FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Molnár Andrea

Töredékek a franciaországi jiddis színház történetéből

2022.06.07.

"A sheynem gutn ovnt aykh, mayne libe layt." 2004 januárjának egy dermesztően hideg estéjén ezek a köszöntő szavak fogadták a Théatre Déjazet falai között a francia földön hosszú idő elteltével újra megjelenő jiddis nyelvű színjátszás képviselőit, a jelenleg Párizs egyedüli jiddis színházaként működő Théatre Troim tulajdonképpeni "őstársulatát." A nagy visszatérés alkalmából Chaim Sloves "Di yoynes un der valfish" című művét álmodta színpadra a rendező, a második világégés előtti korszak frankofón zsidóságának egyik kedvelt darabját, mely gesztussal szimbolikusan visszahelyezte az őt megillető helyre a színházi világ e különös-különleges műfaját, a jiddis drámát.


Théatre Déjazet

A háborús évek – Franciaország német megszállása, a Vichy-korszak, majd a soá gyorsan kibontakozó tragédiája – egészen sajátos elmozdulást eredményezett a párizsi zsidóság életében, alapvetően meghatározva annak kulturális környezetét. A disszonánsnak ható jelenség lényege, hogy a város zsidó polgárai gyökereiket képletesen szólva mélyen beleeresztették a jiddis kultúrába. E nyelv fordulatait lehetett hallani a kávéházakban, a különféle üzletekben, s a főváros peremén lévő kerületek úgynevezett "zsidó utcáinak" teljes hosszában, a Marais és Belleville sikátoraiban.

Chaim Sloves

Jiddis nyelven íródott folyóiratok és magazinok jártak kézről kézre, miközben "no name" helyi szerzők művei könyv formában kerültek ki a nyomdákból, teátrumok nyíltak, melyek repertoárjában rendszeresen szerepeltek a jiddis irodalom gyöngyszemei. E periódus legjelentősebb társulata a közvetlenül a háború befejezése előtt a Jiddishe Kunst Teater tagjaiból alakult Théatre Parisien Yiddis Avant-garde volt, mely 1945-1949 között működött, ugyanakkor 1949-1952 között Hakl-Bakl néven létezett a francia fővárosban egy jiddis nyelvű bábszínház is.

Az 1960-as évektől kezdődően a francia metropolisz adott otthont a Théatre Yiddish Parisien nevű formációnak, ezen túlmenően külföldi társulatok is szép számmal fordultak meg az ország kulturális centrumában.

Mindezzel együtt a második világháború utáni zsidó generációk egyre inkább beolvadtak a többségi nemzet által képviselt művészeti életbe, ennek következtében a jiddis nyelv és kultúra korábbi aktivitása fokozatosan visszaszorult. Az ifjabb nemzedék családi körben ugyan még beszélte e különleges hangzású nyelvet, s olykor-olykor némi olvasmányélményre is szert tett, de egészében véve a háború utáni generáció Franciaországban elvesztette érdeklődését a jiddis kultúra iránt.

A szerkesztőségek és a kiadók egymás után zárták be kapuikat, s érdeklődés hiányban a még meglévő színtársulatok is önmaguk felszámolása mellett voltak kénytelenek dönteni. Ebben a kulturális nihilben csupán az 1970-es évek hoztak kedvező fordulatot: elszórtan és ad hoc jelleggel ugyan, de újra elkezdtek apróbb amatőr társulatok jiddis nyelvű darabokat színpadra vinni. A 80-as évek elején néhányan az amúgy igen csekély számú, jiddisül beszélő párizsi színművészek közül – egy-egy különleges alkalomhoz kötődően – újra a közönség elé léptek, a valódi áttörést azonban a Théatre Troim létrejötte jelentette.

Charlotte Messer

A jiddis színháznak ez a "feltámadása" 1999-ben vette kezdetét, amikor a társulat alapítója és jelenlegi művészeti vezetője, Charlotte Messer erőteljes indíttatást érzett a jiddis gyökerekhez való visszatérésre. E céltól vezettetve beiratkozott a Maison de la Culture Yiddish nevű intézmény speciális nyelvi kurzusára, majd az óraadó tanárként működő Renée Kaluszinszky javaslatára – nyelvgyakorlás céljából – jelentkezett egy jiddis nyelvű dráma-kurzusra is.

A csoportban több színpadra termett tehetséggel és a jiddis kultúra iránt elkötelezett személlyel került közeli kapcsolatba, melynek eredményeként 2003 elején – mintegy háromévnyi kemény munka után – úgy tűnt: a csoport megérett egy teljes színpadi mű bemutatására.

A fiatal társulat választása Chaim Sloves bevezetőben említett művére esett, mely hűen tükrözte a Théatre Troim hitvallását: kapcsolatot teremteni a jiddis színház és annak egyik eredeti forrása az ún. purimspiel között. A színpadi megjelenés tartalma és jellege magán viselte az új, a modernitás iránti fogékonyságot is: a korábbi amatőrizmussal szakítva a színészi megoldások professzionalizmusa, az aktualitásra alapozott témafelvetések, s a közönséget célzó figyelemfelkeltés hármassága jelentette a fő orientációt.

A jiddisül nem beszélő "nagyérdemű" megnyerése érdekében az opera előadásokon már addig is használt, de a francia színházak számára egyelőre ismeretlen metódust vettek kölcsön: a projektorokon való feliratozás módszerét. A diszletek vonatkozásában Peter Brook minimalista esztétikai színpadképe mellett döntöttek: valójában a kellékek és a jelmezek mutatták be az adott helyszínt, a cselekmény idejét, a természeti környezetet.

Az első fellépés olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy felmerült egy állandó társulat létrehozásának ötlete, melyre a következő darab bemutatója után valóban sor is került, amikor is a színészek e csoportja felvette a Théatre Troim társulat nevet.

Nagyjából ebben az időben, Párizsban két meghatározó jiddis szerveződés a Bibliotheque Medem és az Association pour les Études et Propagandes de la Culture Yiddish létrehozta a Masion de la Culture Yiddish nevű intézményt, miközben a Théatre Troim is integrált részévé vált a jiddis Párizs kulturális életének. 2004 óta a társulat öt színpadi művet mutatott be.

A már korábban említett két színdarab, a "Di yoynes un der valfish" és a "Di tsvey kuni-leml" nagy sikerét jól mutatja, hogy az ősbemutatót követően több alkalommal került a közönség elé 2007-ben, majd 2008-ban, ráadásul Párizs után az osztrák fővárosban is. 2010 és 2012 között a társulat összesen tíz alkalommal játszotta Sholem Aleichem "Dos groyse gevins" című darabját Párizsban, Lyonban és Metz-ben, illetve 2011-ben Montreálban az International Festival of Yiddish Theatre rendezvénysorozat keretein belül.

Boris Sandler

Chaim Sloves "Homens mapole" címen írt színpadi művét hatszor mutatták be Párizsban, majd 2015-ben a new-yorki Festival of Jewish Performing Arts rendezvény során kétszer, illetve 2016-ban Metz-ben ugyancsak két alkalommal. Boris Sandler "Afn halbveg fun benkshaft" című monodrámáját 2014 és 2016 között Párizsban, New Yorkban, Brüsszelben és Strasbourgban összesen tízszer állították színpadra.

1992-ben Strasbourg-ban az igen tehetséges színművész, Rafael (Rafi) Goldwasser egy – a jiddis kultúra iránt fogékony – helybéli támogató csoport segítségével életre hívta a Lufteater, azaz a Levegőszínház elnevezésű társulatot. Az azóta eltelt mintegy három évtizedben számos művet mutattak be, a legnagyobb formátumú jiddis írók – Sholem Aleichem, Isaac Bashevis Singer, Itzik Manger és mások – örökségét állítva a közönség elé. A Lufteater a világ több pontján és különböző színházi fesztiválok keretében több alkalommal lépett színpadra e darabokkal, sajnálatos módon Párizsban eddig még egyszer sem.

Benjamin Lazar

Benjamin Lazar, francia színidirektor 2015-ben megrendezte "A dybbuk" francia nyelvű változatát, melynek különlegessége abban állt, hogy egyes jelenetek, párbeszédek jiddis, illetve héber nyelven hangzottak el. A hazai sajtóban kitüntetett figyelemmel kísért és igen jó kritikákkal jutalmazott előadást nem csak a fővárosban, de Franciaország több pontján is bemutatták, mégpedig minden esetben nagy sikerrel.

 


Maison de la culture yiddish

A jiddis szerveződések a Maison de la Culture Yiddish felvetése alapján és vezetése mellett nemrégiben benyújtottak egy tervezetet az UNESCO illetékes szervéhez, melyben kezdeményezték a purimspiel felvételét az eszmei kulturális örökségek listájára. Hatalmas mérföldkövet jelent, hogy a jiddis kulturális élet e gyöngyszeme immár a francia kulturális örökség részét képezi 2002 óta.

 

Felhasznált irodalom:

Messer, Alexandre: Histoire du théatre yiddish. https://www.yiddishweb.com/histoire-du-theatre-yiddish-par-alexandre-messer. (Maison de la Culture Yiddish website)

 

 

 

 

FEL