FILM - SZÍNHÁZ - VIDEO

Szepes Erika 

Emlékezet és a ma divatos emlékezetfelejtés

a Jób lázadása című film kapcsán

2024.06.12.

Akiknek megadatott – áldás és teher –, hogy megérjék a háború utáni évtizedeket, az élet szinte minden területén tapasztalhatták, hogy még az abszolút kétségbevonhatatlan tények megítélése is koronként változó volt – mondhatni gyakran változott és változik még ma is. Napi élményünk, hogy szertenézünk, és nem leljük azt a hazát, amit megszoktunk. Nem beszélhetünk olyan témákról, amelyekről egykor beszélhettünk, vagy fordítva: elhallgatott fájdalmak kerülnek lassan-fokozatosan terítékre, és aki nem élte végig a viharos évtizedeket, annak meg kell keresnie azokat az igazodási pontokat, amelyek viszonylag állandóak maradtak, és leginkább megközelítik saját emlékezetét és közel állnak saját megítéléséhez. Azt hinnénk, a legtöbb ilyen biztos fogódzót a művészet adhatja; bizonyos művészeti tárgyak értéke – ha egyesek meghajolnak is a recepcióesztétika által deklarált elbizonytalanított értékelések előtt – mutatis mutandis állandó.

Sajnos, a tapasztalat azt mutatja: nem így van. A művészeti alkotásokra rátelepülő ideológia – ha a művészeti tárgy immanens magját eltorzítani nem is tudja -, de értékelésüket, értelmezésüket megváltoztathatja. Különösen így van ez bizonyos alkotásoknál, amelyek megítélését a folyton változó történelmi tudat befolyásolja.

 

Szükségesnek látszott egy ilyen hosszú bevezetés választott témám tárgyalása elé. Olyan alkotásról szeretnék szólni, amelynek témája rendelkezik egyrészt bizonyos immanenciával: ez az Ótestamentum kanonizált fejezete, a Jób könyve, de tudjuk, hogy a bibliai történeteknek is az a sorsuk, hogy ilyen-olyan célra, különféle tézisek, gondolatok megvilágítására felhasználják őket, megnemesítve vagy eltorzítva – mindkét végletre ismerünk példákat. A Jób könyve az Ótestamentum azon szövegegyüttese, amely a rendíthetetlen hit példázata: az Úr által sokszorosan megalázott és próbára tett Jób kitart hite mellett. Így már választott filmem címe is mutatja, hogy a filmfeldolgozás elfordul a biblikus tanúságtételtől: a főhős lázad. Mer lázadni. Miért lehetett ez téma 1983-ban, a film elkészülése idején? Mikor történik a film cselekménye?


Gyöngyössy Imre

Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmje 1943-ban kezdődik, egy Tisza menti faluban, tehát már bőven benne a háborúban, a zsidóüldözés korában. Főhősei egy idős haszid házaspár, Jób és Róza, akiket a sors – azaz az Úr – már alaposan próbára tett: hét gyermeküket veszítették el, ötöt diftériában. De Jób és Róza még nem veszítette el a hitét: jóllehet, tudják, hogy egy minden eddiginél keményebb megpróbáltatás előtt állnak ( a bibliai Jóbot hűségéért az Úr hosszú élettel áldja meg, a magyar valóságban a pusztulás vár rá), elszántan, jövőt tervezve új életet kezdenek: örökbe fogadnak egy kisfiút az árvaházból, "szigorúan keresztényt", hogy amit az életükből hátrahagynak, gazdára találjon, így a tárgyak megőrződjenek, az életük, az életmódjuk pedig hagyománnyá válhasson. ("Isten nem adott utódot, hát vettem egyet" – mondja Jób örömmel és cinkosan a falu lakóinak.)


Kabay Barna

A háború utáni korszak(ok) átélőit meglepetésként érhette a holokauszt-téma filmre vitele, bár a Kádár-rendszerben nem volt titkolt téma sem a vészkorszak, sem a holokauszt, a hatalom kerülte a szembenézést és a tisztázást a holokauszt és az antiszemitizmus itthoni kérdésével. A Jób lázadása – lázadás a holokauszt és a holokausztról való hallgatás ellen. A feladat, amire az idős házaspár vállalkozott, egyáltalán nem volt könnyű. A választott gyerek, a szőke Lackó, vad és elutasító volt, amikor először vitték befogadó otthonukba, - számomra nagyon meggyőző, hiteles és szép , hogy a kocsit kísérő pulikutya volt a fő vonzerő, ami Lackót a háznál tartotta. Az elkezdődő közös életben Lackónak egy általa teljesen ismeretlen világ szokásait, ünnepeit, törvényeit kell megtanulnia, egy – a falvakban mindenütt viszonylag kicsi és zárt – haszid közösség ismeretlen nyelvét, kultúráját, vallását, szertartásait. És ezzel együtt a befogadó magyar közösség szintén ismeretlen szokásait: látja a fiatal cselédek szeretkezését, a vándorcigány pár szép, ősi táncát és szerelmét: egy többarcú, de tarkaságában egymintázatú magyar falu világát.

A film tudatos utalásokkal emlékeztet a zsidó vallás mítoszaira: Jób Ábrahám áldozatának analógiájára szúr kést fogadott fia torkába, hogy felszakítsa a gégéjét lezáró diftériát – ez a mítoszvariáció is ellentmond a Bibliának, hiszen ott Ábrahám valóban megöli( állatlétre kárhoztatja) Izsákot, itt Jób új életre kelti a kisfút; a felgyógyult – azaz új életre született – gyermeket három falubeli zsidó úgy látogatja meg ajándékokkal, mint a Megváltót a háromkirályok.

A befogadó és megtartó együttélés a haszidizmus minden emberi vonását kiemeli: Jób többször kinyilvánítja, hogy Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. S amikor az Úr végzése elleni lázadásból elvégzi a "rituális gyilkosságot", a bibliai történettel szemben ez a szeretet győzelme a vakhit fölött. ( "Hetet eltemettem, ezt nem adom" – kiáltja az Úr felé, lázadásának minden dühével.) És Róza odaadó ápolása a szeretet kiáradása a félelem és a halál ellen. A haszid vallás és életmód lényege ugyanis az istenszereteten túl a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, azaz – az emberszeretet. Enélkül nem vált volna Lackó igazán szerető gyermekükké – és nem maradt volna életben.

A Jób lázadása a szeretet mellett felmutatja az idegenek által beárasztott gyűlöletet, pusztító indulatokat a csendőrök megjelenésével, és az utolsó képsorok a reménytelen kitoloncolással a megszokott világból egy darabja a magyar holokausztnak, a vidéki zsidóság kiirtásának, amiből rálátás nyílik – a távolodó kocsi nyomán, mintegy azt követve – az egész ország vészes fenyegetettségére.

Visszatérek még a filmre, de ezen a ponton kell hangot adnom tiltakozásomnak a filmet ért lefitymálás, a méltatlan lenézés miatt, ami azért is különösen fájdalmas, mert "kolléga", egy másik rendező írta. "Számomra – írja a jónevű rendező – nagy lehetőség elmulasztása, …csalódás érzése…Nyersen fogalmazok: számomra – érzelmes mítosz és romantika; történelmi tragédiába csomagolva." És: "megrekedt a históriás mese- és mondavilág között". És: "itt a helye Jób bácsi, Róza néni és a kis Lackó érzelmes legendájának. Mert való igaz, hogy hosszú időn át éltek kis zsidó közösségek a Felső- Tiszavidék magyar falvaiban. De: évszázados előítélettel körülvéve, maguk is félelmek és előítéletek rabjaiként, kirekesztve és kirekesztetve. Hogy olyasfajta testvéri együttélés – már-már kultúrák ötvöződése –, amilyenről ez a film beszél, nem létezett, nem is létezhetett, annak történelmi okai vannak. Ha ez a ’zsidó-paraszti’ idill létezhetett volna, akkor ez a film nem létezhetnék. (…) Ha mégis: akkor a Bűn, a Felelősség misztikus magasságokba emelkedik. Hiszen a Jób lázadása csak kívülről jött bűnösöket ismer. S az áldozatokkal már-már összeolvadó együttérzőket. "Akiket valami emberi ésszel fel sem fogható, misztikus bűnrészesség terhel."


Benedek István Gábor

Itt kell közbeszólnom. Ismerünk más visszaemlékezéseket is, amelyek megerősítik a rendező-író által cáfolt, vallástól független emberi együttérzést: Benedek István Gábor A komlósi Tóra című, sok kiadást megért és sok nyelvre lefordított regénye, Kuczka Péter Seregek Ura című oratórikus műve nem légbőlkapott, hanem személyesen megélt történetek.


Kuczka Péter
 

 

 

De kitekintve a világba: a Hegedűs a háztetőn Anatevkája zsidó és keresztény lakosságának szimbiózisát elfogadjuk? Elfogadjuk azt is, hogy a bűn ott is kívülről jön? Hogy a pogromot bejelentő csendőr ott is kezdetben segíti a zsidókat? Hogy Tevje legkisebbik lánya, Havele Fegykához, az orosz fiúhoz megy férjhez?

 

 

Elfogadjuk, mert hatalmas, világsikerű amerikai film? (Igaz, hogy az alapjául szolgáló kisregényt, Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című művét lényegesen kevesebben ismerik.) Nálunk nem élhetett együtt a két kultúra, mint Anatevkában, ahol az orosz gopak mellett egy légtérben táncolják el a zsidó hórát? A magyar rendező-író szerint a Jób lázadása egy "Vityebszktől Nagy-Kállóig terjedő kulturális kört idéz", "háttérben egy zsidó-paraszti mesevilággal". Elhangzik a nagykállói csodarabbi csodanótája, "amely meggyógyította Kossuth apánkat, héber és magyar szöveggel, a Szól a kakas már…", "sorakoznak a népies-balladás mesevilág motívumai…" és így tovább. A tények cáfolnak. Létezett magyar falusi idill zsidók és keresztények között: ott látható az Farkas István képein a falusi kricsmiben együtt iszogató férfiakkal, a filmről a rendező által romantikus ál-idillnek nevezett anyai gyengédséggel (A gyermekével játszó anya című kép), a hatalmas üvegvázában széltől meghajló virágok előtt a fenyegető távolba néző hölggyel ("Történt valami?"), vagy Farkasnak azon a falusi tájképén, amelyen bizony nem zsinagóga felé lépdel a nép, hanem a jólismert formájú keresztény templomba igyekszik.


Ámos Imre

És nézzük a másik nagy zsidó festő, Ámos Imre képeit: legalább kettőn ott a kárhoztatott nóta kakasa, nem szemétdombon, hanem szakállas zsidó kezében, aki mögött ott őrködik (még!) az őrangyal. És nézzük Ámos képén a rabruhában, kivégzésére előkészített, lekötött szemű férfi előtt álló keresztény (barna ruhás, talán ferences) papot körülvevő tragikusan részvevő, ki tudja, milyen vallású arcokat…Ezek a festőknek a valóságban nem létezett, idilli világú álomképei? És a Szól a kakas…nóta bekomponálása a filmzenébe a zseniális Jeney Zoltán zeneszerző és tudós kósza ötlete?

Most vissza a rendező-író soraihoz, amelyekben keményen (és durván) summázza ítéletét: "Ez a film ’kiszolgál’ egyszerre magyar és zsidó hiúságot. Olyan idillt fest, amelyet zsidók és magyarok együtt fogadhatnak el – a valóság ellenében. Szépséges zsidó mesevilággal kárpótolja zsidó nézőjét a meghamisított valóságért, és meghamisított valóságot tálal a fasiszta nép általánosító és otromba vádjától sértett magyar tudatok számára. Végül pedig közös folklórt, egzotikumot, ’könnyes históriát’ kínál a külföldi nézőnek." Vissza-visszatérnek emlékezetembe a Hegedűs a háztetőn képsorai és dallamai. Elfogadtuk, imádtuk, agyonnéztük. Pedig abban inkább vannak mesés részletek ( amelyek a regényben nincsenek): Tevje fiktív álmának elbeszélése és annak mesés-szürrealisztikus filmes megoldása Fruma Sáráról; a kedves öreg csacsener falulátogatásai; a lányok felszabadult tánca; a szénában hanyatt fekve álmodozása a jövőről; és a Motl-fiú varrógépének csodája…Végül a számunkra igen lényeges kérdés: milyen Tevje viszonya az ő Urához: baráti, cinkosan összekacsintó, tréfásan alkudozó ("Neked ott fenn…nekem itt lenn…"). Több kortárs előadás született a Hegedűs-ből: Bessenyeié közel állt a Topol-alkotta figurához, ám a legújabb, Hegedüs D. Gézáé a lázadó Jób hangja: perel, vádol, követel. Az alapmítosz megváltozott még egy ilyen rövid idő során is, amiként a Jób mítosz is megélt jónéhány átértelmezést.

Miért fontos nekem ez a film? Természetesen elsősorban azért, mert én igaznak és szépnek éreztem, a környezetet valódinak, a színészek pedig – Zenthe Ferenc, Temessy Hédi és a kisfiút játszó Fehér Gábor – csodálatosan játszottak, érzelemdúsan de pátoszmentesen, szeretetet sugározva. Fontosságát még emelte, hogy elsőként adott hírt a falusi zsidóság deportálásáról, ami az én családomat is érintette. Rámutatott az elmúlt korszak – a holokauszt utáni évek – problémakerülő politikájára. A történész így fogalmaz: a Rákosi-rendszer antiszemitizmus volt, a Kádár-korszak amnéziapolitikus. A puha szocializmus egyik vívmánya volt, hogy felejtsük el az ötvenes évek elejének kemény diktatúráját, sőt ne beszéljünk a korábbi jobboldali rendszerről sem. Tabusították a negyvenes évek népirtását, így feldolgozásuk jóval később indulhatott el.


Máriássy Félix

A filmek persze átjutottak a hatalom szűrőjén: Máriássy Félix Budapesti tavasz (1955) című filmjében embereket lőnek a Dunába 1944 telén. Az előzményeket, a felsorakoztatást még látjuk, utána már csak a következményt, a levetett cipőket a Duna-parton. Maga a holokauszt ábrázolatlan maradt. A művészeti kényszer: beszélni kell róla, de mégsem lehet tényszerűen, meghamisítás nélkül elmondani az elmondhatatlant. De a művészet nagy erő. Fábri Zoltán Utószezon című filmjében (1966) egy szürreális gázkamra-jelenet látható.


Fábri Zoltán
 

Gergely Ágnes

A költészetben is kényszerítő erővel törtek fel az emlékek: az első megszólalás Gergely Ágnesé, aki a mezüzének és jelentésének, vallási szimbolikájának szentelt verset ( Az ajtófélfámon jel vagy, 1963), majd még keményebben-fájdalmasabban a Temető Pannóniában című versben, amely a szégyenlős-alamuszi elhallgatás ellen tiltakozik , mert a zsidó temetőt eufemisztikusan Kozma utca 6-nak kell nevezni.

Száraz György történészi alapossággal, empátiával, tárgyszerűen és elfogultság nélkül jelenteti meg először a Valóság-ban ( 1975), majd könyvformában is az oknyomozó Egy előítélet nyomában című művét ( 1976).


Ember Mária

Ember Mária megírja a Hajtűkanyar két kötetét (1977). Az elhallgattatás-feledtetés intézménye már a könyvkiadást sem sújtja anatémával.

Ilyen előzményekkel küzd meg a Jób lázadása, a maga csendes, meleg, őszinte és igaz eszközeivel. Külföldön óriási sikert aratott: San Remoban Nagydíjjal jutalmazták, Cannes-ban pedig elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját. Itthon Zenthe Ferenc Jób megformálásáért megkapta a Magyar Filmkritikusok díját. Hosszú ideig csend volt a filmről, jelentőségét elhomályosította a Saul fia Oscar-díjas sikere, majd 2019-ben restaurálták a filmet, így újra fókuszba került. A fanyalgó kritikákat felejtsük el – adózzunk elismeréssel és tetszéssel a korábban újítóként megjelent alkotásnak.

(Epilógus. Szemelvények néhány kritikából.)

"Ez egy olyan film, amit nem felejt el az ember. Egy szép és igaz történet hagyományról, erkölcsről, kötelességről, az embertársak és Isten szeretetéről." (Forward, Masha Leo, 1984)

"A Jób lázadása egyszerre szép és tragikus.  Nagyon szép. Csodálatos látni. Ragyogóan extravagáns, érzékien gazdag." ( Los Angeles Times, Kevin Thomas, 1984)

"Azok közül a filmek közül, melyek az 1943-as zsidóüldözést mutatják be, a Jób lázadása a legautentikusabb, legmeggyőzőbb és legmeghatóbb." ( New York Post, Archer Winstein, 1984)


Várszegi Asztrik

 

A 2019-es restaurálás után az Urániában bemutatott filmről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát így nyilatkozott: " Megrendítő, csodálatos alkotás, mindenkinek meg kellene néznie, mindenki tanulhat belőle. Benne van a filmben az a remény, hogy hitből újjáépíthetünk egy társadalmat."

 

 

FEL