FILOZÓFIA

A.Gergely András

Respekt az autonómiához

/Rálátások egy Lukács-recepció mentén/

2021.07.04.

Számos érdekfeszítő írás, megannyi elméleti oldal sorjázik immár a Restancia hasábjain, melyek a magyar filozófiatörténet több korai korszakának egynéhány érdemben említhető szerzőjére, opuszára, életmű-szakaszára is ki-kitérnek – de valamiképp ezek közül látványosan hiányzik a Lukács György életmű recepciója vagy reflexiója. Megannyi kortárs – Balázs Bélától Mannheimig – több színtéren is megjelenik, de mintha kerülnék a szövegek a filozófiai gondolkodás magyar képviselőjének és európai respektusú alkotójának gondolkodói örökségét. Aminek lehet sokféle magyarázata – s magam sem tolakszom az értők vagy áttekintésre képesek elé –, annyi mindenesetre esélyes, hogy talán hozzáértésünk hiánya jelent korlátot a megismerő méltányosság területén. Alább ezért a magamra méltatlanul vállalt okoskodás helyett egy érdemi hozzászóló írásművéről adok hírt – s nem is annyira a friss szakirodalmi attrakció, mint az érdembeli megközelítés okán.

Mindezek körülményei és előzményei közé tartozik, hogy úgy fest, mintha szokássá lett volna a múltbéli vagy régi gondolkodók fölidézése elsődlegesen az aktualitások terén, leginkább a születési vagy halálozási évfordulók táján, főleg ha egész oeuvre, az életmű teljes mivolta válik időszerűvé valamiért. Olykor esetleg rejtekező vagy nyílt renaissance éve következett be éppen (mint az példaképpen a Marx 150. évfordulón a Tőke megjelenésének alkalmával is megesett), de lezajlott hasonló értékszempontú vita a magyar közgondolkodásban és politikai filozófiában is meghatározó jelentőségű Lukács György kapcsán is. S nem mert (csupáncsak) ez tenné indokolttá, hisz Lukács művei éppenséggel nemigen jelennek meg az elmúlt harminc évben, olvasottsága alighanem a száz éves átlag alá csökkent maximálisan, piaci értéke pedig (ha nem könyveit, hanem hivatkozási mutatóit tekintjük) talán még mélyebben ez alatt van, de talán épp ezért érdemleges odafigyelni arra, amikor mégis napfényre kerül valami.

Van ugyanis egy kör – talán egész korosztály is –, mely csupán valamely szakmai respektus mentén emlékezők köre esetleg, de akik számára Lukács még a hivatkozható, értelmezhető tünemények világa, ha nem is sokkal több. Nem kizárólagosan, viszont a Lukács György Alapítvány sorsa körüli vitákban, érdekvédelemben, a megőrzés pártján szólalt meg e nemzedék többsége, mikor az akadémiai sodrások között, mint intézményi felügyeleti célpont ez is terítékre került. Az életmű és értékei azonban mégsem mentek „pocsékba”, adott szakmai kör pedig készséggel kitart illendő említése mentén. Ha lehet itt példaképpen a legkitartóbb tanítvány, Heller Ágnes munkáira hivatkozni, ezekben is rendre megjelenik a meghaladás, a más irányba eltérés mellett, olykor a zordabb kritika tárgyaként is, de a feltétlen elismerés alanyaként nem különben.

Ilyen az a munka is, melyben Szabó Tibor – aki már a nyolcvanas évek közepétől alapszinten foglalkozik a Lukács-recepcióval, a demokrácia és Lukács viszonyával, számos részkérdéssel is – újabb kötetében teszi fel kérdéseit és formálja meg válaszait. Soraiban már nem nehéz a Szegedi Lukács Kör elnökének állásfoglalás-értékű szavait fölfedezni, hisz már címe is a „jelentős és önálló filozófiát kidolgozó teoretikusra” utal: Lukács György az autonóm filozófus. Kritikák, viták, teóriák.[1] Szabó a Gramsci, Sartre és a nemzetközi filozófiai gyakorlat hermeneutikai eszközeivel, az esztétika és filozófia irányzatainak illő kontextusában tárja föl a lukácsi gondolatvilágot könyve négy fejezetében (és angol összegzésében), Bevezetőjében már a „provokatívnak” tetsző kérdéssel készteti továbblapozásra az Olvasót: „Ki is volt valójában Lukács György?” (7-10. old.) a „fejlődés elvét” kimutatva, „az egész életművét egységesként felfogva”, mely „nem csupán befogadta a nemzetközi a filozófiai szakirodalom eredményeit és továbbfejlesztette azokat, hanem tudományos teljesítményével, felkészültségével, széleskörű tájékozottságával, fogalomalkotó és magas absztrakciós szintjével képes volt vissza is hatni a nemzetközi filozófiai gondolkodásra, képes volt befolyásolni annak 20. századi irányát” (idézet a hátoldali ajánlóból).

Magam nem vagyok „lukácsista”, mégcsak „Lukács-bölcsődés” sem, így egyidejűleg képesnek képzelem magam Szabó alapüzenetének befogadására és a sorai közt a lukácsi örökség kritikai értelmezésére. Egy ismertetőnek nem elemi tartozéka a lelkesedés, de feltétele a valamilyen mértékű állásfoglalás, az impresszió tiszta elhelyezése a belátás és rálátás viszonylatai között. Szabó munkáját ebből az aspektusból nézve, a befogadói státust a kritikaival alapozva úgy látom: korok és körök áttekintő mérlegelésében igen jelentős funkciója van a megértésnek és elfogadásnak.

Ennek saját szempontomat tekintve két komponense nevezhető meg: maga Lukács és műve, illetőleg Szabó és aktuális műve. Előbbit illetően nem tudok kellően mélyre ereszkedni, s úgy látom, a Lukács-iskola és Lukács-óvoda együttes köreit tekintve is megosztott a Mester művének befogadói oldala, s meglehetős keveseket tudnék felsorolni, akik nem hívő vagy tisztelő, hanem kritikus aspektust alakítottak ki munkáival kapcsolatosan. E kisebbségi kört leszámítva szinte alig tudnék olyanokra utalni, akik nemcsak ismerték, használták, respektálták, de értően idézték is Lukácsot. Szabó Tibor egyik (nem kimondott, de sejtetett) alapigazsága, hogy Lukács munkái – melyekhez saját magának is ambivalens viszonya volt, melyeket javarészt ő maga is befejezetlennek látott sok tekintetben… –, az utókor szeme előtt olyan valóban autonóm univerzumként maradnak egységben, melyek mellett és fölött csakis az európai filozófusok legkivételesebb grémiuma maradhatott partnerségben.

S ha belegondolunk, hogy Lukács filozófiai vitái, Jaspers, Heidegger, Adorno, Mannheim, Russel, Sartre, Merleau-Ponty, Buharin, a Bécsi Kör, az egzisztencialisták és számos hazai pályatárs teóriáival folytatott elméleti csörtéi lényegében lefedik a 20. század első felének európai diskurzusait, akkor ennek a Szabó megfogalmazta „autonómiának” igenis megvan a maga jogosultsága.

Befogadói ellenállásom tehát kényszerűen megtörik az objektívabb mércén, mely az európai filozófia válasza a lukácsi életműre (legkivált korai írásaira, a Történelem és osztálytudat-ra, valamint az Ontológiá-ra), s melynek az esztétika felé elágazó irányai nehézzé teszik a „tisztán” filozófiai mérlegelést, sőt még nehezebbé a két tudományterület elválaszthatóságának naiv képzetét is.

Köztes terület marad talán a kultúra eluralásáért folytatott elméleti és ideológiai harc, a politikai szilenciumra ítéltség közben írott művek és a következetes osztályharcos művészetpolitikai, politikai ideológiai teóriák sora, melyeket a marxista esztétikán túlról részint meghaladott a korszak megannyi egyéb teoretikus irányzata, de még a hazai műesztétikai törekvések és ízléskorszakok számos változata is – ezekkel folytatott viták vagy ideológiai megidézések sora (pályatársak sorának munkásságában, vagy a direkten „lukácsista” követők széles körében, akikről mint epigonokról már a negyvenes évek vitáiban is különvéleménye volt, az 56-os Petőfi Körben tartott előadása nyomán pedig kemény ellenkezése is) rányomta bélyegét a direkten ideológiai háborúzás csatáira, s megmaradt a metaszintű elméletalkotás szféráiban.

Mindezek nemcsak kiolvashatók Szabó munkájából, de megannyi szövegtöredék, hivatkozás, megidézett vélemény alakjában kontrasztot is képeznek a filozófus opusza körül. Szabó mintegy a „végéről” kezdi a Lukács-portrét, a „megélt gondolkodás”, a Curriculum vitae felől indítva az első fejezetet, a másodikban (27-87.) a lukácsi filozófia elemeit taglalja elméleti polémiák megidézése révén, a pozitivizmus-kritika segítségével és az egzisztencialistákkal folytatott diskurzus anyagával, végül a „szemléleti materializmus” (Buharin), a „tudatosság és praxis” (Rosa Luxemburg), a „realizmus vagy avantgárd” (Brecht) és a „demokrácia-vita” (Bibó és Lukács) nagyobb tömbjeivel (89-176.).

A harmadik (177-260.) hosszabb fejezet a filozófiai antropológia és a politikai ontológia dimenziói között az etikai alapkérdések, az emberlét „lehetségessé vált” lételméleti talányai és a „demokrácia vs. totalitarizmus” problematika köré szerveződik, ebben még alternatív reflexiók is fel-feltűnnek a „két Lukács” teória (a fiatalkori, meg az „értéktelen marxista”) elemei, vita-anyagai, hivatkozásai kapcsán. Szabó Tibor azóta a Filozófiai Szemle hasábjain már a friss szakirodalomra reagáló szakemberként (Lukács György és a radikális praxis?) a „forradalom végtelensége” kérdéshez is útmutatót kínál (s ebben a Böcskei Balázs szerkesztette elméleti kötet tanulmányai is előtti lehetek), mely tartalmak sokszorosa fejszik az „autonóm Lukács” ideálképe mögött.

Izgalmas mindenesetre, mennyi burkolt és rejtélyes világ, szürke és láthatatlan kihívás, leplezett ideológiai elszántság és gőgös politikai retorzió kavarog a háttérben, miközben az előtér látszata a teljhatalmú, moszkovita, sokáig Sztálin-hitű Lukács autoriter egyeduralma, a magvas filozófiai előélettel, filozófiai kultúrával és európai respektussal nemigen rendelkező magyar bölcselet homlokzatán szereplő személyneve és az egyetemi-akadémiai katedra biztosítottsága látszatát kínálják. Eközben mindazok, akik a magyar bölcsészeti tudás akadémiai szféráiban átlátással rendelkeznek, nemigen nélkülözhetik a Lukács előtti filozófia nem-dogmatikus, de irányzatos históriájának kényszerű újraírását Lukács megjelenését követően… Ennyiben is új, „automóm”, korszakalkotó és hagyatékát tekintve talán mindmáig fel sem dolgozott az, amit életműveként fémjelez személyneve és örökség is.

Szabó Tibor kötete egyike a sok-sok-sok Lukács-monográfiának. Pragmatikusan és méltányosan kerüli ki a függés autonómiáinak eseteit a Lukács-növendékek esetében és a szánalmas epigonok megítélése terén is. Mai szemmel és elvárásokkal, a posztmodern, a közösségelvű, az egyéb alternatív filozófiák mentén végiggondolható 20. század második fele immár lehetővé teszi a Lukács-recepciót és teljesebb rálátást, de erre mintha nem lenne korszakos igény és várakozás.

Szabó elébe megy a számító korszakolásnak, s leteszi névjegyét a kritikák, viták, teóriák, konstrukciók és dekonstrukciók anyagának méltányos szemlézésével amellett, hogy Lukács sokféleségét (vagy arculatait és akár időszakos grimaszait is) úgy jeleníti meg, miként azt majdan egy utókori visszatekintés immár megkerülhetetlen opuszként regisztrálhatja.

Kell az ilyen könyv – ha nem is épp Lukácsnak, de az örökséget még (és már) felbecsülni képesnek látszó jövendőnek!


[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2017., 273 oldal

 

FEL