FILOZÓFIA

Alice Miller 

Amikor Izsák lelép az áldozati oltárról


Rembrandt: Izsák feláldozása

Fordította Büky Mátyás

2023.11.21.

Mivel fontos volt számomra, hogy a brit kiadás előtt álló, Ne vedd észre… című könyvem fő gondolatához illő, adekvát ábrázolást találjak, képet kerestem a könyvborítóhoz. Eszembe jutottak Rembrandt festményei Izsák feláldozásáról, a két változat - az egyik Leningrádban, Münchenben a másik - amelyeken az apa keze a fiú egész arcát eltakarja, így akadályozva a látásban, beszédben és a lélegzésben. A könyv fő témái (a gyermek feláldozása, a negyedik parancsolat, a kényszerítés a vakságra) – úgy tűnt nekem – Ábrahám gesztusában, mint valami gyújtópontban futnak össze. Elhatároztam, hogy erre a mozzanatra hívom fel a kiadó figyelmét, és elmentem egy archívumba, hogy a bibliai történet még több ábrázolását nézzem meg. Harminc ilyet találtam, nagyon különböző festőművészek alkotásait, és egyre növekvő csodálkozással néztem őket.

Már a két általam ismert rembrandti ábrázolás esetében is feltűnt, hogy Ábrahám ugyan a balkezével a fia fejét tartja és a jobb kezével emeli rá a kést, pillantása azonban nem a fiára esik, hanem fölfelé irányul, mintha istent akarná arról megkérdezni, hogy vajon jól végzi-e el a rábízott feladatot. Először arra gondoltam, ez pusztán a rembrandti interpretáció, mellette még más felfogású képnek is kell lennie, ám nem találtam ilyeneket. Az összes általam látott alkotáson vagy Ábrahám arca, feje vagy az egész teste felfelé fordulva látható, csak – úgyszólván – a kezei foglalatoskodnak a fia feláldozásával. Miközben néztem ezeket a képeket, arra gondoltam: Itt fekszik a fiú, egy felnőtt férfi, erejének teljében, és nyugodtan vár arra, hogy az apja megölje. Néhány képen szenvtelenül, nyugodtan, engedelmesen, egyetlen egy képen sírva, de soha lázadozva. A festmények egyikén sem olvashatóak ki Izsák szeméből a miért-kérdések. Például: Apám, miért akarsz megölni, miért nem értékes neked az életem? Miért nem nézel rám, miért nem magyarázod el nekem, mi történik? Hogyan tudsz ilyet tenni velem? Hiszen szeretlek, bízom benned, miért nem beszélsz velem? Mit követtem el? Hogyan szolgáltam erre rá?

Ilyen kérdésekre egyáltalán nem kerülhet sor, mert az ember csak akkor tudja őket feltenni, ha lehetséges egyáltalán vita, ha az ember a másiknak a szemébe nézhet. Hogyan tud azonban valaki kérdéseket feltenni, ha összekötözött kézzel az áldozati oltáron fekszik, készen a lemészároltatására és az apja keze által mind a látásban, mind a beszédben és mind pedig a lélegzésben akadályozva van? Ezt az embert dologgá tették. Rendeltetése, hogy áldozat legyen, megfosztotta őt ember voltától, nincs többé joga kérdéseket feltenni, és a kérdések is alig tudnak benne megformálódni, hiszen belsejében már csak a félelem számára van hely.

Ültem az archívumban, néztem a festményeket és hirtelen korunk szimbolikus megjelenítését láttam bennük. Ma olyan fegyvereket gyártanak szakadatlanul, amelyek kifejezetten arra vannak szánva, hogy a következő generációt megsemmisítsék. Ám amazok, akik a fegyverek gyártásával a hatalmukat, a vagyonukat, a presztízsüket megsokszorozzák, nem képesek arra, hogy egyáltalán erre a konzekvenciára gondoljanak. Éppen úgy, mint Ábrahám, nem látják, mit tesz a kezük, és kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogy – érzelmeiket kikapcsolva – a fentről érkező elvárásoknak megfeleljenek. Már gyermekként el kellett felejteniük, mit jelent érezni, hogyan volnának képesek most apaként ezt a képességet visszaszerezni? Erre már túl késő. Lelkük időközben megmerevedett és a környezethez idomult, elfelejtették azt is, hogy feltegyenek, illetve meghalljanak kérdéseket. Egész tevékenységük arra irányul, hogy fiaik számára olyan szituációt teremtsenek, amelyben a látás és a hallás hozzáférhetetlenné válik. Ez a szituáció a háború.

A mozgósítással a fiatal generációk kérdései elnémulnak. Az állam döntésében kételkedni már a haza elárulásának számít. Minden, valamiféle vitára, az alternatívákon való gondolkodásra való szándék egy csapásra megszűnik. Már csak praktikus kérdések vannak: hogyan nyerhetjük meg a háborút, hogyan élhetjük túl? Ha már ideáig jutottak el, a fiatal emberek el fogják felejteni, hogy a háborút már régen előkészítették a beérkezett, idősebb férfiak. A fiatalok masírozni fognak, dalokat fognak énekelni, ölnek másokat, megöletik magukat, és elhitetik magukkal, hogy nagyon fontos feladatot teljesítenek. Kétség kívül, az állam által elismert, szolgálati keresztekkel bőségesen jutalmazott aktivitás jut osztályrészükül, de a lelkük, személyiségük gyermeki, élő és érző része a legteljesebb passzivitásra lesz ítélve. Ez a lélek az Izsákéhoz lesz hasonló, úgy, ahogyan ábrázolják őt a képek. Összekötözött kézzel, és lekötött szemmel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ember ebben a helyzetben némán arra vár, hogy az apja lemészárolja.

Az apa sem tesz fel kérdéseket. Ugyanazzal a magától értetődő alkalmazkodással tekint az isteni parancsra, ahogyan a fia alkalmazkodik őhozzá. Minden áron bizonyítania kell – és akarja is bizonyítani – hogy az engedelmeskedése erősebb, mint az, amit a gyerek iránti szeretetnek nevez. A tette kivitelezésével a kérdései elhamvadnak. Nem kér istentől kegyelmet, nem keres kiutat. Ha az angyal az utolsó pillanatban nem avatkozna közbe, a fia gyilkosa lett volna, egyszerűen csak azért, mert isten hangja ezt követelte tőle. Az általam látott festményeken sem látható Ábrahám arcán semmiféle fájdalom, semmi habozás, semmi kérdés, semmiféle keresés, semmiféle jele annak, hogy számára tudatos lenne a helyzete tragédiája. Az összes festő, Rembrandt is, isten engedelmes szerszámaként ábrázolja őt, aki egyedül csak saját pontos, olajozott működésével törődik.

Első pillantásra is meglepő, hogy a többiekétől különböző útjukat járó festők egyike sem kísérelte meg a drámai jelenetnek a saját individuális személyiségének bélyegét kölcsönözni. A ruhák, a színek, a környezet a testhelyzetek-taglejtések változnak, de a jelenet pszichológiai tartalma mindig azonos. Kézenfekvő a magyarázat, hogy valamennyien az ótestamentumi szöveghez tartották magukat, de mégis felötlik a kérdés: Miért? Miért nincs ezeknek a festőknek a pszichéjében egyetlen hely sem, ahol a bibliai szöveg magától értetődésében való kétely felébredhetne? Miért érzik valamennyien érvényesnek a szöveget? Semmi más választ nem találok erre, mint azt, hogy itt létünk alaphelyzetének szimbolikus ábrázolásáról van szó, amit sok ember életétének első éveiben ismert meg, és ami olyan fájdalmas, hogy a róla való tudás a tudatalatti mélyében képes csak a túlélésre.

A tudás a gyermek feláldozásáról olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy Ábrahám és Izsák története a maga szörnyűségességében idáig még – úgy tűnik – alig tárult fel nekünk. Legitimitása egy természeti törvény legitimitásával ér fel. Ám ha ez a legitimitás egy atomháborúhoz vezet, akkor azt már nem természeti törvényként kell felfognunk, hanem rá kell kérdeznünk. Ha az életünket jobban szeretjük, mint az engedelmességet és nem vagyunk már készen arra, hogy apáink kritika-nélkülisége és engedelmessége miatt meghaljunk, akkor már nem tudunk többé arra várni – ahogy Izsák teszi bekötött szemével és összekötözött kezével – hogy apáink végrehajtsák az ő apáik akaratát.

Ám hogyan változtatható meg egy évezredek óta fennálló helyzet? Megváltozna akkor, ha a fiatal emberek ölnék meg az öregeket, hogy ne kelljen háborúba menniük? Nem a szörnyűséges háborút idéznénk csak fel, éppen azt, amit el akarunk kerülni? És nem stabilizálnánk éppen ezzel a tettel a régi állapotot, azzal a különbséggel, hogy most éppen Ábrahám kése Izsák kezébe kerülne és így most az öreg esne a fiatal áldozatául? Nem állna fel továbbra is a régi szörnyűség?

De mi volna akkor, ha Izsák nem a kést ragadná meg, hanem izmainak minden erejével kiszabadítaná magát, és az arcáról lefejtené Ábrahám kezét? Ekkor megváltozna az egész helyzet. Izsák már nem áldozati bárányként feküdne az áldozókövön, hanem felállna, merné használni a szemét, és az apját úgy látni, amilyen: bizonytalanul és remegve attól a gondolattól, hogy most egy számára felfoghatatlan parancsot kell végrehajtania. Izsák szája és orra is szabad volna, végre mély levegőt vehetne, használni tudná a hangját. Beszélni és kérdezni tudna, és Ábrahám, akinek bal keze már nem akadályozná a fiút, hogy lásson és beszéljen, kénytelen lenne a fiával párbeszédbe bocsátkozni. A beszélgetés végén bizonyára azzal a fiatalemberrel találkozna, aki valaha saját maga volt, és akinek soha sem szabadott kérdéseket feltennie.

És most, amikor a szcenárió megváltozott és Izsák már nem magától értetődően áldozat, konfrontációnak kell történnie, aminek ugyan nincs konvencionális előképe, ám ennek ellenére, avagy talán éppen emiatt, nagy esélyt jelent számunkra. Izsák kérdezi: "Apám, miért akarsz engem megölni?" Mire a válasz "Ez Isten akarata." "Ki az Isten?" - kérdezi a fiú. " A mi legnagyobb és legjobb apánk, akinek engedelmeskednünk kell." – válaszolja Ábrahám. "Fáj neked" – szeretné a fiú tudni –" hogy ezt a parancsot végre kell hajtanod?" " Nem kell az érzelmeimre rákérdeznem, ha Isten valamit parancsol." " Ki vagy hát akkor" kérdezi Izsák, ha a parancsot érzelmek nélkül végrehajtod, és ki az az Isten, aki ezt tőled követeli?" Meglehet, hogy Ábrahám már túl öreg, számára már túl késő az élet üzenetét meghallani, azt, amit a fia hoz neki. Az is lehet, hogy azt mondja: "Fogd be a szád, ebből te semmit sem értesz." De az is lehet, hogy megnyílik a kérdések előtt, mivel azok az ő valaha volt kérdései is, amelyek évtizedek óta elfojtva maradtak.

Ám az első esetben sincs az összeütközés kudarcra ítélve, amennyiben Izsák nem akarja a szemét újra becsukni, amennyiben elszánta magát arra, hogy a reálisan létező apja látványát elviseli. Ha Izsák nem hagyja magát újra megkötözni, és vakká tenni, csak azért, hogy megőrizhesse egy bölcs, erős és jóságos apa illúzióját, hanem van bátorsága a tényleges apának a szemébe nézni, annak "fogd be a szád"-intését is elviselni, anélkül, hogy ő maga elhallgattatná magát – nos, akkor a szembesítés tovább folytatódik. Akkor fiatal embereknek nem kell háborúkban meghalni, hogy a bölcs apa képét életben tarthassák. Ha ezek az emberek láthatják, hogy az apáik csökönyösen, állhatatosan és gondolkodás nélkül építenek fel egy fegyverrendszert, amitől azt remélik, hogy nem ők, hanem csak a gyermekeik fognak megsemmisülni, akkor ezek a gyerekek nem fognak önként az áldozati oltárra feküdni. Ám ennek a tagadásnak előfeltétele, hogy az ember kész legyen arra, hogy a "ne vedd észre" parancsot többé nem követi.

Hogy miért olyan nehéz ezt a lépést megtenni, maga a parancsolat magyarázza. Ennek ellenére a döntés az első előfeltétele a változásnak. Megfordíthatjuk a sorsunkat, ha nem az angyal beavatkozására várunk, aki kárpótolja hűségéért Ábrahámot. Mind több ember van már, aki Izsák áldozatszerepét elutasítja. És talán vannak olyanok is, akik Ábrahám szerepét is elutasítják, azt, hogy olyan parancsot hajtsanak végre, ami számukra abszurdnak tűnik, hiszen az élet ellen irányul. Képességük, hogy kérdéseket tegyenek fel és attól való idegenkedésük, hogy értelmetlenségeket fogadjanak el, egy régen esedékes átformálódás kezdete lehet, ami az életre vonatkozó "igen"-ünknek és a halálra vonatkozó "nem"-ünknek valódi meggyőző erőt kölcsönözne. Hiszen a kérdéseivel, a figyelmével, azzal, hogy megtagadja, hogy megölettessék, Izsák nem csak saját életét menti meg, hanem megmenti saját apját attól a sorstól, hogy gyermeke gondolattalan gyilkosa legyen.

 

 

(Ez az írás Alice Miller: Der gemiedene Schlüssel c. könyvében –szó szerinti fordításban: Az elkerült kulcs – található.

Suhrkamp Taschenbuch 1812

Első kiadás 1991, 154. oldal

Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 1988)

 

 

 

FEL