az olvasóval minden rendben van, normális szellemi képességekkel bír. Az ettől /negatívan/ eltérő értelmi tulajdonságok köre a pszichológia tudományához tartozik, de ezt itt és most természetszerűleg nem tárgyalom. Tehát az olvasás közben képalkotási agyi folyamatok indulnak be, s mindez ad egy semmi mással nem helyettesíthető gondolati, érzelmi, indulati élményt. A színpadi vagy filmes beszéd által közvetített narratíva befogadásánál azonban az agy tudat alatt nem fog bele képalkotási folyamatba, mert a hallhatóság mellett vizuális élményben is részesül. Tehát első következtetésként megállapíthatjuk, hogy az olvasott irodalmi szöveg és a hallott irodalmi szöveg másként funkcionál, másként hat a tudatunkra vagy a tudatalattinkra, merthogy mindenkinél másképp működik, hat, funkcionál. A fentiek kifejtését egyfajta bevezetőként szántam, hiszen a mi esetünkben a következőkben Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok irodalmi művének színpadi hatásmechanizmusáról lesz szó.

Az előzőekben arra fókuszáltam, hogy megvilágítsam az olvasás által befogadott szöveg, és a halláson keresztül befogadott szöveg értelmi feldolgozásának különbségeit. Most arról szeretnék értekezni, amikor az irodalmi szöveg és a színpadon megjelenő szöveg egyformán hat a befogadóra, ritka kivétel ez, de létező. Meg kell említenem, hogy Molnár Ferencz vagy Karinthy Frigyes olyan szerzők voltak, akiket színpadi szerzőknek hívtak, ugyanis rendelkeztek azzal a ritka képességgel, hogy az általuk megalkotott irodalmi szöveget hallották /előre/ a színpadon megszólalni, a teljességre ugyanakkor nem törekedve csak példaképpen lettek megemlítve. De hogy tovább tárgyaljam, az irodalmi szöveget közvetítő előadó akarva akaratlanul, mint közvetítő művész hozzáadja saját elgondolását, saját megélt tapasztalatait és mindezt megpróbálja művészi szinten közvetíteni. Itt akaratlanul is megváltozik, legalábbis a szöveg kicsengése, de ezzel együtt a mélységi tartománya is. Mindehhez hozzájön a hallgató, a befogadó sajátos befogadási mechanizmusa, ami még tovább árnyalja, esetenként változtatja meg az eredetileg kifejezni kívánt irodalmi szerző szándékát, mondanivalóját. De ez a több lépcsőben átfutó szövegváltozás, mondhatni, természetszerű, hiszen mire eljut a szerzőtől a közvetítőn át, harmadikként a befogadó hallgatóig, a szöveg jelentéstartománya akaratlanul is változik. Akkor beszélhetünk egyértelműségről, amikor ez a láncolat nem változik az eredetileg létrehozó /irodalmi alkotó/ tartalmi mondanivalója és a befogadó leképezése közt. A forma nyilvánvalóan változik, változnia is kell, de a mélységi irodalmi mondanivalója nem változik. Amikor felsoroltam az írót, a közvetítőt /a mi esetünkben a színészt/ aztán magát a nézőt /mint befogadót/, akkor még nem tettem említést arról a személyről, aki mindezt megalkotja, betanítja, egybefogja, vagyis a rendezőről. Tehát ha egy igen egyszerű, színházi alaphelyzetből indulunk ki, akkor erre a négy állomásra van szükség ahhoz, hogy az irodalmi alkotás eljusson a befogadóig, vagyis a nézőig. Mindez a lélektani /hallás útján/ tartalom, mind az ehhez kapcsolódó formai látványrész a rendező látásmódjának hozzáadásával jön létre. A színház világában azt szoktuk mondani, hogy a kiindulási alap mindig az irodalmi szöveg, az olyan, mint a hangjegyek a kottában, azt megváltoztatni nem lehet, mert akkor maga a dallam is megváltozik, és akkor már egy másik zeneműről beszélünk. Ugyanúgy a rendező nem változtathat az irodalmi szövegen, /a rövidítés megengedett abban az esetben, ha a mű tartalma nem sérül/ mert ha így tesz, akkor az alkotás elkészülése után sérül maga a mű teljessége. Gondoljunk egy festményre, amibe belefestünk, vagy kiveszünk belőle részleteket, akkor az a festmény már nem az eredeti festmény, hanem egy másik. De hogy ne váljon érthetetlenné a mondanivalóm, és ne bonyolítsam túl, /mert nagyon is össze lehet zavarodni a részletekben, az irodalmi /olvasott/ szöveg, és az azt élővé tevő előadó által /beszéd útján/ közvetített narratíva külön jelentéstartományt tud hordozni. A közvetítőkön múlik /lásd: dramaturg vagy és rendező/, hogy a két teljesen másképp működő szöveg kivetülés, /irodalmi szöveg, amit vizuálisan fogadunk be, és a színházban hallott irodalmi szöveg, amit auditíve fogadunk be/ hogyan formálódik, születik meg. Ezektől az állomásoktól függ, hogy tartalmilag és formailag mindegyik állomáson, amin keresztül halad, ne csökkenjen, hanem éppen fordítva, /minőségileg/ hozzá adódjon, az eredeti kiindulási alkotáshoz.

8. Rendezői elemzés és instrukciók a próbafolyamat alatt

Ebben a részben a rendezői elemzés és az instrukciók folyamatát, azok fejlődéstörténetét fogom kifejteni. Szakdolgozatom címéből következik, hogy egy színházi előadás, a mi esetünkben a Gellérthegyi álmok próbafolyamatát tekintem át, azokat a folyamatokat, amikor egy írott szöveg, annak elméleti elemzését, tárgyalását, gyakorlati megvalósítás követi. Mindig érdekes az a folyamat, amikor az irodalmi szöveg megjelenik, verbalitáson keresztül élőben a színpadon, a mi esetünkben meg különösen érdekfeszítő, hiszen egy egész estét betöltő előadásról van szó. Másrészt, amikor egy irodalmi szöveg élővé válik, akkor bizony a sokszor megváltozik a szöveg jelentéstartalma, hiszen nem csak auditív, hanem vizuálisan, ezek összességeként jelenik meg a néző előtt. Ezt tárgyaltam, fejtettem ki az előző részben. A mindenkori rendező felelőssége viszont az, hogy hűen értelmezze és magyarázza az író eredeti, a szövegben megjelent szándékát, színházi közegbe helyezésével ne rontsa, hanem éppen ellenkezőleg, lehetőleg a színház adta plusz kiegészítésekkel interpretálja a művet. Mindennek alapja a mű, magának a történet körülményeinek egészének, a jellemek egyenkénti és egymáshoz viszonyított kapcsolatának értelmezése, majd a gyakorlatba való átültetése. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a második világháború tapasztalatával sem én, sem a színészmunkatársak, /értelemszerűen/ nem rendelkeztünk. A feladat mégis az volt, hogy hitelesen teremtsük meg, hozzuk létre a második világháborús életérzés traumáját, /mintha megéltük volna/ illetve a két főhős egyéni, múltbéli történetét, kettejük viszonyának fejlődését valósághűen jelenítsük meg egy színházi előadás keretében.

Elemző próba.

Az elemző próba nem is olyan egyszerű, mint az első látásra tűnik, mivel ahhoz, hogy beszélni, elemezni tudjunk egy irodalmi alkotást, azt olyan szinten kellene ismernie a színészeknek, ami egy normál színházi közegben nem lehetséges. A rendezőnél természetesen elvárható, hogy mindezt jól ismerje, részleteiben kidogozott elgondolással menjen az elemző próbára. Mégis a legtöbbször azzal kell szembesülnie /az én esetemben is igy volt/, hogy a legnehezebb az, amikor a két szereplő személyiségjegyeit, és a darabban szereplő karakterek személyiségjegyeit kell tudnom egybe csiszolnom, összeforrasztanom, és legvégül a színpadon, tehát a gyakorlatban is megvalósítanom. Tehát azt kell elmondanom, hogy a mindenkori olvasó és elemző próba, soha nem lehet végleges, soha nem befejezett, mert folyamatosan fejlődik az értelmezés mélysége, ezzel együtt a minősége. Erről a színfalak mögötti /sokszor egyáltalán nem felemelő/ munkáról szól a most következő rész.

Az első kihívás az volt, hogy hogyan tudom a színészkolléganővel érzékeltetni a zsidó származású lány második világháborús traumáját /deportálják a családját, női mivoltában megalázzák, stb./ valamint /az előzőekben már említettem/ a második világháború életérzését, amely viszont a XXI. század nemzedékének már nem releváns. Szóval ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Visszautalva az 1970-es Madách Színházi bemutatóra, ott annyiban volt /úgymond/ könnyebb a rendező és a színészek dolga /már amennyiben, ezt lehet könnyebbségnek nevezni/, hogy a második világháború élménye, hatása még mindig érzékelhető volt számukra, így maga a második világháború életérzése valóságosan is jelen volt, az abból való építkezés /mint lehetőség/ segítette alkotói munkájukat. Tehát a kérdés az volt, hogy hogyan tudom a színészekkel érzékeltetni, s általuk /megélt érzéssé/ valóságossá tenni a második világháború fiatal nemzedékes életérzést? Fiatal Színművészeti Főiskolásként, amikor hasonló gonddal szembesültem, az akkori rendezőm, Kazán István azt mondta, hogy keressem meg azt a tapasztalati életérzést, amely a legközelebb állhat. A mi esetünkben is meg kellett találni azokat az empirikus pontokat, amelyek közelebb hozhatták a színészeket a /nem valós/ második világháborús életérzésekhez. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy kinek milyen negatív tapasztalása volt már az életében. Azt még meg kell említenem /mielőtt elfelejtem/ hogy a színészkolléga Vég András 22 éves, a színész kolléganő Major Bea pedig 29 éves volt. Miután mindkettejük fel tudott eleveníteni negatív életélményeket az életükből, kiválogattuk azokat, amelyek legjobban illettek a leendő előadás történetiségébe és a két főszereplő karakterjegyeibe.

A következő kihívás az volt, hogy hogyan tudom megteremteni a katonaszökevény fiatalember életérzéseit, egy olyan fiatal katonaszökevény fiúét, aki magában hordozza egy ember /esetünkben, egy partizán lány lelövésének/ meggyilkolásának lelki terhét. A feladat itt is az volt, hogy megtaláljuk azokat a /színészkolléga által megélt/ személyes élményeket, amelyek tartalmazták a félelmet, rettegést, kilátástalanságot, magányt, a szeretetéhséget.

A Lány esetében már sokkal nehezebb volt a dolgom, hiszen anno még nem rendelkeztem azzal a tudással, értéssel, amivel ma már rendelkezem. Tehát a lány esetében nem a zsidóságából indultam ki, habár önmagában ez volt személyes tragédiájának alapvető oka, hanem abból amit /zsidó származástól függetlenül/ bármelyik ember megélhet, ha diszkriminálják, ha üldözik, ha vallása vagy származása miatt elpusztítással fenyegetik. Ezekből az életélményekből is sikerült találni olyan elemeket, amelyek megtapasztalásával rendelkezett a színész kolléganő.

A személyes, egyéni két sors kielemzése után hozzáfogtunk kettejük kapcsolatának kielemzéséhez. Itt abból indultunk ki, hogy találkozásuk véletlenszerű volt, mindketten menekültek önnön múltjuk elöl. Ez a múlt mindkettőjüknél hatalmas lelki teherként jelentkezett, ami állandó félelemben, rettegésben, befele fordulásban mutatkozott meg. Itt nemcsak az egyénileg megélt traumákról van szó, hanem a kívülről jövő világesemény, vagyis a háború által teremtett állandó szorongás, amely megöli a jelent, nem teszi lehetővé az egészséges jövőképet számukra, hiszen az állandó bombázások, a véletlenszerű bomba becsapódások egyetlen jövőképet mutatnak: "nem tudják, megérik e, a holnapot”. E kettő, tehát a személyes /nem is olyan távoli/ traumák és a háború okozta /jelenben meglévő/ rettegésből állt a két főhős személyiségjegye. Mai felfogásunkkal mondhatnánk, hogy két beteg személyiség találkozása volt ez. És igen tényleg, két /a második világháború által okozott lelki sérülésekbe/ belebetegedett személyiség találkozása volt. Éppen ezért találkozásuk elején mindketten bizalmatlanok egymással, önmagukról hamisan nyilatkoznak, /mintegy reflex-szerűen/ mind a múltjuk, mind a jelenükkel illetően. Ekkor csak érezni lehet, hogy közös a múltjuk, ami a generációs /világháborús/ élményeket illeti. Lassan bontakozik ki, tárják fel, egyéni múltjukat, az egyénileg megélt traumáikat. A történetben két világképet ismerünk meg, egy /valószínűleg keresztény/ fiatalember sorsát, ami az egész nemzedékének szimbóluma is egyben, és zsidó lány történetét. A zsidó lány sorsa éppúgy jellegzetes, mint a fiúé. E két hasonló, ugyanakkor teljesen különböző ember múltja, jelen és jövőképe elevenedik meg a történetben. Karinthy ezeken a személyes sorsokon keresztül alkot egy korrajzot, egyfajta társadalomkritikát, de meghökkentő módon beleilleszt egy nem sokkal később létrejövő korrajzot, a szocializmus társadalomkritikáját is.

Mindkét szereplőnél nem kevés feltáró /őszinte/ beszélgetés eredményezte végül is azt, hogy sikerült megközelítőleg személyessé tenni a két színpadi jellem által megélteket. Pontosan 12 beszélgetős, elemző próba eredménye volt az, hogy elkezdhettem színpadra állítani Karinthy két főhősének történetét.

A színpadra állítást megelőző elméleti diskurzus.

A színpadra állítás folyamatában, mindig benne van /mint lehetőség/, hogy az elméletben kiértékeltek és megállapítások egyszerűen nem működnek a /színpadi/ valóságban. Ennek okaira itt és most nem térek ki, de a lényeg az, hogy a mi esetünkben működött, amiket megállapítottunk, amilyen elgondolást véglegesítettünk, tehát maga a történet ami "valahonnan elindul, és valamin keresztül eljut valahová" dramaturgiai ívet jelent.

A darab sötét szobabelsőben indul, két embert látunk, egymás kezét fogják, háttal a közönségnek, mellettük egy-egy bőrönd. A zene /alatta ágyúdörgések, robbanások, becsapódott bombák fülsiketítő robajai/ indulását követve, a két szereplő elkezdi lassan felemelni a szabad kezét, amiben egy-egy lámpás van. A sötét és a két lámpás, mindkettő jelképes jelentéssel bírt.

A háttal állás azt fejezi ki, hogy visszatekintenek múltjukra, ettől képtelenek előre /magára az életre/ nézni, vagy is nem tudják jelenükben megélni önnön fiatalságukat, a zenei aláfestés pedig azt szimbolizálja, hogy ebből nincs menekvés, ezért nem tudnak mozdulni, csak dermedten állnak, vagy is ki vannak szolgáltatva a háború determináltságának. Az ebből való kimozdulást, egy lehetetlennek tűnő /zseniális/ írói megoldás mozdítja ki, mégpedig a "játék”. Mindkét szereplő két-két oldalra kimegy takarásba, és elkezdenek szójátékot játszani, miközben még hallatszik a zene, a bomba becsapódások, vagyis a kint uralkodó háború réme.

Fiú: Linné.

Lány: Luther.

Fiú: London. Jack London.

Lány: Liszt.

Fiú:Lindbergh.

Lány:Laborfalvi Róza.

Fiú: Lyka Károly.

Lány. Lifar.:

Fiú:Az ki?

Lány:Hires táncos. Van egy figura: Lifar-ugrás.

Fiú:Lamber.

Lány:Lamberg?

Fiú: Akinek szívében kés. És Latour nyakán kötél.

Lány: Lót.[43]

Karinthy ezzel a bravúros megoldással a bénító statikusságot kimozdítja, elindít egy lélektani, ezzel együtt egy fizikai mozgást, és létrehoz egy olyan helyzetet, amire csak egy zseniális író képes. A nem látható, csak hallható szójáték azzal fejeződik be, hogy a még mindig sötét szobaközepére jönnek, és a Fiú kéri a Lányt, hagyják abba a játékot, mert éhes. Karinthy ezzel a jelenbe hozza szereplőit, látható, hallható, szinte tapintható közelségbe, mintha felemelkedne egy láthatatlan fal, és visszarepülnénk egy 1945-ös, légicsapásokkal, bombázásokkal sújtott romos Gellérthegyi polgári villa belső terébe, ahol nincs villany, se víz, csak romok és az attól való rettegés, "megélik e, a holnapot?" Mivel nagyon éhesek, elkezdik felidézni azokat az ételeket, amiket anno ettek, jobbnál jobb ételeket neveznek, a nézőnek is összefolyik a nyála az ételek hallatán. Az ételek felsorolása ugyanolyan hirtelen marad abba, mint előzőekben a szójáték.

A Fiú hirtelen váltással arról érdeklődik, hogy honnan is jött a lány. Ebből kiderül a néző számára, hogy nem nagyon ismerhetik egymást. A Lány akadozva, láthatóan érezve hogy kellemetlen a Fiú kérdése, kelletlenül válaszol. Egy álomszerű képpel festi le Szamosújvárt, amely így inkább meseszerű, mint valóságos. Innen kezdve felgyorsulnak az események kettejük közt. Mivel a Fiú már járt Szamosújváron, kétkedéssel fogadja a Lány visszaemlékezését. Ezen párbeszéd részletükből tudjuk, hogy a Fiú egy leszerelt katona, aki mellesleg isiásza miatt is alkalmatlan, a Lány pedig egy Szamosújvárról menekülő ápolónő, akit egy katonai repülőről lövésekkel megpróbálták megölni. Egy rosszul kimondott tulajdonnév miatt a Fiúban kétségek támadnak a Lány elmondását illetően.

Ekkor egy újabb nagy váltás következik, "Játék" mondja a Fiú, és teljes sötétet generálva felidézi a pár napja történt első találkozásukat a bombázástól sújtott romos villában. Ebből kiderül, hogy a Fiú volt előbb a romos villában, s csak azután jött a Lány. A Fiú monológjából is sokat megtudunk róla, volt fegyvere, amit használt is volna, amennyiben az újonnan érkező/Lány/ nem fedi fel kilétét.

A következő részben a Lány érdeklődése nyomán megtudjuk, hogy ez a romos villa Fiú rokonaié, amelyet rábíztak őrzésre.

Lány: Itt lakik?

Fiú: Nem én: a nagybátyámék.

Lány: És hol a nagybátyja?

Fiú: Ellógtak… De a villát rám bízták. Most enyém az egész.

Lány: Miért hordtak ide össze ennyi holmit?

Fiú: Állítólag ez a legbombabiztosabb helyiség…[44]

Ezen párbeszéd után egy másik zseniális rész következik, amelyben a Fiú felkéri a Lányt egy tangóra, itt ismét megjelenik a tánc, mint jelkép. A tánc, mint páros tánc, a férfi és a nő viszonyát fejezi ki, a kapcsolatukat. A tangó, mint műfaj nem véletlen. A tangó egyszerre fejez ki távolságot, és egyszerre fejez ki mély, belső érzelmi kapcsolatot. De a tánc szimbolizálja a letűnt polgári világ egyik kultúrahordozó elemét is, amely még ebben a képtelen helyzetben is jelen van. A tánc hamar véget ér, jelezve hogy csak az egymás megismerésének, illetve annak pszichés görcseit, elfojtásait volt hivatva oldani. A háború réme, a rettegés a jövőtől nem hagyja nyugodni a Fiút. Érezni, hogy valami nagy teher nyomja a lelkét.

Fiú: Mondja, maga szerint mi az élet értelme?

Lány: Ezen még sose gondolkodtam.

Fiú: Az hogy lehet?

Lány: Talán, mert nem értem rá. Túlságosan elfoglalt mindig a következő, nap, óra, perc. A soron következő tennivaló.

Fiú: de most? Amikor nincs más dolga, csak élni, túlélni? Isteni, ahogy kering a vérem, csöndben lüktetnek az ereim, nő a szakállam, a körmöm. Úszom előre az időben. Öregszem… őszül a hajam, tegnap csak két fehér hajszálam volt, ma három. Hát van ennél nagyobb hecc?[45]

Ez a búskomor hangulatot adó, levertségbe hajló monológrész a Fiú lelkületében megbúvó mély, tényszerű életmegállapítása magára, a vele hasonló korosztályára, amelyet ez a pokoli háború egyszerű biológiai lénnyé, fizikai anyaggá változtatott. Ebben az állapotban megszűnnek az emberi érzések, indulatok, vágyak és megélések, sikerek és kudarcok, szeretet és utálat, amelyek jellemzőek a fiatalokra. Mostanra csak a biológiai vegetáció maradt, s annak tehetetlen érzékelése. Innen kezdve már jól érzékelhető, hogy kettejük párbeszéde elindult valahonnan /önvédelemből nem az igazat mondva egymásnak/, és valahová tart. Itt már tudja a színész, hogy kezdenek egymás előtt feltárulkozni, visszaidézni a találkozásuk előtti saját eseményeiket, amiket ez idáig igyekeztek egymás elől elhallgatni.

A történet azzal folytatódik, hogy a Lány veszi át a "játék" irányítását, s most ő idézi fel kettejük találkozását.

Lány: És ha én már itt lettem volna, amikor maga benyomult?

Fiú: Hogy kerül ide?

Lány: Ugyanúgy, ahogy most, a garázson át… Mit szólt volna hozzá, ha egy hang állítja meg, ahogy benyit a sötétbe?

Fiú: Először is: akkor még volt villany.[46]

A következő történésrészben a lány magába roskadva ül és nézegeti a magával hordott régi képeket, amelyeken a deportált családtagjai láthatók. A Fiú kicsit féltékenykedve érdeklődik a képeken látható ősz hajú úrról, s felveti a szerető lehetőségét. A darabban most jelenik meg elsőként a vészkorszak, a deportálás tragédiája.

Fiú: Na, halljuk, miféle fiatalember?

Lány: Fiatal?

Fiú: Ne legyen annyira fiatal? Hány éves lehet? Huszonöt?

Lány: Hát….

Fiú: Hm. Furcsa ízlése van. Ez a gyöngéje: az ilyen középkorú, őszülő urak?

Lány: Nem is ősz.

Fiú: Az már mindegy, Abban a rozoga korban.

Lány: Miért volna rozoga? Nagyon egyenes, szálfaegyenes, katonástartású.

Fiú: Katona?

Lány: Ha most nem, attól a régi háborúban még lehetett. És civilben is katonás és kemény és szigorú. Irtó szigorú a szemüvege is, de ha leveszi és elnézz felette, akkor egyszerre lágy és vaksi és védtelen.[47]

Az, hogy a Lány kiveszi a magánál tartott fotóit, egyszerre jelenti visszaemlékezését valakire, és egyszerre jelenti a Fiú előtti lelki nyitást. De ez a pillanatnyi visszaemlékezés megnyit a Lányban egy olyan rejtett traumát, amely előrevetíti egy még nagyobbat. Az ebből való kilépést az újra elővett "játék" tudja feloldani, amelyet a Lány kezdeményez. Mindezt ez újabb bomba becsapódás közeli zaja szakítja félbe. A Lány félelmében a Fiúhoz bújik. Ebben az állapotában indítja meg a Fiú kettejük kapcsolatának egy magasabb szintjét.

Fiú: Nézze, én kifordítom a kártyáimat. Én ugyanazon a jogalapon másztam be ide, mint maga. Azon hogy eszembe jutott.

Lány: Hát ez a villa nem a nagybátyjáé?[48]

Ettől kezdődik el kettejük kitárulkozása egymás felé, amit a Fiú kezd el, látva hogy kettejük közt a Lánynak a félelme még az övénél is nagyobb, pedig az ő lelkét is hatalmas teher nyomja.

Fiú: Mit akar rólam tudni? Mire kíváncsi?

Lány: Semmire se vagyok kíváncsi.

Fiú: Miért ilyen ellenséges?

Lány: Nem szeretem a lelki zsibvásárt. Hogy én kirakom, amim van, rakd ki te is a tiédet.

Fiú: Amit én rakok ki, annak főbelövés az ára.[49]

Itt már tovább mélyül a lelki kitárulkozása a Fiúnak, amelyben elmondja, hogy ő valójában katonaszökevény. Ez az értesülés a Lányban egy újabb rettegési szintet generál, hiszen az ő /egyelőre ki nem mondott/ múltjába a mindenkori katona egyet jelent azokkal, akik az egész családját deportálták, őt magát pedig kihasználták, megalázták. Ezekből kifolyólag egy pánik vesz erőt rajta, hiszen jól tudja, hogy statárium van érvényben, ahol az elfogott katonaszökevényekre azonnali kivégzés vár, s azokra is, akik segítették a bujkálásukban. Mindezt csak a Fiú lélekjelenléte tudja feloldani.

Lány: Miért akar a cinkosává tenni?

Fiú: Hát nem érti, hogy együtt több az esélyünk? Ez számszerűen kifejezhető matematikai valószínűség. Még a bombával szemben is: ketten összebújva, az kisebb felület, kisebb célpont, tehát csekélyebb találati esély, mint ketten külön-külön. És ha valaki betévedne, nem úgy, mint maga, hanem rossz szándékkal: két összetartozó személy mégiscsak kevésbé gyanús. Egymást igazolják és fedezik és törvényesítik.[50]

A Lány feloldódik, és újra előveszi a régi fotóit. A Fiú kezdi sejteni a Lány múltját, /hiszen tisztában van a háborús eseményekkel, a deportálásokkal/ a benne rejlő mély szomorúság, távolságtartás okát, amely kiszámíthatatlan időközönként felszínre hozza a Lány szélsőséges hangulatváltozásait.

Fiú: Az apja …. volt?

Lány: Ez a legfurcsább: az igeidők. Hogy egyszerre minden igét t betűvel kell mondani. Nem leveszi a szemüveget, hanem levette, nem elnéz fölötte, hanem elnézett, nem szereti a kockás ruhákat, hanem szerette.

Fiú: Mi baja volt?

Lány: Semmi.

Fiú: Valami rendkívüli?

Lány: Éppen az, hogy semmi rendkívülit nem volt hajlandó tudomásul venni. Azok a rendeletek neki mind törvénytelenek, tehát el nem ismerhetők, tehát nincsenek. Nem költözött el, ugyanott laktunk, ahol eddig, nem vart fel semmit, nem adta le a rádióját, nem törődött semmi tilalommal, jött-ment, ahogy addig.[51]

Itt már tudnunk kell, hogy azokra a zsidó rendelkezésekre utal a Lány, amely a zsidó jogfosztás gyakorlati megvalósítását jelenti. Elmondásából kiderül, hogy az apja mindezeket /zsidó rendelkezések/ nem vette tudomásul, nem volt hajlandó betartani. Nagy valószínűséggel valaki feljelenthette őket, vagy antiszemitizmusból, vagy mert meg akarta szerezni a polgári lakásukat, vagy mert valamilyen jutalmat remélt. A zsidókra vonatkozó rendelkezések mellett bevett szokás volt, hogy aki bejelentést tett a hatóságoknál a rendelkezéseket be nem tartó zsidókról, azok jutalomban részesültek. Ennek esett áldozatául a Lány, és annak családja.

Fiú: No és?

Lány: Meglepő sokáig ment a dolog. A szomszédok tán azt hitték, valami mentségünk van. Aztán valaki mégis följelenthetett.

Fiú: Ez mikor volt?

Lány: Hat hete.

Fiú: És? Elvitték?

Lány: Mindnyájukat.

Fiú: Az anyját is. Testvére?

Lány: Muszáj erről beszélnünk? …. Az öcsém.

Fiú: Hány éves?

Lány: Tizenkettő.[52]

Az itt elinduló mély /múltbeli/ kitárulkozás felfedi azt a traumáját a Lánynak, amely zsidó származásával, s a deportálásokkal függ össze. Családja elszakítása, s annak a tudata, hogy soha többé nem látja őket, bizalmatlanná, túlérzékennyé, befele fordulttá tette őt. A Lány azonban túlélte, de ez a túlélés számára csak a további fájdalmak, megaláztatások, szenvedések kapuit nyitotta meg. Azt érzékelnünk kell, hogy egy tinédzser lány elszakítása a számára biztonságot jelentő családjától, és egy pszichés zsarolással kikényszerített szexuális aktus olyan lelki töréseket, olyan feldolgozatlanul maradt pszichés görcsöket indukált, amelyek poszttraumás feldolgozása hosszú éveket venne igénybe. /tudjuk, hogy a világháborús események, mind ezekre nem volt tekintettel/ Elmondhatjuk, hogy a Lány pszichés szempontból nagyon rossz állapotban van.

Fiú: És maga?

Lány: Engem rögtön különválasztottak tőlük.

Fiú: Akkor honnan tudta meg, hogy mi lett velük?

Lány: Valaki megmenekült abból a csoportból, sikerült kiúsznia. Az látta az egészet, és mesélte el később.[53]

Azt kell tudnunk ebből a szövegrészből, hogy nagy valószínűséggel itt azokról a nyilas különítményekről van szó, akik arról váltak hírhedté, hogy az általuk elfogott zsidókat a Duna-partra vitték, és a Dunába lőtték őket. Magyarországnak egyik legnagyobb szégyenfoltja volt ez az időszak, s habár rövid ideig tartott, a nyilas különítmények vérengzései, gyilkosságai soha el nem múló gyalázatot hoztak Magyarországra. Még 70 évvel később, mai szemmel is érthetetlen, elfogadhatatlan az a kegyetlenség, embertelenség, amit az akkori nyilas különítményesek tettek. Minden leírt vagy kimondott szó kevés annak a rengeteg szenvedésnek az ábrázolására, érzékeltetésére, ami anno történt.

Fiú: Magát miért tették külön?

Lány: Volt ott egy tiszt vagy micsoda: szőke, keskenyarcú…

Fiú: Hova vitte?

Lány: Ott maradt velem a lakásba.

Fiú: Kettesbe?

Lány: A többiek mind elmentek.[54]

A Lány traumájának azon további részleteit tudjuk meg, amely nem enyhíti, hanem fokozza azokat. A nyilas különítményes tiszt visszaélve helyzetével szexuális kapcsolatot létesít a Lánnyal. A Lány /választása nem lévén/ belemegy az aktusba, de nyilvánvaló, hogy nem szabad akaratából, hanem a körülmények, a túlélés miatt. Karinthy ebből a dermedt helyzetből ismét a "játék" folytatásával mozdítja tovább a történet folytatását. A játék a /Fiú által/ különböző operarészletek, zongorával való lepötyögésével folytatódik. A Lány örömmel ismeri fel ezeket. /a korszakra jellemző volt, hogy a polgári zsidó családok fiataljai, vasárnap délelőttönként az Operába jártak, mindez hozzátartozott az akkori polgári kulturális élethez/. A Lányban fájdalmas emlékeket hoz fel ez a játék, hiszen akikkel akkor az Operába járt, az otthona, ahonnan elvitték a családtagjait, és akikhez haza szeretett volna térni, immár nincsenek. Ezek a traumás emlékek okozzák a Lány állandó hangulatváltozásait, kitöréseit.

Lány: Minden évben operabérletünk volt. Az egész családnak. /váratlan szenvedéllyel tör ki/ Nem!

Fiú: Mi az?

Lány: Nem megy. Érti! Nem csinálom, nem megy!

Fiú: Anni!

Lány: /hisztériásan/ Nem vagyok Anni! Mit tudnak maguk? Hagyjon, engem hagyjon békén, nem érti? Nem érti? /sir/.[55]

Kettejük kapcsolatának fejlődésében jól megfigyelhető, hogy a Fiú együtt érzően hallgatja, segíti-támogatja a Lányt, mindezt ő is érzékeli, és hálás ezért. Amikor a Lány visszaidézi kettőjük első találkozását, elmondja neki, hogy már akkor érezte, tőle nem kell félnie, ő nem olyan, mint a többiek. Amikor azonban a Lány már nem szorul támogatásra, a Fiú lelkéből előtör újra és újra a mély keserűség, a kétségbeesés, mert köze volt egy ember halálához, ettől az emléktől, érzéstől nem tud szabadulni, a Fiú nem tudja magában tartani ez idáig rejtegetett titkát.

Fiú. … Maga félreismer engem.

Lány. Megbántottam a férfiúi önérzetében?

Fiú. Ellenkezőleg: jobbnak gondol, mint amilyen vagyok.

Lány. Miért, rosszabb?

Fiú. Nem mondtam el magának miért szöktem meg a katonaságtól.

Lány. Nem tartozik nekem elszámolással.

Fiú. Ha valaki annyira kiadja magát, mint maga: az a másikat is kötelezi.

Lány. El kellett már mondanom valakinek.

Fiú. Így lehetek vele én is.[56]

Az ez után következő párbeszédben elmondja a Fiú, hogy rábíztak egy partizánnőt, akit el kellett kísérnie egy másik alakulathoz. Útközben a partizán lány kérlelte, hogy engedje el őt, hiszen tudta, hogy a másik katonai alakulatnál kivégzik. A Fiú nem tett eleget a kérésének, mert csak a katonai szabályzat járt a fejében, amely kimondta, hogy ha valamelyik katonakötelességet szeg, azt szintén kivégzik. A partizán lány felajánlotta a testét, de a Fiú ezt is visszautasította. A partizán lány szökni próbált, és a folyóba vetette magát, a Fiú utána lőtt. Mivel a rábízott fogoly megszökött, a Fiú tudta, hogy ezek után, katonai bíróság elé állítják, és azonnal kivégzik, így nem volt más választása, megszökött. Attól azonban nem tudott szabadulni, hogy egy másik ember halálát okozta, vagy úgy, hogy belefulladt a hátrakötözött kezű partizán lány, /erre nagy esélye volt/ vagy azért mert eltalálta, s ettől halt meg. Így vagy úgy, közvetve vagy közvetlen, köze volt egy ember halálához. Ez a gondolat, ez a tudat nem hagyta őt nyugodni, ez emésztette őt állandóan. Minderre a Lány reagálása több mint szívbe markoló.

Lány: Eddig abban a hitben voltam, hogy én egyedül maradtam kisemmizve, nem láttam ki a magam gyászából. De ha valakinek elmondhattam és valakit meghallgathattam, már azzal is jobb: már az is reménység, nem? Most olyan jókedvű vagyok, nem baj ugye? Azzal nem ártok senkinek, ugye?[57]

Karinthy-nál jól kivehető az a dramaturgiai vonalvezetés, amelyben mindig alulról építkezve elér egy csúcsponthoz, hogy aztán újrakezdve újra építkezhessen. Színházi berkekben mi ezt így foglaljuk össze: "az adott történet elindul valahonnan, valamin keresztül, elérkezik valahova”. Karinthy ezt az állandó elindulást, a történet folytatását legtöbbször a játék újrakezdésével oldja meg, hozzáteszem, zseniálisan. A játék ismételt bevonása a darabba, /most már tudjuk, érzékeljük/ nem csak feloldása az azt megelőző részeknek, hanem mindig magában hordozza a következő dramaturgiai rész irányát, azt mintegy megelőlegezi. A most következő játék is jellegzetes példa erre.

Lány. Meg sem foglak ismerni!

Fiú. Mikor?

Lány. Hát majd akkor. Amikor híres, nagy nő leszek, híres ….. táncosnő, balerina.

Fiú. És én?

Lány. Te pedig egy lecsúszott nímand, azért nem ismerlek meg.

Fiú. És ez a nagy föl nem ismerési jelenet hol fog lezajlani?

Lány. Hol, hát az öltözőmben…. Az Operában.

Fiú. Hogy kerülök én oda?

Lány. Éppen ez az![58]

Ez a játék rész egyszerre hordozza magában egyrészt a Lány gyerekkori /Operaházi/ emlékeit, amikor még együtt volt a családjával, másrészt azt a vágyakozást, amire a Lány jövőképe irányul. Amikor ehhez a részhez érkezünk, akkor tudatosítani kell, hogy a két világháború közti Budapesti zsidó polgárság sajátja volt vasárnaponként az Operaház délelőtti előadásainak megtekintése. A következő /igen érdekes/ részben a Fiú a magába zárt viszonyát a zsidósággal mondja el.

Fiú: Volt egy osztálytársam, még kamasz koromban. Egy Engel nevű fiú. Gazdag gyerek volt, de akkor úgy látszott, ez nem számít közöttünk. Egy padban ültünk, együtt fedeztük fel a holtági nádast és a világirodalmat. És együttkorcsolyáztunk a tavon, amikor karácsony előtt a friss jég beszakadt alattunk. Olyan vékony jég volt, ahogy ki akartunk mászni, mindig tovább töredezett. Én kecmeregtem ki előbb, és húztam ki üggyel-bajjal őt is... Aztán lassanként elhidegült tőlem, minden különösebb ok nélkül. Udvarias volt, de tartózkodó,visszahúzódó... Azon a bizonyos délutánon is. Mintha azt mondta volna, nem fog ráérni, látogatóba megy a szüleivel, ilyesmi. De ez kiment a fejemből, vagy tudom is én. Elég annyi, hogy becsöngettem hozzájuk. Engel Tomi, így hívták. A fogason egy csomó kabát. A szobalány betessékelt, azt hitte, én is meg vagyok hívva... Csupa gazdag fiú és lány volt odabenn, csupa olyan, mint ő. Ahogy beléptem, mind elhallgattak. Egyszerre az egész társaság. Nagyon elhallgattak, teljesen. Mintha épp rólam beszéltek volna, pedig nyilván eszükbe se jutottam. Vagy egy bantu néger lépett volna be... Ő odajött hozzám, kezet nyújtott, tortával kínált. De éreztem, hogy zavarok. Nem, nem ez a jó kifejezés..Hanem, hogy ezek mind mások, mint én! Beavatottak! Összenéznek mögöttem! Tudnak valamit, amit én nem tudok! Vagy úgy tesznek!... Negyedóra múlva eljöttem.[59]

Karinthy ebben a részben lényegében a lappangó antiszemitizmust hozza felszínre, azt az antiszemitizmust, amely nyíltan vagy rejtve, de jelenvolt az akkori /két világháború közti/ kor társadalmi közegében, az egyszerű hétköznapi ember gondolkodásában, érzésében, akárcsak a fiúéban. Karinthy szándéka /véleményem szerint/ azzal hogy beemelte ezt a melléktörténetet a főtörténetbe az volt, hogy bemutassa a többségi magyar társadalom belső /rejtett/ megítélését, előítéletét a Magyarországon élő zsidóságról. Továbbá benne van az is, hogy ez a rejtett antiszemitizmus volt az a szikra, s végül is ez eredményezte azt, amely elvezetett a zsidóság pusztításához, a holokauszthoz. Fenti monológban jól érzékelhető az az előítélet, amely indulatba hozza a Fiút, amikor elmeséli ezt az élményét. A Lány nem is tudja válasz nélkül hagyni.

Lány. És az óta vagy gyanakvó?

Fiú. Idegenkedő. Ahogy idegenek közt helyénvaló.

Lány. Szamár vagy, gyere ide.

Fiú. Nem. Kezdődik a harmadik felvonás.

Lány. Nincs harmadik felvonás. Elég ebből a játékból, ez rossz játék.

Fiú. Nem játék. Félek, hogy igazán így lesz. Ha fordul a kocka, megint ti lesztek fönt és mi lent.

Lány. Mondd úgy, hogy te és én.

Fiú. Miért? Jobb így?

Lány. És azért, mert téged egyszer, valamikor, egy társaságban lekezeltek, ezért kell elhurcolni, ölni, gyilkolni?.. Hogy beszélhetsz így? Hogy lehet összehasonlítania ti sérelmeiteket a miénkkel?

Fiú. Ugye, hogy számonkéréskor neked is így jön a szádra: ti és mi?

Lány. Ti, igenis ti! Mindenki, aki bűnös, részes, cinkos!

Fiú. Mit kiabálsz velem, én nem bántottam senkit![60]

Bírósági tárgyalás, avagy a múlt jelenvalósága

A dráma most következő része az egyik legdrámaiabb jelenete az előadásnak, ami lényegében egy megidézet, illusztrált bírósági tárgyalás. Drámai abból a szempontból, hogy a Lány igen durván szembesíti a társadalmi közeget számára szimbolizáló Fiút, lehetséges tettének lappangó, előítéletektől sem mentes kivetítésével, a partizánnővel történt eseménnyel. A Fiú hiába védekezik, hiába hivatkozik, hogy a katonai törvények őrá is kötelezőek voltak, a Lány azt az emberséget, moralitást kéri rajta számon, ami az ő esetében elvezetett a megalázásához és családja deportálásához. Nagy emberi kérdések feszülnek ebben a párbeszédben, vagyis, "mit tegyen az ember, ha választania kell a mindenkori törvény, vagy az emberség közt"

A Lány ösztönösen kivetíti a számonkérést a saját megélt tragédiájára a jelenetben. Érezhető ugyanakkor egyfajta kegyetlenség a Lány részéről, ami Karinthy megközelítésében kapcsolódik a vészkorszak, emberi mivoltukból kivetkőzött világérzéséhez.

A források áttekintése után mindösszesen egy színház kritikát találtam, amely ezzel a darabrésszel foglalkozott, azt emelte előtérbe, használta példaképpen.

"A Gellérthegyi álmok igazi drámai érdekességre, a gyávaság természetrajzának alapos írói megrajzolásából származik. Közérdekű drámai konfliktus, az egész világon erről írják a legjobb darabokat. A megalkuvás, mint téma, annyira általános, hogy szürkeségének sikerült ma már a szivárvány minden színében tündökölnie. A megalkuvás, mint életforma, megszokott, bevett, polgári létjogosultságot, sőt, bizonyos tekintélyt kapott az elmúlt évtizedek során. A megalkuvást nem a kényelemszeretet tette vonzóvá, az újra klasszicizáló kispolgári magatartásban, hanem az ellenkezője: nincs benne semmi luxus, nem hívja ki mások irigységét, emellett gazdag filozófia is övezi. Végül még egy szentimentális tulajdonsága is van: aki jól tud önmagának hazudni, humanizmust is talál benne. A Gellérthegyi álmok két szereplője, aki egyben a társadalom üldözöttje, (a lány zsidó, a fiú katonaszökevény) megragadó, majdnem rokonszenvesen gyáva. Játékos természetük megigézi az embert. Szeretni valók, bár mind a ketten végzetesen megsértették, az emberség törvényét. A lány cserbe hagyta elhurcolt családját, a fiú minden valószínűség szerint, megölt egy Jugoszláv partizánlányt. A darab legszebb jeleneteiben, - ezekben forrósodik szerelemmé a félelem - arra kényszerítik egymást, hogy megalkuvásuk, vallató fényébe nézzenek. ........ Ádám Ottó lehetővé tette, hogy az írói játék mindvégig emberi játék maradjon, és ne torzuljon mutatvánnyá. Szabadságot adott a két színésznek, a megoldások éppen ezért hamvasak, könnyedek, előírásmentesek. ..... A színpadra állításban csak egy zavart, az aprólékosan valósághű díszlet, a valóságra törő harci zaj, mert ezek a valóságelemek, túlságosan színháziasan viselkednek ebben a játékban. A költői jelentés, mából tegnapba álmodás, szellemesebb megoldást követelt volna. Abban a darabban, amelyben az író áttetsző játékossághoz ragaszkodva, nem mond ki olyan szavakat, mint sárga csillag, nyilasok, ott a díszlet nem lehet ilyen hétköznapian valóságos. A Gellérthegyi álmokban a környezet is mából álmodott stílusról álmodik. Nem a néző mondatja ezt velem, hanem a hajdani katonaszökevény."[61]

A színkritikában a szerző, a két főszereplőt felruházta a mindenkori gyávaság jelzőével. Mivel a szerező vagy félbehagyja, vagy a felvezetés után, bele se kezd állításának indoklásába, ezért döntöttem a forrástárgyalásáról, kifejtéséről. S hogy miért nem vitte végig konzekvensen a kritikát, az ma már, kideríthetetlen. Még is akad olyan színkritikai rész, amelynek a részletes elemzése, (akár megcáfolása) több mint érdekes lehet.

"A Gellérthegyi álmok igazi drámai érdekességre, a gyávaság természetrajzának alapos írói megrajzolásából származik."

Rögtön az elején ezzel kezdődik a kritika, mintegy megadva a kritika irányvonalát. Már ezzel is vitába kell szállnom, hiszen a két főhős tragikus múltja, annak társadalmi meghatározottsága sok mindennek mondható, de nem gyávaságnak. Részletezve: nem kell külön ecsetelnem (sok korabeli beszámoló szól erről) egy vészkorszakba élő fiatal, csinos, szép, zsidólány sorstragédiáját illetően. Hasonló a katonaszökevény fiú esete, hiszen feltételezhetjük, egy dezertálást elkövető katona, vagy nem önként ált katonának (pl.: kötelező bevonulás stb.,) vagy nem értett egyet a harcoló alakulat harci tevékenységével felfogásával. Akárhogy is, egy katonaszökevényről sok minden elmondható, csak az nem, hogy gyáva, hiszen szökésével, az életét kockáztatta. Márpedig egy gyáva sok mindent megtesz, de az életét (pont ettől lehet gyáva) nem kockáztatja.

"A megalkuvás, mint téma, annyira általános, hogy szürkeségének sikerült ma már a szivárvány minden színében tündökölnie. A megalkuvás, mint életforma, megszokott, bevett, polgári létjogosultságot, sőt, bizonyos tekintélyt kapott az elmúlt évtizedek során. A megalkuvást nem a kényelemszeretet tette vonzóvá, az újra klasszicizáló kispolgári magatartásban, hanem az ellenkezője: nincs benne semmi luxus, nem hívja ki mások irigységét, emellett gazdag filozófia is övezi. Végül még egy szentimentális tulajdonsága is van: aki jól tud önmagának hazudni, humanizmust is talál benne."

A kritika szerzője beemel egy másik pejoratív személyiségjegyet, a megalkuvást, majd ezt egybekapcsolja, a polgári életformához kapcsolja. Szintén vitatkoznom kell ezzel, hiszen a megalkuvás azt hordozza, hogy van választási lehetősége az embernek a jó és a rossz közt, mindezek ellenére a rosszat választja. A darab két főhőse viszont csak az élet és a halál közt választhatott, s az életösztönük győzött.

"Szeretni valók, bár mind a ketten végzetesen megsértették, az emberség törvényét. A lány cserbe hagyta elhurcolt családját, a fiú minden valószínűség szerint, megölt egy Jugoszláv partizánlányt."

Érdekes hogy az előbb még gyáváknak, utána megalkuvóknak nevezett szereplőket a cikk szerzője szeretnivalónak nevezi. De hogy ez csak a (tudatalatti) nem konzekvensen végigvittségnek tudható be, mi sem bizonyítja jobban, hogy mindezek után végletesen kimondja rájuk az egyik legrettenetesebb jelzőt: "megsértették, az emberség törvényét”.

Indoklásként a Lánynál azt hozza fel, hogy elhagyta elhurcolt családját, a fiú pedig (valószínűleg) megölte a rábízott Jugoszláv partizánlányt. Ennél a résznél az jutott eszembe, hogy vajon ugyanarról a darabról van e szó? Persze tudjuk, ugyanarról. Már a gyávaság és a megalkuvásnál is rezgett a léc, de hogy az emberiség (gondolom erkölcsi, vagy morális) törvény megszegését rájuk testálja, az több mint furcsa, az egyenesen érthetetlen. Ugyanis a Lán, nem hagyta cserben a családját, (tisztán, érthetően benne van a darabba) hanem egy katonatisztnek a parancsára maradt vele fent a lakásban (míg közben elvitték a családját).

A Fiú esetében is a kritikus a szerző által le nem írt feltételezést fordította ténnyé. A Fiú annyira emlékezik, (ő maga mondja el) amely események megelőzték a Jugoszláv partizán lánynak a folyóba való ugrását. A Lány által feltett konkrét kérdésre "hogy tehettél ilyent?"azt válaszolta, "én személy szerint sajnáltam”, másik, a Lány által feltett kérdésre pedig ezt:

"nem tudom, lehet, hogy eltaláltam”! Ezekből a szavakból, azt levonni, hogy vétettek az emberiség ellen, nem is tudom!

Ádám Ottó lehetővé tette, hogy az írói játék mindvégig emberi játék maradjon, és ne torzuljon mutatvánnyá. Szabadságot adott a két színésznek, a megoldások éppen ezért hamvasak, könnyedek, előírásmentesek.

A kritika rész ezen első fele homlokegyenest szembe áll az előző állításokkal, hiszen az "emberi játék" jelentéstartalma, szembe megy a két szereplőre (erőltetetten) címkézett tulajdonságokkal. Az idézet második fele pedig (főleg a 70-es években) egyszerűen nem volt igaz. A 70-es években ugyanis rendezőközpontú színház volt, ahol a mindenkori rendező, sokkal nagyobb szakmai tudással bírt (mint manapság), de a színészeknél is sokkal többet tudott, sokkal felkészültebb volt színészeinél. Aki egy kicsit is jártas a színház világában, az tudja, ismeri, hogy egy rendező az, aki kialakítja az előadás koncepcióját, irányvonalát, amit konzekvensen végig visz a rendelkező próbák folyamán. A kritikus valószínű összekeverte a két huszonéves színész fiatalságát, annak szertelenségét, s az abból természetszerűleg következő fiatalságot a színház alkotói mechanizmusával. Ráadásul Ádám Ottó volt az egyik minta (a Lány története), a másik pedig (a katonaszökevény) maga Karinthy. Tehát az a megállapítás, amely azt mondja, hogy a rendező szabadságot adott színészeinek, nem álja meg a helyét.

Összefoglalva, a bírósági tárgyalás jelenetrész legvégül nem zárul le egy minden kétséget kizáró bizonyítással. Csupán azt hordozza feltételezésként Karinthy részéről, amennyiben a múltban (vészkorszak alatt) történt bűnösöket sem vonták felelősségre teljes egészében, úgy az, előrevetítve is (szocialista jövőkép) kétségessé válik. Vagyis rejtetten, de felteszi, meglebegteti azt a kérdést, "létezik-e egyetemes igazságszolgáltatás?" A bírósági tárgyalás jól tükrözi a vészkorszak összetett, bonyolult látképét, annak szubjektív megítélését. Ez a múltra kivetített számonkérés jelenik meg Karinthy e jelenetében, sejtetve annak jövőbemutató lehetőségét, beteljesülését.

Lány. És ha azt kezdik firtatni... ha megkérdik: Miért éppen magát bízták meg, hogy azt az elfogott nőt a parancsnokságra kísérje?

Fiú. Hogy miért épp engem?

Lány. Nyilván azért, mert megbízhatónak tartották. Alkalmasnak ilyen bizalmi feladatra.

Fiú. Véletlen volt. A kiürítés előtti fejetlenségben. Akárki másra is bízhatták volna a századból.

Lány. És amikor a Dráva partján kísérte, és az a nő visszafordult? Mit mondott magának?

Fiú. Nem értettem. Szerbül vagy horvátul beszélt, nekem mind a kettő halandzsa. Zödözödö..

Lány. Tehát mit felelt?

Fiú. Mutattam, hogy tessék megfordulni és továbbmenni.

Lány. A revolverrel?

Fiú. Természetesen. Ez volt az előírás.

Lány. Mutassa meg, hogyan.

Fiú. Meg van elégedve a tisztelt bíróság?

Lány. És erre a nő?

Fiú. Csak szövegelt.

Lány. Nem sejtette, mit akar?

Fiú. Mondom, egyetlen szavát sem értettem. Zödözödö..

Lány. Mégis, nem lehetett kikövetkeztetni? A helyzetből, a nő hangjából?

Fiú. Talán.

Lány. Na, ugye? Tehát mit kérhetett?

Fiú. Föltételezem azt, hogy engedjem el.

Lány. És maga?

Fiú. Nem segíthettem rajta. Bármennyire is sajnáltam.

Lány. Miért, mi várhatott rá?

Fiú. Velem nem közölték.

Lány. Akkor miért sajnálta?

Fiú. Istenem...

Lány. Azért, mert maga is tudta, nem lehet vitás a sorsa. Még csak idő sincs sokat teketóriázni... Így volt?

Fiú. Körülbelül..

Lány. És a nő? Ő megértette, mi vár rá?

Fiú. A lényeggel, gondolom, tisztában lehetett.

Lány. Miért nem engedte el?

Fiú. Parancs volt róla, távbeszélőn híradás ment róla. El kellett számolnom vele, különben rám sütik: cimborálás az ellenséggel. És akkor engem végeznek ki.

Lány. És ha azt kapja parancsba, hogy négyelje fel ott helyben, és egye meg?

Fiú. Azt kaptam parancsba, hogy vezessem a Dráva partján...

Lány. Mit tett a nő?

Fiú. Szétnyitotta a zekéjét, kibontotta a mellét.

Lány. Miért?

Fiú. Talán, hogy mutassa, milyen védtelen.

Lány. Csak azért? Nem mondott valamit?

Fiú. Hát, talán... hogy miért nem állok át őhozzájuk.

Lány. Na látja. Volt megoldás a dilemmájára.

Fiú. Nem sok hasznomat vették volna. Én töprengő, határozatlan vagyok, döntő pillanatokban habozó...

Lány. Vétkesen habozó.

Fiú. Ezért futhatott el tőlem.

Lány. De maga rálőtt!

Fiú. Egy csobbanás hallatszott a füzek mögül a folyón..

Lány. Belezuhant, ahogy eltalálta.

Fiú. Vagy beleugrott szándékosan.

Lány. Miért nem ment utána?

Fiú. Mert a Dráva túlsó partján akkor már....

Lány. És ezek után szökött meg az alakulatától?

Fiú. Elgyalogoltam a következő faluig, még elértem az utolsó vonatot. Elegem volt az egészből.

Lány. Nem azért. Hanem mert átlátta, hogy ha egyedül jelentkezik a parancsnokságon, azonnal tényvázlat, haditörvényszék...

Fiú. Lehet, hogy el se találtam.

Lány. Nem magán múlt.

Fiú. Jó! Négyeljenek föl, egyenek meg, lőjenek bele a Drávába vagy a Dunába! Úgyis tudom, hogy erre megy ki a játék!

Lány. Várjon. Még nem fejeztük be... Menjünk csak vissza oda, amikor az a nő kibontotta a mellét. Hogy is volt ez?

Fiú. Mondtam..

Lány. Nagyon megnézte? Jó alaposan?

Fiú. Mit?

Lány. A meztelen mellét. Nem nehéz elképzelni: ketten, hajnalban, ott az elhagyott Dráva-parton... Mit csináltál azzal a nővel?

Fiú. Ezt nem értem.

Lány. Nem érted? Nem érted? Mivel bizonyítod, hogy nem volt köztetek semmi?

Fiú. Ezt kell bizonyítani?

Lány. Hát akkor miért engedted el? Csak úgy ingyen, semmiért?

Fiú. Ennek semmi köze ....

Lány. Minek nincs köze mihez? Mit csináltál azzal a nővel? Ezért hagytad elszaladni?

Fiú. Megőrültél?

Lány. És ő? Szenvedett? Vagy csak tűrte? Vagy éppen boldog volt?

Fiú. Te megőrültél!

Lány. Mit csináltál vele? Gyalázatos! Hogy tehettél ilyet? Egy szerb partizánnővel! Miközben ott van nálad a revolver![62]

Karinthy Ferenc beemelte a darabba a "bírósági tárgyalást”, amely habár szervesen része a darabnak, mégis felvetődik a kérdés: "Hogyan kell értelmezni a zsidó lánynak, bíróként való szerepjátékát, s a vele szemben álló, a vészkorszakot megtestesítő katonaszökevény Fiú párhuzamát”? Másik kérdés lehet, hogy: "Ki inspirálta, kinek a szempontjait vette alapul a szerző, amikor beemelte a szembesítést, az ítéletet meghozó tárgyalást”?

Több értelmezésre is van lehetőség, hiszen nyilvánvaló Karinthy azon szándéka, hogy a vészkorszakot követő, de egyben el is maradó társadalmi igazságosság kérdését akarta latens módón megjeleníteni a darabban. Az 50-es, 60-as, 70-es években a magyar társadalom nagyobbik része tudatosan akart felejteni, ehhez akarva, nem akarva, asszisztált maga az állam. Ebben a tudatosan felejteni akaró társadalmi közegben természetesen az is felvetődik, hogy a társadalom, mint egész, érzett egyfajta felelősséget a vészkorszakot követő időszakban, hiszen a társadalmi szinten megjelent zsidóellenesség, zsidóüldözés felveti a kollektív felelősség kérdését (ritka kivételek mellett), amely felelősség az idő múlásával sem szűnt meg. Ez a trauma a vészkorszakot túlélő üldözöttek, az áldozatok életben maradt hozzátartozóinál még latens módón, de az őket követő úgynevezett: "második generációnál" már nyíltan vezetett a kérdések nyílt feltevéséhez. Ezek a nyíltan feltett kérdések azonban megmaradtak a zsidóságon belül, nem emelkedtek társadalmi szintre. A vészkorszakhoz kapcsolódó, s a társadalmat szembesítő kérdések asztal alá való seprésében volt partner maga az állam. Érdekes, vagy talán nem is érdekes módón, a zsidó értelmiség alkotásaiban, irodalmában, mindvégig vagy nyíltan, vagy elrejtve, de megjelenítette a "szembesítés" kérdését. Így tett Karinthy is, hiszen a darabban ez a "szembesítés”, a Lány által magánál hordott családi fényképektől, a Fiú által elmesélt, Engel nevű barátjánál tapasztaltakon át, egészen a bírósági tárgyalásig konzekvensen végig jelen van. Összefoglalva, Karinthy tudatosan beemelte a zsidó kérdést, jobban mondva a vészkorszakot követő zsidó kérdést a darabba.
Következő kérdésként merült fel bennem, hogy ki inspirálta Karinthy Ferencet arra, hogy szerves részévé tegye a darabban ezt a toposzt? Szakdolgozatomban már tárgyaltam Ádám Ottó szerepét a darab születésében, s annak alakulásában, de most, ennél a tématárgyalás résznél, szintén őhozzá jutottam el. Azt már a szakdolgozatom előző részeiben kifejtettem, hogy (véleményem szerint) ő maga, az általa megéltek jelentek meg a zsidó Lány történetében, karakterében. Ebből azt a következtetést szeretném levonni, hogy a vészkorszakot követő, s azt túlélő generáció megszemélyesítőjeként, Ádám Ottó inspirálta Karinthyit.
Ma, 2020-ban, több mint 75 évvel későbbről, nagyon nehéz megítélni a vészkorszak alatti társadalom működési mechanizmusait, (a felelősség kérdéseit) és még nehezebb a személyes felelősség kérdése. Nyilvánvalóak, és történelmileg bizonyíthatóak azok az embertelen folyamatok, cselekmények, amelyek személyekhez voltak köthetők, de fennmaradt, s főleg, válasz nélkül maradt a vészkorszak alatti, s az utána következő társadalom felelősségének problematikája. De ez a fennmaradt kérdés, már egy másik szakdolgozat izgalmas témája lesz.

Most nézzük meg a következő párbeszédet /jelenetrészt/, amelyben a Lány részletezi /kettejük találkozása előtti/ kapcsolatainak történelmileg maghatározott hátterét.

Fiú. Játék! Gyere csak, fiacskám, üljünk le szépen ehhez a jó kis asztalkához.

Lány. Milyen asztalkához?

Fiú. Ehhez itt, ni!

Lány. Minek?

Fiú. Hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

Lány. Miről?

Fiú. Tudod te jól.

Lány. Nekem nincs semmi beszélnivalóm.

Fiú. Ehhez talán mégis jogom van.

Lány. Milyen minőségben?

Fiú. Abban a minőségben, hogy mielőtt elvennélek, mégis tudni szeretném, hogy ki voltneked eddig. Vegyük csak sorba.

Lány. Mit vegyünk sorba?

Fiú. Volt az ostromban az a szökött katona..

Lány. Piszok alak.

Fiú. Meg előtte az a géppisztolyos, szőke tiszt, ugye? ... Érdekes, fiacskám, hogy téged mennyire vonz a militáris elem.

Lány. Az nem vonzalom. Erőszak volt.

Fiú. Tudtommal egyáltalán nem erőszakoskodott.

Lány. Fegyvere volt.

Fiú. De letette. És panaszkodott, hogy nem szereti a feleségét, és a felesége megcsalta, igaz?

Lány. Féltem tőle.

Fiú. Pedig senkivel nem bírna durva lenni, ugye, így mondta? És utálja ezeket a dolgokat...

Lány. Tiszt volt, állat, mint a többi.

Fiú. Éppen, hogy nem akar azzá lenni, nem ezt hajtogatta? Jóságra, megértésre vágyik. És még azt se tudja, hogy hívnak?

Lány. Fanni.

Fiú. Fanni? Nem Annit mondtál?

Lány. Anni, Fanni, nem mindegy?

Fiú. És hogy szégyelli magát, nem ezzel érvelt? Torkig van a háborúval, vérrel...És légy jó hozzá...

Lány. Én csak a családom miatt, hogy megtudjam, hová viszik őket.

Fiú. Hiszen meg is esküdött, hogy ő nem tudja, csak most vezényelték oda, nem igaz?És amikor először meglátott téged...

Lány. Na jó, ebből elég.

Fiú. ... az jutott eszébe, ugyebár, hogy amit a feleségétől nem kaphat meg...

Lány. Muszáj erről beszélnünk?

Fiú. ...azt a kedvességet benned tudná megtalálni... és azt akarja, nemde, hogy gondolj rá te is egy kis szeretettel...

Lány. Meddig akarod folytatni?

Fiú. ...és ha te is úgy érzed, mondd is ki, bármilyen nehéz, hogy...

Lány. Elég!

Fiú. Szereted.

Lány. Ekkorát nem hazudhattam.

Fiú. Talán igazán így érezted.

Lány. Az motoszkált bennem, hogy ha nemcsak megjátszom, de igyekszem át is élni,azzal segíthetek magamon. Vagy a családomon.

Fiú. Nem gondolhattad így végig. Csak azt érezted, ki kell mondanod, hogy...

Lány. Nem!

Fiú. Szereted. Köszönöm a kávét, kisasszony.

Lány. Fulladj bele a kávédba!

Fiú Hát akkor nézzük tovább.

Lány. Még tovább?

Fiú. Ki volt még? Azelőtt?

Lány. Ennyi nem elég neked?

Fiú. Most már mindent tudni akarok.

Lány. Nincs több. Nem volt senki.

Fiú. Csak nem azt állítod, hogy ez a tiszt volt az első?

Te is tudod, hogy el kell mondanod. Ezzel tartozol nekem.

Lány. Ne bánts.. Fázom. Vagy nem is.. melegem van. Ráz a hideg.

Fiú. Tudom, hogy volt más is.

Lány. Rosszul vagyok, nem látod?

Fiú. Ha elmondod, megkönnyebbülsz... Ugye, volt még más is? Csak talán olyasmi, hogy magad előtt is szégyelled, nem akarsz emlékezni rá, igazam van?... Nos?

Volt vagy nem volt?

Lány. Egyszer.

Fiú. Hogy történt?

Lány. Amikor a Kékesen üdültem. De többet ne kérdezz.

Fiú. Ki volt az?

Lány. Egy lábadozó. Utókezeléses.

Fiú. Kicsoda-micsoda?

Lány. Hadapród őrmester.

Fiú. No lám, ez is katona.

Lány. Háború van.

Fiú. Szerelmes voltál belé?

Lány. Sajnáltam.

Fiú. Miért?

Lány. Beteg volt. Tüdőlövéses.

Fiú. Szörnyű...

Lány. Mi a szörnyű?

Fiú. Ez az egész. Nézd, reszket a kezem.

Lány. Hagyjuk abba.

Fiú. Most már csináljuk végig. Miféle volt?

Lány. Keserű, okos, lázadó. Civilben fizikus vagy ilyesmi. Folyton olvasott, egész éjszaka, folyton cigarettázott. Pedig az tilos volt neki. Az erdőben, séta közben is, egyikcigarettáról a másikra. És folyton dohogott, magyarázott.

Fiú. És?

Lány. Mit és?

Fiú. Hogyan történt? Bement a szobádba?

Lány. Én mentem be őhozzá... Könyörgött, rimánkodott... Beteg, fanyar, elkeseredett ember. Mindennel vitázó, pörlő, elégedetlen.

Fiú. De azért benn voltál nála.

Lány. Rémes éjszaka volt. Hogy sose fog meggyógyulni, rokkant, szerencsétlen lesz mindig. És hogy ő úgyis megöli magát...

Fiú. És? Megtette?

Lány. Nem tudom. Letelt az üdülés, sose láttam többé.[63]

A következő párbeszédben a Fiú tovább nyit a lelkileg ismét összeroskadó Lány felé, s a megélt háborús tapasztalata okán biztatja, egyben nyugtatja. Karinthy a mindig változó történeti szálakat oly mesterien alkalmazza, hogy azok, habár különböző történéseket fednek fel, mégis, egy irányba mutatnak a két főhős viszonyának, kapcsolatának fejlődésében.

Fiú. Megint kezdik.

Lány. Most hol harcolnak? Itt fölöttünk, a Citadellánál?

Fiú. Jó lenne. De ez még csak szemben a Sashegy.

Lány. Minek az nekik? Az a kopár szikla?

Fiú. Van rajta egy hadállás.

Lány. És ha elfoglalták?

Fiú Akkor jön a Németvölgyi út, Farkasrét, Naphegy.

Lány. Ez mind hadállás? A temető is?

Fiú. Szétlövik az egész várost. Na!... Mi van?

Lány. Nem!

Fiú. Mit nem?

Lány. Az egész. Sok. Túl sok.

Fiú. Gyere, játsszunk valamit!

Lány. Nem akarok játszani! Nem, nem, nem nem nem!!

Fiú. Tudsz jobbat? ... Én részt vettem az egyik nagy visszavonulásban. Gyalog, mínusz harmincfokos hidegben, méteres hóban. Amíg meneteltünk, nem féltem. De aki megállt vagy lemaradt, az megfagyott. Volt, aki térdig hóban, állva merevült meg, vagy akár lovastul. Jéggé dermedt lovasszobor... Nekem az volt a trükköm, hogy ha meg kellett állni, akármiért, addig helyben jártam tovább. A csizmában mozgattam a lábujjaimat, le és föl, föl és le, hajlítgattam, tornáztattam. Hogy keringjen a vérem, dolgozzanak az izmaim. Aki csak állt, és pihent és várt, két perc alatt elfagyott a lába... Úgy kell tenni, mintha élnénk. Mozgatni, járatni, tornáztatni az agyat. Játszani. Ha abbahagyjuk, azzal már föl is adtuk....Mondd meg, mit akarsz játszani? Itt az egész szereplista, mi akarsz lenni?Műlovarnő? Apáca? Királylány? Utcalány?

Lány. Utcalány? Szép szerepeket szánsz nekem![64]

Karinthy ismételten /megunhatatlanul/ a történet tovább fejlődéséért kettőjük, a valóságtól elvonatkoztató játék újra behozásához fordul. Önmagában a darabot végigkísérő "játék" segíti a két főhős háború által okozott valóságtúlélését, egyben dramaturgiai bravúrként tudjuk értelmezni. A most következő strici és az utcalány /szerepjáték/ eljátszása tükrözi a mű születésének, a régi, /két világháború közti/ utcai zsargonjait, s feloldásként, egyben előkészítésként szolgál a történetben később megjelenő drámai történések folytatásához. Karinthy mindegyik párbeszédében igyekszik, túl a két főhős egyéni és egymással szembeni lélektani feloldása mellett, egyfajta kortükröt is bemutatni. A párbeszéd végét egy másik ismétlődő elem, a "bomba becsapódás" szakítja meg, visszahozva a külső körülményeket, s azok kettejükre gyakorolt hatásait.

Fiú. Magamnak is. Játék! Minden ilyen nőnek van egy stricije, nem? ... Gyere csak, ne gyere, állj csak ide szépen.

Lány. Így?

Fiú. Kezdd. Halljuk.

Lány. Mit?

Fiú. Amit mondani kell.

Lány. Mit kell mondani?

Fiú. Például azt: hová megy, szépfiú?

Lány. Hová megy, szépfiú?

Fiú. Kedvesebben, behízelgőbben.

Lány. Hová megy, doktor úr?

Fiú. Húzd feljebb a szoknyád. Keresztbe a lábad.

Lány. Így?

Fiú. Kihívóbban. A cigarettát is. Most mondd!

Lány. Hová megy, direktor úr?

Fiú. Jó lesz..

Lány. Valami..

Fiú. Hány pacák?

Lány. Hány is? ... Három.

Fiú. És? Mennyi jött be?

Lány. Az elsőtől kétszáz.

Fiú. Mázsa. Úgy mondják. Miféle pasas?

Lány. Lezüllött tanár vagy ilyesmi. Folyton köhögött, cigarettázott. És azt dumálta egyre,hogy én mint jelenség, a társadalom áldozata vagyok.

Fiú. Két mázsáért dumálhat. A másodiktól?

Lány. Egy mázsa.

Fiú. Harmat. És az?

Lány. Vékony. Őszes. Éjjeliőr vagy micsoda. De amúgy finom, szomorú ember.Azt regélte, nem él jól a feleségével.

Fiú. Egy mázsáért regélhet. És a harmadiktól?

Lány. Semennyi.

Fiú. Semennyi? Ki volt az a piszkos csibész?

Lány. Egy fiatal manusz. Olyan édes, még pénze se volt: elmentem vele ingyen. Egyszer én is lehetek frájer,

Fiú. Hallod, én szétverem a... Mivel fűzött meg?

Lány. Nem is tudom. Hogy olyan gyerekes és puha és játékos. Pedig furcsa egy bogár: végig arról faggatott, kikkel vagyok, kik járnak hozzám, hogyan, hányszor, miképpen...

Fiú. De hisz ez... Várjunk csak. Mondd, te ugratsz engem?

Lány. Én?

Fiú. Tudod te, kik ezek, akiket most felsoroltál?

Lány. Miért?

Fiú. Óriási! Ez a társadalomról papoló, cigarettázó tanár: a te tüdőlövéses hadapródőrmestered.

Lány. Hiszen az öngyilkos akart lenni.

Fiú. Nem lett öngyilkos. Tovább morgott, és dohogott... A feleségére panaszkodó őszéjjeliőr pedig... a te széplelkű géppisztolyosod.

Lány. Az szőke.

Fiú. Megőszült.

Lány. És tiszt.

Fiú. Kirúgták. És mivel semmi máshoz nem ért, beállt éjjeliőrnek.

Lány. És a harmadik? Az a játékos, féltékeny fiú, akivel ingyen...

Fiú. Találd ki.

Lány. Hát megcsaltalak téged - teveled?

Fiú. Engem - énvelem... Nem bírunk egymástól megszabadulni? Soha, sehol?

Lány. Annyira meg akarsz szabadulni tőlem? Én azt hittem...

Fiú. Mit hittél?

Lány. Hát... hogy te is úgy szeretnéd, ahogy én.

Fiú. Miért, te mit szeretnél?

Lány. Hát... hogy ott ülünk karácsony este a karácsonyfa körül...

Fiú. A karácsonyfa körül állni szoktak.

Lány. Akkor állunk. Kéz a kézben. És énekelünk... Mennyből az angyal... /bomba robban a közelben/[65]

Ennél a párbeszédnél találkozunk először a Karinthy által becsempészett /szocialista/ társadalomkritikával, ahol szembeállítja az egyén szuverenitását a tömeg meghatározásával. Aki nem tudná, /s miért is tudná/ a demokratikusnak mondott szocialista ideológia egyik alapja volt, vagyis a társadalom, a nép nevében való cselekvést. A Rákosi időkben /50-es, 60-as évek/ minden korlátozó, regulázó, a szabadságot megölő intézkedést a népre hivatkozva vezették be. /ezt egyébként a Francia forradalomból kölcsönözték/. Az egyént, az individumot lényegében elfojtották, próbálták /nem is eredménytelenül/ gondolkodását, cselekvését, egy illuzórikus többségi elv alá rendelni. Karinthy a lehető őszintébben mondja ki azt a társadalmi igazságot, /vagy éppen társadalmi igazságtalanságot/ amelyet csak keveseknek volt bátorsága leírni.

Fiú. Miért vagyok én a te valamennyi elképzelésedben hülye vagy öreg és szegény és nímand és sikertelen?

Lány. Te beszélsz? Azok után, amilyen szerepeket te rám osztottál?

Fiú. Miért nem azt képzeled el, hogy híres és sikeres és gazdag leszek?

Lány. Mint micsoda, például?

Fiú. Mint feltaláló, például.

Lány. A nagy feltalálókat többnyire nem érti meg a koruk.

Fiú. Engem speciel megértene.

Lány. És mit akarsz feltalálni?

Fiú. Például egy olyan ballont, ami..ami légüres térben, levegő nélkül is repül. Én találom föl, és én is gyártom. Gazdag leszek, és hatalmas és milliomos.

Lány. Az az idő elmúlt, a gyárosok, milliomosok, tőkések ideje...

Fiú. Ezt a szöveget meg kitől tanultad?

Lány. Érdekes?

Fiú. Persze, attól a lyukas tüdőjű társadalomfilozófustól! Leadta neked a nagy vörös világmegváltást?

Lány. Elejétől végig. Az erdei sétákon.

Fiú. Tudod, hol nem fekszik nekem a dolog? Ahol az ember helyébe az emberek kerülnek. Az ember merész kiállás, kihívás, kesztyűdobás a világnak, élethalál-lutri, hit a fejemben, karomban, győzök vagy belegebedek, de vállalom! Az emberek sunyi lapulás, elrejtőzés a névtelen közösség háta mögé, a felelősség szétporciózása, a falka gyáva bátorsága, nem bízom magamban, csak ha a többiek üvöltését is hallom...

Lány. Kispolgári locsogás..

Fiú. Kispolgári? Én nagypolgár akarok lenni! Igazgató! Sőt, vezérigazgató! Na, ide figyelj![66]

Gyárüzemi jelenet, annak társadalomkritikai háttere Karinthy-nál

Kortükör Karinthy Ferenc szemével – Részletek a NAPLÓ 1-3-ból

Ebben a részben egy ironikus, szatirikus, ezzel együtt kacagtató "Gyárüzemben játszódó" párbeszédet hallhatunk. Ugyanakkor valójában egy nagyon súlyos társadalomkritikának lehetünk részesei. Az értelmiség ekkor két fő részre szakadt, a polgári és a szocialista táborra. A polgári értelmiség (ide tartoztak az írók, költők, stb.) a múlt, a reakció képviselőinek számítottak, míg a realista-szocialista értelmiség hűen követte (többségében érdekből) a szovjet kultúrafelfogást, irányt. Ennek az volt a lényege (röviden) hogy a Szovjet ideológia, s annak kultúra leképezése, bizonyítása a szocialista ideológia, illetve kultúra fölényének az adott szocialista táborhoz tartozó országokban a kapitalista, dekadens, torzult kultúrához képest. Karinthy Ferenc abban a már konszolidált Kádári korszakban teszi bele a Gellérthegyi álmokba a társadalomkritikáját, ahol a tűr, tilt, támogat eleve érvényesült. El kell mondani, hogy mindezzel nagy kockázatot vállalt, hiszen ez a Magyarországi írói karrierjének a végét is jelenthette volna. Véleményem szerint a pártállami rendszer tisztában volt mindezzel, de arra a következtetésre juthattak, hogy ha meghurcolják, lehetetlenné teszik Karinthy irodalmi tevékenységét, akkor egy óriási támadásnak teszik ki magukat a Nyugati országok részéről. Inkább úgy lehettek vele, hogy amíg Magyarországon van, alkot, addig egyrészt figyelemmel kísérhetik, s ha kell, ha szükséges, akkor befolyásolni tudják. Karinthy Ferenc ideológiai, világnézeti látásmódját soha nem rejtette véka alá. Példákkal is szeretném illusztrálni a Függelékben található naplóbejegyzései révén, amely bőségesen adott számomra forrást erre vonatkozóan. A felhasznált, s csak részleteiben idézett források tükrözik Karinthy társadalomkritikai és irodalomkritikai látásmódját. Visszatérve a darab jelenetrészéhez, a narratíva egyértelműen az 50-es, 60-as évekre utal látszatra. Látszatra, mert valójában a 70-es évekre érti Karinthy, hiszen az előző 50-es, 60-as évekhez képest /tartalmilag/ semmi sem változott. A 70-es évek pártfunkcionáriusai szintén nevettek, amikor a Madách Színházban látták az előadást, s habár legbelül tudták, hogy eme szatirikus rész valós, egyikük sem merte kimondani. Egy kicsit olyan volt a helyzet, mint a "Király ruhája" című mesében, mert habár mindenki látta, hogy nincs a királyon ruha, mégis mindenki dicsérte a király nem létező ruháját, s végül csak egy ártatlan kisgyermek száján tudott kijönni az, hogy a királyon nincs is ruha. Meggyőződésem, hogy Karinthy tudatosan tette bele ezt a jelent részt, amely, habár szatirikusan hatott, tudta, hogy abban az esetben, ha a pártállam részéről támadást kap, akkor meg tudja védeni az 50-es, 60-as évekre való utalással. Ugyanakkor Karinthy nagyon jól tudta, hogy egyik pártfunkcionárius se lesz hajlandó arra, hogy nyíltan kimondja, a jelenet az akkori 70-es évekre jellemző. Nem véletlen, hogy a darabról szóló kritikák egyike sem tartalmazza ennek a jelenetrésznek a színház kritikai tartományát, mintha nem is lett volna benne a darabban. Azt gondolom, hogy Karinthy hozta a vagányos, az egész életére jellemző játékos, ugratós "ne feszüljünk annyira rá" szemléletmódot, életfelfogást, de ugyanakkor azok közé a szókimondó írók közé tartozott, aki a maga értelmiségnek számító intellektualizmusával fölényesen kezelt minden társadalmi élethelyzetet, konfliktust. Ez az életfelfogása tudta annyira közel hozni regényeinek, színdarabjainak szereplőit, történeteit. Mert Karinthy sohasem szakadt el a közvetlen életmegéléseitől, élettapasztalataitól, az utcától, az emberektől. Ezért volt ő annyira közkedvelt írója kora társadalmának, olvasóinak, s talán ma is az. A most következő NAPLÓ részletekből, jól kivehető Karinthy világlátása, társadalom-felfogása, amely alátámassza ennek a "Gyárüzem" jelenetnek a társadalomkritikát tükröző alapjait.

"Rossz helyen parkoltunk, odajött egy rendőr, és udvariasan közölte, hogy menjünk máshová. Unatkozott, csevegtünk kissé s így elfecsegte, hogy bizonyos kocsikat - ott is amazt - hiába írná föl, mert CK-s tehát diplomata kocsi vagy külkereseké, az csinálhat szabálysértést. Továbbá a képviselőknek is van "mentelmi papírjuk" vagy micsodájuk. Kérdeztem, ez mit jelent, mondta: azt, hogy a szabálysértésért nem vonható felelősségre! Hát igen, aki képviselő, hajthat, csinálhat, amit akar -ez aztán a demokrácia! Szegény Fürst és Sallai, Schönherz, Ságvári nem hiába adták életüket! Elértünk a demokráciában odáig, többféle törvény és jog van - más a kádereknek és más a közönséges halandóknak. Ahogy Orweli írta: vannak egyenlő állatok, és még egyenlőbbek"![67]

"Délelőtt a Gellértben összeakadtam Abodyval, aki most kabarésztár: abban az új kis színházban, a Mikroszkópban konferál, vagy mit csinál, amellett az ÉS-nél dolgozik. Valahogy szóba került ez a hazafiságvita: azt mondja, azért érdektelen, mert mindkét oldalon huszadrangú emberek vitáznak. Most pl. volt erről egy konferencia Egerben, ott még Sz. is felszólalt... Két kérdésről beszélt. Hogy a Nyugatra szökött magyarok mégis csak hazaárulók, akik elhagyták szülőföldjüket, a szocializmus országát, és így is bánjunk velük. (Talán fél, hogy az ő villájuk tulajdonosa is visszajön.)

A másik, hogy becsüljük meg jobban a mozgalom veteránjait - és van is benne valami, ha így megy tovább, lassanként már a nyilaskeresztes pártban töltött éveket be fogják számítani a fölemelt nyugdíjba. Nem csodálnám, ha arra gondolok, mennyi volt - és mostani - nyilas és fasiszta van csak az írók között is. Ezeket Veres Péter bácsi "közösségi" embereknek nevezi - s tulajdonképpen igaza is van. Vannak mozgalmi emberek, és vannak civilek, s hamarább kerül valaki az egyik mozgalomból a másikba, mintsem a vérbeli civil bármily mozgalomba. (A náci- és nyilas pártban is egy csomó régi baloldali volt.)[68]

Próbálom elemezni magamban, mi az oka, hogy kulturális életünk ilyen abszolút fagyponton van, mik a tényezői:

1. Hivatalos irodalompolitika, párt, pártsajtó.

Állítólag van valami halvány elképzelése, platformja a saját céljairól, de ezt még senki sem látta. A gyakorlatban azonban aligha valósul meg. A kritikája teljes defenzívában van, s miután önmagában nem bízik, teljesen megbízhatatlan az ítélete minden ideológiai kérdésben. A fő elv, hogy csak zűr ne legyen, baj ne legyen: a pattra játszás. Mindenki legyen lefogva, mint a modern vízilabdában. A párt hivatalos írói gyönge írók, és legjobban a párt nézi le őket. A tehetségtelenség folytán nagyobb teret engednek mindenfajta abszurdnak, avantgárdnak, halandzsának, mindaddig, amíg a hatalom kérdését nem fenyeget. A realizmustól jelenleg - noha az lenne a hivatalos irányzat - jobban félnek. Mi tudom én, egy realista novellától, valóban realistától mondjuk a termelőszövetkezetek valóságos ügyeiről, életéről. Ez tűrhetetlen lenne. Vagy pláne egy igazi szociográfia.

2. Sznobok.

Ebben az elvtelenségben vígan tenyésznek. Övék az irodalom, színház és kapcsolt vidéke, s mindinkább a közönség is. Határozottan feljövőben vannak. Régi marxista kritikusok állnak át az oldalukra, megérezvén, honnan fúj a szél Néma terror. S minden őket segíti. A hivatalos politika minden múltbeli tévedése és bűne, a mai irodalompolitika minden elvtelensége. És az ellenzék nimbusza. Ebben zseniálisak. Míg a hivatalos irodalompolitika, ha teljes defenzívában és törpe minoritásban van, akkor is úgy tesz, mint aki hatalmon van, és a hatalom bírói emelvényén ítélkezik, addig a sznobok, akkor is, ha teljesen beépülnek a hatalomba, elfoglalták a pozíciójukat, kritikusi állásokat, színházakat, szerkesztőségeket stb., zseniális érzékkel azt játsszák, és meg is tudják játszani, hogy ellenzékben vannak. Ez sikerük egyik fő titka.

3. Közönség.

Egy része óhatatlanul hozzákapcsolódik a mindenkori sznob véleményhez. Nem bízik magában, s e kisebbrendűségi érzésben a jobban halandzsázót tartja okosabbnak. Emelt lélekkel unatkozik. Igazi szerelmei változatlanul: Berkesi, Passuts, a Luxemburg grófja[69].

"Nagyon utálom a magyar un. kulturális életet. Tegnap a színházban, a premieren, ahogy együtt ült az a sok csirkefogó, aki nálunk a szellemi élet állítólagos vezére, egészen rosszul lettem. Nem mentség, hogy ez a divat bóvli ma nemcsak nálunk divatos, hanem az egész világon - csalhatatlan szimattal vették át és ültették a hazai talajba, ami a világon rossz, hamis, művészetellenes, embertelen. S mindez a modernség ürügyén. Nekem ehhez gyengék az idegeim, s vagy őket utálom túlságosan, vagy a magyar irodalmat szeretem túlságosan - látni se bírom ezeket a pofákat, rosszul vagyok, ha egy levegőt kell velük szívnom." [70]

"Azt hiszem, nekem hibám - vagy az lett az utóbbi 2-3 évben - hogy túl sokat foglalkozom a művészeti vitákkal, ellentétekkel. Túlságosan fölizgat ez vagy amaz a szerintem káros nézet, mű, vélemény, kritika, túl sok energiát fordítok rá. Tull sokat vitázom velük - az abszurdokkal. lilákkal, morbidokkal, sznobokkal-, vitázom magamban és társaságban, és most már a nyilvánosság előtt is, egy-két előadásban, nyilatkozatokban, interjúkban. Talán nem is volt ez baj az elmúlt időkben, hozzájárult a nézeteim tisztázásához, a magam eddig inkább csak ösztönös ars poeticájának tudatos megfogalmazásához. De most már túlságosan elfoglal, felizgat, a munkában zavar. Ha az ember túlságosan odafigyel és belekeveredik a tülekedésbe, harcba, akkor szükségszerűen szövetségeseket keres. Többre tartja, esetleg művészileg is azt, aki közel áll az ő nézeteihez, és ellenségének, kisebbnek, tehetségtől függetlenül azt, aki mást vall. Innen már csak egy lépés a klikkezésig, kicsinyes átkozódásig, hogy a világon mindent e viták szempontjából nézünk, a vacak cinkosságokig stb."[71]

"Erről jut eszembe, hogy nekem, mint írónak, tulajdonképpen nincs semmilyen társadalmi bázisom. Ennek az állapotnak persze vannak előnyei is. Az a viszonylagos szabadság, függetlenség, hogy senki nem befolyásolhat, sőt, kénytelen vagyok magam kiizzadni mindenről a magam véleményét, semmit sem kapok készen. És senki sem vonhat felelősségre, hacsak az írásaim színvonaláért nem, de hát ez jó, ezt vállalom. Még csak belső cenzúrám sincs, hogy előre kényszerüljek mások fejével gondolkozni. Nem állítom, hogy olykor nem volna jó tartozni kissé valahová. Öregszem, és néha kevés az az egy-két barát, többre is vágyom. A kormány vagy az ellenzék, a sznobok vagy a tömegek: ez mind véd is, óv is egy kicsit. Mindenesetre közösség. Mégse tudok kibújni a bőrömből." [72]

"Hallom, rémes a Nemzetiben a Rómeó és Júlia, Major eredeti koncepciója. El van idegenítve az egész, és vietnami tengerészgyalogosok rohangálna, gumibotoznak, és botrány erről beszél az egész város. A sajtó viszont felsőfokon ír az ügyről, és soha még ilyen távol nem voltak a kritikusok és a közönség, közvélemény. Azt mondják, ez kísérleti színház, és kísérletezni kell. Persze hogy kell, de nem a nyilvánosság előtt. Én sem adok ki semmit a kezemből. amíg nincs kikísérletezve, hogyan passzol össze a mondat. Ha Major megőrült, és 62 éves korában teenager huligánt játszik, az az ő ügye, és a mozgalmi érdemeire való tekintettel adjanak neki egy kis játék színházat, és ott kísérletezzen. De ne az én pénzemért, a Nemzeti Színház színpadán. Különben is az ENSZ alapokmánya tiltja, hogy élő embereken kísérletezzenek."[73]

Valamiben azért mégis igaza van a Réz Palinak. Hogy az ember sohase csinálja a régit, mindig az ismeretlenbe hatoljon. A szenvedésbe, szenvedélybe. Ha ezzel a nagyság felé akar lökdösni, növelni bennem az igényt, akkor jól lök, vagy ha nem lök is jól, és nem is tudom, miért: de számomra hasznos lehet. Persze a nagyság, amit ő számon kér, nem elhatározás dolga. Az valahol kiragyog valahogy egy regényben, novellában, ha kiragyog. De ott már megszűnik, a mesterség stb. Persze kell hozzá valami emberi nagyság, de még úgy se bizonyos, hogy "átmegy".[74]

"Én most 51 éves vagyok, és legalábbis 1908-ig, apám indulásáig emlékszem vissza az irodalmi életére, ez összesen 65 év. És felelősségem tudatában állítom, hogy ilyen mocskos a kulturális élet sose volt, mint ma. A bandák, a maffiák, gengszterek teljes rémuralma, és nincs köztünk egyetlen becsületes ember. Mélypont. Ennél már csak jobb lehet. Irodalomban, színházban, zenében, az egész kulturális életben. A magyar értelmiség, művésztársadalom szégyene, hogy a relatív szabadságból, ami most van, ezt csinálta."[75]

"Gyermekkorom amolyan cifra bohém-vircsaftban telt, de ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli mindig volt. Aztán a háborús évek: amikor nyomor, munkaszolgálat, éhezés, front, is lehetett volna, engem az egyetem fölmentett, s beütött a zsinegüzlet, amiből kényelmes, polgári szinten éltünk. Még a nyilas időkben, az ostrom idején is én, a hamis papírokkal bujkáló szökevény jártam Gabi bátyám után, akinek teljesen rendbe voltak az igazoló iratai, mind a származására nézve, mind egyebekben, s hiteles eredeti katonai alkalmatlansági bizonyítvánnyal rendelkezett, sőt hogy elbocsátották a honvédségtől. ....."[76]

Fiú. Játék! Halló, én vagyok, igen, személyesen. Szállítsanak le azonnal a chicagói egységünkből ötmillió... nem, tízmillió dollár értékű...

Lány. Az a telefon mióta nem működik?

Fiú. Ahogy lőni kezdtek, aznap süketült meg.

Lány. Egy vezérigazgató nem így néz ki.

Fiú. Ez a vezérigazgató így néz ki.

Lány. Egy vezérigazgató sokkal nagyobb mufti.

Fiú. Halló, micsoda? Hogyhogy nem tudják prompt szállítani? Ki van rúgva, érti? És majd építek egy új ballontöltő részleget Dél-Afrikában. A Chicagoi egységet pedig megszüntetem... Mi? A gumi? Mennyi az? Százezer tonna? Dobják a tengerbe!

Lány. Chicagónál nincs tenger. Ott a Michigan-tó van.

Fiú. A Michigan-tóba. Végeztem.

Lány. Itt vagyunk, vezérigazgató... úr.

Fiú. Tessék, mit akar? Ki maga?

Lány. Mi a munkásság képviselői vagyunk.

Fiú. Micsoda? Ki engedte be ide? ... Halló, titkárság? Hogy kerül be ez a nő?

Lány. Hagyja csak, vezérigazgató úr. A titkárság már a miénk.

Fiú. Halló, központ?

Lány. A telefonközpontot is elfoglaltuk..

Fiú. Rendőrség?

Lány. A rendőrség is a miénk.

Fiú. Mit óhajt?

Lány. A gyárat ezennel lefoglalom, és a proletariátus tulajdonába veszem.

Fiú. Az én gyáramat?

Lány. A mi gyárunkat.

Fiú. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy az én gyáram.

Lány. Ön a tőkéjét a munkásai kizsákmányolásából halmozta fel.

Fiú. A munkásaim bérét én mindig hiánytalanul megfizettem.

Lány. A munkaerejük újratermeléséhez szükséges értéket. De az általuk termelt értéktöbbletet eltulajdonította.

Fiú. Hogy van ez, kérem? Mit tulajdonítottam el?

Lány. Egyszer s mindenkorra megszüntetjük az embernek ember által való kizsákmányolását, amikor a proletárok éheztek, nem tanulhattak, nem volt gyülekezési szabadságuk...

Fiú. Jó, jó. De velem mi lesz? Úgy értem, az után, hogy kisajátítottak?

Lány. Ha át tudjuk nevelni, módot adunk rá, hogy részt vegyen a szociális termelésben. Persze csak a képességeinek megfelelő, szerényebb munkakörben, mint beosztott üzemi mérnök vagy efféle.

Fiú. A szerény képességeimnek megfelelően? Már amennyiben át tudnak nevelni?

Lány. És természetesen állandó felügyelet alatt.

Fiú. Az hogy történik?

Lány. Én magam ellenőrzöm. Játék!

Nos, mérnök elvtárs, hogy állunk a termeléssel?

Fiú. Hát, őszintén szólva, igazgató elvtársnő... Amióta a ballongyártásról áttértünk a kalocsni gyártásra, nem valami jól. Kezdve azon, hogy csakis bal lábra való, 48-as számú kalocsnit gyártunk...

Lány. A növekedés nehézségei, mérnök elvtárs.

Fiú. Csakhogy a lábak lassabban növekednek, igazgató elvtársnő.

Lány. Milyen a hangulat a műhelyekben, mérnök elvtárs?

Fiú. A hangulat ragyogó, igazgató elvtársnő, de jelenleg nem dolgozik senki.

Lány. Szabotázs! Hová lettek a munkások?

Fiú. A reggeli műszak ebédel, a délutáni műszak reggelizik.

Lány. És a többiek, mérnök elvtárs?

Fiú. Különféle tanfolyamokon és különféle gyűléseken.

Lány. Miféle gyűléseken, mérnök elvtárs?

Fiú. A forradalmi termelés fontosságáról, igazgató elvtársnő.

Lány. Rögtön intézkedem. Halló, titkárság?

Fiú. A titkárnő ebédel.

Lány. És a helyettese?

Fiú. Tanfolyamon.

Lány. Halló, központ?

Fiú. A telefonközpontból mindenki a forradalmi gyűlésre ment.

Lány. Hát ez tűrhetetlen, mérnök elvtárs! Azonnal meg kell szüntetni a gyűlésezést!

Fiú. Ahhoz munkástanácsi engedély kell, igazgató elvtársnő. A munkástanács elnöke azonban nincs itt.

Lány. Hol van?

Fiú. Munkástanácsi elnöki tanfolyamon.

Lány. Majd a helyettese kiadja az engedélyt.

Fiú. Csakhogy a pecsét a fiúkba van zárva, a fiók kulcsa pedig a portásfülkében lóg. A portás viszont... portás tanfolyamon van.

Lány. Akkor vegye maga ki azt a kulcsot a portásfülkéből, mérnök elvtárs.

Fiú. Nem lehet, igazgató elvtársnő, mert a portásfülke kulcsa a gondnoknőnél van, a gondnoknő pedig... szülési szabadságon.

Lány. Akkor vegye ki a gondnoknő nélkül.

Fiú. Csakhogy a gondnoki irodát éppen tatarozzák, berendezését a raktárba szállították, de a raktárban leltároznak, és a raktáros különben is üdülni ment, a helyettesét áthelyezték, a raktári segéd raktársegédi tanfolyamon van, és a kifutót kinevezték egyetemi tanárnak.

Lány. Hát akkor mit tegyünk, mérnök elvtárs?

Fiú. Én kilépek, igazgató elvtársnő. Ehhez jogom van, ugye?

Lány. Ha megint valami kizsákmányoláson töri a fejét, hát figyelmeztetem, hogy rövidesen az egész földgolyón győz a világforradalom![77]

Ezen téma tárgyalásának elején már bemutattam a "gyárüzem" jelenetrésznek a társadalmi aspektusait. A téma zárásaként a filozófiai kategóriaként megjelenő "elidegenedést" fogom a következőkben kifejteni. Karinthy társadalomkritikájában jól kivehető az "elidegenedés" problematikája, ami a Brechti elidegenedés felfogásnak, annak a színházban való megjelenésének párhuzamát hordozza. Éppen ezért nem lehet megkerülni a Brechti felfogás bemutatását sem. Brecht az individuum megszűnését, a kollektívában feloldódó embert ábrázolja, amely elsőként a kapitalizmus társadalmi alakulatában, majd a szocialista társadalomban is nyilvánvalóvá válik. Az elsőben a tőkés (uralkodó) osztállyal lehetett azonosítani az egyén elidegenedés kiváltó okát, majd a másikban a vezető (kommunista) osztállyal. Az elsőben nem titkolt profiteszezés dominált, a másikban a többségre való hivatkozás. A téma tárgyalásánál a fenti kérdés nem, mint "igazság" erkölcsi kategória jelentkezik, hanem mint "elidegenedés" filozófiai kategória.

A Brechti színház felfogás megközelítésben meg kell akadályozni azt, hogy a néző érzelmileg azonosuljon a dráma hőseivel, inkább a racionális, (érzelemmentes) megközelítést, felfogást, értelmezést kell előtérbe helyezni. Ebben a felfogásban nyilvánvalóvá válik Brecht azon nézőpontja, amelyben nem a szórakoztató, hanem a gondolkodásra fókuszáló színház elkötelezett híve, s ez a gondolkodtató színházi felfogás, a nézőben előhozza az azonosulásnak a (velem is megtörténhet) párhuzam nagyon is valós lehetőségét.

Az elidegenedés felfogásban mindketten azonosak annyiban, hogy valami mellett, és valami ellen foglalnak állást, az állásfoglalásuk azonban merőben ellentétes. Míg Brechtnek nincsenek valós tapasztalatai, addig Karinthynak nagyon is vannak. Vagyis Brecht idealizálja a kommunista társadalom konfliktuskezelő, a munkásosztályt előtérbe helyező ideológiát, (hiszen a valóságban, épp az ellenkezője történt) és egyidejűleg jelöli meg a kapitalista társadalmi formát, mint kiváltó okot, addig Karinthy, mint aki jelen-valóan érzékeli az ellentétes társadalmi pólust, tisztában van annak elidegenítő hatásaival. Vagyis Brecht egyértelműen a kapitalista társadalmi forma ellen, s a szocialista társadalom mellett kötelezi el magát, addig Karinthy mint aki benne van, átéli a szocialista társadalom valós működési mechanizmusát, ellene foglal állást. Brecht az elidegenedést a kapitalizmus sajátjaként fogta fel, addig Karinthy mindezt, mint a szocializmus velejárójaként értelmezi. Brecht egyfajta utópiaként tekint a kommunista társadalomra, s abba vetíti ki az elidegenedés problémájának megoldását, addig Karinthy éppen ellenkezően, a szocialista társadalom kritikájaként emeli bele ezt a jelenetet a darabba.

De hogy még-jobban megvilágítsam az elidegenedés kérdését Karinthynál, maga a darab nem igényelné ezt a gyárüzemi jelent részt, hiszen a holdra szállási részben (a gyárüzemi jelent után következik) benne van a mindent magába foglaló (szocialista) rendszerellenes kritika, mégpedig úgy, hogy ha nem lehet megválni ettől az egyént elidegenítő társadalmi formától, akkor csak egy másik bolygón van utópikus lehetősége az individuum létezésének. Ebben a jelenetrészben egyébként rejtve, de megfogalmazza a szocialista társadalom, elnyomó sajátosságait, annak a társdalomban való meggyökeresedett, s ezzel együtt a megváltoztathatatlan mivoltát.

Ugyanakkor az, hogy társadalomkritikai nézőpontból a bírósági tárgyalás központi jelentőséggel bír a történetben, jól illusztrálja Karinthy szókimondó véleményét az adott korszakra vonatkoztatva. Karinthy irodalmi eszközként beemel egy zseniális elemet, mégpedig a múlt, a jelen és a jövő időbeliségét. Így tudja a múltban (1945-ben) játszódó bírósági tárgyalást kivetíteni az ő jelenidejére, de ugyanezzel az eszközzel él az utána következő, s a jövő időben játszódó holdra szállás részben, amelyben a jövőidőt vetíti vissza jelenkorára.

Már az előzőekben említést tettem arról, hogy tudatos rendezői koncepcióm volt az, hogy kihagytam a Lány és a Fiú szerelmének megjelenítését a darabból. Számomra nem volt releváns Karinthy szándéka, még ha oly jól is lett beillesztve a darabba. /erről, a most következő részben bővebben is kitérek/. A darab egészét tekintve sokkal fontosabbnak tartottam a személyesen /a két főhős által/ megélt traumák, valamint a társadalmi körülmények kibontását, megjelenítését. A most következő történetrész narratívájában megjelenik a Lány egyik legnagyobb vágya, magának a szabad választásnak a kérdése, amely még jobban megerősített a döntésemben.

Lány. Játék!

Fiú. Úgy! Tehát bevallja!

Lány. Ne izélj, hallod?

Fiú. Mi az, hogy hallod? Én magának kapitány úr vagyok!

Lány. És én ki vagyok?

Fiú. Maga itt a vádlott. Tehát nem kérdez. Itt én kérdezek és maga felel.

Lány. És meg is vagyok bilincselve?

Fiú. Természetesen. Már úgy vezették ide, a helyszíni szemlére.

Lány. Hű, de muris..

Fiú. Halljuk, miért tette?

Lány. Kaphatnék egy cigarettát?

Fiú. Kapitány úr.

Lány. Kapitány úr. És tüzet is, kapitány úr.

Fiú. Nos? Miért tette?

Lány. Mert szerettem.

Fiú. Azért kellett megölnie?

Lány. Úgy látszik.

Fiú. Hallja, ne tartson bolonddá!

Lány. Van, amikor annyira elhatalmasodik rajtunk egy indulat. Az már betegség, mákony, elmebaj. Mint az alkohol vagy a morfium.

Fiú. Arról beszéljen, mi indította a tettére!

Lány. Aki idáig jutott, kapitány úr, az telhetetlen, kielégíthetetlen. Már majdnem mindegy neki, hogy az a másik valóban megcsalta-e. Ezt a kínt csupán egy módon lehet megszüntetni, kapitány úr. Meg kell szüntetni azt, aki okozza, el kell pusztítani.

Fiú. És jobb így?

Lány. Az a furcsa, hogy még most se bírok szabadulni tőle. Ehhez, úgy látszik, nem elég,hogy ő ne legyen. Az csak űr, az ő negatív térfogata.

Fiú. Hát akkor?

Lány. Valami más kell, kapitány úr, ami hatálytalanítsa az ő létét-nemlétét. Valami más vagy valaki más.

Fiú. Miért néz így rám, hallja? Mit néz rajtam?

Lány. Amíg csak körülötte keringek, él vagy kihűlt, ugyanannak a naprendszernek vagyok a foglya. Egy új vonzás kell, hogy kilökjön a pályámról...

Fiú. Na jó, hagyjuk ezt...

Lány. Miért tesz úgy a kapitány úr, mintha nem értené?

Fiú. Mit van ezen érteni vagy nem érteni?

Lány. Ahhoz, hogy újra élni tudjak, szükségem van még valamire. Mással kell lennem, másé kell lennem. Meg kell őt csalnom.

Fiú. De mi közöm mindehhez énnekem?[78]

A darab elemzésének a végén érkeztem el az egyik legmegrendítőbb monológrészhez. Ahhoz a részhez, ahol a Lány elmondja mindazt a fiatalságából eredő vágyát, amit én a "fiatalság himnuszának" neveztem. Ez tartalmazza mindazt a csodát, amit egy fiatal korban járó ember magának kívánhat, vagyis az élet valós megélését, minden bajával, gondjával együtt. Vagyunk így egy páran az életben, hogy mind ezt csak a fiatalságunk elmúlásával érzékelünk. Az élet csodája valójában a fiatalságunkban fejeződik ki, nem a gyerekkorban, és nem az öregkorban. A második világháború ezt az életérzést, életmegélést vette el az akkori fiatal generációtól. Mindezt úgy kell értelmeznünk, hogy ők, vagy is a /második világháborús fiatal generáció egy része túlélte, de a túlélésükből soha nem tudta kitörölni az egyénileg megélt traumákat, s ez különösen igaz volt a zsidó származású fiatalokra. Az elhunytak, a deportáltak tragédiája mellett ez volt harmadik legsúlyosabb katasztrófa Magyarország társadalmára nézve.

Lány. Most honnan lőnek?

Fiú. Most már a Citadelláról.

Lány. Az jó? Élni fogunk?

Fiú. Talán.

Lány. És ezzel mind tartozik nekünk az idő... Elegem volt ezekből a redőnyökből, fekete vásznakból, hallod? Az örökös lámpafényből, hogy sose tudjam, milyen napszak van. Ebből a bezárt doboz-életből, művilágból, amit az igazi helyett találunk ki magunknak... Mikor nyitjuk már ki az ablakokat? Hogy reggel legyen, és kinyisson a pék meg a tejes, és a csarnokban a kofák, és hordóból árulják a káposztát, és ott nyüzsögjünk és válogassunk és alkudozzunk. És dél legyen, és a Belvárosban a presszók elé kitegyék az asztalokat a langyos járdára. És este legyen, és moziba menjünk, és gyalog haza a Körúton, és spricceljen le az öntözőkocsi... Elég, elég, elég ebből a bábszínházból! Nyár legyen, és Duna legyen és a Dunán hidak, és a vízen jöjjön egy hajó, és a hídnál hajtsa le a kéményét, és mély tisztelettel emeljen kalapot nekem! És tél legyen, és ródlizz velem a Gellérthegyen, és vágj kupán egy hógolyóval, és szálljon és röpüljön velünk a ródli, és mindig szeress... És most már ne játsszunk tovább...

Fiú. Három egész tizennégy-tizenhat.

Lány. Az mi?

Fiú. A Ludolf-féle szám. Ludolf.

Lány. Ludolf? ... Lórántffy Zsuzsanna.

Fiú. Lucullus.

Lány. Lope. Lope de Vega.

Fiú. László. Első László király.

Lány. Második László.

Fiú. Harmadik László.[79]

8.1. Összefoglaló-konklúzió

Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című színpadi művében két fiatal véletlenszerű találkozásán keresztül ad az olvasónak egy /második világháborús/ "korrajzot" társadalmi tükröt. Karinthy Ferenc maga is katonaszökevény volt a második világháború alatt, így érthető, hogy autentikus tapasztalatokkal bírt. Karinthy a két főhős egyénileg megélt traumáin keresztül mutatja meg az adott korszak, személyes és társadalmi tragédiáját. Ugyanakkor a két főhős személyes tragédiája sokkal többről szól, mint két emberről. A két sors, a Fiú és a Lány személyes sorsa érvényes a második világháborúban élő fiatal nemzedékre, itt jön be Karinthy zsenialitása, mert miközben a két fiatal véletlenszerű találkozását, annak kapcsolatának fejlődési folyamatát kísérhetjük figyelemmel, aközben egy egész nemzedék tragikus sorsáról kapunk hű képet, lásd a történet elején:

Fiú. Mondja, maga szerint mi az élet értelme?

Lány. Ezen még sose gondolkodtam.

Fiú. Az hogy lehet?

Lány. Talán, mert nem értem rá. Túlságosan elfoglalt mindig a következő, nap, óra, perc. A soron következő tennivaló.

Fiú. de most? Amikor nincs más dolga, csak élni, túlélni? Isteni, ahogy kering a vérem, csöndben lüktetnek az ereim. nő a szakállam, a körmöm. Úszom előre az időben. Öregszem… őszül a hajam, tegnap csak két fehér hajszélam volt, ma három. Hát van ennél nagyobb hecc?[80]

Vagy a történet legvégén megszólaló Lány:

Ennél megkapóbb, mélyebbről jövő óhajt keveset olvastam, talán Shakespeare-nél találkoztam ilyen lélekbevágó mélységekkel. A két főhős személyes tragédiájának a második világháború teljes fiatal nemzedékére kivetített írói szándékát mi sem bizonyítja jobban, hogy a női főhősnek a Lány megszólítást adja, a férfi főhősnek pedig a Fiút, vagyis tudatosan nem adott keresztneveket, ezzel is jelezve, hogy itt nem csupán két személyről van szó, annál sokkal többről. Karinthy művében hihetetlen egységet képvisel a történet iránya, mondanivalója, a sok külön történeti szállal kiegészítve. Ezek a látszólag külön futó történeti szálak azonban a történet végén egybeforrnak, mint a kötélben a rostok, s adnak ki egy jellegzetes, erős, egyedi élményt az olvasónak és a színházi nézőnek egyaránt. Karinthy kora kiemelkedő szerzőjeként elegyítette a saját maga által megélt valóságot és az irodalom végtelen lehetőségeit. Főhősei, történetei nem évültek el, mert a bennük felfedezhető érzelmi és indulati jegyeket hordozó jellemek megjelenítik a mindenkori ember végtelen változatait. Karinthy Ferenc fentiek által válhatott halhatatlan szerzővé a magyar irodalomtörténetben.

8.2. Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt évek diplomamunkáimban kifejtett köszönetnyilvánításaim ambivalens reakciókat keltettek. Voltak tanárok, konzulensek, akiknek jólesett, hogy megköszöntem munkájukat, segítségüket, de voltak olyanok, akik csak annyit mondtak "nem kellett volna, nincs rá szükség”! Az utóbbiakkal /én/ nem értettem egyet. Korunkban az értékek devalvációjának egyik jellegzetes példája az, amikor valaki magát helyezi előtérbe, mintha mindent magától ért volna el! Éppen ezért döntöttem úgy, hogy igen is, megköszönöm, ha másként nem, a tanárok nevének megemlítésével azt, hogy végül is eljutottam a szakdolgozatvédésemhez. Hiszen hogyan is lehetne megköszönni mind azt a széles kulturális és vallási látókört, mély emberséget, amit OR-ZSE hallgatóként kaptam a tanáraimtól!

Köszönet Dr. Kiss Endre, Dr. Gábor György, Dr. Peremiczky Szilvia, Dr. Rugási Gyula, Dr. Tamási Balázs, Dr. Balázs Gábor, Dr. Basics Beatrix, Dr. Gergely Anna, Dr. Fenyves Katalin, Dr. Dobos Károly, Dr Zima András, Ráv Radnóti Zoltán, Dr. Lichtmann Tamás, Dr. Uhrman Iván, Dr. Vajda Károly, Dr. Róna Tamás, Vörös Kata tanár segéd, Dr. Karsai László, továbbá a tanulmányi hivatal munkatársai: Szeder Zsófia, Gácser Kornélia, Streitné Somkuti Vera.

9. Függelék

9.1. Karinthy Ferenc (1921. június 21. – 1992. február 29)

Karinthy Ferenc. (Karinthy Frigyes első házasságából származik) Cini 1921-ben született a magyar irodalom legnagyobb zsenijétől, anyja Bőhm Aranka. Mindkét szülőt korán elveszti, apja agydaganatban 1938-ban halt meg, édesanyja pedig 1944-ben Auschwitzban. A Nyugat legnagyobb alakjainak közelében tölthette gyermek és ifjúság korát. Kosztolányi, Devecseri, Móricz Zsigmond. Ahogy későbbi naplójában írta: "Gyermekkorom afféle cifra bohémvircsaftban telt, de ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli mindig volt."Kamaszkorától vízilabdázott, mindene volt a Fradi. Az érettségit követően 1941-ben a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-angol-olasz szakára iratkozott be, ahol 1945-ben szerzett diplomát, majd nyelvészetből doktorált, disszertációját Olasz jövevényszavaink címmel írta. Közben a II. világháború idején családfenntartóvá kellett válnia, kis zsinegüzletet működtetett, amelynek jövedelme elegendő volt a létfenntartáshoz. Katonának nem vonult be, hamis papírokkal bujkált az ostromlott fővárosban. 1947-ben ösztöndíjasként Franciaországban, Svájcban és Olaszországban tartózkodott. Hazatérése után 1950-ig a Nemzeti Színház dramaturgja volt, majd 1951-53-ban a Szabad Nép és a Magyar Nemzet újságírójaként dolgozott. 1953-tól visszatért a színházi világba, s előbb 1956-ig a Madách Színházban, majd 1965 és 1975 között Miskolcon, Szegeden és Debrecenben volt dramaturg. 1957 és 1960 között saját műve nem jelent meg, görög, olasz, német, angol és francia darabokat fordított, s a Magyar Nemzetnek írt cikkeket, riportokat. 1960-tól 1970-ig az FTC szakosztályi elnöke volt.[82]

9.2. Karinthy Ferenc élete és irodalmi tevékenysége

Regénye, a Don Juan éjszakája 1943-ban került az olvasók elé. Azzal a szertelen, nyughatatlan művészéletmóddal számolt le, amelyet az apai példa mutatott, illetve gondtalan ifjúságában maga is követett. Ezt az állandó nyugtalanságot képviseli a regény mitikus hőse, az ördöggel cimboráló lovag, aki országokon és korszakokon átszáguldva mindig a teljesebb gyönyört keresi. Don Juan a kötődést nem ismerő szabadság, a feltétlen életöröm hőse, vele szemben a megfontolt és szorgalmas Bartalomeus képviseli a könyvtárba húzódó tudós életmódjának értékeit: "Lám, én korántsem vagyok zseniális, és ugyan ki merné a tehetségemet összehasonlítani az Önével. S mit tettem mégis? Mint a hangya, gyűjtögettem a hitvány kis magokat és örült a lelkem, ha eggyel gyarapodott céduláim száma. Tudom, uram, beleszagolt Ön is mindenbe, de egykettőre meg is unta, csakúgy, mint a nőket. Mindenhez konyít egy keveset, semmihez sem ért. Én, uram, amivel foglalkoztam, igazán foglalkoztam, s bár minden érdekelt, ami hozzátartozott tanulmányaimhoz, mindig el tudtam merülni az egybe, amibe kellett." Ez az érvelés rejtett polémia volt az apai örökséggel és az ifjúság bohém kalandjaival; a fiatal Karinthy Ferenc nem "konyítani akart mindenhez", hanem "érteni egyhez". Ezért gyarapította ő is cédulagyűjteményét, s merült bele tudós tanulmányaiba. A vonzódással, amelyet Don Juan nyughatatlansága iránt érzett, mégsem tudott teljesen leszámolni; fantasztikus mozzanatokban gazdag, ironikus szellemű regénye erről a vonzalomról is tanúskodik.

Bartalomeus a világ hívását elhárító szobatudós szolid élettervét vázolta az imént, ezt a megszerezni vágyott nyugalmat dúlta fel a háború, a fasizmus uralomra jutása, Budapest ostroma: mindez kíméletlen erőszakkal ragadta el Karinthy Ferencet tanulmányaitól, könyvtári kutatásaitól. Most már nem az örökké nyugtalan művészi életvitellel vitatkozott, ellenkezőleg, a visszavonulás eszméjével, azzal a sztoikus közömbösséggel, amelyet a tudós érez a világban zajló események iránt. Ezt az újabb ideálkereső polémiát, egyszersmind Karinthy Ferenc írói magára-találását fejezi ki a Szellemidézés, illetve a Kentaur című regény.

A Szellemidézés (1946) a háború utolsó hónapjaiban, zömmel a budapesti ostrom idején született: írója a szorongás és a bizalom egymást váltó érzései között idézte fel ifjúságának történetét. Fiatalos szerelmek és barátságok, egy valamikor közös nyelvet beszélő és időközben szétszóródott kamaszközösség köznapi élete, polgárpukkasztó ugratásai és furcsa szertartásai váltak legendákká, a nosztalgikus emlékezés tárgyaivá írói munkája nyomán. "Ezekből a legendákból fonódott a lánc – olvassuk –, amely mindannyiunkat összetartott. Csak mi értettük hagyományainkat, s ez elzárt bennünket a világtól. Hétről hétre, szombatról szombatra beléptünk furcsa varázsbirodalmunkba, minden egyéb csak szunyókálás volt, mint a medvék téli álma. Kifelé: az idegenkedés és a gyanú, befelé: a csodálatos közös elhivatottság, ez a két körülmény látszatra, örök időkre össze fogja fűzni szíveinket." A gyermekkor mítoszát megteremtő modern irodalomból – Alain-Fournier, Valéry, Larbaud, Cocteau vagy éppen Márai Sándor műveiből – ismerős ez az élethelyzet és életfilozófia, a kamaszkori szabadságnak ez a nosztalgikus mítosza, amely a felnőttkor viszontagságaival szemben kínál oltalmat. Az ifjú Karinthy Ferenc is menedéket keresett: a kiábrándító háborús tapasztalatok elől vonult vissza az ifjúság varázslatos emlékeihez.

Nemcsak emlékezni akart, magyarázatra is törekedett, számot akart vetni kalandos kamaszkorával, mérlegelni akarta személyes és nemzedéki tapasztalatait. "Talán azért siettem – állapította meg –, mert éreztem, hogy a magam gyermekifjúságával visszavonhatatlanul elmúlt az a világ is, amelyben felnőttem: gyorsan föl akartam jegyezni, amit akkor fontosnak, érdekesnek tartottam belőle, nehogy később elfelejtsem". Valójában mégsem a felejtés ellen, hanem a tanulság érdekében dolgozott, jövendő feladatait és lehetőségeit próbálta kitapintani: a tegnapok ábrázolásával szerette volna előkészíteni a holnapot. Munkája a nosztalgikus emlékezés és a fegyelmezett önvizsgálat, a vigaszkeresés és a magyarázó-értelmező igény kettősségétől kapta fiatalos erejét. Az emlékező nosztalgiát, de a múlttal történő tudatos leszámolást is enyhe irónia színezi, a történetet ez a játékos irónia menti meg attól, hogy érzelmes legyen. Az ironikus és szatirikus hajlam családi örökség volt, emellett a múltat életre keltő "szellemidézés" is ironikus szemléletet kívánt. Karinthy Ferenc humora különösen a család körül gyülekező bohém figurák ábrázolásában érvényesült, a siófoki vakációk vagy a pesti kávéházak jellegzetes zsánerfiguráit szellemes gúnnyal mutatta be. Ezekben az apró portrékban, zsánerképekben vált annak a nagy múltú városi irodalomnak a méltó örökösévé, amelyet Heltai Jenő, Bíró Lajos, Molnár Ferenc és természetesen Karinthy Frigyes ironikus tárcanovellái és karcolatai alapoztak meg.

A Don Juan-történet igazi ellenpárja a Kentaur (1947) című regény, amely a fasizmustól beárnyékolt ifjúság tapasztalatairól ad összegző képet, ennek az ifjúságnak a felismeréseit fogalmazza meg. Ha Karinthy Ferenc a szertelen kalandokkal szemben korábban a csendes, kitartó munkát részesítette előnyben, most a magányos tudós életformáját bírálja és utasítja el. Ősi Iván, a történet ifjú nyelvész hőse, a monomániások megmagyarázhatatlan konokságával igyekszik megfejteni a Tihanyi Alapítólevél "kangrez" szavának etimológiáját. Magányos erőfeszítéseit a történelem tragikomikus mutatványok sorozatává teszi, a hódító fasizmus erőszakoskodásai, hazugságai minduntalan betörnek az elzárt tudományos műhelybe, s végül maga a tiszta tudományosság, a cédulázó mikrofilológia is értelmét veszti. Ősi Ivánnak a megvetett "ősdiáktól", Rák Ernő Polykárptól kell megtudnia, hogy hosszú évek munkájával felépített elmélete alighanem egy véletlen félreolvasás egyszerű következménye, amely így egyik pillanatról a másikra maradéktalanul összeomlott. A szobatudós eszményeinek és magatartásának ironikus-önironikus bírálata arra utal, hogy Karinthy Ferenc érdeklődését már a felszabadulással megnyíló történelmi távlatok foglalkoztatják: ismét tájékozódni akar, hősének szomorú, egyben mulatságos sorsával a közéleti felelősségvállalás és elkötelezettség időszerű ideáljait állítja szembe. A regény igazi értéke azonban, mint általában Karinthy Ferenc elbeszélő műveié, a környezetrajz gazdagsága és megelevenítő ereje. A Szellemidézés családi és kamaszkori kisvilágának mozgalmas ábrázolása után a Kentaur a budapesti egyetemi környezetet, ennek a környezetnek a mulatságos, olykor egyenesen groteszk figuráit – a megszállott dilettánsokat, a zavaros "ősdiákokat", az ostoba és erőszakos turulistákat – mutatja be. Valóságos "ancien régime"-beli panoptikumot, amely felett időközben a történelem is kimondta ítéletét.

A Szellemidézés és a Kentaur tanúsítja, hogy írójuk játékos és könnyed magatartása mögött komolyabb felismerések, mélyről fakadó indulatok sűrűsödtek, tollát erős kritikai készsége, a nemzedéki önvizsgálat szenvedélyes igénye vezérelte. Határozott mondanivalója volt, a fiatal budapesti értelmiség magára eszméléséről, világnézeti átalakulásáról kívánt beszámolni. Első regényein egyszerre hagyott nyomot a könnyedség és az érzékenység, az ifjúság felhőtlen derűje és a háborús évek drámai tapasztalata. Hangja fiatalosan zengett, az önelemzés szigora, a történelmi beszámoló igazságkereső szenvedélye éppúgy áthatotta szavait, mint az ifjúság életöröme, játékos iróniája és nosztalgikus érzékenysége. Első regényei és elbeszélései egy sebzett, egyszersmind öntudatos, érzelmes, ugyanakkor igazságkereső ifjú nemzedék fellépéséről tudósítanak.

A Kentaur – mint már szó volt róla – a felszabadulást követő idők nemzedéki orientációját mutatja. Még inkább elmondható ez a Szabadság (1948) című elbeszélésről, amelynek hőse ugyancsak a nyelvésznek készülő Ősi Iván. Története akár jelképes is lehet: a fiatal tudós megszámlálhatatlan cédulájával vonul le a pesti pincébe, ahonnan már, mint fegyveres ellenálló jön fel, készen arra, hogy valódi tettekkel szolgálja a nagy történelmi fordulat sikerét. Karinthy Ferenc a koalíciós korszak politikai küzdelmeiben ismerte meg azt a minden korábbi visszavonulási szándékot és ifjúkori nosztalgiát elsodró élményt, hogy az ember nemcsak áldozata lehet a történelemnek, hanem alakítója is. Az ifjúság érzelmi kalandjai, majd a tudósi visszavonulás után bontakoztak ki előtte a nagy társadalmi átalakulás szolgálatának feladatai. Részt akart vállalni az ország teljes társadalmi és kulturális átformálásában, s meg volt győződve arról, hogy politikai elkötelezettsége összeegyeztethető sajátos elbeszélő hajlamaival: eredendő valóságérzékével, kritikai látásmódjával és könnyed iróniájával. A bányarém (1948) című elbeszélésében szelíden gúnyolódva mutatja be a termeléssel ismerkedő pesti újságíró naiv buzgalmát, Fényes szellők (1949) című írásában ugyancsak enyhe iróniával láttatja a népi kollégiumok ifjúságának felhőtlen optimizmusát. Ez az ironikus és kritikus szemlélet mind kevésbé felelt meg a "fordulat évét" követő irodalompolitikai várakozásnak, s Karinthy Ferenc, minthogy őszinte hittel készült szolgálni a szocialista társadalmi átalakulást, csakhamar engedett a szektariánus-dogmatikus irodalompolitika követelményeinek.

A politikai szolgálat vágyának fellángolásában szinte elveszítette kritikai érzékét, s újrakezdve írói munkásságát, túlságosan is radikálisan tagadta meg pályakezdésének epikai eszményeit, korábbi írásainak szemléletét. Úgy gondolta, hogy életformájával és világképével együtt írói személyiségét is újra fel kell építenie, fiatalos nosztalgiáját, leleplező iróniáját és fölényes humorát a polgári életmód rekvizitumaiként vetette el magától. Szép élet (1949) című kötetének elbeszéléseiben olykor az eszményítő sematizmus közhelyeit is felhasználta, Kőművesek (1950) című "építési" regényének mesterségesen konstruált történetét pedig megjelenésekor is elutasította az igényesebb kritika. Valóságos tapasztalatait Útközben (1950) című riportgyűjteményében szorította a háttérbe: az életműben kétségtelenül olyan törés állott be, amelynek következményeit csak szigorú önvizsgálattal lehetett elhárítani.

A dogmatikus irodalompolitika kettős béklyót rakott a kor íróira: meggátolta őket abban, hogy a valóság felfedezői és ábrázolói legyenek, ugyanakkor megakadályozta írói egyéniségük érvényesülését. Karinthy Ferencnek, miként a sematizmussal szakítani akaró más íróknak, ezért ismét fel kellett fedeznie a valóságot, egyszersmind fel kellett szabadulnia a normatív előírások nyűge alól. Az 1953-ban megjelent Budapesti tavasz című regénynek éppen az az érdeme, hogy az ostrom és a felszabadulás élményeinek újbóli felidézése mellett e kettős feladatot is több-kevesebb sikerrel végezte el. Karinthy Ferenc ebben a regényében megint személyes tapasztalatait elevenítette fel, valójában azt a történetet dolgozta ki tágasabb epikus keretek között, amelyet Szabadság című elbeszéléséből ismerünk. A bölcsészhallgatóból az antifasiszta ellenállás harcosává váló Ősi Iván egyénisége Pintér Zoltán alakjában teljesedik ki, Zoltán ugyanakkor a Szellemidézés és a Kentaur személyes hitelességgel és átéltséggel megformált rokonszenves hőseinek is közvetlen rokona. A Budapesti tavasz ilyen módon az életmű folyamatosságát állítja helyre, egyszersmind az írói fejlődés újabb szakaszát világítja meg; úgy aránylik a Kentaurhoz, mint az aránylott a Szellemidézéshez: a történelmi tapasztalatok teljesebb értelmezésére törekszik. Zoltán már nemcsak az izolált könyvtári életet kényszerül szembesíteni a külső világ erőszakos eseményeivel, hanem el is kell hagynia azt a viszonylagos nyugalmat, amit a tudományos kutatómunka lehetővé tesz. A nyelvészeti könyvtár csendjéből kerül az ellenállás kalandjai közé, katonaszökevényként, egy üldözött zsidó leány szerelmeseként sodródik egy kommunista partizáncsoport soraiba. Alakjában tulajdonképpen az ötvenes években oly gyakori ellenállási regények ismert hősével találkozunk: egy eredeti hajlamait tekintve apolitikus értelmiségi fiatalemberrel, akit a körülmények kényszerítenek a fegyveres küzdelembe, s aki végül öntudatosan vállalja ezt a harcot. A történet tulajdonképpen két társadalmi szférát kapcsol össze: a korábbi regényekből már ismert értelmiségi – irodalmi, egyetemi – környezetet és a politikai küzdelmekben edzett ellenállók csoportját. Csakhogy amíg Karinthy Ferenc az első környezetben otthonosan mozgott, az illetékesek fölényével tájékozódott, a második ábrázolásában csak általános, mi több, elméleti ismeretekre támaszkodott. Ez okozta, hogy Zoltán eredeti környezetét a hiteles részletek gazdagságával tudta életre kelteni, s a gyávaságukban aljassá váló polgárok – a Turnovszky-család – ábrázolásában szatirikus hajlama is hibátlanul érvényesült. Annál halványabbak, vértelenebbek az ellenállás hősei, Gazsó és a kommunista Markó-csoport harcosai inkább nemes eszmék képviselői, mintsem eleven emberalakok. Igazából csupán a történelmi freskó teljessége érdekében kerültek a regénybe, ábrázolásukat nem hitelesítik az író személyes élményei. Maga Karinthy Ferenc is felismerte ezt, a regény későbbi kiadásai során többször is átdolgozta, személyes tapasztalataihoz közelítette a történetet.

A Budapesti tavasz mindazonáltal jelentékeny kísérlet volt arra, hogy tovább szője az alanyi mozzanatokban gazdag nemzedéki krónikát, és elvezesse hőseit a háború végső megpróbáltatásain át a felszabadulásig. A pesti ostrom érdekes, színes történelmi freskójának középpontjába egy érzékeny és gazdag emberi lélek átalakulásának története került: a korábbi regények családi legendákba feledkező kamaszai és különc tudósai után ekkor született meg igazán Karinthy Ferenc cselekvő hőse, aki kész felelősséget vállalni, s megérzi a történelmi idők kivételes pátoszát. Pintér Zoltán igazi központi hős, alakjának fontos szerepe van a regény szerkezetében: ő kapcsolja össze a cselekmény két körét és kettős társadalmi környezetét: a pesti polgárság és a kommunista ellenállók egymással szöges ellentétben álló világát. Azt a személyes, ugyanakkor nemzedéki perspektívát is ő képviseli, amely hitelesen mutatja meg az 1945-ös korforduló valódi jelentőségét és történelmi értelmét.

Karinthy Ferenc a társadalmi konfliktusok hiteles ábrázolásában és alkotó egyéniségének teljesebb érvényesítésében találta meg további írói fejlődésének zálogát. A valóság feltárása és vizsgálata foglalkoztatta az ötvenes évek közepén, midőn a következetes valóságismeretben és a bátrabb társadalomkritikában látta irodalmunk sürgető feladatait. Szenvedélyes riporterként ismerkedett az akkori magyar társadalom valódi viszonyaival, politikai és erkölcsi konfliktusaival, s mások – Déry Tibor, Veres Péter, Sarkadi Imre – mellett ő is szerepet vállalt abban a felfedező munkában, amely a korábbról eredő elmaradottságot, illetve az újabb keletű szociális gondokat, politikai torzulásokat térképezte fel. Munkájának eredményét Hazai tudósítások (1954) című riportkötetében adta közre. Ebben a kötetében jelent meg Ezer év című riportja (ebből az anyagból később nagysikerű drámát készített). Ebben a művében a magyar társadalom peremvidékét fedezte fel, a kulturális-morális elmaradottság és a teljes közéleti közöny fájdalmas példáira figyelmeztetett. Dokumentatív realizmussal mutatta be egy kijátszott leányanya szerencsétlen sorsát, akinek gyermekét egy pénzért mindenre képes "angyalcsináló" vénasszony pusztítja el. A tudatlanság, a kíméletlen önzés és a cinikus nyerészkedési szellem "ezeréves" sötétségét leplezte le, ugyanakkor a szektariánus politika bűnös mulasztásaira is rámutatott. Azért ugyanis, hogy jelentős társadalmi rétegek kívül rekedtek a szociális felemelkedés és a kulturális felvilágosultság körén, ez a politika is felelős volt. Karinthy Ferenc irodalmi riportja ennyiben a Rákosi-féle vezetés politikáját bírálta, és ahhoz a kritikai jellegű irodalomhoz csatlakozott, amelyet Déry Tibor, Nagy Lajos és Sarkadi Imre elbeszélései, Veres Péter Almáskert, Palotai Boris Ünnepi vacsora és Bárány Tamás Csigalépcső című regényei képviseltek.

Az Ezer év és a többi vele egykorú irodalmi riport a dokumentatív ábrázolásmódnak tört utat, ezzel párhuzamosan a családi és ifjúkori emlékek nosztalgikus, illetve ironikus számbavétele is jelezte Karinthy Ferenc eredeti epikus hajlamainak teljesebb kibontakozását. Az Irodalmi történetek (1956) és a Ferencvárosi szív (1960) című köteteinek elbeszéléseiben, illetve rövidebb karcolataiban a Szellemidézésben feltörő személyes emlékek kaptak ismét hangot. A Baracklekvár, A titkár, A jó hiénák című történetei a Karinthy-család emlékezetében élő komikus anekdotákat, intim legendákat idézték fel, a Ferencvárosi szív, a Víz fölött, víz alatt és az Öngól című írásai pedig sportpályafutásának mulatságos élményeire tekintettek vissza. Karinthy Ferenc csalódott a sematizmus által kompromittált "közéletiségben", ezekben a családi legendákban és "ferencvárosi" anekdotákban talált ismét magára. A nyugtalan ifjúság elsüllyedt atlantiszi világát azóta is személyes ragaszkodással eleveníti fel: Ifjúság, szerelem, Béla bátyám, Húsz pengő és Hátország című anekdotikus elbeszéléseiben régi diákcsínyekre, baráti ugratásokra, szerelmi kalandokra emlékezett vissza. Elbeszélő művészetének újabb kibontakozását jelezték a Kék-zöld Florida (1962), Téli fürdő (1964) és Hátország (1965) című kötetei, illetve elbeszéléseinek első gyűjteménye, a Víz fölött, víz alatt (1966). E kötetei tovább építették az önéletrajzi jellegű történeteket, ugyanakkor a pesti irodalmi és művészeti élet kisebb-nagyobb eseményeiről is beszámoltak. A Komédiások, a Tetovált nő és a Gervay Pesten című novellák a beavatott illetékességével rajzoltak ironikus-szatirikus képet ennek a művészeti életnek a jellegzetes alakjairól. Az ábrázolás fő erénye a részletek hiteles rajzában, az emberi környezet atmoszférájának mesteri megteremtésében rejlik. A korábbi regények személyessége, az "irodalmi történetek" bensőséges közvetlensége a riportnovellák felfedező szenvedélyével, társadalomkritikai szigorával egészül ki.

Műfajilag két irányba tartott a hatvanas évek írói termése: egyrészt elemző szándékkal készült nagyobb terjedelmű elbeszélések, másrészt könnyed tárcanovellák, humoros színezetű karcolatok jelezték Karinthy Ferenc érdeklődését. Az analitikus elbeszélések elsősorban jellemtanulmányok, azt vizsgálják, hogy a különböző emberi egyéniségek miként viselkednek rendkívüli történelmi körülmények között. Ilyen analitikus elbeszélés a Régi nyár (1959), amely az ifjúság gondtalan napjainak rajzát állítja szembe a háború jellemromboló hatásának ábrázolásával. A novella hőse fiatal zászlós, aki csupán pár hétre hagyja oda addigi életének megszokott színterét, a pesti mulatót, de ez alatt a rövid idő alatt teljes mértékben alkalmazkodik a háború gyilkos szokásaihoz, végül maga is gyilkossá válik, anélkül, hogy bármi lelkiismeret furdalást érezne. Karinthy voltaképpen a hátország békéjének hazug voltát leplezi le, arra utal, hogy az "ancien régime" rendezett felszíne mögött milyen barbár ösztönök bújnak meg, s a szervezett gyilkosság milyen könnyen fel tudja oldani a civilizációs gátlásokat. Jellemtanulmányok a Hátország, Az utolsó Kollonits és az Aranyidő című elbeszélések, amellett mozgalmas képet adnak az ifjúság néhai környezetéről, egyszerre tragikus és groteszk történelmi tapasztalatairól.

Karinthy Ferenc karcolatait és tárcáit Ez-az, avagy a bicikliző tigris (1965) című kötetében gyűjtötte össze, ehhez csatlakoznak még Nyelvelés (1964) című kötetének általában ugyancsak tárcaformában írott nyelvhelyességi jegyzetei. Írói apróságokat, köznapi megfigyeléseket rögzítenek ezek a karcolatok, s miközben a mindennapi élet apró fonákságait bírálják, az író élvezetes humorát is fel tudják villantani.

Elbeszéléseinek összegyűjtése után bontakozott ki igazán Karinthy Ferenc drámaírói kedve és tehetsége, mintha a műfajváltásban is azt juttatta volna kifejezésre, hogy munkásságának egy korszaka lezárult, az életmű belső folytonossága ugyanakkor helyreállt. Az elbeszélő prózához Epepe (1970) című regényével tért vissza, s ezzel a regénnyel némiképp zavarba hozta kritikusait. A regény fantasztikus története, irreális környezetrajza ugyanis elüt attól az epikai világtól, amelyet korábbi és későbbi munkássága során létrehozott. Cselekményének színtere egy hatalmas és áttekinthetetlen képzeletbeli város, valóságos labirintus, s mint ilyen, a mítoszok félelmetes útvesztőinek jelenkori örököse. A végeláthatatlan metropolist sűrű embertömeg népesíti be, sugárútjain és sikátorain éjjel-nappal mérhetetlen sokaság áramlik. A város, határtalan méretei és szörnyű zsúfoltsága következtében maga a megelevenedett lidércnyomás, a fantasztikus irodalom szorongásos rémlátomásai szokták ehhez hasonlóan leírni az emberiség jövendő életét. Ebbe a nyomasztó világba érkezik a regény gyanútlan hőse, Budai, a Kentaur Ősi Ivánjának és a Budapesti tavasz Pintér Zoltánjának közeli rokona. Eredetileg egy nemzetközi nyelvészkongresszusra készült Helsinkibe, s valami fatális véletlen következtében jutott el az általa ismeretlen városba. Tisztázni szeretné helyzetét, s tovább szeretne utazni a finn fővárosba, vagy hazatérni Budapestre. Csakhogy senkivel sem képes szót érteni, noha szinte minden európai nyelven beszél, s a nagyobb keleti nyelvekhez is konyít. A városlakók bizonytalan hadarását és rovásírásszerű betűjeleit azonban képtelen megérteni, hiába tanulmányozza az utcai feliratokat, vásárol könyveket és újságokat, próbál szóba ereszkedni az ismeretlen város polgáraival s állít fel mindig új írás- és szófejtési elméleteket: kísérletei rendre összeomlanak.

Az érthetetlen és megfejthetetlen nyelv mellett más olyan tulajdonságai is vannak a városnak, amelyek az irrealitás benyomását keltik, ilyen a városi sportpályán végignézett mérkőzés és a hatalmas bazilikában látott szertartás, amely egy teljesen ismeretlen vallás rítusait, jelképeit vonultatja fel. Mindez nemcsak a civilizált világban tapasztalt szokásoktól, életformáktól különbözik; Epepe maga az abszurditás, amelynek a józanész tanítása szerint nem is szabadna léteznie. A képtelen város ugyanakkor nemcsak eltér az ismert valóságtól, számos tulajdonságában meg is egyezik vele: nemcsak a földi természet ritkán feltűnő jellegzetességeiben, hanem társadalmának látható felépítésében, kereskedelmi életében, illetve azokban a köznapi tapasztalatokban, amelyeket Budai a szállodában, az utcákon, a boltokban, a vidámparkban, a nyilvánosházban és a börtönben szerez. Az irreális városóriás mindennapi életének a legtöbb eleme valóságos földi városok életére emlékeztet, de emlékeztet a hazai eseményekre is: a regény utolsó előtti fejezetében bemutatott váratlan felkelés ábrázolása nyilvánvalóan azokra a személyes tapasztalatokra épül, amelyeket az író 1956 tragikus őszén szerzett. A valóság és a képtelenség egymást szövi át az Epepében, a köznapi módon reális mozzanatok egy önmagában irreális rendszer alkotóelemei lesznek, az egész képtelenség pedig az általunk megszokott világ abszurd tulajdonságait emeli ki. A regényben életre keltett lidérces világ szinte minden részletében arra a köznapi valóságra épül, amelyet mi is tapasztalunk, éppen ezeknek a köznapi valóságelemeknek a meglepően újszerű összefüggésbe állítása hozza létre az epikai konstrukció abszurditását, "valóságfeletti" jellegét.

Mindez valójában statikus regényvilágot ígér, Karinthy Ferenc műve arról számol be, hogy a magyar nyelvésznek tulajdonképpen alig sikerül az ismeretlen város lakóival kapcsolatba lépnie, magáról a városóriásról valami fontosat megtudnia. A történetnek ilyen módon alig van cselekménye, egyáltalán nincs olyan epikai közege, amelyben az emberi kapcsolatok dinamikája kibontakozhatna. Az események időbeli viszonyai sem lényegesek, fel kell figyelnünk arra a többször is elhangzó írói kijelentésre, miszerint Budainak nincs órája, és alig tudja az idő múlását nyomon követni. Ezt a hangsúlyosan statikus regénytörténetet végül is az hozza dinamikus mozgásba, hogy a nyelvésznek, mivel nem tudja szállodai számláját kiegyenlíteni, el kell hagynia szálláshelyét, kiköltözik a vásárcsarnokba, rakodómunkát végez, egy olyan "alvilági" létbe kerül, amellyel addig nem is találkozott. Ez előtt a fordulat előtt a történetben inkább az abszurd realitásnak, utána pedig a fantasztikus és groteszk abszurditásnak van alakító szerepe. Ennek a fantasztikumnak jellegzetes példája az Epepében lezajló forradalom, amely Budai számára érthetetlenül kezdődik és fejeződik be, ugyanis csak annyit sikerült megfigyelnie, hogy az embertömegeket váratlanul mozgásba lendítő szenvedélyek véres káoszt idéznek elő, hogy végül apatikus közönybe fulladjanak.

A valóságos motívumok nyomán kialakított abszurd regényvilág a történet irodalomtörténeti előzményeinek, műfajtörténeti helyének megjelölésére ösztönözte a kritikusokat. Bodnár György a pikareszk hagyományokra, Réz Pál az elidegenedés modern regénymítoszára, Szalay Károly Karinthy Frigyes "swifti" indíttatású szatíráira hivatkozott. E rokonítások általában az anti-utópikus regényparabolák között helyezik el az Epepét, nyilvánvalóan nem indokolatlanul. A regény mindazonáltal még egy műfajtörténeti hagyományhoz kapcsolódik: az "államregények" között is elhelyezhető, mégpedig azok között a modern államregények – például Huxley Szép új világ, Orwell 1984, Déry Tibor G.A.úr X-ben című művei – között, amelyek a klasszikus "államregények" idealizált társadalmi utópiájával szemben a hatalmas világvárosok kialakulása, a társadalmi méretekben terjedő elidegenedés okozta veszélyekre mutatnak rá.

Karinthy Ferenc műve az emberek közötti kommunikáció elsorvadásának, kiüresedésének veszélyére figyelmeztet, nemcsak ábrázolni akarja ezeket a veszedelmeket, meg is kíván küzdeni velük. A modern anti-utópisztikus "államregény" igen gyakran a humánus értékek végső megsemmisülésének szorongató látomását vetíti elénk, az Epepe velük szemben hangot ad annak a reménynek is, hogy ezek az értékek megvédhetők. Fenntartásuk legfontosabb záloga az emberi öntudat és az az állandó küzdelem, amely következetesen szembefordul a sötétség erőivel. A regény nemcsak a lidércnyomássá váló elidegenedés és személyiségvesztés epikus parabolája, hanem ezé a makacs küzdelemé is: Budai sohasem alkuszik meg mostoha sorsával, mindvégig megőrzi józan eszét, s azon fáradozik, hogy megtalálja a hazavezető utat. Az abszurditás világában ő képviseli az emberi öntudatot, és ebből az öntudatból meríti reményeit: "Újra és újra megrohanta a félelem, hogy elméje föladja a reménytelen küzdelmet, belesüllyed a káoszba, mely körülveszi, vagy apadt-szürke, tétova melankóliába merül. Pedig hát nincs más fegyvere, csakis a tiszta öntudat, az egyetlen keresőlámpa, amit nekiszegezhet ennek az éber lázálomnak."

A regényparabola után, amely minden szokatlansága ellenére sem jelentett kitérőt Karinthy Ferenc írói pályáján, ismét a realisztikus történet és az előadásmód kap nagyobb szerepet munkásságában. Néhány nagy-novella, számtalan apró karcolat és az Ősbemutató (1972) című kisregény jelzi, hogy a hetvenes évek változó magyar valósága, illetve részben még mindig a háborús ifjúság tapasztalatai kötik le érdeklődését. Ez az érdeklődés kielégíthetetlennek látszik, az élet minden területére kiterjed, minden tapasztalatot meg akar hódítani. "Ahogy öregszem – mondja a kisregény hőse –, annál mohóbb és kielégíthetetlenebb a tudásszomjam. Egyre újabb nyelveket tanulnék, vén fejjel szószedeteket, igeragozást biflázok, mint egy kisdiák. És nem a vélemények, bölcsességek, filozófiák érdekelnek, dehogyis, köszönöm, écákkal el vagyok látva. Hanem a tények, megint és ismét a tények kifogyhatatlanul, adatok, számok, tételek vég nélkül. Bújni a lexikonokat, kézikönyveket, és ha utazom, rám zárják a múzeumokat, és bogarászni a bédekkerek apró betűs fejezeteit, és utánajárni és -lapozni mindennek, hol, mikor, hányan, miből, mennyiért, és így tovább, reménytelenül... Reménytelenül, mert hiszen ki bírja kimerni a tengert?...És ... milyen gyalázatosan rossz hatásfok: írásaimban legföljebb egymilliomod részüket használhatom fel, jó esetben. Igen ám, de, hogy ez a helyén legyen, pontosan üljön, hiába, kell a többi is, a nélkül nem megy, mögötte az a kilencszázezer-kilencvenkilenc, az egész nyomasztó, roppant hinterland a szürkeállományban".

A tapasztalatszerzés vágya vitte Karinthy Ferencet a miskolci, a szegedi, végül a debreceni színházhoz. 1966 és 1975 között mindhárom vidéki városban, mint dramaturg dolgozott. Valójában az Ősbemutató is e színházi tapasztalatok, közelebbről a szegedi élmények nyomán született; hőse, Tábori Titusz Vak Béla című "történelmi arabeszkjének" ősbemutatójára utazik el a vidéki városba. Az előadást követő bankett, majd az éjszakai mulatozás során ismeri meg a város életét, a színház körül folyó kicsinyes intrikákat, a vidéki művészértelmiség gondjait. Ennek a vidéki életnek az ironikus panorámáját mutatja be a regény, amelynek azonban vallomásos mondanivalója is van: Karinthy Ferenc a drámaíró mesterség műhelygondjairól beszél, a színházi életben szerzett tapasztalatait foglalja össze, és a magyar középkor történetén elmélkedve a nemzeti múlt és kultúra iránt érzett ragaszkodását is kifejezi. Minden pátosz nélkül, kissé az önirónia hangján, mégis érezhető komolysággal tesz erről személyes vallomást: "számomra egyre végzetesebb ügy az idetartozásom, átok vagy áldás, egyre sorsszerűbben vállalom. Az egész múltat, mindenestül, amiben ugyanúgy benne van Vak Béla és Borisz, és igenis, Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa, most kezdem hajazni, őszülő hajjal, hogy ez mit jelent ... Lehet, mondhatják, hogy ez nekem nem áll jól, mit ugrál és magyarkodik ez a derekas pesti flasztervilág és kávéházi ázalék – hát akkor is, azért is! Mert én úgy vallom, teljességében, Etelköztől az Emke-aluljáróig, a Tihanyi Alapítólevéltől meg a Szent Gellért-legenda parasztasszonyától, a magyarok szimfóniájától a rikkancsok és ószeresek és jégkorongszurkolók óbégatásáig. Nem látjátok, marhák, hogy a világűr világürességében ez az egyetlen, amiben megkapaszkodhatunk?"

A szüntelenül változó, új arcot öltő valóság megismerésének vágya irányítja Karinthy Ferenc mindig megújuló művészi kíváncsiságát. Nemcsak az országot járja, körülnéz a nagyvilágban is: 1968–1969-ben amerikai meghívásnak tesz eleget, New Yorkban, Los Angelesben tart egyetemi előadásokat, 1971-ben Japánban és Egyiptomban jár, 1972-ben ismét az Egyesült Államokba utazik, fél évet tölt ott az iowai íróprogram vendégeként, 1973-ban Szibériába látogat, a magyarság osztják és vogul nyelvrokonait keresi fel, 1974-ben újra Amerikába, majd Ausztráliába megy, 1976-ban pedig írószövetségi meghívásra Kubát tanulmányozza. Írói világa sokat gazdagodik ezeknek az utazásoknak a nyomán, külföldi, elsősorban amerikai tapasztalataival vet számot a Hosszú weekend, Betty, Szegény Magyarország és Korallzátony című elbeszéléseiben. Különösen vonzódik a mediterrán világhoz, ebben a világban: a görög szigeteken vagy Itáliában játszódik a Marich Géza utolsó kalandjai és az Alvilági napló című novella, valamint az X utolsó kalandja című kisregény. Ezekben a nagyobb lélegzetű elbeszélésekben személyes módon, nemegyszer ironikus színezettel mutatja be a távoli országokkal és idegen életformákkal ismerkedő magyar élményeit, felismeréseit, illetve a modern világban dúló társadalmi és politikai feszültségeket. Ezek sorában az X utolsó kalandja (1982) című kisregény a minden emberi értéken átgázoló terrorizmus működéséről ad képet. A kalandos történetet gunyoros hang színezi, a cselekménybe szőtt játékos mitológia is az irónia színeit mutatja. De számot vet a magyar társadalom újabb keletű konfliktusaival is: színpadi változatában is sikert arató Házszentelő című elbeszélése azt mutatja be, hogy néhány vezető állású ember miként válik egy bűnpártolási ügy következtében egymás cinkosává, s ifjúságuk forradalmi szándékait megcsúfolva hogyan veszi át az "ancien régime" uralkodó osztályának közösségellenes etikáját. Ez az elbeszélés is az emberi és társadalmi értékek megrendült helyzetével vet számot, midőn leleplezi azokat a vidéki kiskirályokat, akik először kiváltságokat szereznek maguknak, majd bűnszövetségben védik meg kiváltságaikat. A közösségi értékeket már azok a fiatalok képviselik, akik bátran szembe tudnak fordulni a bűnszövetkezet mesterkedéseivel. A hetvenes évek elbeszéléseit, illetve karcolatait a Három huszár (1971), Leányfalu és vidéke (1973), Végtelen szőnyeg (1974), Harminchárom (1977), Marich Géza utolsó kalandja (1978) és Alvilági napló (1979) című kötetek gyűjtik össze s 1979-ben megindult Karinthy Ferenc műveinek gyűjteményes sorozata is. Széles körű epikai panoráma bontakozik ki ezekből az elbeszélésekből, "enciklopédikus" kép, amely a magyar értelmiség, elsősorban az alkotóművészek életének egy egész korszakát mutatja be. Szerepet kapnak az ifjúság nosztalgikus emlékei, a háborús évek drámai és a pesti ostrom kalandos eseményei, a hatvanas évek irodalmi-színházi élete, illetve a külföldön szerzett tapasztalatok. Vannak személyesebb, vallomásosabb leírásai, amelyek egy önéletrajzi regény mozaikdarabjai is lehetnének (Mi van a Dunában?, Szégyen, Vaskor, Betty, Hosszú weekend, Szegény Magyarország, Alvilági napló), és vannak elemző kritikával készült jellemtanulmányai, egy panorámikus értelmiségi regény építőkövei (Harminchárom, Mély vízi hal, Egy fiók mélyén, Visszajátszás, Gyászmise, Marich Géza utolsó kalandja). Ezekből az elbeszélésekből egy virtuális értelmiségi regény kompozíciója bontakozik ki, már csak az epikai anyag közös volta, a fontosabb szereplők állandósága következtében is: a novellák hősei a későbbi elbeszélésekben többször is visszatérnek, esetleg mellékszereplők gyanánt, máskor pedig a korábban csupán vázlatosan kidolgozott mellékfigurák kapnak árnyaltabb, gazdagabb személyiségrajzot. Maga Karinthy Ferenc is tudatában van annak, hogy kisebb-nagyobb írásai az epikai anyag mélyebb rétegei és az alakítás hasonlósága következtében összefüggenek egymással. Egy 1975-ös nyilatkozatában ő maga is ennek az anyagnak a regényszerű feldolgozására utalt: "Mi lett azokból az emberekből, akik 1945-ben tíz-vagy húsz vagy harmincévesek voltak? Ki hol állt akkor a sakktáblán, hol áll most, és hol állt közben, honnan hová lépett, kit ütöttek le, és ki ütötte le? Ennek a krónikájával még jobbára adós irodalmunk. A sematizmus korszakában nem írhattuk meg igazul a nagy változásokat, mert a valóság nem fért bele a kötelező kategóriákba. De ebből az adósságból mindmáig keveset törlesztettünk."

A maga részéről Harminchárom című kötetének összeállításával próbálta az adósság egy részét törleszteni: ennek az elbeszélésciklusnak a darabjai a háború kezdete óta eltelt harminchárom esztendő értelmiségi történetét fogják át. A Régi nyár, a Harminchárom, az Egy fiók mélyén, az Aranyidő, a Szégyen, a Mélyvízi hal és a Házszentelő című elbeszélések követik egymást. Ennek a sorozatnak a főszereplői: Bártfai Dénes, a gyilkossá züllött zászlós, D.-né, akinek alakja és sorsa az író édesanyjának szenvedélyes egyéniségét és tragikus végzetét sejteti, Beregi, a minden veszedelmet ravaszul túlélő ügyes élősködő, Marich Géza, a tehetséges, de zavaros életet élő színházi rendező és Durovecz /Duray Olga, a munkáslányból lett színésznő, aki összeroppan a művészélet emberi konfliktusaiban, végül maga az író, az ő személyük kapcsolja egymáshoz az elbeszélésfüzér darabjait. De nemcsak az ismétlődő szereplők teremtik meg a nagyobb epikai kompozíciót, az írói nézőpont azonossága, az egymást követő elbeszélésekből mind teljesebben kibontakozó analitikus módszer is, amely a közelmúlt és a jelen erősen kritikai ábrázolása révén ad képet a magyar társadalom vétkeiről és mulasztásairól. Az olvasónak az a benyomása, hogy egy tágasabb szellemi horizontot átfogó regény mozaikdarabjait ismeri meg, válójában egy töredékes szerkezetű regényt, amely a magyar értelmiség egy nemzedékének történetét tekinti át. Karinthy Ferenc (1921. június 21. – 1992. február 29).[83]

9.3. Próza és hagyományos realizmus

9.3.1. Interjúk Karinthy Ferenccel

Bertha Bulcsu: Miközben az írók többsége világszerte modernkedik, te kitartasz a realista próza mellett. Mi a véleményed a prózaírás kísérletező útjairól, s szerinted mi a realizmus jövője? Karinthy Ferenc: Az amerikai irodalmat, annak fő vonulatát jóformán meg sem érintette ez, amiről beszélsz. Új nép, még mindig nem fedezték föl teljesen az országukat. A kísérletező modernkedés inkább a franciákra jellemző. Az amerikai irodalomban azonban szerintem sokkal több az eredmény. Hozzám ez áll közelebb. Nálunk jelenleg túl sok szó esik a formai részről, és túl kevés a lényegről. Attól még egy könyv nem lesz modern, hogy időjáték van benne, vagy belső monológ, kontrapunkt, ilyesmi, és nincsennek bekezdések, mondatok, írásjelek. A legmodernebb formai jegyekkel is lehet avatag ócskaság és közhely. Az a kérdés, mennyiben fejezi ki a modern ember problémáit, és talál rá a döntő koráramokra. És minden formának szabadságot adnék, de hozzám legközelebb a realista próza áll. Nem a formabontás és a formák feloldása ellen vagyok, de ha a Hamletet farmernadrágban játsszák, attól még nem lesz modern. Galgóczi írásait nagyon szeretem. Hagyományosan ír, ám az új faluról olyan új dolgokat mond el, amik azelőtt nem voltak. Lázasan, kíváncsian olvasom, mert megtudok valami fontosat, izgalmasat. Igy értem a modernséget. Nyitottnak kell maradni, és nemszabad eltorlaszolni az utakat azzal, hogy trükköket alkalmazunk. Így éppen a világ bonyolultsága vész el. Az élet megragadása miatt vagyok óvatos a formai trükkökkel szemben, mert inkább elvonják a figyelmet a valóban lényegesről, azt a hitet keltik, ezzel "kipipáltuk" a korszerűséget. (1974)

Erki Edit: Interjúnk témájáról beszélgetve említette, hogy legszívesebben a realizmusról szólna. Karinthy Ferenc: Mert úgy érzem, ebben vagyunk leginkább adósak. A prózának két forrása van, a krónika és a mese. Áll ez a magyar irodalomra is. Prózánk forrásai, a gesták, krónikák, Anonymus, Kézai, Kálti Márk, Bonfini, Galeotto. A második forrás a mese. A vallásos legendák, csodák, példák, vagy Salamon és Markalf, a népmesék. És ha én most a realista prózát hangsúlyozom, ami, némi le egyszerűsítéssel fogalmazva, a krónika jelenkori megvalósulása, nem azért teszem, mint ha a másik szint, a meséset, aminek megfelel az absztrakt, vagy abszurd, vagy szürrealista, vagy akárhogy nevezem, nem kedvelném, vagy éppen nem kívánatosnak gondolnám. Ellenkezőleg, nagyon szeretem, s újra-újraolvasom E. T. A. Hoffmannt, vagy Kafkát, vagy Szerb Antal regényeit, vagy akár Vernét. Kamaszkoromtól bibliám Gogol "Köpenye”. És ha szabad itt saját példámmal előhozakodnom… a "Don Juan éjszakája" is inkább ilyen jellegű, aztán a "Szellemidézés" több fontos túlvilági részlete, számos novellám, újabban pedig, ugye az "Epepe”. Fél szívvel hát odatartozónak érzem magam is. De mostanában a szívem másik fele szűkölködik. "A köpeny" és "Az Orr" mellett hiányolom az új "Holt lelkeket" is. (1975)

Az elmúlt harminc év hatalmas tablót kínál. Mi lett azokból az emberekből, akik 1945-ben tíz- vagy húsz- vagy harmincévesek voltak? Ki hol állt akkor a sakktáblán, hol áll most, és hol állt közben, honnan hova lépett, kit ütöttek le, és ki ütötte le? Ennek a krónikájával jobbára adós az irodalmunk. A sematizmus korszakában nem írhattuk meg az igazul a nagy változásokat, mert a valóság nem fért bele a kötelező kategóriákba. De ebből az adóságból mindmáig keveset törlesztettünk. Hol van az, amit Ady Móriczhoz címezve igy fogalmazott meg: "Ördög hordjon el már minden bolond verset: Életet kívánunk, valószínűt, nyerset”.

- Nem kell visszamenni. Itt van a modern amerikai irodalom, amely a kezdetektől a mai napig azt tartja első feladatának, hogy fölfedezze a maga számára, megint és fáradhatatlanul Amerikát, a saját országát, az ismeretlen Amerikát, az ismeretlen amerikait. Ez a fő vonulat Mark Twaintől és Jack Londontól Steinbeckig és Faulknering és a Fitzgeraldig vagy Mary McCarthying, CarsonMcCullersig, Salingerig, Joyce Carol Oastesig, vagy akár Malamudig és Bellowing, bármiképpen írja a bekezdéseit.

- Nagyon szeretem a "Magyarország felfedezése" című sorozatot. De hát ez nem helyettesítheti a szépirodalmat. Az egészséges az lenne, ha ebben a valóságanyagban gyökerezne az irodalom, ebből sarjadna ki.

A népi irodalomban éppen az volt az izgalmas, hogy a szociográfiákra ráépültek a regények és a drámák. Volt "A Tardi helyzet" és a "Puszták népe" és "Viharsarok”, és abból nőt ki a "Koratavasz" meg a "Szakadék" meg a "Villámfénynél" és még a "Galieli" is, valami bonyolult áttétellel, még az "Iszony" is. Ma remekül folynak nálunk a föltérképezés előmunkálatai, amit a szociográfia csinál, de az irodalom nem követi ezt, vagy csak lassan és botladozva és elmaradva.

- Bizonyára roppant nehéz volt nekem, ezzel a névvel és örökséggel elindulni pályámon, s föltételezi, hogy azóta is állandóan kihívom, az összehasonlítást, beavatott és avatatlan részéről egyaránt. Ez az összevetés, a század egyik legeredetibb szellemével természetesen csakis hátrányos lehet reám, s az volna bárkire. Mégsem okos, ha ezzel túl sokat foglalkozom, félő, hogy e súly alatt pszichikailag előbb-utóbb összeroppannék. Igaz, tisztában vagyok vele, képtelenség megfeledkezni róla. De ami a munkám illeti, úgy lenne jó, ha céltalan komplexusok és örökös méricskélés helyett, mindig inkább a soron levő tennivaló izgatna és töltene el, a következő utazás, a készülő regény, darab, novella, a mos megoldandó mondat…. nekem a magamét kell csinálnom, s a végén majd elválik, érdemes volt-e, avagy hiábavaló. Még fontosabb, hogy megkíséreljem tovább vinni apám műveiből a ma is eleven, időszerűt: éber humanizmusát, humorát és öngúnyát, racionális nyitottságát az új jelenségekre…

E. E. Nem ítél túl szigorúan harminc és magyar prózája fölött, amikor úgy véli, hogy nem tükrözi korunk valóságát?

Karinthy Ferenc: A lehetőségekhez és igényekhez mérten, és főként a hatalmas társadalmi átrendeződéshez képest bizony nagyon csekélyen. Persze elsősorban magammal vagyok elégedetlen, és amit itt mondtam, először magamtól kérem számon, vagy magamtól is. Fogy az idő, és vajon lesz-e erő ás tehetség elmondani, ami az én részem belőle?[84]

Gellérthegyi álmok: Karinthy Ferenc legjelentősebb színpadi műve

Körülfogja őket a félelem: félnek a becsapódó lövedékektől s félnek egymástól. A kölcsönös gyanakvás s a kibontakozó szerelem kettős, ellentétes érzései állandó, vibráló feszültséget teremtenek; a darabmesteri módon szerkesztett, s dramaturgiája bravúros. Itt is a személyesség forrósága emeli filozofikus távlatokba a történést. Az apa generációjának nyelvi játékai az élet rútságát elviselhetővé varázsoló "pótlékokból" – a szorított helyzettől meghatározottan – a lehetséges létezés szinonímáivá nőnek. A félelem és az árvaság ördögi körében forgó, – a túlélés vágyától hajtott fiatalok félbeszakított, újrakezdett, mindent megjáró játékai az esztétikum erejével hatóvalóságot teremtenek a köznapok fölé. A rettegés s az élni akaráskettős szorításában előttünk csupaszodik csontig a játszó személyiség. A betört ablakok s a képzelt űrből látszó tűhegynyi pont – a gellérthegyi villa "távlati" képe – közötti ívfény jelzi: a valóságból kiszakadni csak az álmok útján lehetséges, mert a való a földre parancsol. A magukba roskadó emberek sorsa mégis nyitott marad: a darabot áthatja a félelem és az ebből kinövő élni akarás. A Gellérthegyi álmok alighanem az egyetlen Karinthy-dráma, amelyben az író a jelenségek mögötti mélységet is teljességgel tudta fölmutatni.[85]

9.3.2. Karinthy Ferenc irodalmi tevékenységének kivonata

A valóság iránti élénk érdeklődés, riporteri hevület, könnyedség, ember- és környezetismeret jellemzik Karinthy Ferenc munkásságát. Elegánsan vált műfajról műfajra, figyelmének szemhatára Lágymányostól a nagyvilágig terjed. Nemzedékének történelmi tapasztalatrendszerével a vállán a jelen dolgainak jelenségeinek hivatott számon tartója, elemzője.

Akad darabja, amely 30–35 ország színpadán megfordult, antológiák a klasszikusoknak kijáró tisztelettel tartják számon néhány alkotását, színházi szakember volt Budapesten és vidéken. Tanulságos az időpont, amikor írói pályáján a dráma műfaja szerephez jutott. Generációjának eszmélkedését a háborús esztendők fojtogatták, a helykereső ösztön természetességgel fordult a tovatűnt aranykor családi emlékei után (Szellemidézés), az egyén lehetőségét a tudósi magány ezoterikus világában látta (Kentaur). Az alkat mélyén munkáló realista szemlélet új égtáj alá kerülve, 1945 után könnyen azonosulhatott a közösségi életelvvel. A történelemalakító szerepre is jogot formáló írói személyiség hang- és szemléletváltása túlságosan sarkosra sikeredett. A sematizmus béklyójából való szabadulás jelei Karinthy Ferenc drámaírói munkásságában is megmutatkoznak. Amikor a Hazai tudósítások riportjainak egy darabjából az Ezer év (1955) című drámát fogalmazta, kettős eredményre jutott. A korábbi esztendők kritikátlan hurráoptimizmusa után – a peremre szorult "lelki szegények" felfedezésével – eljutott egy realistább valóságszemlélethez, s az írói egyéniség felszabadításával nemzedéki számvetést is végzett. Ez a kettős belső feszültség szinte követelte a színpadi formát. A darab történeti jelentősége ma már vitathatatlan. Magyarország fehér foltjainak feltárása írói bátorság is volt akkor. A dráma – mint azt Pomogáts Béla megállapította – az ötvenes esztendők politikai módszereivel is vitázott.

A sematizmus korszakának angyalai és ördögei után hús-vér alakokkal találkozhatott a néző. A második felvonás pergő – krimiszerűen bonyolított – dikciójában vádlón tárult fel egy történeti tehertétel. A csecsemőgyilkos Ökrösné és Bencsikné, s az együgyűségig tudatlan Szanó lányok alakja a magyar történelem és társadalom nem szívesen vállalt jelenségeire irányította a figyelmet. A dokumentumelemekből építkező dráma nemcsak az írói út fejlődésében volt jelentős. A harmincas esztendők vádló hangú szociográfiáinak útján haladva a darab az évtizeddel későbbi, emlékezetes művek felé mutatott. Az Ezer év kritikai fogadtatására az óvatoskodó elismerés volt a jellemző, de az író visszavonhatatlanul csatát nyert.

A Szellemidézés (1957) szintén kész "nyersanyagból" építkezett. De míg az ostrom idején írt regény inkább a gyerekkor miliőjét érezte fontosabbnak, a drámában Donáti Sándor (az olvasó vagy a néző az apa alakját látja benne) személyisége került a figyelem fókuszába. A szellemi "asztaltáncoltatás" célja itt is kettős volt. A zseniális alkotóerejét sakkban tartó kettős kör (a tágabb család és környezet vegetatív szinten élő, egyszerre inspiráló és fojtó légköre, valamint az országgyarapítás mámorának rekedt réztrombitáin is átütő embertelen barbárság fenyegetése) az önvizsgálat kényszerével nehezült a személyiségre. Az élete alkonyán járó Donáti Sándor nem csupán saját ifjúkorának hiteivel és terveivel szembesült. A dráma a fiú – Karinthy Ferenc – önvizsgálata is kívánt lenni. A szerzőnek ez a "legszínszerűbb" darabja. Nyelvi humora eleven, ennyi sokszínű, életteli alakot sehol másutt nem tudott felmutatni. Hogy a dráma mégsem lett remekmű, annak oka a főhős alakjában keresendő. Létay Vera a darab felújított változatának (1972) bemutatása után mutatott rá arra, hogy Donáti ábrázolása töredékesre sikerült. Az olvasó nem tud szabadulni a tudattól, hogy az író családját és édesapját látja, s így fel sem igen tűnik, hogy az alak zseniális voltát csak a már máshonnan is jól ismert szójátékok és a nagyon didaktikusra formált monológok jelzik. Elmarad az igazi konfliktus, a darab inkább nosztalgikus életkép, mint dráma. Karinthy Ferenc drámaírói munkásságának következő állomása egy méltán sikeres regény színpadra szánt átirata. A Budapesti tavasz (1965) ilyen formában sikertelen kísérlet maradt. Az alakokat nemhogy jellemezni, még körülírni sem igen tudta, a színpadi történés széteső. Lényegesen több eredményt hozott a pályán az újabb korszakot jelző egyfelvonásosok világa: Bösendorfer (1966), Dunakanyar (1966), Víz (1968), Gőz (1968). A nemzetközi siker is jelzi, hogy Karinthy Ferenc ezekben az egyfelvonásosaiban egyetemes gondokról tudott érvénnyel szót ejteni. Az emlegetett négy egyfelvonásos szereplői partra szorult emberek. Beszédesek a helyszínek is: a bérlakás négy fala, egy útmenti, késő esti presszó a Duna-kanyarban, egy néptelen szeptemberi uszoda, egy izzóra hevített gőzfürdő. Sorsukkal elégedetlen, félsikerek nosztalgiáin csüngő, személyes és társadalmi konfliktusok tehertételeivel megvert emberek a szereplők. A Bösendorfer öncélú cinizmusba fulladt telefonbetyárja, a Dunakanyar kiüresedett, szétdúlt párkapcsolatok emlékével élő szereplői, a Gőz groteszkségig valószínűtlen – mégis élő – fürdővendégei, vagy a kiöregedett vízilabdázó egyaránt egy-egy sikertelen élet példázatai. A darabok közül három kétszereplős, a Víz öreg csatára pedig az emlékezetében élő alakokat mozgósítja Horthy Miklóstól volt feleségén át a végleg megsüketült apjáig. Ezek a művek meditatív, számvető jellegűek. Az egyedül maradt emberek magán- és közéleti drámái, vívódásai ütnek át a hol ironikus, hol szatirikus hangon. A bravúros szerkesztésű Bösendorfer mellett legemlékezetesebb a Víz. Az önéletrajzi elemekkel is hitelesített, személyes jelenlét erősíti fel az emlékezésből kicsendülő rezignációt, melankóliát, s valószerűsíti a felcsattanó mámoros dacot. E darabok jelentős előrelépést jelentenek az írói pályán, rokonságot tartanak ezek a korabeli novellákkal, és az Epepe című regényével. Az egész estét betöltő Gellérthegyi álmok (1970), valamint a Pesten (1971) és a Budán (1971) című egyfelvonásosok újra a történelem elemeiből építkeznek. Az utóbbi kettő szoros szálon kapcsolódik a már tárgyalt egyfelvonásosokhoz is. A Budán Farkas Bernátnéjának tragédiája a történelem ellentmondásaiban gyökerezik, az ötvenes években férjét bűntelenül internálták, de egyedül maradása már egy újfajta életérzés drámai alapszituációja. A vele szembesülő ifjú agitátorok naiv lelkesedése mögött megbúvó egyéni sorskonfliktusok egyszerre utalnak egy tévesztett történeti út buktatóira, s a saját értékrendjével szembekerülő személyiség tudathasadásos állapotára. Erőtlenebb kísérlet lett a Pesten című komédia. A talaját vesztett színész-igazgató sorsában érlelődő konfliktust az író nem bontja ki teljes mélységében.

A világsikerré vált Gellérthegyi álmok Karinthy Ferenc legigazibb drámája. Az ostrom alatti Budapest romos gellérthegyi villája egyszerre a menekülés és a rettenet fészke. Hadbíróság és a faji törvények életveszélye fenyegeti az ide menekült fiatalokat. Körülfogja őket a félelem: félnek a becsapódó lövedékektől s félnek egymástól. A kölcsönös gyanakvás s a kibontakozó szerelem kettős, ellentétes érzései állandó, vibráló feszültséget teremtenek; a darab mesteri módon szerkesztett, s dramaturgiája bravúros. Itt is a személyesség forrósága emeli filozofikus távlatokba a történést. Az apa generációjának nyelvi játékai az élet rútságát elviselhetővé varázsoló "pótlékokból" – a szorított helyzettől meghatározottan – a lehetséges létezés szinonimáivá nőnek. A félelem és az árvaság ördögi körében forgó, – a túlélés vágyától hajtott fiatalok félbeszakított, újrakezdett, mindent megjáró játékai az esztétikum erejével ható valóságot teremtenek a köznapok fölé. A rettegés s az élni-akarás kettős szorításában előttünk csupaszodik csontig a játszó személyiség. A betört ablakok s a képzelt űrből látszó tűhegynyi pont – a gellérthegyi villa "távlati" képe – közötti ívfény jelzi: a valóságból kiszakadni csak az álmok útján lehetséges, mert a való a földre parancsol. A magukba roskadó emberek sorsa mégis nyitott marad: a darabot áthatja a félelem és az ebből kinövő élni akarás. A Gellérthegyi álmok alighanem az egyetlen Karinthy-dráma, amelyben az író a jelenségek mögötti mélységet is teljességgel tudta fölmutatni. A szerző a hetvenes évektől visszatér a többfelvonásos darabokhoz. A jelenségek felmutatását az elemzés korszaka követi (Hetvenes évek, Hosszú weekend). Megpróbálkozik új formákkal is. Ezt az utat rádiós jelenetei jelzik (Szegény Magyarország, Korallzátony, Hangok az űrben). Az utóbbiak – mondandójuk szerint – az ismertetett rövid darabokhoz kapcsolódnak. Az egyik központi mag az elidegenedés (Hangok az űrben), de a tematika határozottan mutat egy másik területre is. A világot járó Karinthy Ferenc sorra fedezi fel az idegenbe szakadt magyarságot. A már a Kék-zöld Florida novelláiban megpendített "disszidens" téma több darabjában jelentős szerephez jut. A Szegény Magyarország, a Korallzátony, a Hosszú weekend tartozik ide, de hasonló tematikájú a Hetvenes évek is. Magány, elidegenedés és a hazától való elszakítottság együtt jelentkezik a Korallzátony talajtalan, hazasóvárgó, Ausztráliában élő hőseinek félmondatos emlékeiben és a Szegény Magyarország szereplőinek egymás mellett elsikló, értetlenségbe fulladt párbeszédeiben. E darabok informatív módon villantanak fel egy kóros jelenséget. A Hosszú weekend című három felvonásos színmű tárgya a hetvenes esztendők első felének "külföldimádata". Bálint Edit, a könnyed s gondtalan életre vágyó magyar leány alapos leckét kap. Oscar Taylor és ide-oda csapódó barátainak társasági élete sivár, kiábrándító és posványos. Péteri Dezső, a Hetvenes évek lassan már öregedő főhőse is menekül ebből a világból. Haza, Leányfalura, hogy szenvedélyének hódolhasson: a múltba réved, a rómaiak örökségét, emlékeit kutatja. Értetlenül áll a fiatalabb generáció előtt, akik számára idegenek, ridegek, nyersen számítóak. Talajtalanul kapaszkodik az emlékeibe, "hősi maszkban játszik egy komikus szerepet". Ifjú felesége elhagyja – szinte lemond róla –, veresége sem nem tragikus, sem nem fölemelő. Figurája erőtlen, igazi konfliktus nem jön létre a darabban. Karinthy Ferenc drámaírói teljesítménye fontos része jelenkori drámairodalmunknak. A műveiben fel-felbukkanó "vándorszereplők" jelzik, hogy az író egy öntörvényű világot tud magáénak; ragaszkodik hőseihez. A bevezetőben említett riporteri, krónikási szemlélet és alkotásmód a drámai jellegű művekben is uralkodik. Karinthy Ferenc általában erkölcsi nézőpontból közelít korunk feszültségeihez, s felelős, elkötelezett magatartással, nagy elhitető erővel munkálkodik ezek feloldásán. Hősei hús-vér emberek, majdnem mindegyikük alkalmas arra, hogy személyiségükben a kor fontos, megoldatlan kérdéseit általánosítsa.[86]

9.4. A Gellérthegyi álmokban megjelenő traumák

9.4.1. Kényszer

A "kényszer" meghatározása: Erőszakos ráhatás; egy személy vagy csoportkontrolláló tette, vagy egy helyzet, állapot, körülmény olyan jellege, amelynek hatására egy másik személy vagy csoport az esetleges ellenállásával felhagyva, másképpen cselekszik, viselkedik, mint ahogy azt eredetileg akarta vagy szerette volna. Az erőszak esetén a kényszerített oldalán hiányzik a szabad akarat és a szabad választás is. Jogi meghatározás: A lelki kényszer fenyegetésben kell, hogy megnyilvánuljon, s ennek is olyannak kell lennie, mely a cselekvőnek saját vagy hozzátartozójának életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztette s másképpen, mint a bűncselekmény elkövetése, elhárítható nem volt.

9.4.2. A kényszerre adott válaszok

Az illúziók olyan szabályokként foghatók fel, melyek a fennálló egyenlőtlenségeket és játszmákat a legitimitás aurájával ruházzák fel. Ahogy a játékszabályoknak önkéntesen alávetik magukat az adott játékba kezdők, elfogadva a kijelölt téteket és stratégiákat, úgy fogadják el a különböző mezők szabályait is a cselekvők. Noha az illúzió kijelöli a szabályokat, magát a szabályokhoz való viszonyt már korántsem határozza meg. (Bourdieu 1990, 2002; Bourdieu – Wacquant 1992)

A cselekvők elemi igénye, hogy a világban otthonosan érezzék magukat, vagyis egyszerre legyen számukra kiszámítható a jövő, és bírjon valamiféle értelemmel tevékenységük. Ezt az ontológiai biztonságot a legelemibb szinten az biztosítja, ha a hétköznapi cselekvések automatikus pályára állnak, és ezáltal kivonódnak a tudatosulás köréből. Ebben az esetben ugyanis magától értetődővé és kiszámíthatóvá válnak, vagyis nem merülnek fel velük kapcsolatban kérdések, miközben megakadásuknak is csekély az esélye. (Giddens 1984, 1991).

Az életvilág magától értetődősége azokban a helyzetekben felfüggesztődik, amikor a cselekvés szempontjából inadekváttá válik, vagyis nem teszi lehetővé az elérni vágyott célok megvalósítását a kézenfekvő eszközök segítségével. Ilyenkor a valóság elveszti természetes, evidens auráját, és új értelmezés kidolgozása válik szükségessé. Minthogy a sémák és idealizációk nyelvi közvetítés révén kerülnek elsajátításra, így megújításukra is beszédaktusok sorozatában nyílik lehetőség, egy új, kölcsönösen elfogadható jelentéshorizont elfogadása révén. A tudatos kontrolltól erős érzelmi meghatározottsága miatt független szeretet az egyéni kvalitások másik egyén általi elismeréseként értelmezhető. Az önmagunkba és másokba vetett bizalom egyaránt összefüggésbe hozható vele abban az értelemben, hogy az intimitásban nyílik lehetőség az egyén feltárulkozására és az ennek során megmutatkozó sajátosságokra vonatkozó visszajelzésre. Amennyiben az identitása lényegi elemeit feltáró egyén pozitív megerősítést kap, úgy ezeket a cselekvések olyan szervezőelvévé tudja transzformálni, melyre akár a társak véleménye ellenében is támaszkodni tud (önbizalom). Az intimitásban megalapozott relatív függetlenség egyúttal arra is lehetőséget teremt, hogy nyitott legyen a közös cselekvésre, minthogy az nem hordozza magában a másoknak való totális alávetettség lehetőségét (bizalom). Amennyiben e pozitív megerősítés nem átélhető, akár a szeretet puszta hiánya, akár annak ellenpontjaként a fizikai és lelki megfélemlítés okán, úgy mind az önbizalom, mind pedig a másokba vetett bizalom csökken. A szeretet ilyenformán amellett, hogy közvetlenül megerősíti az intim kapcsolatokat, egyúttal az önmagunkba és másokba vetett bizalom fenntartása révén közvetve is hozzájárul a társulások stabilizálásához. (Habermas 2001, 2011).

A szenvedés szociológiai kritikája óhatatlanul korlátokba ütközik azon a ponton, amikor le kell írnia, pontosan mit is "csinál" átélőjével a szenvedés, vagyis válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy milyen következményei vannak a dehumanizálás tapasztalatainak az egyén jelentéstulajdonítási és viselkedésmintázataira (Wilkinson 2005: 41–42). Ennek hátterében az áll, hogy a testi, affektív és egzisztenciális elemekkel terhelt társadalmi szenvedés fenomenológiai leírása valójában interdiszciplináris keretben képzelhető el. A pszicho-diskurzusok ilyenformán a társadalmi szenvedés fenomenológiai értelmezésének hiányzó láncszemeként szolgálnak. A dehumanizáló társadalmi szenvedésnek való tartós kitettségben olyan különböző fenomenológiai és viselkedésmintázatok rögzülnek, melyek az emberi mivolt korlátozásának, vagyis az ágenciától /változást okozó erő, tényező, amely képes egy fordulat vagy egy új állapot kiváltására/ való megfosztottságnak a szélsőséges formáit fejezik ki.

9.4.3. Generalizált szorongás

A generalizált szorongás tünetei közé tartozik a hétköznapi életvitelt ellehetetlenítő erős és tartós nyugtalanság, az aggodalmak kezelésére való képtelenség, a fáradékonyság, a koncentrációs nehézség, az alvászavarok, a testi feszültség (APA 2013: 222–225). Kialakulása a kutatások tanulsága szerint egyrészt az életkörülményekkel függ össze: a fenyegető környezet, a folyamatos stressz, a szűkös erőforrások, a gender- vagy etnikai diszkrimináció egyaránt növeli létrejöttének esélyét. Másrészt a korai gyermek-szülő kapcsolat függvénye: a túlságosan szigorú vagy túlféltő nevelési klíma egyaránt ahhoz vezet, hogy az egyén képtelen lesz megküzdeni a hétköznapi stresszel. Előbbi esetben a szankcióktól, utóbbi esetben az esetleges veszélyektől való rettegés állandósul. További megközelítés szerint a generalizált szorongás kialakulásában a társak értékelése is döntő szerepet játszik: a feltétel nélküli elfogadás tapasztalatának hiánya önbizalomvesztéshez vezet, amit a visszajelzésekhez való görcsös igazodással próbálhat ellensúlyozni az egyén. Ez azonban felfokozza és állandósítja az aggodalmat a társas cselekvési helyzetekben (Comer 2010: 122–125). A kognitív megközelítés szerint azok, akik tartósan ki vannak téve megjósolhatatlan negatív eseményeknek, nagy eséllyel fejlesztenek ki olyan automatikus gondolatokat, melyek állandósítják a veszélyérzetet. Ezt ráadásul tovább fokozhatják azok az aggodalmak, melyek a félelemtől való félelem formájában a szorongás önálló forrásává válnak (például: "Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezen a problémán stresszeljek!"). Hasonló pályára terelheti a gondolkodást a cselekvéshelyzetekben rejlő bizonytalansággal szembeni intolerancia is, amennyiben arra ösztönöz, hogy a legrosszabb forgatókönyvvel számoljon az egyén, ezzel próbálva felkészíteni magát az elháríthatatlanként észlelt veszélyek átélésére. Más megközelítés szerint az általánosított szorongás hátterében eredetileg az az öntudatlan törekvés áll, hogy a cselekvő a kényelmetlen testi feszültségről elterelje figyelmét az aggodalom állandósításával, ami idővel maladaptív /elégtelen, rossz-irányú alkalmazkodás/ kényszerré válik (Comer 2010: 126–129). A biológiai tényezőket tekintve a generalizált szorongás kialakulása a félelem átélése során lezajló, felfokozott állapotot okozó agyi folyamatok visszacsatolási mechanizmusának felborulásához köthető abban az értelemben, hogy a felfokozódás indokolatlan esetben is bekövetkezik. A generalizált szorongással küzdők alapértelmezés szerint nagyobb fokú testi feszültséggel jellemezhetők. Emellett társaiknál nagyobb valószínűséggel fókuszálnak az őket potenciálisan veszélyeztető ingerekre (Barlow – Durand 2009: 129– 131). Továbbá az agy hormonális folyamatai tekintetében is eltérnek a populációtól abban az értelemben, hogy a stresszhormonok szintje magasabb az átlagnál. Ennek hátterében olyan öröklött sajátosságok is állhatnak, melyek adott környezeti behatások – például gyermekkorban átélt extrém stressz – esetén aktiválódnak, ezáltal téve valószínűvé egy magasabb szorongási szint állandósulását (Beidel – Bulik – Stanley 2012: 142–146). A fenti pszichiátriai és pszichológiai magyarázatok alapján belátható, hogy a generalizált szorongás valamilyen módon a félelem reaktív jellegének megszűnéséből fakad, vagyis abból, hogy a félelem lekapcsolódik az azt kiváltó konkrét okokról. Ez akkor következhet be, ha a félelem tárgyait nem lehet hozzárendelni konkrét dolgokhoz, és így feloldásukra sincs lehetőség. Ilyenkor a félelem diffúz szorongássá alakul át. Többé nem valami konkrét ingerre adott reakcióként, hanem – meghatározatlansága okán – minden pillanatban indokolt aggodalomként van jelen. Más szóval a generalizált szorongás a félelem konkretizálásának hiányára vezethető vissza.

A kognitív pszichológia az emberi megismerés tanulmányozását állítja előterébe, azt kutatja, hogy az ember, mint élőlény hogyan képezi le a világot, mi módon látja, miként éli meg azt. A világról milyen reprezentációt hoz létre. A megismerést egyetlen közös folyamatként kezeli, az információfeldolgozási-felfogási elmélet szerint a külvilág ingerei egyre elvontabb reprezentációkként képződnek le.

9.4.4. Hazugság

A HAZUGSÁG MINT JÓL FORMÁLT ÉS EGYÉRTELMŰEN CÍMZETT ÜZENET.

A hazugságot leggyakrabban tudatosan megtett hamis állításként szokás definiálni. Az ezen a definíción alapuló fejtegetésekben gyakran összekeveredik a logika és az etika szempontja. Az igaz és hamis logikai kifejezések használata a legszűkebb értelemben vett logikai szakdiskurzuson kívül szinte mindig megőriz valami etikai tartalmat. Igaz kijelentések megtételét az erkölcsi értelemben helyessel, az ellenkezőjét a helytelennel asszociáljuk; jónak és rossznak gondoljuk. Ugyanakkor a hazugság fogalmának még a tisztán erkölcsfilozófiainak szánt elemzései is a logikából kölcsönzött sémákat őrzik a legtöbb esetben. A hazugságot szeretjük úgy vizsgálni, mintha az kizárólag jól formált, egyértelműen megállapítható igazságértékű kijelentések megtételével lenne elérhető, vagy legalábbis mindig maradéktalanul visszavezethető lenne ilyenekre. A kommunikációs szituációt is, amelyben a hazugság elhangozhat, hajlamosak vagyunk részleteiben szabályozott, egyértelmű beszédhelyzetnek tekinteni, amelyben mindkét fél számára – hiszen általában kétszereplős párbeszéddé egyszerűsítjük a helyzetet –, világos, hogy pontosan milyen tényállásra, milyen szempontból vonatkozik az a kijelentés, amely csak igaz vagy hamis lehet, és amely tényállásról a beszélő annyira jól informált, hogy arról igaz vagy hamis kijelentés megtétele csak az ő akaratán múlik/.[87]

9.4.5. Hangulatzavarok

Az unipoláris depresszió tünetei közé tartozik a hosszan tartó, szüntelen nyomott hangulat, a hétköznapi tevékenységek iránti érdeklődésre és örömre való képtelenség, az étvágy hirtelen megnövekedése vagy lecsökkenése, álmatlanság vagy megnövekedett alvásigény, folyamatos energiahiány és enerváltság, lecsökkent önértékelés és indokolatlan bűntudat, koncentrációs zavarok és döntésképtelenség, visszatérő halálra vonatkozó gondolatok és öngyilkossági késztetés. A bipoláris depressziót a mániás és depresszív szakaszok váltakozása jellemzi. Előbbit napokon át tartó megemelkedett energia- és aktivitási szint, megingathatatlan kiválóságérzés, drasztikusan lecsökkent alvásigény, kényszeres közlésvágy, szétszórtság és kockázatkeresés jellemzi, utóbbit pedig az unipolárisra jellemző tünetek (APA 2013: 123–189).

9.4.6. Depresszió

A depresszió kialakulásának esélyét a negatív életesemények és a támogató társas viszonyok hiánya is befolyásolja. A folyamatos vagy a hirtelen megnövekvő stressz, illetve a traumatikus események egyaránt megnövelik a depresszió kialakulásának esélyét. Különösen abban az esetben, ha olyan kudarcként kerülnek értelmezésre, amiért az egyén maga felel. A különböző társadalmi berendezkedések a depresszió eltérő tüneteit teszik kifejezhetővé: míg a nyugati országokban elsősorban az önvád és a bűntudat dominál, addig más társadalmakban inkább a testi tünetek jellemzőek. Továbbá bizonyos társadalmi pozíciókban és szerepekben a hangulatzavarok nagyobb eséllyel alakulnak ki: a strukturális hátrányokban szenvedők, az etnikai kisebbségek tagjai, a nők, a párkapcsolaton kívül élők egyaránt veszélyeztetett csoportnak számítanak. E kategóriák által leírt, alávetett státuszra utaló élethelyzetekben egyfelől magának a cselekvés terének beszűkülésével számolhatunk, másfelől a pozitív visszajelzések hiányával (Barlow – Durand 2009: 231–237; Comer 2010: 259–263).

9.4.7. A logóterápia és egzisztenciaanalízis

Viktor Frankl logóterápiája, különösen megfogott, realizmusával, életszeretetével, s azzal hogy nála nincsenek tabuk, szemérmes félrenézések, olyan, az emberi léthez kapcsolódó területek, amelyek ne lennének tudományosan, logikusan magyarázva, levezetve.

Frankl a logóterápia fogalmát 1926-tól, míg az egzisztenciaanalízist 1933-tól használja. A logosz és az egzisztencia bevonásának szükségességét a terápiába 1939-ben fejtette ki Filozófia és pszichoterápia című tanulmányában. Franklegzisztencia fogalma Kierkegaard bölcseletében gyökerezik. Az egzisztencia döntések során keresztül valósítja meg önmagát, melyet a választás szorongása "a meg nem valósított lehetőségek kísértetei" környékeznek. Ám Frankl szerint mégsem ez okoz szorongást, hanem sokkal inkább az, ha az egyén nem manifesztálja /nem határozza meg önmagát/ önmaga számára egy-egy érték kitartó megvalósításával. A logosz pedig az az átfogó és egyben egyéni értelem, amelyhez a szellemi létező, az egzisztencia "fölnyúl”, "ráérez”, melyet "belát”, amelyet az élet kínál fel valamennyi, ilyen szempontból tudatosított szituációban. Frankl Buber és a haszid zsidó filozófia, és nem kevésbé a keresztény tanítás nyomán vallja, hogy a legfőbb érték a szeretet, egy másik egzisztenciához való szerető kapcsolódás, ami még a lágerélet legsötétebb óráiban is megvalósítható. A logosszal való terápia, ill. az egzisztencia analízise mindezek után azt jelenti, hogy a terapeuta, /a segítő/ tudatosítja a páciensben (vagy a páciens magában), hogy az őt kínzó állapotban találja meg azt a lehetőséget, értelmet, mely által valamilyen értéket valósíthat meg. A problémákat úgy szemléld, mint az élet kihívását arra, hogy a nagy egészhez valamit te is hozzá tudj tenni. Frankl szerint a mai embert egzisztenciális vákuum és abból kialakuló neurózis fenyegeti, ami az értékekre való ráhangolódottságból ered, ami nem pszichoterápiát, hanem logóterápiát igényel. Tehát összefoglalóan, Frankl szerint, értelmet kell találni az életben, bármilyen is az; kitűzni bizonyos célokat, és azok felé haladni Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény, éppen ezért mindenkire rá van bízva, hogyan éli meg, hogyan értelmezi saját személyes tapasztalatait. Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé, és legyünk elfogadóak - a logóterápia módszere ebben segít.[88]

Híres ember L betűvel Megjegyzések Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című drámájához. /Kritika/

Ezen korai /1970-es években megjelent/ Gellért álmok színházi előadásról szóló kritika bemutatását az indokolta, hogy bemutassam, hogy mennyi értelmezése volt ennek a darabnak. Rusznyák Mária darabértelmezése jó tükrözi az adott kor véleményfelfogását. A színház kritikában megfogalmazottakkal lehet vitatkozni, ellene és mellette érvelni. Minden esetre, jól tükröz két dolgot. Egyik, hogy sok mindent bele lehet látni a darabba, /még azt is, ami nincs benne/, a másik hogy a darab tartalmi része, korszakokat átível, mert maradandó értéket közvetít.

Ehhez hasonlóan klasszikus ihletésű és építkezésű darabot nemigen láttam magyar szerzőtől az utóbbi időben. Ez a klasszikus jelző nem akar értékítélet lenni, még kevésbé elmarasztalás - utóbbi annál is kevésbé, mert a magam szubjektív ízlése is a feszesen megformált, megszerkesztett felé hajlik -, egyszerű ténymegállapítás, vagy ha úgy tetszik, vélemény ez csupán. Meggyőződésem, hogy ez a második világháborúval, játék-özönnel, fantáziaképekkel, valóság- és álom snitteléssel operáló darab dramaturgiai ősét, pszichológiai (igen kiszámított) hatásának atyamesterét nem a francia vagy amerikai újraformázók között, hanem Ibsen Henrik úrban kell keresnünk. S ha ez így van, akkor a darabnak egyetlen és egységes témája lehet csak, az, hogy ebben a szélsőséges dráma alaphelyzetben hogyan vívja meg csatáját a háborúban összekerült, összebúvó Lány és Fiú, pontosabban ez a lány és ez a fiú - egy zsidó és egy katonaszökevény egymással és a helyzettel, ezzel a helyzettel. Számomra az előadás után egyetlen kérdés maradt nyitva, erre keresem most a választ, az, hogy kitűnő színészi játék, az értő, okos rendezés, a kellemes színpadkép, az izgalmas drámaalaphelyzet és az üdítően változatos kibontás ellenére miért unatkoztam - többedmagammal - a második rész alatt. Hálás, de kockázatos trapézmutatvány mindig az ilyen helyettes-cselekvésekre, ez esetben az életpótlék játékra építő, azzal dolgozó darabvezetés. Nagyon ritka ugyanis az olyan játék, amely minden pontján, állandóan és maradéktalanul tudna korrespondeálni a valódi helyzettel, mondatokkal. Mindegyiknek megvan a maga sajátos logikája, szabálya, és ha ezek akár csak egy pillanatra nem fedik egymást tökéletesen, akkor az egész játékkonstrukció megbukott: pókerben nem lehet sakkmattot adni, golfban bemondani a piros ultimót. Ezt a veszélyt Karinthy zseniálisan elkerülte azzal, hogy nem egyféle játékot játszat, hanem a különféle játékokat ki mazsolázva minden erőszakoltság nélkül biztosít logikát és változatosságot a játéknak. Nagy ötlet. Csakhogy a játékok mintha még így is rakoncátlankodnának: egész mások az első részben, mint a másodikban. Az első felvonásban minden játékosság célja és megvalósult funkciója az, hogy a két figurát és az őket markába szorító helyzetet kibontsa. A látszólag konkrét tartalom nélküli L be-tűs híres ember felmondás ritmikailag tagolja a jelenetet, és mint egy ostinato alákopogja a hangulatát is. Ebben a részben, a jellegzetes darabindítási hagyományokhoz híven, lényegében mindent megtudunk a két szereplőről, múltjukat, a helyzetet, bizonyos fokig társadalmi szituációjukat, jellemüket, és egy-máshoz kapcsolódásuk mikéntjét is sejtjük. A második részre vár tehát a nagy trouvaille: két ember küzdelme azért, hogy megfosztva minden cselekvési lehetőségétől - túlélje ezt a helyzetet. Olyan ez, mint a tetszhalottiságba menekülő bogár merev héja alatt a szervezet lázas riadóállapota. Pasziánsz kettesben - lehetne a műfaji meghatározás. De a darab e helyett valami meg nem zabolázott freudi álomömléssel szolgál, lep meg. Ennek a két embernek valóban van elintéznivalója egymással, s azt el is kell intézni, legkevésbé színpadon lehet büntetlenül összezárni két fiatal, különnemű embert. A második rész jóformán kizárólag, sőt ha a külsődlegesnek megmaradt külső hatásokat leszámítjuk, akkor kizárólag róluk szól. Minden látszólagos helyzetbravúr, a váltogatott tudattartalmak és vágyálmok ellenére ez itt nem helyzet, hanem jellemkibontás. Most már nem az számít, hogy az eddig kitűnően szuperáló lakatlan sziget-szituáció, a filmszerű snittelés, a hazug igazságok vágyálom tűzijátéka hogyan működtethető tovább, hanem csak az a fontos, hogy mennyire érdekes ez a két összezárt lény, van-e jellemüknek akkora mélysége, egyéniségüknek olyan lebilincselő tartalma, kapcsolatuknak van-e, lesz-e olyan megrendítő, egyediségével magunkra döbbentő tanulsága, mely méltó felelet az első felvonás kérdésére. Azt hiszem, ez a lényeges váltás határoz meg mindent a műben. Helyzetdarabból jellemdrámára váltott át a szerző, anélkül, hogy az alkalmazott, eredetileg a helyzetet kibontó, díszítő, mélyítő eszközöknek a milyenségén, hogyanján és mikéntjén, funkciójuk tartalmán változtatott volna. És ami az egyiket lendítette, a másikon kolonc. Ezek a játékok nem is igazi játékok, ha valahol, hát itt igazolódik a darab címében szereplő álom szó. Változatos társadalmi és szellemi elfojtások manifesztálódnak a szemünk láttára, semmiféle mélylélektani apparátussal, költészettel vagy más áttétellel nem kendőzve. Olyan csupaszok, hogy szégyellném magam, ha nem unnám őket. De unom, mert érdektelenül privát, fantáziátlanul átlátszó, Freud és az újromantika óta elintézett mindaz, amit végül lelkük mélységes bugyraiból elénk kihalásznak. A felvonás egy szakítással indul és egy pisztolylövéssel ér véget. Tulajdonképpen nagyon érdekes menet, ahogy egy fiú és egy lány, minden férfi és minden nő, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de - ha ügyükért valamit - megölik KARINTHY FERENC: GELLÉRTHEGYI ÁLMOK (MADÁCH KAMARASZÍNHÁZ) HUSZTI PÉTER (FIÚ) egymást. Nem mondom, hogy ú j a téma, de ebben a feldolgozásban, hogy 1944-ben egy összekerülni kénytelen zsidó lány és egy katonaszökevény fiú hogyan nem tudja önmagának megbocsátani egy-mást és egymásnak önmagát, ebben van, ebben lehet modern drámai lehetőség. Az első rész valami ilyesmit is ígért. Csakhogy időközben a darab legfontosabb tényezője: a külvilág úgy levált a szereplőkről, mint egy megunt, elhordott hurok. Több kritikus is kifogásolta a behatoló külvilág megjelenítését, szervetlennek és a játékstílustól elütőnek érezvén azt. De ha a színfalak mögül Saljapin basszusa zengné is be a közeledő ágyúszót, az sem tudná pótolni, hogy a külvilág nincs bent. A főszereplőt a szünetben kivégezték. Magukra hagyatva viszont a két fiatal csak a Férfi és a Nő örök kötéltáncát tudja ellejteni. Ezzel a tartalmi szűküléssel, kevesbedéssel párhuzamos a formai hígulás. A kezdeti szigorú ok-cél meghatározottságú játékok sokszor öncélú betétekké válnak. Voltaképpen a gondosan és okosan bemért kezdő és végpont közé tetszőleges számú helyben-járási gyakorlatot lehetne iktatni, s mintha valóban így, ilyen ön KARINTHY FERENC: GELLÉRTHEGYI ÁLMOK (MADÁCH KAMARASZÍNHÁZ) ALMÁSI ÉVA (LÁNY) kényesen sorakoztak volna az ötletek. A játékot imigyen addig lehet folytatni, amíg L betűs híres ember akad a lexikonban - ez pedig nem dramaturgiai kategória. Nem vagyok tárgyilagos, tudom. Fenti dörmögésem, méltatlankodásom a darab egészét, annak szándékát, ötletességét tekintve igen egyoldalú, elfogult. Nem áll szándékomban mentegetőzni emiatt, felajzott várakozásomban éreztem magam megcsalatottnak. Nem kellett volna ilyen jó első felvonást írni.

Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok. Madách Színház Kamaraszínháza. Rendezte: Ádám Ottó; díszlet: KöpecziBócz István; jelmez: Mialkovszky Erzsébet. Szereplők: Almási Éva, Huszti Péter.[89]

9.4.8. Van-e szabad akarata az embernek?

Ebben a részben először röviden áttekintem az "akarat" filozófiatörténeti aspektusait, majd a Gellérthegyi álmokban felmerülő "akarat" szabad választás problémafeltevését fejtem ki, a Lány által kimondott, s a darab végén megjelenő narratíva alapján.

Akkor vagyunk képesek dönteni, ha az akaratnyilvánítást megelőzően tudjuk, hogy miért vagyunk valami ellen, vagy éppen mellett. "A megfontolás és az elhatározások tárgya ugyanaz a dolog, azzal a különbséggel, hogy amit elhatározunk, az már egy teljesen meghatározott dolog, hiszen a megfontolás alapján kiválasztott dolog az, amit aztán elhatározunk. Talán ezért is írhatta Pohlenz és mások, hogy a görög gondolkodás nem is ismerte az akaratot, de ismerte azt, hogy az ember akarhatja az akarását. Ez persze még nem az igaz, sem nem az erény szerinti tett, azaz Arisztotelész: Nikomakhoszi Ethika (1113a) id. kiad. 63. o. 19 még nem magát éri el választásával, hanem mintegy keresi magát, megmarad a lélek olykor zavart, szenvedély-teli, döntés előtti állapotában, vagy éppen a semmit akarja. Az akarat (boulezisz) talán nem több, mint az a Cicero által a sztoát követő fordulat – voluntas est, quaequid cum rationedesiderat ("törekedni az ésszel kívánható felé”), de nem tér-e itt vissza ismét az ész uralta, a vágyat és a törekvést béklyózó gondolat. Az akaratnyilvánítás, mint döntés, nem a Semmi akarása (Nietzsche), hanem annak akarása, ami van – "szeresd magadban saját létezésre irányuló akaratodat" , ami annak lehetősége, hogy az ember túljusson önmagán, ne béklyózza ön-elégült kívánság és önszeretet az embert magához.[90]

Pszichológiai (vagy antropológiai) szempontból; az akarat ebben az esetben úgy jelenik meg, mint sajátos emberi képesség – fakultás –, mely bizonyos fajtájú cselekvések kifejeződéseként jön szóba. Morálisan értve az akarat a szándék, az intenció problémáival áll kapcsolatban; s egyáltalán, azokkal a kérdésekkel függ össze, melyek a Jó eléréséhez szükségesek. Teológiai szempontból nézve az akarat az isteni valóság – vagy személyiség – alapvető vonásainak egyike. Metafizikai szempontból pedig az akaratról úgy szokás beszélni, mint ami alapelve a valóságnak, és motorja a különféle változásoknak.[91]

A történelem – Hegellel szólva – "az akarás, érdekek és cselekvések… mérhetetlen tömege s a történelem folyamata, mint "az ember tetteinek sora" a benne megnyilatkozó "emberi akarat" megjelenése. Vagyis "az akaró akar, azaz tételezni akarja magát, önmagaként akarja magát tárggyá tenni”. A kérdés az, hogy a még nem tárgyiasuló, azaz a cselekvésben még meg nem mutatkozó, intellektuális és emocionális összetevőivel puszta potencialitásként, valamilyen cselekvés anticipált gondolataként vagy képzeteként – minden akarati aktus lényegéhez tartozik a legyen motivációja – a mentális szférában rejtőzködő, s legfeljebb valamiféle jövőbeli tettben és cselekedetben megnyilatkozó akaratot, egy voltaképpeni "metafizikai konstrukciót”, amit a kauzalitás értelmében a történelem hajtóerejének is nevezhetünk – az akarat "az az erő, amely működő képességeinket valamely cél felé irányítja" – milyen módon lehet, lehet-e egyáltalán láthatóvá tenni és kiábrázolni? S visszautalva a kauzalitásra: "Az akarat" – mondja Kant – "eleven lények egyfajta oksága…", vagyis: lefesthető-e az okság, amelynek érzékelhetőségét épp az ettől az ahhoz tartó dinamika, azaz a változtatáshelyzet és a megváltozott állapot közötti folyamat és átmenet időbeliségének érzékelése teszi egyértelművé? De feltehető úgy is a kérdés, hogy ábrázolható e a cél felől az akarat, hiszen "minden akarat valaminek az akarása, van ennek az akarásnak egy objektuma, egy célja: mit akar hát végül is vagy mire törekszik az akarat…" , vagyis lehetséges-e célt ért, azaz objektiválódott állapot felől, onnan, ahol az objektiváció az akarat végét, a megvalósulás, a szándék realizálódása az arra irányuló akarat megszűntét jelenti?[92]

Valaminek az elérésére, megvalósítására törekvő akarat tehát tárgyi irányultságú, azaz valaminek az akarása. Továbbá, akarni valamit – cselekvő megnyilvánulás, hatáskifejtés, amely a környezet és a körülmények megváltozását előidéző külsődleges cselekvésekkel kerül hatás összefüggésbe. Az akarat megnyilvánulása azonban nem azonos az általa mozgásba hozott külsődleges cselekvéssel. Az akarat végrehajtásaként történő akarás maga már cselekvés: akarati cselekvés. Mihelyt olyasmit akarok, amit meg is valósíthatok, ha ténylegesen akarom, akkor meg is valósul. Ilyenkor – mondja Ágoston – a cselekvéshez való képesség egy lesz az akarattal, és maga az akarás már cselekvés lesz. Az akarás aktusában tehát maga az akarat jut érvényre. Az akarat ennél fogva nemcsak a tárgyára, hanem önmagára is vonatkoztatott akaró akarat. Az akarat tárgyi szintjére ráépül, és azzal összetartozik az akarat metaszintje. Az akarat ily módon reflexív struktúrával bír; olyan erő, amely önmagára is (vissza) hat. Ennél fogva az akarati aktus – az akarás – nemcsak az általa előidézett külső cselekvéssel, hanem az általa végrehajtott akarattal is hatás összefüggésben áll. Az akarat az akarás révén önszabályozó módon valósul meg; az akarás az akaratot szabályozottan hajtja végre. Ebből kifolyólag a nem akarás is éppúgy az akarat végrehajtása lehet, mint az akarás; a nem akarás is – akarat.[93]

9.5. Interjú egy Szamosújvári holokauszt túlélővel

BLUM ZOLTÁN Szamosújvár, Románia Emlékek: részletek.

Blum Zoltán az egyetlen szamosújvári zsidó, aki túlélte a holokausztot. Ő gondozza a városban fennmaradt zsinagógát, a zsidó ünnepekkor pedig a közeli zsidó hitközségekhez, Désre, Kolozsvárra utazik. Feleségével egy közepes nagyságú házban laknak egy, az örmény templomhoz, Szamosújvár legfontosabb történelmi műemlékéhez közeli utcában.

A szüleimnek 1943-ig volt boltjuk. 1943-ban nehéz idők kezdődtek… Mi történt? A boltban, ahogy ez akkoriban szokás volt, mindent lehetett kapni: dohányárut, szeszesitalt, petróleumot, pamutot, cukrot stb., mindent, amire a parasztnak szüksége volt. De az állam monopolizálni kezdett mindent, a dohányárut, a szeszesitalt, mindezeket elvette az állam, és már nem volt szabad árulni. Folyton korlátozásokat vezettek be. Végül csak cukorka, kevés liszt maradt a boltban, de hát ebből nem tudta a család előteremteni a megélhetést. Nagyon nehéz volt. Nekem most megvan a kis házam, és csak a nyugdíjamból élek, de a nyugdíjam most többet ér, mint amennyiből akkor éltünk. Ha csak az élelmet megvették, már nem volt miből árut hozzanak, ruhát kellett vásárolni a gyerekeknek, kettőt fel kellett öltöztetni, mert dolgozni mentek (vagyis behívták őket munkaszolgálatra), nem állami és nem katonai ruhákban. Azaz ruhát és kis csomagot kellett biztosítani, emellett otthon még három gyerek és a szülők. Nagyon-nagyon nehéz volt, elmondhatatlanul nehéz. Nagyon nehéz megmagyarázni, az ilyesmit át kell élni, csak akkor lehet elhinni, hogy igaz. Szóval ez történt 1943-ban a bolttal.

1943 után sárga csillagot viseltünk. Hát igen. Amikor román, magyar stb. gyerekek között voltunk, szégyelltük magunkat. Nem mondhatom, hogy ujjal mutattak volna ránk, nem bántottak, nem. Nem vertek meg. Az egyetlen problémát a magyarokkal kapcsolatban a leventék okozták (lásd: levente-mozgalom). Ha a leventék közé mentek, nekünk oda nem szabadott mennünk. Ezek a leventék sapkát viseltek, mi a megszokott ruhánkat és sapkánkat viseltük. Vagy a paphoz vittek el dolgozni, vagy a levente parancsnokokhoz. A házukhoz mentünk, és odatettek, hogy együnk valamit. De ott is volt egy pap – leventeparancsnok volt ő is, a felesége rendkívül becsületes volt –, aki azt mondta: "Menjetek dolgotokra."És volt még egy jegyző, akihez jártunk, aki odatett minket a kertet takarítani. Az igazság az, hogy nem mondhatom, hogy csúnyán viselkedett volna, de meg voltunk bélyegezve. Mátét és Ernőt 1942-ben és 1943-ban besorozták, vagyis elvitték dolgozni a magyarokhoz kényszermunkára (munkaszolgálatra), így mondták. Az otthoni ruhájukban. Miután a bátyáimat, Mátét és Ernőt elvitték kényszermunkára, én és a kisebbik bátyám, Jenő szekerekkel dolgoztunk. Mivel a férfiakat elvitték dolgozni [munkaszolgálatba], csak az asszonyok maradtak otthon a gyerekekkel. Így én és a testvérem jártunk az otthon maradt zsidókhoz, akiknek volt lovas szekerük, és kölcsönöztük. Hogy miért jártunk szekérrel? Mert a magyarok gázmetánt kerestek itt. A románoknak volt itt gázuk Sármáson (Románul Sarmas; jelenleg Maros megyei település, akkoriban a terület román fennhatóság alatt maradt, tehát nem csatolták Magyarországhoz a második bécsi döntés értelmében) és ők (a magyarok) ezen a részen keresték a gázt, mert a határ itt volt Vasasszentgotthárdon (Románul Sucutard, ma Kolozs megyében van) és a tónál. És a határon innen gázt kerestek. Akkoriban szén segítségével keresték. A szénbányákból vonattal szállították ide, Szamosújvárra a szenet, és mi innen szállítottuk a szekerekkel. Ezt megfizették. Mi is kaptunk, és a szekeret kölcsönadó zsidó családok is kaptak egy kis pénzt. Aztán érezni lehetett valamit (a deportálás előtt), de édesanyám azt mondta: "Elvisznek dolgozni, hamar véget ér a háború, és jövünk haza."A legkisebb voltam a családban, tizenhat éves voltam. Ki gondolta volna, hogy mit jelent a deportálás? Szóval édesanyám és édesapám egymás közt jiddisül azt beszélték, hogy "Elmegyünk dolgozni, és amikor véget ér a háború, hazajövünk”. Szegény édesanyám, ilyesmire számított… És egy reggel, 1944-ben felkeltünk, én egy zsidó családhoz akartam menni, a testvérem egy másikhoz. Ezek a családok a központtól távolabb laktak, mi a község másik végében laktunk, a főúton. És amint otthonról a központ fele tartottunk, ahol a polgármesteri hivatal volt, amint a hídon átjöttünk – tiszta májusi reggel volt –, behívtak a polgármesteri hivatalba. Két magyar csendőr és a polgármester volt bent. Azt mondják: "Jöjjenek be."A bátyám, Jenő két évvel idősebb volt... Én nem értettem. Azt mondták: "A törvény nevében le vannak tartóztatva."Nem tudtam, mit jelent ez a szó, "letartóztatva”, hogy "le vannak tartóztatva”. Soha nem voltam még letartóztatva. Mi körülbelül itt laktunk, itt pedig, a román ortodox templomnál volt egy nagyon szegény zsidó, aki agyagedényeket árult vásárokban. Szóval itt volt a polgármesteri hivatal, itt laktunk mi, itt pedig az a szegény zsidó. Amott pedig más zsidók laktak (Blum Zoltán Ördöngösfüzes térképén mutatja, hol laktak a zsidók). Innen (a polgármesteri hivataltól) már nem engedtek haza, elvittek ehhez a zsidóhoz (aki a román ortodox templom mellett lakott) a csendőrökkel és a polgármesterrel együtt. Ennek a zsidónak volt egy lova és egy szekere, feltették a családját, négy vagy öt gyereket, majd hazavittek, hogy válogassuk ki a ruháinkat. Szegény szüleim már tudták, mert már küldtek katonákat a házakhoz, úgyhogy amikor én a polgármesteri hivataltól ide mentem (a szegény zsidó házához), itt [vagyis náluk otthon] a leventék jártak, és mire hazaértünk, a ház már körbe volt véve. Bementünk, és édesanyám azt mondta: "Végy még egy rend ruhát magadra."Magamhoz vettem egy rend ruhát, és még egy rend ruhát magamra vettem. Édesapám magához vett egy kis kenyeret, mert nem tudom, hány kilóig szabad volt, egy párnát vagy valami ilyesmit, már nem tudom. A szekerek már kint várakoztak. Nekünk nem volt szekerünk, egy magyar ember szekerét hozták oda nekünk. A többi zsidónak majdnem mindnek volt szekere. Feltettek a szekérre, és elvittek a szamosújvári téglagyárba. Az összes szekér visszament. Minden egyéb a házban maradt, ruha, bútor, ami volt, mind ott maradt. A szüleimtől elvették a következőket: édesapámtól az eljegyzési gyűrűt, édesanyámtól a fülbevalóit, a nővéremtől… még otthon (vagyis a szamosújvári gettóban) elvették. A hely körül volt véve csendőrökkel. Nem emlékszem, két vagy három hetet voltunk ott, talán csak kettőt. Barakkokban laktunk, ahol a téglát készítik, nyitott barakkokban, csak épp tető volt, és mindenkinek az volt, amit magával hozott. Képzelje el, az egész megyéből, minden Szamosújvárhoz tartozó községből két-három vagy akár öt család. Körülbelül hétezer szamosújvári és környékbeli zsidó gyerekekkel és mindennel együtt.

Egy napon jött egy rendelet, és már nem volt szabad semmit sem magunkkal vinnünk, még azt sem, amit odavitt édesanyám, párnát, semmit. Összeszedtek, és egyenesen a kolozsvári téglagyárba hoztak. Vonattal vittek, zárt vagonokban, még az ablakokat is beszögezték. A kolozsvári téglagyárba vittek. Ugyan láttam, hogy mit tesznek, de nem fogtam fel, kisgyerek voltam, utána fogtam fel: "Vajon miért tették ezt?"Őszintén mondom… Körülbelül két hetet voltunk ott, de már nem voltak napok, nem voltak órák, csak bajok voltak. Zokogás hallatszott, mindenki sírt. Volt, aki imádkozott, a rabbik és a vallásosabbak. De a többiek… Isten bocsássa meg, de azt mondták, hogy Isten nem létezik többé. Ha ilyesmi megtörténik… érti? A téglagyárban tüzes vassal égették meg az emberek lábát, hogy mondják meg, hol az arany. A falusiaknak nem, de ott voltak azok, akiknek nagyobb üzletük volt, gazdagabbak voltak. Tudja, milyen az élet, egyesek meggazdagodnak stb. A szüleimet sem bántották, mert tudták, mert ők számon tartották, hogy ki szegény. Senki sem jött segíteni, enni adni, mert csendőrök voltak ott. Ezek mesék, asszonyom (Blum Zoltán vélhetően azokra utal, akik arról mesélnek, hogy milyen sokat segítették a zsidókat ebben a helyzetben. – A szerk.). Tudja, hogy van ez, a háború után sokan bátrak. Akadt egy-kettő, de a kilencven százalékuk nem volt az. Mi történt? Egyrészt féltek, másrészt voltak, akik mondták: "Minek mégy? Hagyd a fenébe."Kétféle ember van ezen a világon: jó ember és rossz ember. Amikor deportáltak minket, voltak, akik azt mondták: "Hadd menjenek."Mások pedig: "Szegények, vajon a gyerekek…" Érti? Függetlenül a vallástól, hogy román, magyar, cigány, német stb. volt. Kolozsvártól Auschwitzig szintén vonattal vittek. Bevagoníroztak minket. Elnézést, de még az sem volt, amibe a szükségünket elvégezhettük volna. Vizünk sem volt, semmi. A gyerekek sírtak a vagonokban, az édesanyáknak nem volt tejük, nem volt mit enni. Ha az öregek meghaltak, egymásra tették őket – én nem tettem őket, mert még kisgyerek voltam –, halomba, hogy nekünk több helyünk legyen. Láttam, de nem tudtam. Érti? Aztán Auschwitzban leszálltunk. Az egész családom ott volt… Leszálltunk a vagonokról, és ott mintha kézzel intettek volna: te ide, te oda. Nekem és a bátyámnak, Jenőnek intettek, hogy erre a felére, édesanyám és a nővérem máshová került (lásd: szelektálás). Nem tudom, hogy mi történt édesanyámmal és a nővéremmel, de mások mondták, hogy őket is dolgozni vitték, tehát nem vitték őket azonnal kivégezni. Így kerültem az Auschwitz-Birkenau munkatáborba.

Ott lenyírtak, elvették a ruháinkat, meg kellett fürödnünk, tetováltak. Elvesztettem a nevemet, nem volt már nevünk, rám van tetoválva: "Auschwitz 10919" [mutatja a bal karján a tetoválást]. Ott a nevek eltűntek… Auschwitz mellett van egy gyár, amely akkoriban épült, oda kerültem, a neve IG-FarbenIndustrie (Birkenauban a tábor mellett volt az IG Farbennek egy hatalmas épülő gyára, az IG Farbenindustrie-konszern. Ők építették föl Auschwitz mellett a Buna-Werke szintetikus gumi- és benzingyárat, ahol sok fogoly dolgozott. Az IG Farben nem csak egy gyárat üzemeltetett. A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban (Auschwitz III) 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.). Ott dolgoztam; úgy tudom, a gyárat úgy nevezik, hogy Buna. Huszonkétezer ember dolgozott ott, heftling, úgy hívtak minket, foglyok. Mellettünk amerikai foglyok voltak, akik kiszöktek a repülőkből, vagy akiket a fronton fogtak el. Nem tudom, hány ezren voltak, dolgoztak, de máshol. Nekik meghagyták a ruháikat. De messziről kicsit láttuk őket, nem voltunk együtt, mert nem lehetett. Reggel kaptunk valami kávéfélét, úgy hívták legalábbis, de nem tudom, mi volt, valami pótlék, és egy darab kenyeret, ami nem tudom, miből volt, de rossz kenyér volt. Tudja, hogy készül a kenyér, lisztbe mártják, hogy ne essen szét, nos, ott fűrészporba mártották. Azt a kenyeret elosztották négy személy között. Kaptunk még marmeládot, szintetikusnak nevezik. És még kaptunk valami "wurstnak" nevezett pasztaféleséget, maradékokból készítették. Nem húsból készült. És valami répaféleséget, amit a szarvasmarhának adnak, nem olyat, amiből a cukor készül – ezt délben. Este ismét egyfajta levest adtak, de nem annyit, amennyit szerettünk volna. Volt mérték a mérőkanálon, és mindenkinek azzal mértek. A tányér pedig nem tányér volt, hanem bádoglábas, és várni kellett, amíg valaki befejezi az evést. Az étellel együtt hozták a lábasokat. Egyesek hozták az ételt, és mások a tányérokat. Evett ötven vagy száz, tudom is én, és miután azok ettek, odaadták az edényeket másoknak. Állatok voltunk ott, kérem. Mindenki az volt, csakhogy életben maradjon. És amikor megkaptuk a kenyeret, így fogtuk, mert jöhetett valaki, és elvehette. Olyanok voltunk, mint az állatok. Reggel és este megszámoltak minket. Ha a huszonkétezer emberből egy is hiányzott, tudták. Vagy meghalt, vagy ott kellett lennie. Reggel négykor vagy ötkor ébresztettek, mert kezdődött a kivonulás a lágerből. Amíg mindenki kiment, tíz óra volt. Reggel barakkonként számoltak meg, azaz az egyes számú barakk kiment a blokkfelelőssel az élen az appellre. Őszintén, nem emlékszem, hányas számú barakkban voltam. Azt tudom, hogy a barakkfelelős politikai fogoly volt. Ezt a számot a Dávid-csillaggal a mellünkön viseltük. Az övé egy piros és egy sárga háromszög volt, amely Dávid-csillagot formázott. A nadrágra is rá volt varrva a számmal együtt (A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = Tschechen). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték, zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok, ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai, fekete színűt a szellemi fogyatékosok, alkoholisták, a megrögzött "munkakerülők" és az ún. "aszociálisok" (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. A megfordított piros háromszög egy sárga fölött, Dávid-csillag formában zsidó politikai foglyot jelölt. Számos jelölés és kombináció létezett. – A szerk). A számlálást végzők vezették a létszámot. Egy SS számolt utána. Miután a C blokk felelőse befejezte a számlálást – az ételt a barakkban fogyasztottuk el –, mindenki felsorakozott munkacsoportok szerint. A csoportvezetők voltak a kápók. Nekik zöld háromszögük volt, bűnözők voltak. A németek kihozták őket a börtönökből, elvitték a lágerekbe, és mindegyikükből parancsnokokat csináltak. Ezek között voltak jók, voltak rosszak stb. Ezt tudtam: "Hundert und fünf und fünfzig”, százötvenöt – ez volt a munkacsoportom. A számlálás után a barakkfelelős kiadta a parancsot, és zeneszóra vonultunk ki, úgy könnyebb volt. A kapunál újra megszámoltak. Egy kápóval az élen vonultunk ki végül dolgozni. Az új gyár építésén dolgoztunk. Reggeltől dolgoztunk, már nem számoltuk az órákat. Volt köztük egy jelentési rendszer. A németek mondták: "Most ez és ez a csoport induljon."Bejövetelkor és kimenetelkor is. Kiadták a parancsot, csak akkor mehettél haza (vissza a táborba), amikor rád került a sor. Nem volt messze a gyár, körülbelül másfél kilométerre. Gyalog mentünk. Ott egyesek az építkezésen dolgoztak, mások másutt. (Nemrég) volt egy vitám a gázzal kapcsolatban. Láttam a tévében a bukaresti gázrobbantást. És eszembe jutottak a csövek. Ahol én dolgoztam, betonalapot öntöttünk a földbe, keskeny sávon és hosszú távolságra, több kilométeren keresztül. Oda is feltehetően csöveket akartak lefektetni, mint egy finomítóban, pontosan úgy. Úgy képzelem, hogy azt akarták. A gyár szélén volt, utána még volt vagy két kilométer. Több csoport volt. Az egész gyár körbe volt kerítve szögesdróttal, minden ötven-száz méteren volt egy őr, a kerítésbe áram volt vezetve. Olyan volt, mint a lágerben. Hiába mondták egyesek, hogy meg lehet szökni. A lágerben újabb szögesdrótok voltak. Áram volt vezetve a szögesdrótba, tehát nem lehetett elszökni. Inkább azok próbálkoztak, akik elvesztették a bátorságukat; ha nem haltak meg, lelőtte őket fentről az őr, amikor az első szögesdrótkerítéshez közelítettek. Volt egy rész, amin nem lehetett továbbmenni. Volt ott egy halálfej, amelyen azt írta, "Achtung!". Utána következett a szögesdrót, majd egy kerítés és még egy kerítés… mind áramosítva voltak. Ez alacsonyabb, az magasabb, az még magasabb volt, kint pedig ott volt az őr is. Sokan voltunk a barakkban. Úgy hiszem, hogy legalább háromszáz ember volt egy barakkban. Három sor ágy volt, úgy feküdtünk, mint a heringek. Ha egy megfordult, mindenkinek meg kellett fordulni. Szalma volt letéve, egy takaró lent és egy fent, ennyi. Nem volt mindenkinek külön ágya. Három sor volt. Időnként olyan sokan voltunk, hogy zertlagert (zeltlager) használtak. Ez olyan sátort jelentett, mint amilyenek ma a katonai sátrak. Körülbelül húsz ember fért el bennük. Isten ments, aki felülre került, mert a sátorban a levegő felforrósodott. De folyton érkeztek a transzportok, már nem fértünk. Őszintén szólva, nem tudom, hogy miért hoztak ki a barakkból, és küldtek át [a sátorba], talán mert a barakkokba újonnan jötteket tettek be helyettünk. Minket már megszámoltak, kitanítottak, már ismertük a parancsokat. Jött a blockführer: "Mindenki utánam. Mostantól itt fognak aludni."A lágerben együtt voltam a testvéremmel, egymás mellett aludtunk. Én tizenkilenc, ő húsz éves volt. Az én számom 10919, az övé 10920 volt. Szép fiú volt. Annyit mondhatok, hogy a testvéremmel voltam, de a többire nem emlékszem. Mi történt? Baleset történt a kezemmel (a jobb kéz mutatóujjával). Volt ott egyfajta kórház – de aki nagyon le volt gyengülve, azt megölték. Nekik munkaképes emberek kellettek. Ugyanis az IG-Farben meghatározott összeget fizetett az SS-nek minden munkás után. Jelentették, hogy van huszonkétezer ember, ők adtak ezeknek az SS-eknek nem tudom, mennyi pénzt, szóval ez egyfajta vásár volt. Hogy ne öljenek meg mindenkit egyszerre, mert kellettek ugye emberek a munkához, létrehoztak ott egyfajta kórházat. Emlékszem egy kolozsvári orvosra, Királynak hívták. Odavittek, és egy gumicsövet húzott át itt (az ujjamon), amivel kitisztította a gennyet. A lágerbeli emberek kapcsán ez az, amire emlékszem. Ilyen volt ez a lidércnyomásos élet. Én is elmondhatom, hogy a világszégyene volt, kérem. Megértem, ha fegyverrel a kezemben megjelenek, és le akarlak lőni, te megvéded magad, és lelősz te engem, nem igaz? De ott, gondolja csak el, öregek, csecsemők, kisgyerekek, tízéves gyerekek… bedugni őket oda és megölni, elgázosítani és elégetni őket. Hogyan szereztünk tudomást a gázosításról? Amikor mi odaérkeztünk, már 1939 és 1940 óta voltak ott zsidók és nem zsidók, lengyelek. Mi, akiknek még volt erőnk, mind siránkoztunk, ők pedig mondták: "Miért sírtok annyit? Hiszen eddig ti otthon mind ehettetek és jól éltetek."(Mert tudja, mi a szokás a zsidóknál: ünnepekkor kell hogy legyen bár leves, valami, mert ugye vétek, ha ünnepkor nincs mit enni. Mert ha nincs, nem figyelsz oda az imádságra, csak az evésen jár az eszed. Így tartja a vallás.) "Mi 1939–40 óta élünk így. Majd rájössz te, amikor meglátod a füstöt a kéményben."Zsidóul (jiddisül) is beszéltünk velük, mert beszéltek jiddisül; nem én álltam velük szóba, mert én gyerek voltam. Aztán amikor elkezdtek az emberek lefogyni, egymás között "muzulmánoknak" neveztük magunkat (A kiéheztetett, csontig lesoványodott, kólikás hasmenéstől, tífusztól és más betegségektől meggyötört, legyengült, ki¬merült élő halott foglyokat eredetileg őrzőik nevezték "muzulmánoknak" (Muselmann). – A szerk.). Minden héten volt ellenőrzés, ugráltatták az embereket. Mindenféle trükköt bevetettek, azt mondták, hogy elviszik őket, hogy kicsit helyrejöjjenek. De megmondták nekünk a lengyelek, hogy ezeket elgázosítják, elmesélték, hogy viszik ezeket a legyengült embereket a krematóriumba. Később rájöttünk, és kérdezgettük őket: "Mikor találkozunk a szüleinkkel?"Ők pedig mondták: "Ne aggódjatok, bekövetkezik majd."Ők tudták, szegények. Már nem számítottunk embereknek, akik nem voltak képesek semmire, azokat elgázosították, elégették… Csak a németek tették ezt meg, hogy víz helyett gázt bocsátottak emberekre. Mi történt? A fürdőben nekünk megengedték a vizet, de nekik, szegényeknek a gázt engedték meg. Voltak, akik jártak arrafelé, és elmesélték, én nem voltam ott, azt mesélték, hogy ahogy jött lefele a gáz, érintkezésbe lépett a nedvességgel, és akkor hatott. És az emberek kezdtek leesni. A félelemtől elkezdtek ide-odarohangálni, de be voltak zárva. Végül ottmaradtak mindannyian egymáson, meghalva. Szintén közülünk válogattak jobb erőben levő embereket, akikből egy Sonderkommandónak nevezett csapatot hoztak létre; nem tudom, honnan ered a kifejezés (A Sonderkommandospeciális alakulat, "a halál emberei”, a koncentrációs táborokban a deportáltak elgázosításával és elégetésével, a gázkamrák és a krematóriumok működtetésével foglalkoztak. Négy hónapig látták el funkciójukat, ezután őket is elgázosította az új speciális alakulat. – A szerk.). Ez a Sonderkommando más lágerbe volt bezárva, abba, ahol a krematóriumok voltak. Ők mentek be, és fogókkal, feszítővasakkal választották szét és hozták ki a holttesteket, mert mind egymás hegyén-hátán voltak, érti, ugye. A Sonderkommando így volt felosztva: egyesek a gázkamrából hozták ki a holttesteket, egyesek hajat nyírtak, mások az aranyfogakat húzták ki, voltak, akik a ruhákat szedték össze, az ékszereket, ha maradt még, a bakancsokat. Mindegyiknek megvolt a maga mestersége. A Sonderkommando tagjait is háromhavonta vagy hathavonta megölték. Őszintén megmondom az igazat: én nem voltam ott, nem láttam, de volt, aki ott dolgozott, és elmagyarázta nekem, miután kiszabadultunk a lágerből. A gyárban (1945.) január tizenöt-tizenhatodikáig dolgoztunk, nem is tudom pontosan, meddig; mások mondták utólag, hogy tizenötödike-huszadika között lehetett. Utána nagyon nehéz volt. Már nem adtak semmit enni. Mendl (azaz legfiatalabb bátyja, Blum Jenő) és én 1945-ig együtt voltunk a lágerben. Amikor elváltunk a szüleinktől, mindketten a lágerben maradtunk. 1945-ig voltunk együtt, (a végén) elveszítettük egymást. Amikor az oroszok behatoltak Lengyelországba, elkezdték kiüresíteni Auschwitz-Birkenaut – az én munkatáboromat Bunának hívták –, elkezdtek minket hajtani, mint ahogy a marhákat terelik ezrével. Az őrök mellettünk. És nem tudom, mi történt az úton; mindenki csak előre nézett. Elveszítettük egymást. Érti? És soha többé nem találtuk meg egymást újra. Ez 1945 januárjában történt. Tudom, hogy télen kezdtek el hajtani minket, mint a marhákat, és így jutottunk Mauthausenbe. Ausztriába vittek minket. Gyalog és vonattal. Nem volt mihez kezdjenek velünk, közeledtek az amerikaiak. Nem tudom pontosan, meddig, talán egy hónapig voltam Mauthausenben, de már nem dolgoztunk. Ott tartottak minket étlen stb. Jöttek mások is, sokan érkeztek munkáscsapatokkal, mint a testvéreim. A második testvéremet, Gershunt a magyarok elvitték dolgozni valahova Ukrajnába (vagyis munkaszolgálatos volt). Mauthausenben találkoztunk, nem tudom, hogyan. De már nem ismert meg, nem volt magánál. Hogy is fejezzem ki – haldokolt. Nem ismert fel. Mondták neki mások: "Nézd, ott a testvéred!"De már nem volt kivel... Aztán Blum Lajos unokatestvérem felismert. Ő kényszermunkán volt, ő volt az, aki megfogta a kezemet, és vitt. Ugyanis én le akartam ülni, mert már nem tudtam járni, és ő biztatott: "Gyere, gyere."Aki leült, azt lelőtték. Bejártuk egész Ausztriát, van egy város, Wels. Ott volt egy nagy erdő. Hogy is mondjam – már nem voltunk magunknál. Huszonegy kiló voltam (mielőtt az amerikaiak felszabadították). Ott, abban az erdőben el akartak pusztítani, meg akartak ölni, mert már nem volt mihez kezdjenek velünk. És ott fogtak el az amerikaiak. Ez 1945. május ötödikén-hatodikán volt. Az amerikaiak betettek egy kaszárnyába, amelyet átalakítottak kórházzá. Be voltunk oda zsúfolva, őrszemek vigyáztak arra, hogy senki ne mehessen se ki, se be. Az orvosok összegyűjtötték azokat, akiket megtaláltak. Mi történt? Nagyon sokan, akiknek még volt erejük, mentek házakhoz. Az osztrákok adtak nekik ennivalót, sokat ettek, és így meghaltak, érti? Az amerikaiak bezártak oda, és adagolták az élelmet. Függetlenül attól, hogy gyilkos volt-e vagy…, ha orvos volt, mellénk tették. Kötelezték őket. Német, osztrák, magyar, román, cigány, akárki értett egy kicsit az orvosláshoz, mellénk tették. Egyfajta diétás ételt kezdtek adni nekünk. A kémszolgálat mindenről tudott (Blum Zoltán azokra az információkra utal, amelyekkel más államok rendelkeztek a haláltáborokról és a munkatáborokról, a bánásmódról, amelynek a rabok ki voltak téve. – A szerk.). Rizspelyhet adtak, azzal kezdték. Októberig voltam kórházban. Már nem volt velem a testvérem. Meghalt utána (a mauthauseni találkozás után). Mind meghaltak. Már nem találtam őket meg. Miután vége volt, huszonöt kiló voltam [a hazatérés előtt, az amerikaiak által biztosított táplálás után][94]

10. Irodalomjegyzék

1. Szalay Károly. Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

2. A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945-1975. Budapest : AKADÉMIAI KIADÓ, 1990. IX. kötet A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945–1975 III. A PRÓZA. kötet.

3. https://168ora.hu/kultura/egy-igaz-ember-109402. [Online] 2010. április 25.

4. Négyszemközt - Ádám Ottó. Gách Marianne. Budapest : ismeretlen szerző, 1969. február, Színház, old.: 23-27. II. évfolyam 2. szám.

5. Híres ember L betűvel. Rusznyák Márta. Budapest : ismeretlen szerző, 1970. július, Színház folyóirat, old.: 16-18. III. évfolyam 7. szám.

6. Karinthy Ferenc. Napló 1. 1967-1969. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993.

7. Bacsó Béla. "Herkules válaszúton" (Akarat és döntés). Budapest : Typotex Kiadó, 2011.

8. José Ferrater Mora. Diccionario de Filosofia. Madrid : Alianza Editorial, 1981. old.: 3455. IV. kötet.

9. Gábor György. Az akarat kiábrázolása, a történelem megképesítése. Budapest : Typotex Kiadó, 2011.

10. Az akarat mint válasz. Veress Károly. [szerk.] Laczkó Sándor. Szeged : Szeged Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság Státus Kiadó, 2011., Lábjegyzetek Platónhoz, 9. kötet, old.: 156-170.

11. A holokauszt mint társadalmi traumatizáció. Túlélők, elkövetők és leszármazottaik. Liska Márton. 3, Budapest : Napvilág Kiadó, 2006., Múltunk, old.: 163-182.

12. patacsipilvax.hu. [Online]

13. A sematizmustól az új magyar drámáig :1949-1975 Karinthy Ferenc (1921). A magyar irodalom története. Budapest : Akadémia Kiadó, 1990, III./1-2. kötet.

14. https://www.napfenyesgyogykozpont.hu/logoterapia-es-egzisztenciaanalizis-a-modern-kor-pszichoterapiaja-1-6-resz/. [Online]

15. Blum Zoltán. [int. alanya] Cosmina Paul. Szamosújvár, 2006.

16. Karinthy Ferenc. Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981.

17. —. Napló 2. 1970-1973. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993.

18. Ervin, Sas. Békés Megyei Népújság. 1970.

19. L., Ö. Délmagyarország. 1970.

20. György, Sas. Film Színház Muzsika. 1970.

21. Miklós, Gyárfás. Tükör. 1970.

22. Karinthy, Ferenc. Napló 3.1974-1991. Budapest : Littória Könyvkiadó, 1993.

11. Képgaléria

1 kép: Gellérthegyi álmok, archív cikk_1

2. kép: Gellérthegyi álmok, archív cikk_2

3. kép: Gellérthegyi álmok, archív cikk_3

4. kép: Gellérthegyi álmok, archív plakát

5. kép: Gellérthegyi álmok, Beszélgetés a bemutató kapcsán, 2011

6. kép: Gellérthegyi álmok, plakátterv, 2013

7. kép: Gellérthegyi álmok, meghívó

8. kép: Gellérthegyi álmok, díszletterv

9. kép: Gellérthegyi álmok, bemutató, 2015

Készült a Fészek Művészklubban, Major Bea, Kriszt László, Vég András

A fotót készítette: Telegdy István.

10. kép: Gellérthegyi álmok, bemutató, 2016_1

Készült a Fészek Művészklubban, Major Bea, Vég András

A fotót készítette: Telegdy István.

11. kép: Gellérthegyi álmok, bemutató, 2016_2

Készült a Fészek Művészklubban, Major Bea, Vég András

A fotót készítette: Telegdy István.

12. kép: Gellérthegyi álmok, interjú a színészekkel és a rendezővel, 2016

Világ Magyarsága, 2016. január, Írta: Gellei Andrea

13. kép: Gellérthegyi álmok, interjú Kriszt László rendezővel, 2016

Lokal.hu, 2016. február, Írta: Fehér György

[1]Szalay Károly.Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

[2] Uo.

[3]Karinthy Ferenc.Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981. old.:225-228.

[4]Karinthy Ferenc.Napló 1. 1967-1969. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 429.

[5]Karinthy Ferenc.Napló 2. 1970-1973. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 69.

[6] "A víz”, Madách Színház 1969, "Gellérthegyi álmok”, Madách Színház 1970, "Pesten és Budán”, Madách Színház 1972, és a "Hosszú weekend" Madách Színház 1974.

[7]Karinthy Ferenc.Napló 2. 1970-1973. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 21.

[8]https://168ora.hu/kultura/egy-igaz-ember-109402. [Online] 2010. április 25.

[9] Karinthy Ferenc.Napló 1. 1967-1969. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 397.

[10] Uo. old.: 438.

[11] Uo. old.: 438.

[12]Uo. old.: 444.

[13]Uo. old.: 496.

[14]Uo. old.: 499.

[15]Karinthy Ferenc. Napló 2. 1970-1973. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 7.

[16]Uo. old.: 7.

[17]Uo. old.: 9.

[18]Uo. old.: 10.

[19]Uo. old.: 10.

[20]Uo. old.: 11.

[21]Uo. old.: 11.

[22]Uo. old.: 21.

[23]Uo. old.: 25.

[24]Uo. old.: 64.

[25]Uo. old.: 108-109.

[26]Négyszemközt - Ádám Ottó. Gách Marianne. Budapest : ismeretlen szerző, 1969. február, Színház, old.: 23-27. II. évfolyam 2. szám.

[27]Karinthy Ferenc.Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981. old.: 165.

[28]Uo.old.: 213.

[29]Uo. old.: 236.

[30]Szalay Károly. Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

[31] Sas Ervin, Békés Megyei Népújság. 1970.

[32] Ö.L. Délmagyarország. 1970.

[33] Sas György, Film Színház Muzsika. 1970.

[34] B. Képes Újság. 1970.

[35] M.G.P., Népszabadság. 1970.

[36] Szalontai Mihály, Népszava. 1970.

[37] Gyárfás Miklós, Tükör. 1970.

[38]Karinthy Ferenc.Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981.old.: 173-174.

[39] Uo. old.: 173-174

[40]Karinthy Ferenc.Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981. old.: 213.

[41]Uo. old.: 237.

[42]Uo. old.: 168-169.

[43]Uo. old.: 165-166.

[44]Uo. old.: 172.

[45]Uo. old.: 173.

[46]Uo. old.: 175.

[47]Uo. old.: 176-177.

[48]Uo. old.: 178.

[49]Uo. old.: 179.

[50]Uo. old.: 180.

[51]Uo. old.: 181-182.

[52]Uo. old.: 182.

[53]Uo. old.: 182.

[54]Uo. old.: 182-183.

[55]Uo. old.: 187.

[56]Uo. old.: 189.

[57]Uo. old.: 192.

[58]Uo. old.: 199-200.

[59]Uo. old.: 202-203.

[60]Uo. old.: 203-204.

[61] Gyárfás Miklós, Tükör. 1970.

[62]Karinthy Ferenc. Gellérthegyi álmok színművek. Budapest : Szépirodalmi könyvkiadó, 1981. old.: 204-208.

[63]Uo. old.: 208-212.

[64]Uo. old.: 212-213.

[65]Uo. old.: 213-216.

[66]Uo. old.: 219-221.

[67] Karinthy Ferenc. Napló 1. 1967-1969. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 109-110.

[68] Uo. old.: 111.

[69] Uo. old.: 150-151.

[70] Uo. old.: 374.

[71] Karinthy Ferenc. Napló 2. 1970-1973. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 5-6.

[72] Uo. old.: 22-23.

[73] Uo. old.: 150-151.

[74] Uo. old.: 173-174.

[75] Uo. old.: 401.

[76] Karinthy Ferenc. Napló 3. 1974-1991. Budapest : Littoria Könyvkiadó, 1993. old.: 174.

[77]Uo. old.: 221-225.

[78]Uo. old.: 233-234.

[79]Uo. old.: 236-237.

[80]Uo. old.: 172-173.

[81]Uo. old.: 237.

[82]patacsipilvax.hu. [Online]

[83]A sematizmustól az új magyar drámáig :1949-1975 Karinthy Ferenc (1921). A magyar irodalom története. Budapest : Akadémia Kiadó, 1990, III./1-2. kötet.

[84]Szalay Károly.Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

[85]A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945-1975. Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete : ismeretlen szerző.

[86]A sematizmustól az új magyar drámáig :1949-1975 Karinthy Ferenc (1921). A magyar irodalom története. Budapest : Akadémia Kiadó, 1990, III./1-2. kötet.

[87]Az akarat mint válasz. Veress Károly. [szerk.] Laczkó Sándor. Szeged : Szeged Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság Státus Kiadó, 2011., Lábjegyzetek Platónhoz, 12. kötet.

[88]https://www.napfenyesgyogykozpont.hu/logoterapia-es-egzisztenciaanalizis-a-modern-kor-pszichoterapiaja-1-6-resz/. [Online]

[89]Híres ember L betűvel. Rusznyák Márta. Budapest : ismeretlen szerző, 1970. július, Színház folyóirat, old.: 16-18. III. évfolyam 7. szám.

[90]Bacsó Béla."Herkules válaszúton" (Akarat és döntés). Budapest : Typotex Kiadó, 2011.

[91]José Ferrater Mora.Diccionario de Filosofia. Madrid : Alianza Editorial, 1981. old.: 3455. IV. kötet.

[92]Gábor György.Az akarat kiábrázolása, a történelem megképesítése. Budapest : Typotex Kiadó, 2011.

[93]Az akarat mint válasz. Veress Károly. [szerk.] Laczkó Sándor. Szeged : Szeged Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság Státus Kiadó, 2011., Lábjegyzetek Platónhoz, 9. kötet, old.: 156-170.

[94]Blum Zoltán. [int. alanya] Cosmina Paul. Szamosújvár, 2006.

FEL