FILOZÓFIA

Günther Anders  

Az atomkor erkölcstelensége

Figyelmeztetés a szélcsend ideje alatt

2022.07.18.

"A hadiiparról, a haladás motorjáról, egyetlen gazdaságnak, mely a technikai élcsapathoz akar tartozni, sem szabad ok nélkül lemondania."

(A Német Iparszövetség tízéves beszámolója)

Semmi esetre sem véletlen, hogy nyelvünk a békét egyes számban ismeri csupán, és hogy a 'háborúk' analógiájára nem beszélhetünk 'békékről'. A béke ugyanis - joggal-e vagy anélkül, ezt a kérdést talán hagyjuk itt megválaszolatlanul - kontinuumnak, a háború pedig a folyamatosság megszakításának számított.

Boldog idők, amikor még léteztek háborúk! Hiszen a mai viszonyokkal összevetve azok még valóban békés időszakok voltak; korok, melyekben minden háború különálló intermezzót jelentett, és véres folt gyanánt emelkedett ki a korszak fehér térképéből.

Ezek a boldog békeidők, amikor még léteztek háborúk, mára már örökre elmúltak, s ezt csak visszatekintve, lassan egy évszázad távlatából ismerjük fel. Mert a háború és béke közötti viszony gyökeresen átalakult. A balkáni háborúk óta szakadatlan a harcok sora. Pontosabban (hiszen éppen itt vált a többes számú szóhasználat, 'háborúk', helytelenné) azóta folyamatosan tart a hadiállapot. Ma mindenesetre olyan háborús korban élünk, amelyből a békeidő, ha egyáltalán létezik ilyen, körülhatárolható szigetként, 'üresjáratként' úgy válik ki, mint ahogy régen azt a háborúk tették. Ráadásul ezek az 'üresjáratok' sem valódi békeként értendők, csupán annak variációi, amit megszakítanak. A manapság igen elterjedt cinikus szóhasználatban ezért él a hidegháború kifejezés. Ha az utóbbi néhány évet próbálnánk definiálni, talán a 'forró' háború 'lefagyásaként' vagy szükséges előkészítő fázisaként értelmezhetnénk. A ma érvényesülő maxima nem a "si vis pacem para bellum", sokkal inkább "si vis bellum para pacem" - ha háborút akarsz, gondoskodj előtte egy hosszabb-rövidebb ideig tartó békeperiódusról.

Ezek a szavak csak a tegnapelőttre érvényesek - vethetik önök ellen. Azóta már történt egy rendkívül fontos esemény: a vezető nagyhatalmak találkozója és a teljes leszerelésről szóló tárgyalások előkészítése.

én is reménykedem. Valóban úgy tűnik, éppen egy vigasztaló pillanatnak vagyunk tanúi egy szörny időszakon belül; mintha a mai és a holnapi nap idejére lecsendesült volna az apokaliptikus veszély. Hogy ez a politikai időjárás-javulás a létünkről, illetve nemlétünkről döntő férfiak jószándékán múlott, avagy az egymástól való félelmük eredménye, az a mi szempontunkból tökéletesen mindegy. Mi mindenesetre fellélegezhetünk.

De, kérem, csak néhány rövid pillanat erejéig! Hiszen semmi sem lenne végzetesebb annál, ha azt hinnénk, munkánk ezzel véget ért. Ne felejtsük el: a veszély valódisága nem csupán a valóságos fegyverek létéből áll, hanem technikai fejlettségünk színvonalából is! A "know-how"-ból. Abból a képességünkből, hogy a leromboltat folyamatosan újjáteremtjük. A technika elve tehát a megismételhetőség elve.

Az apokalipszis veszélye ezért soha nem múlik el végleg. A modern háború monstrumainak előállítási módja kitörölhetetlenül belénk ivódott. Az ember sok mindent megtanulhat. De kitanulni valamiből, ráadásul ekkora horderejű dologból kitanulni, azt még nem tanulta meg. és soha nem is fogja.

Néhány hónappal ezelőtt a következő szavakkal fejeztem be beszédemet egy tokiói felnőttiskolán:

"Tudom, amit most önöknek mondok, nem hangzik túl biztatóan. Aki, hozzánk hasonlóan, minden erejével egy bizonyos cél elérésén fáradozik, azt valószínűleg abban a hitben teszi, hogy egy napon ezt a célt el is éri majd. Ha én most megfosztom önöket ennek reményétől, azt csakis azért teszem, hogy képesek legyenek illúziók nélkül szembenézni a feladattal. Egyúttal tisztában kell lenniük azzal is, hogy a harc, melybe évekkel ezelőtt belevágtunk, mostantól kezdve egy véget nem érő harc lesz. Minden egyes megnyert nap győztes nap lesz ugyan, de egyetlen megnyert nap sem fog garanciát adni a holnapi napot illetően. Megérkezni nem fogunk soha.

Ami tehát előttünk áll, az nem más, mint a bizonytalanság végtelensége. A mi véget nem érő feladatunk pedig éppen annak biztosítása, hogy legalább ez a bizonytalanság ne szűnjék meg.

Még egyszer tehát: ezt a gondolatot nem azért adom át önöknek, hogy csökkentsem tettrekészségüket, vagy mert hiábavalónak érzem ezt a küzdelmet. Ha így lenne, nem jöttem volna el önökhöz Európából. Sokkal inkább azért szeretném hangsúlyozni a nehézségeket, mert erőfeszítéseink kezdettől fogva bukásra lennének kárhoztatva, ha rosszul ítélnénk meg a harc természetét. Ez nem csupán a mi generációnk missziója; innentől kezdve minden emberé a Földön. Vagyis közös sorsunkká vált. Akaratunkat gyerekeinknek is, amennyiben meghagyják őket nekünk, tovább kell adnunk. ők pedig tovább kell, hogy adják ugyanezt a saját gyerekeiknek. A csatát megnyerni szükséges ugyan, de egyetlen siker sem jelent majd végső győzelmet. Aki viszont, akár egyszer is alulmarad a küzdelemben, örökre elveszett elődei számára, hiszen, ha egy generáció megszűnik létezni, az elődökről senki nem fog beszámolni; de az utódok számára úgyszintén, mert a vereség után nem lesz már több új nemzedék.

Kedves barátaim, tudom, mekkora udvariatlanság egy vendégszerető és barátságos nép meghívottjaként ilyen nyersen szörnységekről beszélni, ahogy azt én most teszem. Ezért elnézésüket kérem. De, sajnos, adódnak olyan helyzetek, amikor udvariasnak maradni felelőtlenség lenne. Hogy ma egy ilyen helyzetben élünk, az éppoly kevéssé az én, mint az önök hibája. Ami bennünket összeköt, az a fájdalom, hogy kénytelenek vagyunk egymással udvariatlanul viselkedni."


Amint azt már említettem, e pillanatban egy többé-kevésbé biztonságos ponton állunk. De a történelem kereke forog tovább. Nem hagy minket itt ezen a ponton megpihenni. Más férfiak, más hatalmak fogják azokat, akik fennmaradásunkat most biztosítani látszanak, leváltani. Közöttük bármikor akadhat akár egy újabb Hitler is. Valójában a legkisebb, perifériára szorult, de becsvágyó és lelkiismeretlen állam Hitlere elegendő lenne. Aki ugyanis az atom erejét a kezében tartja, a világhatalmat birtokolja. A zsarolás hatalmát. Ezzel egy olyanfajta hatalmat tudhat magáénak, mely a nagyhatalom és kevésbé jelentős hatalom közötti hagyományos megkülönböztetést egycsapásra értelmetlenné teszi.

Még ha el is érkeztünk volna ahhoz a pillanathoz, amikor valamennyi, álszenteskedve fegyvernek titulált megsemmisítő erejű monstrumot elpusztítottuk, még akkor sem szűnne meg a fenyegetettség. újra és újra szembesülnünk kell, nekünk vagy a gyermekeinknek, azzal a borzalmas idővel, melynek legszebb vigasztaló perceit éppen ma éljük.

Háborúellenes szervezetek már előttünk is léteztek. Mi azonban egy új generációt képviselünk. Mivel egy mai háború a teljes pusztulással lenne egyenlő, mi pusztulásellenesek vagyunk. Mi vagyunk az első nemzedék, melyet, amíg emberek léteznek a Földön, újabb és újabb generációk kell, hogy kövessenek. A fenyegetés nem ér véget soha, ezért az utódok láncolata sem szakadhat meg.

Ezért szükséges, a viszonylag kedvező pillanat miatti megkönnyebbülés érzete helyett, ma is arra a szörny időszakra koncentrálnunk, amelybe ez a vigasztaló 'pihenő' beékelődött. Ez a lehetséges apokalipszis korszaka, az a korszak, melynek lényege abban áll, hogy lehetőleg a lényegtelenségbe süllyedjen, azaz ne állandósuljon.

Ha ezt meg akarjuk akadályozni, akkor mindenekelőtt saját korunkat kell alaposan megismernünk, hiszen csak olyasmit tudunk kezelni, illetve megakadályozni, amit jól ismerünk.

Írásommal ehhez a tudáshoz szeretnék hozzájárulni. Mégpedig úgy, hogy Az atomkor erkölcstelenségéhez fűződő gondolataimat önök elé tárom.

Igen: Az atomkor erkölcstelensége. Erkölcs és erkölcstelenség kortól független volta ma már aligha vitatható. A korábbiakkal összevetve három dolog alapjaiban változott meg:

1. Cselekedeteink hatása.

2. Cselekedeteink partnerei.

3. Cselekedeteink folyamata.

1. Tevékenységünk hatása, korábbi effektusokkal összevetve, olyan iszonyatos lehet, hogy akár a világ pusztulását is eredményezheti. Régen nemhogy ez a veszély, környezetünk megsemmisítésének veszélye sem állt fenn, de maga a helyzet, mely cselekvésre ösztönözhet, szintén ismeretlen volt az emberiség számára. Ez újfajta erkölcsöt és másféle etikát kíván.

2. Cselekedeteink partnerei, azok, akik velünk szemben helyezkednek el, azok, akiket tetteink érintenek, már nem egyének többé, hanem valamennyi ember együttvéve; aki ma felelősségteljesen dönteni kényszerül, már nincs abban a helyzetben, hogy egyéneket öljön. Ha cselekszik, százezrek és milliók sorsáról dönt. Ráadásul nem csak az itt és most élő milliókéról. Partnerünk tehát maga az emberiség. Mivel képesek vagyunk arra, hogy atomtesztekkel, atomcsapásokról nem is beszélve, a földgolyó bármely élőlényét elérjük, mindenkiért felelősek vagyunk. A glóbusz egyetlen óriási faluvá alakult. Az 'itt'-ből 'ott', az 'ott'-ból 'itt' lett. Minden kortársunk felebarátunk. S ami érvényes a térre, érvényes az időre is: az atomtesztek vagy háborúk nem csupán a kortársakat, hanem a következő generációkat is érintik. így ők szintén szomszédaink, ők is a kortársaink. A cselekvő számára minden holnap egy darabka a mából, hiszen tetteinek következményei már a holnapot készítik elő. A ma pedig, ugyanebből az okból, mindig már a holnap része.

3. Döntően változott mai, modern készülékekkel teli világunkban cselekedeteink lefolyása is. Ezalatt nem csupán azokra a tevékenységekre kell gondolnunk, melyeket megbízható robotokkal végeztetünk, hanem azokra is, melyek a saját kezünkben maradtak. Ez utóbbiak láthatatlanná váltak, legalábbis tettként, cselekedetként láthatatlanok. Cselekedeteink ugyanis már nem szándékos, egyedi aktusokból állnak össze. Sokkal inkább beépült, beleágyazódott valami olyasmibe, amit általában nem cselekvésként fogunk fel, sőt nem is ismerjük el annak. Mi több, nem is kell akként értékelnünk, míg végül egyáltalán nem is akarjuk el- illetve felismerni. Ez a valami a munka. Mai tetteinket munkának álcázzuk. ám ez a "munka-címke" csalóka, nem ment meg minket. Akár akarjuk, akár nem - dolgozva cselekszünk. Ráadásul beláthatatlan következményekkel. Akkor például, amikor egy gépet irányítunk, mely teljesen felismerhetetlen és indirekt módon ugyan, egy atomfegyverhez készít alkatrészeket. Erre a jelenségre, tudniillik, hogy ma a cselekvés munkában oldódik fel, később még visszatérek. Egyelőre azonban legyen elég ez a három pont ahhoz, hogy belássuk, az eddigi etikusok szinte máról holnapra ódivatúvá lettek, s hogy a filozófiának új kapaszkodók után kell néznie.


Miben is áll korunk jellegzetes erkölcstelensége?

Először is, felületesen fogalmazva abban, hogy a legtöbben közülünk belül elzárkóztak az új tények elől. Túl lusták véleményüket megváltoztatni. Mert nem csupán a már említett "apokalipszis-vakság" létezik, hanem apokalipszis-lustaság is. Hozzájárul ehhez a többség gyávasága. Gyávák ahhoz, hogy szembenézzenek az ijesztő lehetőségekkel és tényekkel; félnek a ma nagyon is időszer félelemtől, az elmaradhatatlan félelem-állandótól. Mindezek tetejében ezt a fajta félelmet szélhámoskodva bátorságnak nevezik.

De még ezekkel a hiányosságokkal: "lustaság", "félelem", "gyávaság" és "csalás", sem merítettük ki az erkölcstelenség fogalmát. A gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Részben antropológiai, azaz: az ember lényegi felépítéséből eredők, részben viszont technikai és politikai jellegek.

Először vessünk talán egy pillantást az antropológiai alapokra. Nem csak értelmünk, melynek teljesítő és megismerő erejét már Kant 'kritizálta', korlátolt, valójában képességeink túlnyomó része limitált. így például fantáziánk, képességünk, hogy érezzünk, valamint felelősségtudatunk. Egyetlen halottat szükség esetén még el tudunk képzelni. Húsz halott már nem mond nekünk, érzelmeinknek legalábbis, többet tíznél. Az a közlemény pedig, mely szerint százezrek haltak meg, abszolút semmitmondó. Minél több nullát teszünk a megsemmisíthető illetve a megsemmisítettet jelző számok mögé, annál gyengébb lesz a felfogásunk. Képzelőerőnk korlátoltsága önmagában természetesen nem jellemhiba. Ugyanúgy, ahogy testi erőnk behatároltsága sem az. Mára azonban ez a korlátoltság hiányossággá vált. Méghozzá azért, mert olyan képességeknek is birtokában vagyunk, melyek nem korlátozhatók. Hiszen az általunk megfékezett illetve elszabadított természeti energiák segítségével olyan effektusokat érhetünk el, melyek egyszeren behatárolhatatlanok. Technikusokként, de legalábbis az atomfegyverek megalkotóiként - és ez a kifejezés aligha minősül metaforának - mindenhatók lettünk. Ehhez a mindenhatósághoz viszont mindeddig még nem nőttünk fel. Más szóval: a technika révén olyan helyzetbe kerültünk, melyben azt, amit előállítunk és amit azzal okozhatunk, képtelenek vagyunk elképzelni.

Mit jelent ez a diszkrepancia elképzelés és előállítás között?

Azt jelenti, hogy egy bizonyos ijesztő értelemben, "nem tudjuk, mit teszünk"; hogy elértük a lehetséges felelősség végét. Valamiért felelni ugyanis nem más, mint felvállalni egy tettet, melynek következményeit előre láttuk és el is tudtuk képzelni.

Ez tehát az az erkölcstelen állapot, melybe a technika korszakának gyermekeiként kerültünk, melybe a következő nemzedék beleszületik. Bizonyos fokig ez a mi eredendő bnünk. Amikor ezt a teológiai kifejezést használom, azt azért teszem, mert meggyőződésem szerint eleve ebben a helyzetben vagyunk, anélkül, hogy előzőleg személyesen valamilyen tett vagy mulasztás révén bnrészesek lettünk volna. De a teológiától teljesen függetlenül is leírható e jelenség. Nevezhetjük egyfajta 'szakadéknak' vagy 'rnek', mely praxis - azaz előállítás - és korlátolt képzelőerőnk között tátong. Higgyék el, ez a szakadék semmivel sem kisebb vagy veszélytelenebb, mint amilyenekkel a filozófiában vagy a vallásokban találkozunk; nem jelentéktelenebb, mint a 'test' és 'szellem', vagy 'hajlandóság' és 'kötelesség' közötti ellentmondás! Ma tehát 'elképzelés és előállítás' között húzódik. Az ellentétből adódó imperatívusz felszólítása a következő: Használd a fantáziád! Próbáld meg úgy kitágítani, hogy a gyártási folyamatok során előállított produktumoknak és tevékenységed következményeinek is megfeleljen!

Nos, mindez igen elvontan hangzik. Mielőtt végleg elmerülnénk az elméletekben, szeretnék egy kicsit konkrétabban fogalmazni, és fantáziánk hiányosságait példákkal alátámasztani. Előtte azonban figyelmeztetnem kell önöket. Ezek az illusztrációk ijesztőek, elrettentőek. Olyasvalamivel kezdeném, amit akár 'a kor infámiájának' is nevezhetnénk.

Nem is olyan régen történt, hogy az AP hírügynökség egy 'syndicated article'-t, azaz egy lapok százaiban nyilvánosságra hozható cikket adott át az USA újságainak. Az írásban egy nem éppen ismeretlen amerikai újságíró, Hal Boyle, foglal - meglehetősen sajátságos módon - állást a Gainesvillben (Florida) talált háromszem, ötlábú békákkal, vagyis azokkal a szörnyszülöttekkel kapcsolatban, amik tudósok szerint feltehetően a nukleáris sugárzás számlájára írhatók:

"Tegyük fel, velünk történik valami hasonló. Persze három láb az autók korában tiszta pazarlás, ráadásul felelőtlen pazarlás lenne, lévén, hogy a háromszárú nadrágok valószínleg többe kerülnének, mint a hagyományosak. Egy harmadik szem előnye azonban, az előrelépés, melyet egy effajta új szerv jelentene, cáfolhatatlan. A mai közlekedési viszonyok mellett aligha akadna olyan gyalogos vagy gépkocsivezető, aki ne lelkesedne egy harmadik szem lehetőségéért. Nem beszélve egy harmadik kézről, hiszen annak sikeres feltalálása után már egy háziasszony sem panaszkodhatna arról, hogy márpedig neki 'csak két keze' van. Az örvendetesség csúcsa azonban minden bizonnyal a kétfejség lenne (vonja le a végső konzekvenciát Mr. Boyle szerencsétlen egy fejével), hiszen egy második fej megduplázná az emberi intelligenciát. ámde (folytatja) semmi sem biztosabb, mint hogy abban a szent pillanatban, amikor ezekhez hasonló mutációk megjelennének, egy sereg vén, régimódi, vaskalapos szamár ('a bunch of old fogies') tiltakozni kezdene: Egyetlen kísérletet se többé! Nekünk nem kellenek kétfejű gyerekek! Sem hatszeműek, sem négyfülűek vagy ötkezűek! Mindig is lesznek - így az újságíró - maradi, szerencsétlen flótások (fuzzy old people), akik a jelen piszkos kis valóságába ragadva mindent hagynának a régiben, és mindenfajta újítást hátbatámadnának."

Eddig az idézet a híres-hírhedt zsurnalisztától. Hölgyeim és uraim, a vaskalaposok, akiket ez az ember szidalmaz és gúnyol, akik "a jelen piszkos kis valóságába" ragadtak, és akik hátbatámadnak minden újdonságot, nos, ezek vagyunk mi. De bátran legyünk büszkék vaskalapos mivoltunkra, és maradjunk továbbra is azok!

Kérem, ne higgyék, hogy elhagyott volna a humorérzékem! épp ellenkezőleg. Sőt, tévedés ne essék, nem vagyok híján a cinizmusnak sem, hiszen akár a cinizmust is megnemesítheti a szellem, még ha csak a borúlátás szelleme is. De ilyen borúlátásról Boyle esetében sajnos szó sem lehet. ó nem, itt valami egészen más, egy sokkal veszélyesebb mentalitás jeleit figyelhetjük meg, s mivel ez az egész korszak fantáziátlanságát jellemzi, mélyebben is meg kell vizsgálnunk. Ez a fajta mentalitás ugyanis obszcén.

Igenis, obszcén. Ez itt a legmegfelelőbb szó. A fogalom tudniillik nem korlátozódik csakis és kizárólag a szexualitás szűkös területére. Obszcénnek nevezhető minden olyan tett, mely a megalázott, lealacsonyított embert teszi gúny vagy nevetség tárgyává.

Márpedig pontosan ez történik itt is. Ha igaz - amit személy szerint nem tudok eldönteni -, hogy mi emberek ki vagyunk téve a háromkezűség vagy kétfejség variációinak, hogy alakilag eltévelyedhetünk, ráadásul mindezt saját hibánkból kifolyólag, akkor ez az eshetőség az emberi nem megbecstelenítésével és az isteni hasonlatosság gondolatának bemocskolásával egyenlő - s ez olyan szégyenfolt, melyet a történelem mindeddig még nem produkált. Aki ebből, éppen azok előtt, akiket a megszégyenítés érint, tréfát és, ráadásul jelentéktelennek tünteti fel mindezt, az obszcén és éppen ezért szánalmas. Ilyen értelemben tehát Hal Boyle is az, ezért ragasztottam homlokára a 'kor infámiája' megtisztelő címet.

Talán túlzásnak érzik reakciómat. Valóban az lenne, ha Mr. Boyle egyedülálló példaként szerepelne. Ez azonban sajnos nem igaz. ő sokkal inkább csak a 'primus inter pares' szerepét tölti be. A 'pares' száma pedig hadseregnyi.

Valóban, ha csupán egyedi eset, individuális ízléstelenség állna előttünk, egyszerűen felfoghatatlannak éreznénk, hogyan képes egy ügynökség, az AP presztízsével és befolyásával ezt az irományt újságjainak átadni; hogy lehet, hogy a lapok közölték is a cikket, s az nem vezetett azonnali nyilvános tiltakozáshoz. Mindez csakis azért érthető, mert ez a fajta obszcenitásig fokozott fantáziátlanság az átlagost tükrözi; mert ez az obszcenitás annyira hétköznapi, hogy már nem is igen számít annak. Legtöbbször viccesnek ítéltetik. Ha azonban átlagos jelenség, akkor természetesen azért, mert általánossá tették. Igen: 'tették', hiszen ez az obszcenitás az atomkísérletekkel kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban gyökerezik.

Az ilyen állítások természetesen bizonyítékot igényelnek. Bizonyítékokat prezentálni sajnos pofonegyszerű. Nem kell hozzá más, mint egy röpke pillantás a ma (embertelen) emberének hivatalos szótárába.

Már egy évekkel ezelőtt megírt cikkemben igyekeztem felhívni a figyelmet arra az obszcenitásra, mely a kísérleti robbantások elnevezése mögött rejlik. A robbanás, mely első ízben bizonyította a radioaktív por következményeit, a távolság ellenére is, a Bikini-akció, mely tönkretette a Kuboyama adót, a kedvesen élcelődő "opapa-akció" fedőnévre hallgatott. Azt hiszem, nincs annál nagyobb alávalóság, mint a szörnység, a horror bájosan ingerkedő szavakkal való körülírása. Ez a hivatalos bagatellizálás még a New York-i divatcégek reklám-ötleténél is sokkal felháborítóbb, ők ugyanis villámgyorsan lecsaptak a bikini elnevezésre, s női fürdőruhák márkaneveként a minimális méret ellenére bombasztikus hatást reméltek tőle. Mit tudtak ők kívülállókként a nukleáris tesztek kihatásairól? A katonaság azonban, mely az opapa-akciót előkészítette, elkeresztelte és véghezvitte, valószínűleg tisztában volt vele. Csak éppen nem gondolt bele igazán.

Túlzott lojalitással talán azt mondhatnánk: ugyan, ez már évekkel ezelőtt történt! Akkoriban még a hadsereg számára sem volt teljesen világos, milyen apokaliptikus természet akciókat hajtanak végre. Manapság ellenben ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen az ehhez hasonló esetek már nyilvános eszmecserék tárgyát képezik.

Sajnálatos módon azonban ez nem igaz. épp ellenkezőleg. Ha történt is változás, legfeljebb negatív irányban. A manapság használatos hivatalos nyelvezetet a legutolsó betűig, a legapróbb részletéig át- meg átszövi ez az obszcenitás. Például:

Az atomfegyverekkel felszerelt országok polgári védelme, mint ismeretes, azzal számol, hogy egy nagyobb atomháború esetén a lakosság túlnyomó része 'hulladékká' válik. Tehát százmilliókról van szó.

Vajon mit teszünk, ha ezt a mérték pusztítást, emberek százmillióinak megsemmisítését nem tudjuk, nem is akarjuk felfogni? Mit teszünk annak érdekében, hogy ez a borzalom manipulálható és az előrelátható áldozatok számára, ameddig még élnek, elviselhető legyen?

Játsszuk a nagyvonalút. Egyszerűen áthúzzuk a katasztrófát bizonyító adatok végén a sok-sok nullát. Nem számolgatjuk a tömeggyilkosság fillérecskéit. Az USA-ban a Civil Defence által bevezetett szóhasználatban egymillió halott az 'egy óriáshulla' mennyiségfogalmában foglaltatik össze. Az új szakkifejezés tehát a megacorpse, hivatalos tárgyalások során rendszeresen használt megjelölés.


Mindannyian ismerjük a 'megaton' szót, mely egymillió DNT-nek megfelelő nagyságrendet jelöl. Nos, gondolják a fantáziátlan okosok, miért ne lehetne a pusztítást végző eszköz terminuszának mintájára a pusztítás végeredményének, azaz a több millió halottat jelző, terminus technikusát megalkotni? így is lett. A 'megaton'-ból egymillió hullát helyettesítő 'megacorpse' lett.

Egy metropoliszra, mondjuk a sokmilliós Londonra vagy Tokióra, mért csapás után tehát 5-6 óriás halottal kell számolnunk. 5 vagy 6 - nem is olyan szörny. Ezt nemcsak számológép-robotok emésztik meg könnyedén, de mi is, akkor is, ha egyszer a saját aprócska testünk e nagy óriáshulla részét képezi majd. 5 vagy 6, ezért könnyebb felelősséget vállalni is.

De ne ámítsuk tovább magunkat! Az effajta okoskodás már nem csupán a képzelőerő hiányosságaira utal, hanem egyenesen annak szándékos kiiktatására. úgy a saját, mint mások fantáziájának megszüntetése ez. Vonatkozik ez saját és mások fantáziájára egyaránt. Akik az új szavakat szélnek eresztik, valószínűleg attól tartanak, hogy a mértéktelenről, melyet elbizakodottságukban előkészítettek, valahogy mégis megfelelő képet alkotnak magukban, s ezáltal csökken majd tettvágyuk.

Ezt megakadályozandó változtatják át a mérhetetlent olyasvalamivé, amit képesek átlátni, ami megfelel az általuk ismert egyszeregy szabályainak. Végül felhasználják még azt a régi, jól bevált trükköt, mely kormányoknál megfigyelhető, amikor az infláció mértéke miatt kezelhetetlenné és éppen ezért kényelmetlenné vált valutától próbálnak megszabadulni. Olyankor ugyanis a következő történik: egymillió frankot (vagy márkát, teljesen mindegy) mától kezdve "egy franknak" (vagy "egy márkának") nevezünk. Ennek analógiájára manapság egy millió halott egy óriáshullával, 'one megacorpse'-szal egyenérték.

Ne higgyék, hogy ez a példa távoli lenne! Hiszen az atomkor nagyrészt a kommersz és a public relations világában játszódik le. Erre szintén egy a Civil Defence-től származó példa szolgálhat bizonyítékul. újabb tagok beszervezésénél, illetve bunkerek eladásánál a következő vigaszt nyújtó mondatocskát hangoztatják, hogy legalább a dolgozók és vevők számára enyhüljön az általános katasztrófa nyomása: "Millions will be left alive", "Milliók fogják túlélni."

Azok számára, akik még érzékenyek az erkölcsi nüánszok iránt, minden bizonnyal nem kétséges, hogy ez a mondat reklámszlogenek mintájára készült. Mintha csak egy újfajta szappan vagy üdítő ajánlásáról lenne szó, arról biztosít bennünket (már amennyiben belépünk a szervezetbe, és megvesszük áruit), hogy éppen mi leszünk azok a szerencsések, akik bizonyos előnyöket élvezhetnek, azaz életben maradnak, míg szomszédainak ezrei, akik nem tesznek jövőjük biztosítása érdekében semmit, saját hibájukból kifolyólag életükkel fizethetnek meggondolatlanságukért. A reklámmondat egyúttal arra a - bocsánat a kifejezésért - gyerekes istenhitre is, mely abból a szent meggyőződésből áll, miszerint úgyis csak mást érhet baj.

Nyilvánvalóan kibéreltek egy időre egy úgynevezett publicity-szakembert, s megbízták azzal, találjon ki valami hatásos reklámanyagot ahhoz az eszközhöz, mely megvéd minket az apokalipszistől, attól a világvégétől, melyet mi magunk készítünk elő, s melyet pontosan a szervezet állítólagos védelme révén elkerülhetetlennek hirdetünk, csak azért, hogy a sikert növeljük.

Másképp fogalmazva: a "Millions will be left alive" jelszavához tartozó, természetesként elfogadott feltétel az, hogy elégett és sugárfertőzött emberek millióinak hulladéktömegével kell számolnunk, s hogy a túlélők száma meg sem közelíti majd az áldozatokéit. Ellenben amikor a szemétmennyiséget alaposan lecsökkentve, 5-6 óriáshullára redukálták, megakadályozták, hogy a várható áldozatok száma túlságosan élethűen tükrözze a valóságot.

úgy gondolom, mindezek a példák kellően alátámasztják a képzelőerő csalóka szerepéről, impotenciájáról és szándékos lerombolásáról vallott nézeteimet, ezért szeretném a problémát egy újabb oldaláról is megvilágítani.


Azt már eddig is hangsúlyoztuk, hogy a fantáziátlanság valójában az emberi természetből fakad - ugyanúgy, mint más készségeink természetes teljesítőképessége és természetes kapacitása - képzelőerőnk is korlátozott; vagyis hogy eleve képtelenek vagyunk elképzelni azokat a termékeket és hatásokat, melyeket mi magunk technikusokként hozunk létre. Ezzel azonban még félig sem jellemeztük a képzelet és képzés közötti viszonyt.

A technikához magától értetődően nem csupán a készülékszer dolgok (vagyis a gépek), nem csupán azok termékei és a termékek hatása tartozik. A technika fogalmába beletartozik az üzem is, ahol mi magunk mint dolgozók, mint alkatrészek működünk, tehát ez is, amit, nem teljesen jogtalanul, szintén 'apparátusnak' nevezünk.

Véleményem szerint ez az apparátus tudatosan megtesz minden tőle telhetőt azért, hogy a már eleve korlátolt képzelőerőnket még tovább szűkítse, sőt mi több, kiiktassa. Mire is gondolok?

A munkamegosztásra és a specializációra. Hiszen a munkafolyamat felaprózása és a specializáció éppen az elől zárja el az egyént, melyben és mely számára munkájának funkciója és szerepe van. A munkamegosztás és a specializálódás tulajdonképpen szemellenzőként működnek.

Tegyük fel, hogy gyári munkásként A gép mellett dolgozunk, ami B típusú géphez készít alkatrészeket. Miből is áll tehát a mi feladatunk? Semmiképp sem abból, hogy B típusú gépeket állítsunk elő. Még arról sincs szó, hogy B alkatrészeket készítsünk. Csupán annyi történik, hogy a mi A masinánkat, ami (bár ez már nem ránk tartozik) a B-hez szükséges alkatrészeket köpdösi, lelkiismeretesen kezeljük. Az már csak a munka eredménye, hogy a mi A gépünkből B-nek a részei potyognak ki; dolgozóként erre a célra vagyunk 'beprogramozva', nekünk csak az A gépet kell működtetni tudni. Valóban, nem csak felesleges, de egyenesen kerülendő, hogy tudatában legyünk annak, vagy elképzeljük, esetleg hosszasan törjük fejünket azon, vajon milyen B gép lehet az, amihez az A készülék gyártotta részek kellenek, vagy hogy milyen C gépeket lehet B segítségével összerakni, esetleg milyen D célok eléréséhez fogják a C masinát bevetni. S ami nemkívánatos, az egyúttal lehetetlen is, vagy legalábbis majdnem az. Mert az a körülmény, hogy az üzemrészleg, melyben dolgozunk, egy speciális, A gépen végrehajtandó feladatra korlátozza a teljesítményt, igazából minket korlátoz; azaz megfoszt bennünket attól a képességünktől, hogy munkánk lényegét felfogjuk, illetve B, C és D viszonylatában értelmet kapjon egész tevékenységünk.

Ez a fajta korlátozottság eo ipso erkölcsi korlátozottság is: erkölcsös ember ugyanis az, aki mérlegeli tetteinek következményeit, a következmények következményeit, s ezután dönt, cselekszik, változtatja meg tervét illetve eláll attól.

Mai tevékenységeink többségénél bizony - erről megfeledkezni már erkölcstelenség lenne - csak az erkölcs minimumát és nem többet várják el tőlünk: csak tetteink következményeivel kell törődnünk. Mindez azért van így, mert cselekedeteink nagy része, ahogy azt már az elején beláttuk, munkaként zajlik le, és csak munkának számít.

'Csak munka'. Az iparosodás korának döntő eseményéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a 'cselekvés' egy új címke révén - 'munka' - erkölcsileg semleges entitássá alakult; mindaddig, amíg egy tett végrehajtásában, például egy támadás előkészítésében, csak dolgozóként veszünk részt, addig alapjában véve bocsánatot látszunk nyerni, addig látszólag mindent megtehetünk, a következményekkel pedig nem kell törődnünk, azaz felelősséget sem kell értük vállalnunk. Az új 'munkamorál' titkos maximája tehát - ne is álltassuk tovább magunkat - így hangzik:

Amíg a munka tart, felejtsd el a 'kell' és 'nem kell' attitűdjét; hallgattasd el a lelkiismeretedet, légy csak 'lelkiismeretes'; maradj erkölcsileg korlátolt! Ezt az alapelvet, mely korábban csak a koncentrációs táborok alkalmazottainál élt, mára már mindannyian követjük; meg vagyunk győződve arról, hogy amíg csak dolgozóként veszünk részt benne, semmiféle megrovás nem érhet minket.

éppen ezért a mai irányelvnek így kellene szólnia: állj ellen a munkamorál titkos maximájának! Lázadj azok ellen, akik korlátoznak téged! Soha ne felejtsd el, hogy bármit is cselekszel, aktívan hozzájárulsz a tett végrehajtásához. Soha ne felejts el elszámolni azzal, milyen cselekvést támogat az általad végzett munka! Mindenekelőtt: tartsd meg a 'Ne ölj!' parancsát, nemcsak akkor, amikor revolvert tartasz a kezedben - ilyesmi csak ritkán fordul elő, és a világ sorsa nem is az efféle kivételes eseteken fordul meg - hanem akkor is, és főleg akkor, amikor egy a gyilkolás eszközéhez szükséges eszköz előállításánál segédkezel!

Ami érvényes a gépiparban dolgozókra, néhány kivételtől eltekintve, érvényes minden kortársra is. Mindannyiunkat beépítettek már ilyen vagy olyan apparátusokba. Amikor elvárják, sőt, megkövetelik tőlünk, hogy szakterületünkön úgy dolgozzunk, mintha munkánk egyenes következményeit paraván választaná el tőlünk; amikor beváltjuk a hozzánk fűzött reményeket, olyankor, függetlenül attól, mekkora intelligenciával ajándékozott meg bennünket az anyatermészet, milyen igaz vagy semmitmondó elmélettel, feltevéssel traktálnak minket a munka szünetében, egyértelműen korlátoznak bennünket. Ami morális értelemben korlátoz, az igazából nem valami téves vagy eltorzított elmélet, azaz ideológia (pedig erről még néhány évvel ezelőtt is meg voltunk győződve), az manapság már teljesen felesleges. Inkább az a valós szituáció, melyben vagyunk; amikor a gép mellett dolgozunk, korlátoz minket. Ezért nevezhetjük ezt a jelenséget objektív korlátoltságnak.

A korlátoltság alapja egy hasonlat, egy identitás-tétel.1 Az embert munkahelyi szerepével és teljesítményével azonosítják. A mint-jével, azaz azzal, amiként (az üzemben, az államszervezetben vagy bárhol) funkcionál, amiként az apparátusban működik.

Az üzem szempontjából ugyanis az a tény, hogy a hasonlat soha nem lehet tökéletes, hogy mindig marad egy teljesítménytől független részlet, hogy egy fizikus például nemcsak és kizárólag fizikus, hanem ember is egyúttal, ugyanazzal a névvel, elidegeníthetetlen és értékesíthetetlen tulajdonságokkal felszerelve, csak tökéletlenség. A cél az (és nem csak a totaliter államokban, ahol mindez nyíltan történik és alapelvként érvényesül), hogy az egyén maradéktalanul oldódjon fel szakmájában, hivatásában, körülbelül úgy, ahogyan a tiszta tört számlálója 'eltnik' a nevezőben. Az embernek nevezett 'teljesítményidegen' maradékot minimalizálni kell, sőt, lehetőleg nullára kell csökkenteni, úgy, mint a hangyáknál, ahol a rovar tulajdonképpen (már anatómiailag is) a funkcióval egyezik meg (például a katona funkciójával).

Aki a totalitarizmust az embert totálisan értékesíteni igyekvő rendszerként definiálja, az csak félig meríti ki a totaliter elv fogalmát. A totalitarizmus nem kalapács, mely folyton egy oldalról sújt le ránk, hanem harapófogó, mely kétfelől támad egyszerre. Hozzátartozik az is, (az ún. 'szabad világ' rejtetten totaliter államaiban ráadásul még inkább, mint a politikailag nyílt változatban), hogy megkísérli az értékesítendő embert arra redukálni, és korlátozni, ami használható rajta; megpróbálja egységességét szétzúzni; azt az emberrészt, ami nyilvánvalóan nem alakítható teljesítménnyé, mégis függ tőle, gyengíteni. Tudatosan használom itt a 'gyengíteni' szót a 'megsemmisíteni' helyett, hiszen paradox módon a kívánt teljesítmény a teljesítményidegen elem fennmaradásán áll vagy bukik. Ez a következőket jelenti: az apparátus nem engedheti meg magának a teljesítménytől független 'maradvány' fizikai megszüntetését. Ha az apparátusnak fizikusra van szüksége, szembe kell néznie azzal a ténnyel is, hogy ez a fizikus egyúttal hús-vér ember. Miből is áll tehát a megsemmisítés alternatívájaként felkínált 'gyengítés'?

Egy ehhez kapcsolódó ellenvetés megvilágítja a kérdésre adható választ. Az ellenérv szerint tudniillik ez a teljesítményidegen 'maradvány' ma megkapta az őt megillető elismerést, valójában szabad, hiszen jogunk van a magánszférához és a szabadidős hobbikhoz. Pihenőidőben bármivel foglalkozhatunk, amiben kedvünk telik, sőt kötelességünk ezeket fejleszteni. Ez alatt az idő alatt a 'maradéknak' (vagyis a dolgozóra illetve az atomfizikusra koloncként "rátapadó" embernek) esélye van a létre; egyetlen elődünk sem kapott még távolról sem hasonló lehetőségeket.

Vajon helyes ez a megállapítás?

Nem.

és miért nem?

Először is azért, mert manapság a pihenés vagy szabadidőnk eltöltése éppúgy előre meghatározott és összeállított, mint a munkaidő, s ebben a formájában egyáltalán nem 'szabad'. De nem is ez az igazán lényeges pont.

Sokkal fontosabb, hogy a munkaidő mellé nekünk ajándékozott magánélet valójában 'privatív'. Mit is jelent ez?

A latin 'privare' szó eredetileg annyit tesz: 'megfosztani'. Magánéletünk tehát egy olyan állapot, melyben megfosztanak bennünket egy bizonyos dologtól. S hogy mitől?

A felelősségtől.

Teljesen mindegy ugyanis, mivel töltjük ki szabad óráinkat, tévézéssel, sportolással vagy valami mással, olyan állapot ez, amikor meg kell szabadulnunk minden felelősségtől. Ez gyönyörűen hangzik, akár a Schiller és Kant által fennhangon ünnepelt, felelősségtől mentes játékban megvalósuló emberi szabadságra is emlékeztethet. ám sem Schiller, sem Kant nem állíthatók mai szabadidőnk szolgálatába. Ez a fajta szabadság valami egészen mást jelent.

Míg mentesek vagyunk minden felelősségtől, nincs is jogunk hozzá, nem szabad, hogy felelősséghez jussunk. Ebből áll a magánszféra privatív, 'kifosztott' jellege. Emlékezzünk csak vissza egy nem teljesen ismeretlen államférfi nemrégiben elhangzott nyilatkozatára, mellyel göttingeni barátaink akciójára reagált. Bizonyára kitalálták, Adenauerről van szó, aki megdöbbentőnek, sőt, felelőtlennek és lelkiismeretlennek találta, hogy ezek a férfiak úgy gondolták, felelhetnek, ill. felelniük kell olyasvalamiért, ami hatáskörükön kívül esik; hogy ezek a férfiak szabad-szombatukon lelkiismeret-furdalást éreztek amiatt, ami szakterületüket nem érintő dologra (azaz teljesítményük hatásaira és lehetséges felhasználására) vonatkozik.

Az Adenaueréhoz hasonló reakciók esetében vajon igazi naivitással vagy a már naivvá vált morális irányvesztettség szimptómáival állunk szemben - nos, ennek eldöntését, azt hiszem, elnapolhatjuk. Nyitott marad az a kérdés is, vajon elegendő felelősségtudatról tesz-e tanúbizonyságot az a nemzet, mely egy ilyen naiv vagy irányvesztett embert bíz meg a legmagasabb hivatal betöltésével. Számomra itt csupán a reakcióban megnyilvánuló iránytalanság megvilágítása fontos. Nézzük tehát!

Minden felelősség a jövőre irányul. Igazi felelősségtudatról pedig csak ott beszélhetünk, ahol képes áttörni a korlátokat: a pillanat vagy a helyszín korlátait. Másfajta felelősség nem létezik. Aki a fent említett államférfihoz hasonlóan úgy tesz, mintha felelősséget ruházna ránk, csak éppen a tevékenységünk korlátokon túl érvényesülő hatásaiért felvállalandó felelősséget tagadja meg tőlünk, az súlyos ellentmondásokba keveredik. Minden cselekvő, minden dolgozó tudja, hogy tetteinek színtere végül nem marad izolált és jól szigetelt játszótér, következmények nélküli sakktábla vagy ablaktalan laboratórium; de még ha léteznek is ablaktalan laboratóriumok, ott az ablaktalanságot a világ hozta létre a világ számára. Elszigetelt, zárt munkaterületek is csak a világ részeiként képzelhetők el. Erkölcsösnek lenni pedig annyit tesz: megérteni, hogy egy olyan világban élünk, melynek lényegéhez jelenleg a belőle való kitaszítottság is hozzátartozik; s hogy vissza kell utasítanunk ezt a pozíciót.

Mint már említettem: bizonyára távol állt Adenauertől, hogy a tudósoktól megvonja a 'lelkiismerethez' való jogot. Mégis, ha a tudósok tette ennyire megdöbbentette és felháborította, mi mást érthetett volna a 'lelkiismerethez való jog'-on, mint egyfajta következmények nélküli személyes érzelmet, ami körülbelül annak az izgalomnak felel meg, amikor este a napi robot után végre kedvünkre muzsikálhatunk. Röviden: amit engedélyeznek nekünk, nem más, mint az 'érzés szabadsága', vagyis bármilyen komoly is a muzsika, bármilyen őszinték is érzelmeink, egyszer játék, tiszta komolytalanság.

Bizony, engedélyt csak erre kaptunk, sőt, egyenesen megkövetelik tőlünk a komolytalanságot és a játékot. Mindez azért történik így, mert a valóságos, 'komoly', vagyis következményekkel járó eseményektől távol kell maradnunk. A demokráciáról elejtett minden szép szó ellenére (elsősorban azokban az országokban, ahol ez a kifejezés a leggyakrabban hallható), a cselekvés, mint olyan, már nem létezik. Ez alatt azt értem, hogy a fejlett ipari országok lakosságának nagy része aktivitását munkára és 'fun'-ra, azaz játékra, szórakozásra bontja - ahol a munkát (lelkiismeretlen) lelkiismeretességgel kell végezni, a 'fun' pedig felelősségtől mentes szórakozást jelent. Amit korábban a diktatúrákban 'cselekvésnek' neveztek (ugyanott, ahol minden parancsszóra működött), már megszűnt, s ezt mindenki tudja. Természetesen nem tagadható, hogy a fogalom eltörlése elsősorban ipari eredet politikai verzió, s hogy pl. az USA-ban is fait accompli már. Ott azonban, ahol valamennyi tevékenység munkára és szórakozásra tagolódik, és a tulajdonképpeni cselekvés megszűnőben van, de esetenként, mindennek dacára mégis feltűnik (mint a göttingeniek példájában), akkor túlkapásnak és illetlen, sőt, erkölcstelen jelenségnek minősül. Ennyire elkorcsosult az erkölcs. így néz ki mai helyzetünk. Bármily gyakran vesszük is szánkra a 'demokrácia' szót, ez az állapot természetesen nem egyeztethető össze huzamosabb ideig vele. Demokrácia ugyanis vagy annyit jelent, hogy minden polgárnak, szakmájától függetlenül, joga és kötelessége a foglalkozásával járó korlátok mögé pillantani, illetve mögülük kikiáltani, azaz joga és kötelessége a res publicaval törődni, mert annak sorsa rá is tartozik. Vagy pedig az egésznek nincs semmi értelme. Amikor egy államfő a fent említett példához hasonlóan vérlázítónak találja, hogy polgárai semmibe veszik szakmájuk korlátait, és munkájuk kihatásaira ill. lehetséges értékesítésére figyelmeztetnek, akkor - akárhogy is próbáljuk ezt szépíteni - amiatt háborodik fel, mert egyszer emberek a 'munka vagy szórakozás' alternatívája helyett cselekszenek; röviden: azért bosszús, mert demokratikus alapjogaikat érvényesítik.


Korábban azt mondtam, a manapság tapasztalható 'korlátozottság' rendszerint nem egyéni gonoszságból fakad, sokkal inkább a kor objektív jellegének következménye. Kérem, ne értsenek félre! Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy ezt a korlátozottságot 'objektív' tulajdonsága miatt erkölcsileg jelentéktelenné bagatellizáljam. épp ellenkezőleg: nincs annál veszélyesebb helyzet, mint amikor a gonosz a szituációnak annyira szerves részévé vált, hogy magának az egyénnek szükségtelen gonosznak lennie. Ha létezne a teológiai értelemben vett 'Gonosz', s ha szándéka a gonosz szellemének hatalomra juttatása lenne - nos, ez a gonosz ma elsöprő győzelmét ünnepelhetné, hiszen sikerült olyan állapotot előidéznie a világban, mely már eleve olyan gonosz, hogy az egyénnek egyáltalán nem kell gonosz terveket szövögetnie vagy valami gonoszságot végrehajtania. Nem csak a (hegeli) 'objektív szellemmé' vált, azaz intézményesült morál (a jog formájában), hanem az objektív szellemmé lett erkölcstelenség is létezik, ez utóbbi éppen a munkamegosztás formájában ölt alakot, mert ez az egyént ténylegesen elválasztja tevékenysége következményeitől, s ezáltal a lelkiismeretlenség valós állapotát garantálja. A lelkiismeretlenség jelenségéhez hozzátartozik az is, hogy nyilvánosan lelkiismeretességként ünneplik és művelik. Az a lelkiismeretes, aki szépen a megszabott munkakörön belül dolgozik, nem néz se jobbra, se balra; vagyis egyáltalán nem foglalkozik tetteinek erkölcsösségével vagy kihatásaival.

A mai világban nem szükséges rosszul cselekedni. Eleve rosszak vagyunk, mert elrontottak bennünket; mindannyian, akár akarjuk, akár nem, a valóságosan rossz részei vagyunk. Ez az állapot olyan szörny és ijesztő, hogy a korábbi időszak felismerhető gonoszságával összevetve a kor, melyben még nem fosztottak meg bennünket a gonoszkodás lehetőségétől, szinte ártalmatlannak tetszhet. A körülöttünk használatos készülékeknek hála, még csak bűnösökké sem válunk, ezt a terhet a kenyérsütés és statisztikák kiértékelésének gondjaihoz hasonlóan levették a vállunkról. úgy tűnik, kezdettől fogva bocsánatot nyertünk, hiszen nem is mi követjük el a gonoszságokat. Bűntudatot sem kell éreznünk, mert a tetteket, melyek a gonoszt előidézik, olyan szerkentyűkre bíztuk, melyek helyettünk cselekszenek. Ezek az eszközök a mi saját kezűleg beiktatott hóhéraink. Mi magunk szerényen, tiszta kezekkel álldogálunk mögöttük. Azonban pontosan ez korunk gonoszsága. Azért gonosz, mert nekünk már egyáltalán nem kell gonosznak lennünk ahhoz, hogy a leggonoszabb terveket megvalósítsuk. Gonosz, mert a legszörnységesebbet is megtehetjük, meg is fogjuk tenni, anélkül, hogy egyetlen ember is közülünk valamit tett volna. A következő eseménysorozat fog ugyanis akkor lejátszódni:

Egy szerkezet apró darabkája (feltehetőleg véletlenül) olyan adást fog, melyet 'nukleáris támadásként' értelmez.2 A félreértés alapján értesít egy (mérföldekkel arrébb eső) szerkezetet. A kapott információ értelmében ez, mit sem sejtve és minden rossz szándék nélkül, kivált egy bizonyos eseményt. (Tudjuk, melyiket.) Mialatt pedig ez lejátszódik (s ehhez a másodperc töredéke elegendő), nem lesz közöttünk egyetlen személy sem, aki bármit is sejtene a gépek hátunk mögött vagy fejünk fölött zajló néma konspirációjáról. Ugyanúgy sújt le ránk is a villám, mint azokra a hirosimai férfiakra, nőkre és gyerekekre, akiknek elszenesedett maradványairól ma is leolvashatók azok a mindennapos elfoglaltságok, melyeket a robbanás szakított félbe. én láttam ezeket az alakokat, helyettük beszélek most is.

A háborút, mely ránk vár, nem is mi fogjuk megvívni, hanem a helyettesítő erők, melyeket ma küldünk előre, esetleg már régen előreküldtünk.

Rémálom, mondhatják önök. Ezt nem is tagadom. éppen ellenkezőleg. Végezetül, hogy a dolog kísértetiességét kíméletlenül önök elé tárjam, összehasonlítanám ezeket a kísérteteket a tegnap szellemeivel.

Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a korábbi háborúk (ti. a két világháború) is némiképp magukon viselték a kísértetiesség jegyeit. Méghozzá azért, mert az ellenséges oldalak közé folyton beékelődött valami, amit talán a "téves meggyőződés", az ideológia szellemének nevezhetnénk. Amikor például a német a francia ellen küzdött, a német azt az ideológián alapuló képet látta a franciában, amit német érdekcsoportok propagáltak; míg a francia a francia érdekcsoportok alkotta német eidolon ellen támadt. Bizonyos értelemben tehát már az akkori csaták is kép-háborúk voltak, a képek a valóságosan harcolók feje fölött tomboltak. Minden oldal a másik elképzelt, általánosított fogalmára lövöldözött. Vagy amikor Hitler vezényletével 6 millió zsidót gyilkoltak le, valójában a "feltörekvők"-ről rajzolt torzképet semmisítették meg - a bökkenő csupán annyi, hogy a szenvedést, a fájdalmat egyik esetben sem a képek élték át. A küzdelem áldozatai mindig valóságos, hús-vér emberek voltak. Mint már említettem, a kép-háború és -irtás is ijesztő, kísérteties, s ez a fajta kísértetiesség, amikor a valóságot képek helyettesítik, ma is létezik.3 Az ideológiák, melyek elárasztják a világot, hogy téves meggyőződéseket alakítsanak ki bennünk, és megakadályozzanak a valóság, a meztelen igazság felismerésében, mára már csaknem feleslegessé váltak. Manapság nem szükséges a valóságot hamis világnézetekkel elfedni vagy láthatatlanná tenni. Ma ugyanis a hamis világ borít be minket egyfajta rettenetes gép-kozmosz formájában.

Mivel a hazugság meghódította a világot, néhány hazugság feleslegessé vált... ez emlékeztet Marx elképzeléseire a filozófiával kapcsolatban. Marx ugyanis úgy vélte, hogy amikorra az igazság megkapja az őt megillető helyet a világban, addigra a filozófia is haszontalanná, szükségtelenné lesz. Nem képeket támadunk majd emberek helyett, hanem automatikus készülékek, robotok és rakéták rendszerét. Sőt! Nem is mi magunk fogunk a szerkezetekkel szembeszállni, hanem rakéták harcolnak majd rakéták ellen, gépek csatáznak ellenséges gépekkel. Ez lesz a "marteaux sans maîtres" harca, a tárgyak háborúja. Gyűlölettől megvadult masinák csapnak össze és pusztulnak el egymás fojtogató szorításában. Nem mi lennénk tehát a küzdelmet előidéző és folytató felek, a dolgaink, melyekre a béke idejében hatalmat és felelősséget ruháztunk át, és átadtuk nekik az irányítás lehetőségét, állnak majd magasan felettünk - Homérosz isteneihez hasonlatosan, akik a görög-trójai zűrzavar fölött hol a görögök, hol a trójaiak pártját fogva, még egyszer a maguk módján intézték el olymposzi nézeteltéréseiket.

Csak a halált bíznánk ránk. Vagy a gyermekeinkre. Esetleg az ő gyermekeikre.


Hacsak előtte nem sikerülne helytartóinkat, akikre a felelősséget és a gonoszságunkat ráhagyományoztuk, időben visszaparancsolni. Akár már most azonnal. Még mielőtt egymásnak esnének.

Ez a mi feladatunk. A feladat, amit teljesíteni kell, amíg még módunkban áll a fent említett háború elkerülése. A béke megőrzése az egyetlen esélyünk a béke meghódításához.

A békéért sikeresen harcolni ma talán nagyobb esélyünk van, mint korábban bármikor. Hiszen - s ezzel visszatérek első szavaimhoz - éppen egy szörny időszak megfelelő pillanatait éljük. Szélcsend van. ám pontosan emiatt, mert a pillanat ilyen kedvező, ilyen nyugodt, s mert a holnap még nem feltétlen hoz magával zivatart, különleges veszélyeket is rejthet magában. Könnyen csábíthat arra, hogy ölbe tett kézzel mélyen fellélegezzünk. Ellen kell állnunk ennek a kísértésnek. Létezik egy mondás, mely azt tartja: "Könny a szerencsétlenségben nagynak lenni. A jellem próbája a szerencse."

Ennek szellemében tehát.


JEGYZETEK

1. Ez a mondat rendszerint nem hangzik el, ám ez nem jelenti azt, hogy nem is létezik. épp ellenkezőleg, magától értetődik. Természetes ténynek minősül - s ami természetes és általános érvény, azt szükségtelen külön kiemelni.

2.Kiegészítés, 1971: Ez év február 20-án ez kis híján be is következett, amikor az amerikai légvédelmi kommandó egy alkalmazottja véletlenül rossz adatcsíkot helyezett a gépébe, ezáltal a 'nukleáris vészhelyzet'-re utaló kódot, "hatefulness", táplálta a távíróba, és azonnali adásszünetet idézett elő az államokban. Hogy e közjáték következmények nélkül maradt, csakis a véletlennek köszönhető. - Figyelemre méltó egyébiránt a fedőnév abszurditása. A férfi, aki figyelmetlenségével riadóztatott, és majdnem atomháborút robbantott ki, semmi esetre sem volt 'gyűlölettel teli', egyáltalán, fel sem volt jogosítva arra, hogy valami ilyesmit érezzen. A kód csak szenvedélyes megerősítés.

3. Nem túlzás azt állítani, hogy ma az ideológiák csupán melléktermékek, hogy éppen hogy csak léteznek, és újabb ideológiák felbukkanása aligha valószín - röviden: az ideológiák léte eleve ideológiaszer, elavult, régiesnek tnik. (A poszt-ideológiai állapot kapcsán lásd G. Anders: Die Antiquiertheit des Menschen 195.o.)


A fordítás Kornsee Krisztina munkája.


A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Günther Anders: Unmoral im Atomzeitalter. Warnung während einer Windstille (1959)

In: Günther Anders: Die atomare Drohung. Radikale überlegungen

München, 1986., 67-92.o.

A Német Béketársaságban elhangzott előadás, Wiesbaden, 1959.


1 Ez a mondat rendszerint nem hangzik el, ám ez nem jelenti azt, hogy nem is létezik. épp ellenkezőleg, magától értetődik. Természetes ténynek minősül -s ami természetes és általános érvény, azt szükségtelen külön kiemelni.

2 Kiegészítés, 1971: Ez év február 20-án ez kis híjján be is következett, amikor az amerikai légvédelmi kommandó egy alkalmazottja véletlenül rossz adatcsíkot helyezett a gépébe, ezáltal a 'nukleáris vészhelyzet'-re utaló kódot, "hatefulness", táplálta a távíróba és azonnali adásszünetet idézett elő az államokban. Hogy e közjáték következmények nélkül maradt, csakis a véletlennek köszönhető. -Figyelemre méltó egyébiránt a fedőnév abszurditása. A férfi, aki figyelmetlenségével riadóztatott és majdnem atomháborút robbantott ki, semmi esetre sem volt 'gyűlölettel teli', egyáltalán, fel sem volt jogosítva arra, hogy valami ilyesmit érezzen. A kód csak szenvedélyes megerősítés.

3 Nem túlzás azt állítani, hogy ma az ideológiák csupán melléktermékek, hogy éppen hogy csak léteznek és újabb ideológiák felbukkanása aligha valószín - röviden: az ideológiák léte eleve ideológia-szer, elavult, régiesnek tűnik. (a poszt-ideológiai állapot kapcsán ld. A szerző: Az ember avíttsága, 195.o.)


Günther Anders (született: Günther Siegmund Stern, 1902. július 12. – 1992. december 17.) német-osztrák zsidó emigráns, filozófus, esszéista és újságíró.

A fenomenológiai tudományágában dolgozott ki filozófiai antropológiát a technika korára, olyan témákra összpontosítva, mint a tömegtájékoztatás hatása érzelmi és etikai létünkre, a vallás logikátlansága, a nukleáris veszély, a soá, és milyen filozófusnak lenni.
Anders fő filozófiai munkája: Az emberiség elavulása (1956).

Az atomellenes mozgalom vezető alakjává vált, és számos esszét és naplóinak bővített változatát publikálta, köztük egy a második feleségével együtt tett látogatást Breslauban és Auschwitzban.
Anders dolgozatait a Bécsi Egyetem őrzi, irodalmi végrehajtója pedig a FORVM egykori szerkesztője, Gerhard Oberschlick.

1992-ben, röviddel halála előtt Günther Anders elnyerte a Sigmund Freud-díjat.

 

FEL