FILOZÓFIA

A. Gergely András

Kollektív allegóriák, értelmezésgépezetek, kafkomániák között

2021.02.10.

 

Potyogván a naptárak lapjai, a 21. század második évtizedében már valami nem nagy "felfedezés-értékű" megállapítás, hogy hagyományok és utópiák, tudás-örökség és mentális berendezkedés, a világképek küzdése és fenekedése ült a huszadik századon. Kicsit közelebbről rápillantva mégis látszik világképi mélysége, rész-igazsága, amikor a kor nagy interpretálóinak szemüvegén keresztül látjuk olykor mindezt – ha másért nem, a kontrasztosabb, "multifokális" tekintetek, az eredetibb belátások és fölfedezések, leleplezések és kételyek aspektusai szerint. Már például tudjuk-tanultuk Kafkától, mint a kisebbségi irodalom egyik tipikus és a csupa kétségekkel felfogható embersors/állattá leendés korkérdéseinek eszélyes áttekintőjétől, hogy elutasítás, bezárás, nihilizmus és káosz is sokféle lehet, s az élet létjogosultsága korántsem olyan katasztrófa-mentes boldogságot tükröz, mint amit beleolvasni szeretnénk… Márpedig, ha ez így elfogadhatónak tetszik, akkor már kevéssé lepődünk meg a rend-ként érzékelhető káosz és a katasztrófaként felfogható univerzális valóságviszonyok áttekinthető rendszerének totális hatásán, azt ilyesmit elemző gondolkodók teorémáin.

 

Az értelmezési passziók és megértési kódok sokszínűsége nyilván magában véve sem mentes a korszakos rálátások jellegzetes aspektusaitól. A hatvanas évek végi, vulgármarxista dogmatizmustól masszívan és elhatárolóan ellépő Bizám Lenke a "marxista esztétika" nevében bőszen leszámol a polgári irracionalizmus által "köd-térnek" tekintett "ideák tere" és a "ködöt termelő ködhatóság" funkcionális perfekcionizmusa formátumában megjelenített kafkai világ realisztikus formáinak értelmezési módjaival.[1]

 

Persze, a marxista-leninista ismeretelmélet alapiskoláin túli, Lukács-növendéki státus sem garancia arra, hogy a Kafka korában már ismeretes és értelmiségi kávéházban is bőszen interpretált filozófiai megközelítések úgy kerüljenek közelebb a "mi Kafkánkhoz", hogy nem valaki mást keresünk és olvasunk, hanem az életmű egyes elhíresült opuszait, mégpedig nemcsak lapozgatva, hanem időnként újraértelmezve is: a kafkai mű "rekonstruálása" és rendszeres-módszeres átértelmezése sem képtelen idea, akár magastudományi, akár kávéházi színtereken – mint erre a magamagáról is Kafka-függő állapotot megnevező Kállai R. Gábor utal, idézve K. kulcsmondatát: "Aki fél, az ne menjen az erdőbe. De mindannyian az erdőben vagyunk. Mindenki másként és másutt".[2]

 

Kállai egyúttal arra is figyelmeztet: Kafka egyedisége épp abban van, hogy az alternatívák lezártságának kimunkálásában, e kényszerű felfedezés méltó kimondásában vállalható szerepet vegyük magunkra ébren maradási kötelezettségként. Éber elemzésében Kundera már abban is formálható jövőképet lát, ha a múltat rendezzük el kellő érzékenységgel: "abban a pillanatban, amikor Kafka nagyobb figyelmet von magára, mint Josef K., elkezdődik Kafka posztumusz halála", hisz a szükségképpen és ismerten töredékes, megtépázott kafkai hagyaték is önálló életet él, jelentéseket hordoz és rögzít, ezek pedig változni képesek.[3]

 

Ráadásul, ha összeszedetlen, részben elégetett, vázlatok és teljes víziók hiányában keletkezik egy életmű (mint erre Kállai is több helyen utal),[4] a szerző pedig pszichés ártalmaktól szenvedő elkötelezett hivatalnokként végzi igen fiatalon egy elmeklinikán, akkor sem az írói, sem az értelmezői-befogadói oldalnak nincs esélye további narratívák nélkül boldogulni. S miképpen a korszakos művek, ezekre és szerzőikre emlékező interpretációk és a mindennapi élet jelenségeire vagy rendszerszintű dimenzióira építő analógiák is elnyerik időszerűségüket, úgy Kiss Endre is okkal emeli ki az "egység és univerzalitás" konkrét és precíz kategóriái szerint megközelíthető legalitási játszmát, mint olyasmit, aminek végső soron nem csupán értelmiségi ügyként, heurisztikai játékként, valóságos identitásformáló elemkénti megjelenése kap idővel kellő hangot.[5]

 

Ez időiségnek a kafkai műre vetítése, vagy az időtlenség garanciáival működő Westwest kastély leírhatatlan ügyintézési kazamatáiban egy "per mint sors és végzet" beteljesülése (Bizám, i.m. 305-311.) mintegy sürgeti, készteti is az utókor befogadói köreit, hogy "közvetítői", "rendpárti" értelmezői státuszt, az emberi káoszok és nihilek feloldási kísérleteivel provokáló gondolkodási pozíciót vegyenek fel, melyben az életvilágok váratlan egybecsengéseinek, a világképek megcsusszanásának és a káoszok interpretációinak talaján keletkeznek újféle belátásokkal. Talán mindezekben is leginkább olvasatokról van szó, a létmódok és lét-képtelenségek eltérő értelmezéseiről, melyek azonban a Nietzsche utáni és poszt-monarchikus kor kozmikus világképeinek és életformáló kegyetlenségeinek megjelenítői, s ebben a körben messze nem képtelen a kafkai világ mint kisebbségi irodalom, mint életút és oeuvre összképként, szövegszerű kontextusoktól függetlenül is "beleolvasói" attitűdöt megkívánó csábításként jelenléte. Ilyen kísérlet, s meglehetősen impozáns kezdemény Gilles Deleuze és Félix Guattari aspektusa.[6]

 

Azt mindenesetre nemigen lehet állítani, hogy a 20. század mentes volna a kafkai életmű, világkép és szisztematikus intimitással leírt rejtekező bürokrácia-felfogás elemzésétől.[7] De jószerivel a kritikusokon és irodalmárokon, esztétákon és szociológusokon is túli szférák titkaiba vezet, ha a kafkai rend(szer), törvény, bűn, kirekesztődés, politika, nyelvi és mechanikai elrendeződések mélyvilágába, a kollektív kiszolgáltatottság, alárendeltség, folytonosságok és határtalanságok belvilágaiba ereszkedünk. Itt e nyelvi-politikai-strukturális elrendeződés megannyi ördögi paktumára kitérni hiábavaló ígéret lenne, így hát csupán egy csekélyke szegmensére, a káoszok és "leendések" egy specifikus elrendeződésére fordítok figyelmet, melynek nemcsak magára a létezési, gondolkodási, világképi struktúrára rálátni kínálkozik ajánlata, de hovatovább a kicsinyke, kívülre rekedt vagy kisebbségi mivoltában illetéktelenné mosódott egyénre, sajátos kívül-létének kaotikus élményére is magyarázatot kíván találni.

A szerzőpáros saját műveik hatvanas évek végén kialakult kritikai strukturalizmus, vagy irodalompolitikai pszichologizmus nézőpontjából vállalható rálátása a kafkai műegészre egy alapvetően vitatkozói-polemikus világkép nevében emel ki egy szokványos anti-ödipális mérlegeléssel kontrasztba állítható kisebbségelméleti aspektust, amely viszont a Kafka-életműből szemezgethető mondandók radikálisan új rendjében újféle gépiességek és struktúra-elemek felmutatásával ér el újdonatúj hatást. Mondhatni: a nyelv, a politika és a kollektívum aspektusában a "társadalmi háromszögek" és értelmezésgépezetek összefüggéseit, a határtalan és a dominánsan jelen lévő szomszédságosság kérdéseiben épp a másféle elrendeződések rendjét (más tónusban éppenséggel a vágyképek káoszát) tükrözik. A kulcskérdés e kötetben a kisebbségiség felől irányul a "skizoanalízis" és a "geofilozófia" roppant leleményesen taglalt belvilágai felé, már csak azért is, hogy önnön kritikai szintézisében tükrözze a posztstrukturalista irodalomesztétika egy lehetséges filozófiai, szemiotikai vagy abszurditástudományi aspektusát.

 

Ma már talán úgy is hangolhatnánk mindezt, hogy jószerivel kerek száz éve olvassuk, értelmezzük, elemezzük, tanítjuk, félreértjük, át-meg-átmagyarázzuk Kafka műveit, regényeit, naplóit, helyszíneit és figuráit…, idézzük bőszen keserű antibürokratikus indulatát, nyomasztó világának ellenhőseit, rovariassá tett személyiségeit, antropomorfizált állatfiguráit vagy tündökletesen láthatatlan hivatalnokait. Száz éve félreértjük csupán? Elnézzük maga a Szerző keserű kritikáját, fölmentjük magányát, szánakozunk kiszolgáltatottságán, pszichés kitettségén… – csak épp alig figyeltünk oda mélyebb mélységeire, zugaira és írásgépére, embergépiesített korélményére, fájdalmas társtalanságára és humorára? S amúgy is: lehet-e egyáltalán száz év múltán "jobban", akár "pontosabban" vagy "hitelesebben" látni, mint kortársként, olvasóként, elemzőként látták egykoron követői, hívei, kiadói, esztétái, filozófusai az eltelt időnek…?

 

"A" válasz erre alighanem nincs is. Sok-sok válasz lehetősége talán megvan, ám a válaszképesség és válaszhitelesség olykor bizony tényleg egy évszázadot is várat magára. Azoknak szólóan, akik épp mi vagyunk, még ez sem sok, s ha koronként újratermelődik is a részválaszok sokasága, időről időre még kimagaslik egy-egy komplexebb és átfogóbb válaszkísérlet is. Ilyen Gilles Deleuze és Félix Guattari opusza, mely kilenc fejezeten át, tizenegy alapmű és világszerte sikerre futott kulcskiadás segédletével hozza közelebb a feladatot: "hogyan lépjünk be a kafkai műbe? Hiszen az egy rizóma, egy odú". A kastélyba is ’több út vezet’ – mint tudjuk magától Kafkától! – "ezek használatáról és elhelyezkedésük törvényszerűségéről azonban vajmi keveset tudunk" – írják a kihívó bevezető mondatban a kötet szerzői (7. oldal).

 

S ahogyan az Emberhez magához, az Íróhoz, a közlőhöz, a közvetítőhöz is számos közelítés módja lehetséges… (mint ezt a fölidézett Kafka-interpretációk körébe invitálva többen is kimutatják), úgy több bejárat is van "Az odú"-ba, A kastély-ba, az Amerika szállójának épületébe – "de mindez csapda, az állat és maga Kafka csapdája; az odú teljes leírása semmi másról nem szól, mint az ellenség megtévesztéséről" – írják ugyanott, a bevezető bevezetőjében. De hát akkor van-e egyáltalán esély a közelebb jutásra, a belépésre, az odavezető utakra, a búvóhelyek, csomópontok, összeköttetések, mentális alagutak, folyosók ezer rejtélyének fölfedésére, melyeket Kafka kínál, vagyis egy teljes "odú-térképre" is, melyből látnunk illene, hol és hogyan kínálhatná a behatolást maga az oeuvre, miként oldja meg a Jelölő vállalását, a Jelölt és a Jelentéses mű értelmezésére tett kísérleteit, a hangiság vagy zeneiség korlátosságait…, s a további kaotikus összhangokat?!

 

Nem titkolható a rész-válasz: Deleuze és Guattari lehengerlően impozánsan vezetnek végig (vagy "át") Kafka életművének meghatározó jegyein. Ahonnan indulhattak, s ahová megannyi értelmező fejezet révén eljuthatunk segítségükkel, az a sorozatok, összekötő elemek, tömbök és intenzitások, kifejezés és vágy, elrendeződések, folytonos és határtalan jelentés-özön megismerő megértése, többszörös meghaladás és társadalmi (meg állati, meg kapcsolati, meg lélektani) háromszögek szinte matematikai-metafizikai mélységű és rétegzettségű struktúrája. Avagy nem kevesebb, s egészében nem is több, mint egy roppant nagy, fenyegetően mély, kísértően bonyolult életmű áttekintő olvasata, újraértékelése, avagy "felolvasása" szinte, novellákon, regény-építményen, szereplő-válogatáson, élethelyzet-asszociációkon, párkapcsolati levelezésen túli rész-világokat egyben is fölmutató "meta-olvasat".

Hangsúlyokkal, tónusokkal, kihívásokkal, megértési kapukkal és rejtelmes kiutakkal, odúkkal és kilátókkal, magaslatokkal és ördögi mélységekkel megpakoltan. Egy új, egy más, egy "mának való" Kafka komplexitása, oeuvre-je, közlésvilága, politikája, lélekvilága bomlik ki ebből, s persze az újféle értelmezés káoszmentesen tiszta lét-képlete is. Az "ödipális" Kafka, a "bankhivatalnok" Kafka, a szerelmes, a megfélemedett, a reménytelen, a lehajtott fejű alakok portréját és a felemelt fejű lények tartományát saját életvilágaiban felmutató Kafka szemiotikailag megkomponált világa, melyben a létezés tere és a territorializáció vagy deterritorializáció nemcsak életvezetési norma, de a létezők egész világának örök és végtelen helyezkedése, térválasztása inkább. Szökésvonalakban, búvóhelyekben, szín- és átváltozásokban, emlékezések sűrű erdejében kinyíló mozgástér ez, ahol a beszéd, az érintés, az elillanás és eltűnés, a hang intenzitása és a politikai tér nyekergő hullámzása egyaránt ugyanarról vall: a prágai (német-cseh-)zsidó kisebbségi térbelakás esélytelenségéről, a nyelv vállalhatatlanul szűk horizontjáról, a közlők és befogadók jelentésességéről és jelentéktelenségéről szóló bármilyen elbeszélés belefoglalt kudarcáról. Rövidebben: a kisebbségi irodalom nyelvi, politikai és kollektív örökletességéről, az írás értelméről és határairól, a szenvedély és megértés bennerejlő képtelenségéről.

"A per egyik töredékében, az Álomban tisztán kirajzolódik az állapotok együttlétezése: egyfelől a gyors, jókedvű, sikló vagy deterritorializáló mozgásé, mely mindent maga mellé vesz, majd a levegőbe emelkedő szabad figurák eregetésével végződik, éppen akkor, amikor az álmodó a mélybe zuhan /…/. Másrészt itt vannak ezek az utak, ezek a sebes szegmensek, amelyek viszont a halotti reterritorializációt hajtják végre, lépésről lépésre…" (123. old.). De senki sem tudja, mi van ezekben a törvényekben, melyeket a Kafka-szövegrészek nemcsak felmutatnak, de rejtve is hagyják jelentésüket, sőt maga az egész értelmezési rendszer mintegy "megköveteli titokban tartásukat is… /…/ a törvény nem függ többé egy eleve létező Jótól, amely anyagát adná, hanem puszta forma, amitől a jó mint olyan függ. Jó az, amit a törvény kimond, olyan formális feltételek között, amelyekben önmaga fejeződik ki" (87. old.).

 

A törvény itt a transzcendens és megismerhetetlen megismerhetetlenségében mutatkozik, "célja inkább az, hogy szétszerelje annak az egészen más természetű gépezetnek a mechanikáját, amelynek a törvény eme képére csak azért van szüksége, hogy fogaskerekeit összeillessze, hogy azokat ’tökéletes összhangban" működtesse". S mivel a törvény feltételezhető transzcendenciája szükségszerű kapcsolatban áll a bűnnel, egyúttal a megismerhetetlen, az ítélet vagy a kijelentés is távol esik a megismerés területétől, s marad egy kizárólag abszolút gyakorlati szükségszerűség, amelyről (a törvény, a bűn és a belső tartalom) a félelem áradásától a meneküléstől való tartózkodásig szinte a legtöbb kafkai levél, elbeszélés és regény szól. /Bizám Lenke még ezt nevezte a megőrzött partikularitás révén abszurd figurává és ügyféllé változtatás, az emberi lényegtelenítés folyamatának (i.m. 294-305. old./. Ez az ördög paktum, a menekülés, félelem és szétszerelés belső harmóniája az, ami az állattá-leendés, a gépies és kollektív elrendeződések három megfelelőjének összességét szenvedélyként és intenzitásként kell elgondolni.

Ebből fakadóan viszont a társadalmi szempontú Kafka-értelmezések megvédése már csak annyiban jogos, hogy közelebb állnak a nem-értelmezéshez, vagyis a valószerűtlenségek (kisebbségiség, zsidóság, prágai bürokrácia, amerikai életvitel, perek képtelenségei, sztrájkok homályos céljai, bíróválasztás értelmetlensége, gyűlöletek társadalmi tagoltsága, stb.) ezért a társadalmi és kritikai valóság megnyilatkozás-elrendeződéseinek ízekre szedett változatai maradhatnak csupán (Deleuze – Guattari, 91-94. old.). Az elrendeződések sorsa a szétszerelés, a társadalmi reprezentáció újraalkotása, a menekülési utak kijelölése, s kevésbé a lélektan értelmében, mint inkább a deterritorializáció puszta politikai hatásának köszönhetően valamely további képtelenségek rendszerszerű visszaköszönése.

 

A kafkai mélységeket az interpretációs mélységek felé terelgető szerzői eljárásmód a maga útján nemcsak roppant szofisztikált, végtelen mélységű forrásismeretet mutat föl és követel is meg, de elbizonytalanít abban is, emberéletnyi szorgalom elegendő-e mindezek belátásához…?! Minden fejezet illően gazdag "kijegyzetelését" még magamtól sem várhatom, ne várja hát az Olvasó sem! A kötet talán legsugárzóbb olvasati élménye részben épp az, hogy miféle fékevesztett korlátot jelent a kortárs, az utókori, a praktikus, a bölcselkedő "másodolvasat", melyet a magunk örömére megkockáztatunk olykor, hogy irodalmi vagy iskolai szöveggyűjtemények ékévé tehessük egy-egy írásának részletét, valamifajta direkt "üzenetének" szenvedélyes írásműbe fullasztott tanmeséjét, s maga az értelmes értelmezés vágyképét. Az egész közelítésmód korszakos és időtálló mivoltának lelkes igazolása, s a mű kiterjedt ismertetése helyett inkább egy szűkre szabott idézettel (Karácsonyi Judit fergeteges fordításában), de talán a gondolati fősodor iramának méltó illusztrálásaként másolom ki az alábbi részletet:

"Az írás minden alkalommal átlép egy küszöböt, alsó vagy felső küszöb azonban nincs. A kisebb vagy nagyobb intenzitásküszöbök csupán az általunk követett irány fényében léteznek. Ezért oly bosszantó és groteszk, ha Kafka esetében az életet az írással próbálják szembeállítani, vagy ha azt feltételezik, hogy az életre való alkalmatlansága, gyengesége, tehetetlensége miatt menedéket keresett az irodalomban. Rizómát, ódút igen, de nem elefántcsonttornyot; szökésvonalat igen, de semmi esetre sem menedéket. Az alkotó szökésvonal egy egész politikát, egész gazdaságot, bürokráciát és igazságszolgáltatást hoz magával, vámpírként szívja vérünket, hogy még ismeretlen hangokat csaljon ki belőlünk, a közeljövő – az ajtón kopogtató ördögi hatalmak, fasizmus, sztálinizmus, amerikanizmus – majdani hangjait. Mert a kifejezés (feltéve persze, hogy nem jelentő) megelőzi és magával hozza a tartalmat; élet és írás, a művészet és az élet csak a többségi irodalom szemszögéből állnak szemben egymással. Kafkát még halálában is legyőzhetetlen életáram járja át, mely egyként fakad leveleiből, elbeszéléseiből, regényeiből és azok ösztönösen befejezetlen mivoltából, melyet eltérő, egymással mégis érintkező, felcserélhető okokra lehet visszavezetni. A kisebbségi irodalom feltételei… Kafkának egyedül az fáj, az tölti el haraggal és felháborodással, ha az irodalomba menekülő lélektani írónak, a magány, a bűntudat, a személyes balsors szerzőjének titulálják. Persze az ő hibája ez, ő lobogtatta mindezt…, azért, hogy elébe menjen a csapdának, no meg viccből is. A kafkai nevetést, ami nagyon is jókedvű, pont ebből kifolyólag nagyon nehezen értjük. /…/ De minden ízében politikai szerző is, az eljövendő világ látnoka, mert mintha két pólust lenne képes egyesíteni egy teljesen új elrendeződésben…" (82-82. oldal).

 

E passzus kihangosítja a francia és korabeli esztétikai bűvészkedések tónusait, ellentmondásait, egyenesen félreértéseit is – miszerint ha sikeres volt is Kafka a francia tájon, első sikereit "az egyszerre lélektani és szimbolikus, allegorikus és abszurd" olvasatoknak köszönheti, beleértve az ellentmondást is, hogy "egyszerre tartozott egy bürokratikus rendszerhez (biztosítótársaság, Balesetbiztosító Intézet) és vonzódott a prágai szocialista és anarchista mozgalmakhoz", egyszerre volt művében "a kijelentés politikája és a vágy öröme", a neurotikus szorongó és a komikus apolitikus oldal, "a zsenialitás egyetlen kritériuma: a politika, ami át- és átjárja, illetve az öröm, amit közvetít".

Az elrendeződés, mely egyszerre teszi visszahúzódóvá, az eljövendő világ látnokává, "kettős áramlást szolgál: egyben a fényes jövő előtt álló hivatalnokét, aki alakulófélben lévő, valós elrendeződésekre kapcsolódik, valamint a legidőszerűbb módon menekülő, a szocializmusra, az anarchizmusra, a társadalmi mozgalmakra kapcsolódó nomádét. Az írás, az írás primátusa egyetlen dolgot jelent Kafka számára. Nem irodalmat, hanem azt, hogy a törvények, az Államok és a rezsimek felett a megnyilatkozás azonos a vággyal. S ezzel együtt is mindig történelmi, politikai és társadalmi megnyilatkozás. Minden instanciát megkérdőjelező mikropolitika, a vágy politikája. A vágy felől nézve nem volt nála nevettetőbb, vidámabb szerző; de politikaibb, társadalmibb sem, a kijelentés felől nézve. Minden nevetés, már A per is. Minden politikai, már a Felicéhez írt levelek is" (82-85. oldal).

 

Sajnálatos itt minden nem jól kitervelt, jelentéshurcoló és üzeneteket hordárkodó értelmezés – így itt az enyém is. Nem lenne-lehetne lehetőség e kötet reménytelen gazdagságát és többszörös olvasatot kívánó magvasságát ily kiragadott szó- vagy értelmezés-foszlányokkal helyettesíteni. De itt most ennyi fér ebbe a harsányan talányos közlésbe. Remélve, hogy minden félsorban hagyok kérdést és talányt, olvasati és ellentmondási lehetőséget, tétovát és magabiztosat… – pótmegoldásként inkább a Szerzőkhöz, vagy egyenesen Kafkához kellene kalauzolnom a Tisztelt Olvasót. Az absztrakt gépezet, az "állattá leendés" megannyi kísérlete, a megnyilatkozások zártságainak és a menedékkeresés korszakos impressziójának egész gazdag funkcionalitása úgy áll Kafka minden oldalán, minden jelképi alakjában, minden ellentmondásos képtelenségében teljes egészként, hogy az már a nempolitikai politika, a megemelt és pokoli mélyre süllyesztett beszéd része, kiteljesítője. Többet hát nem mondhatok Róla és Róluk, itt ugyanis a Szerzők a fókuszba vett szerző életművének oly aprólékos példatárát és emelkedett látleleteit rendezik egybe, hogy az mintegy a megismerés építőköveinek kafkai határaival kerül párhuzamba.

 

Kell az ilyen könyv! Különben még azt hihetnénk: van létjoga ismeretnek, kisebbségi létértelmezésnek, kisebbségi irodalomnak. De annyi már e kötetből is fényesen kiderül, hogy az értelmezésnek is van kisebbségisége – s már ez sem hanyagolható fölismerés. A Szerzők a hatalom és remény, erőnyilvánítás és vágyképek közötti mezőben megfogant nézőpontjai[8] nemcsak a kollektív kitettség, a pusztulatokat gyártó allegóriák, hanem az értelmezésgépezetek működésbe hozatalának további folyamatait is érdemben meghatározták. Alkalmasint mindannyiunk vágyai és hatalmi diagramok közé illesztettségének évszázados alapképletével…


[1] lásd Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970:109-258.

[2] lásd Kafkománia. Criticai Lapok Alapítvány, Budapest, 2004:5-9, 191.

[3] Bővebben lásd A regény művészete. Európa, Budapest, 1992. /a hivatkozás a mű 185. oldaláról való/.

[4] lásd részletesebben i.m. 118-122.

[5] vö. Kafkaïen Online: a href="http://www.restancia.hu/filo/kisse-kafkein.html" http://www.restancia.hu/filo/kisse-kafkein.html

[6] Gilles Deleuze – Félix Guattari 2009 KAFKA. A kisebbségi irodalomért. Karácsonyi Judit fordításában. Qadmon Kiadó, Budapest, 174 oldal.

[7] Ezek sorából Kiss Endre is, Kundera is, Kállai is gazdag választékban vonultat föl háttér-szakirodalmat.

[8] utóbbiakhoz lásd Deleuze és Guattari közleményét: Rhizome. Introduction az I&C Power and Desire – Programs of the Social oldalain, Westminster College, Oxford, 1981. Spring, No. 8:49-71.

 

FEL