FILOZÓFIA

Kiss Endre

A magyar modernizáció és a diszciplinává váló filozófia

Alexander Bernát filozófiájáról

2021.11.25.


Alexander Bernát egyéni és intellektuális sorsa majdhogynem klasszikusan példázza a tizenkilencedik század ötvenes éveiben született zsidó származású értelmiségiek életpályájának meghatározásait. Hosszú, kívülről rendkívül harmonikus és termékeny munkásság jutott osztályrészéül. Nemzedéki sorsához tartozik, hogy nem vett érdemlegesen részt a huszadik század két forradalmának egyikében sem, miközben a következő korszak diszkrimináló, ha éppen nem egyenesen büntető intézkedései őt is sújtották. Messzemenőkig és sikeresen integrálódott a dualista Magyarországba, e folyamat során alakította ki jellegzetes magyar-zsidó identitását.

 

A szellemi életben érvényes Alexander-képek egy irányba mutatnak. A hatalmas munkabírás és teljesítmény, a filozófiai alapítás és a közéleti sikeresség kettőssége, a hivatalos és nem-hivatalos elismertség, a nyilvánvaló közkedveltség és a konkrét önállóságukban külön életet élő nagy művek hiánya egyaránt részei ennek a képnek. Miközben egy sor megnyilvánulásával közvetetten történelmet csinált, e számos közvetett és áttételeket mozgásba hozó tett azonban nehézségek nélkül élő közvetlenségben is képes egyesülni.

 

Alexander olyan mélyen összenőtt nagy korszakával, hogy annak hőfoka és intenzitása máig kisugárzik a magyar filozófiára. Rendkívül sokirányú és sokdimenziós tevékenysége valóságos kulturális alapítás"[1]", de a kulturális alapításoknak különös csoportjába tartozik: nem annyira az intellektuális alapító tevékenységek programkészítő és a lényeges összefüggéseket új fogalmiságban felmutató értelmében, mint inkább az alapító tevékenység egy sor tudományos és társadalmi, elméleti és gyakorlati oldalának együttes és egyidejű művelésében.

 

Alexander nemcsak filozófiai vagy egy ennél szélesebb kört érintve, tudományos polihisztor, de a társadalmi cselekvés polihisztora. Elsősorban, de korántsem kizárólagosan a könyvkiadás és a tudományszervezés területei emelkednek ebből ki.

 

Az "alapító" messze nyúló dicsfénye mellett mindig Alexander nevéhez kapcsolódott a kulisszák mögül támogatott társadalmi kedvenc toposza is, vagy amit akkoriban egyszerűen "a klique" érdekösszefonódásán alapuló kiemelkedő karrier képével azonosítottak. Böhm Károly egy helyen így ír Bánócziról és Alexanderről: "Ők képezik a budapesti egyetemi philosophiai karnál a folyton, rendes tanárságra aspirálóknak ’hadi állományát’; majd csak megvirrad talán nekik is valaha…A mit csak e két nevezetes magyar philosophus írt, azt K.(ármán) úr nemzeti szempontból nem mulasztja felhozni", valamint: Alexander "az egyetemnél professzor-aspiráns"."[2]"

 

Alexander pontosan ismeri azt a képet, amit róla kialakítanak, ezzel a képpel nem száll közvetlenül szembe, s ő is belekerül abba a későbbi magyar értelmiség számára is oly ismerős helyzetbe, hogy ennyi lényeges és meghatározó aktivitás mellett egyes esetekben egyáltalán nem is tekintheti hátránynak, hogy ezek nem játszanak bele az előzetesen kialakuló képbe – egy bizonyos nagyságrenden felül a hasznos cselekedetek nyilvánossága már nem használ, inkább árt a távlati célok megvalósításának.

 

A tizenkilencedik század második felében minden érdemleges filozófusnak, különösen azok, akik az átlagosnál nagyobb nevelő és szervező feladatokat láttak el, s akik filozófiai alapító, modernizáló folyamatokat is kezükben tartottak, sorsszerűen szembe kellett néznie a pozitivizmus hegemóniájával és az irányzat filozófiai besorolásának számos, egyidejű dilemmájával. Ebben maga Alexander is igen erősen érintett. Kezdetben Taine feltétlen híve, később sok filozófust integrál és kommentál, vezető kötődése a kor hegemón neokantianizmusa.

 

A pozitivizmus filozófiailag nehezen tipologizálható filozófiai család, eltérő nemzeti kultúrákban eltérő változatai születhetnek, a tudományhoz való viszonyában is sok álláspontot foglalhat el, miközben az önálló pozitivista filozófia lehetőségét sokan még akkor sem ismerik el, ha maguk nem antipozitivisták."[3]" De ha elfogadják egy önálló pozitivista filozófia létét, akkor annak további meghatározása még nagy mértékben kontingens is lehet, hiszen annak igen sok eltérő tartalmat lehet adni, sőt, igen sok eltérő módszertanhoz is lehet kapcsolni, arról nem is beszélve, hogy filozófiai elvárásaiban még a filozófiai köztudat is igen, egyenesen meglepően konzervatív, nincsen világos elképzelése az itt lehetséges alternatívákról, igen gyakran a hagyományos metafizika régebbi és új változatait tekinti előzetesen filozófiának, ismert jelenség, hogy egy igazán modern filozófia e társadalmi elvárás számára még csalódást is okozhat."[4]" Az egyes konkrét pozitivista filozófiákról alkotott vélemények is meglehetősen viszonylagosak (Taine hol, mint idéztük, egy buddhizmusról írt értekezés alapján sorolódik be a reprezentatív filozófusok sorába, hol a "szigorú tudományra alapozott" pozitivizmus példájaként jelenik meg,"[5]" de még az a megfogalmazás sem tűnik ebben az összefüggésben értelmetlennek, hogy Taine (néhány más filozófussal együtt) Comte-hoz csatlakozik "anélkül, hogy önmaga tudna erről"."[6]"

 

Az egyes konkrét korok és konkrét társadalmak válogatják, milyen elvárások kötődnek ehhez a filozófiailag kaotikus pozitivista térhez a vallási elvárásokkal kapcsolatban, de korántsem lehet lebecsülni a filozófia politika tényezőjét sem, más szóval a filozófia intézményes önérdekét, amelynek egy igazán modern koherens pozitivizmus kevésbé felel meg, mint a nagyközönséget mindig megigéző titokzatos metafizika vagy akár egy enigmatikus nyelvi próbálkozás. Mindehhez csatlakozik ebben az időben a közvélemény felkészületlensége, a még tökéletlenül működő nemzetközi hálózatok, az összehasonlíthatóság nehézségei, vagy éppen az akkori kialakuló filozófiatörténet még nem létező hiányzó segítsége.

 

A pozitivista filozófia áttörésénél érzékelhető káosz és hibriditás feltétlenül közrejátszott Alexander legátfogóbb filozófiai tulajdonságainak kialakulásában.

 

Vezető tulajdonsága (mintha egyenesen mestere, Taine, fogalmazta volna meg róla ezt, mint "faculté maitresse"-t) egy szinte határtalannak mondható filozófiai inklúzió volt. A nagy rendszerek nem zárják ki egymást, a rendszeres filozófia nem zárja ki a pozitivizmus formáit, a vallás és a filozófia nem egymás kizáró alternatívái. Imponáló könnyedséggel ír monográfiát Spinozáról, reflektálja tökéletesen befogadóan Péterfy (és Taine) Hegel-értelmezéseit. Kantra alapítja a magyar filozófiai művelődést, de mindmáig nem született meg teljesen meggyőző helyének pontos kijelölése a kor neokantiánus áramlatainak dzsungelében. A nietzschei művészetfilozófia esztétikai szisztematizálásával is megpróbálkozik,"[7]" s bizonyosan az egyike a szecesszió esztétáinak. Látni fogjuk, hogy nem a kifejtett filozófiai szkepticizmus híve, Hume Vizsgálódását ezzel együtt "filozófiai remekmű"-nek nevezi."[8]" Nem nevezhető Leibniz-követőnek, de az általa megszervezett és kiadott első Leibniz-kötetben megjegyzi, hogy a Filozófiai Írók Tára "szerkesztősége a munkával nem tekinti Leibnizot (sic!) a maga részéről elintézettnek.""[9]" Mindez egyben azt is jelenti, hogy a nagy rendszerfilozófiák és az új pozitivizmus sem egymás kizáró ellentétei, összefüggéseik, kapcsolataik, egymásra utalásaik természetes jelenségek. Jellemző vonása a Comte-hoz való viszony is. Ellentétben a fő sodorral, pályafutásának későbbi korszakában foglalkozik, ha felszínesebben is, Comte-tal, azaz nem őt tekinti az akkor kikristályosodó filozófiai pozitivizmus igazi atyjának, ez az a korszak, amikor még az akkor is nagyon népszerű és világszerte ható Taine-nek is visszamenőleg (!) szemére vetik, hogy alapvető műveiben nem foglalkozott Comte-tal. Egy ilyen utalás több szempontból is nagyon informatív. Egyrészt a pozitivizmusnak ekkor még annyira nincs valóságos tipológiája, hogy ekkor még vagy már Comte-ot tekintik elsődlegesen fontosnak, amiből szándékolatlanul az is megmutatkozik, hogy Taine pozitivizmusának sajátosságaival sincsenek tisztában (amelyből pedig már önmagában következhetne, hogy Taine-nek semmiféle kötelezettsége nem állt fenn arra nézve, hogy iskolaalapítóként maga elé tessékelje Comte-ot).

 

Alexander optimális, kivételesen sikeres alapító, akinek sikerei számos esetben el is takarják, legalábbis a valóságosnál jóval könnyebbnek mutatják azokat a nehézségeket, amelyek jó részét sok esetben látható erőlködés nélkül le is győzte

 

Alexandernek az anyanyelven való filozofálásra vonatkozó reflexiói az e tárgyra vonatkozó szinte állandóan intenzívnek mondható gondolati anyag újrafogalmazásainak tekinthetőek. Ebből is nyilvánvalóvá válhat, hogy még ő is és még ebben a korszakban is (amikor a filozófia diszciplináris helyzete konszolidáltnak mondható) “úttörő"-nek és “alapító"-nak tekinti önmagát, “közvetítő"-nek nyelvek és kultúrák között, akinek a szorosabban vett tudományos kutatás mellett egy sor további feladata és felelőssége van, mind a filozófiai kultúra, mind pedig azon keresztül az egész művelődés érdekeinek előmozdításában.

 

Úgy is, mint Kant fordítója és monográfusa, Alexander nagyonis jól tudja, miről beszél, ha minden kultúra lényegét a folytonosságban pillantja meg."[10]" A magyar filozófia egyik alapító figurájának szeme előtt soha sem egy konkrét történelmi korszak konkrét történelmi törésvonala lebeg, szemei előtt olyan helyzet rajzolódik ki, amikor maga a filozófia törik meg, amikor a mindenkori történelmi helyzetnek megfelelően diszciplinárisan elrendezett filozófia mintegy “megszűnik", “kezdet" és “vég" egymásra találnak.

 

Spinoza-értelmezésében az “alkotó és emocionális individualizmus" kiindulópontnak választásával nyomban minden olyan metanyelvet elutasít, amelyik a spinozai meghatározások reflexív megismétlésében látná az értelmezés funkcióját, arról nem is beszélve, hogy geometrikus módszer és alkotó individualizmus kettőssége nyomban megjeleníti a metafizikai és antimetafizikai strukturák között magában a spinozai rendszerben feszülő ellentmondásokat. Ezzel az értelmezéssel Alexander kétséget kizáróan képes volt beállítani Spinozát a modern magyar szellemi élet fő sodrába is. Egyrészt beépíti Spinozát egy diszciplinárisan egyre teljesebb filozófiai kultúrába. A filozófia kultúra értelmezéséből következik itt is, hogy az nem a társadalom szellemi folyamataitól viszonylag távoli önálló szféra, de olyan terület, amelynek integrálnia kell magában a kor nagy, aktuális kérdéseit és mozgalmait.

 

Feltűnhet, hogy Alexander Bernát a tudományosságot, a helyes elérendő célként beállított diszciplinaritást alkotó individualizmussal és olyan filozófiai prezentizmussal köti össze, amit a “jelen számára való érdemi fontosság" kategóriájával jelölhetünk leginkább. A jelenség relevanciáját növeli, hogy ez a prezentista érdeklődés sok esetben nyilvánvalóan történeti projektumban valósul meg. Korrektnek kell lennie történetileg, egyéni és a jelen szempontjából vitálisan fontos álláspontot kell azonban kidolgoznia."[11]" Ha arra gondolunk, hogy a filozófiatörténet éppen abban a korban vált önálló filozófiai diszciplinává, amikor Alexander fiatalkorában a magyar filozófia diszciplináris kifejlesztésének szenteli életét, e prezentista beállítódás jelentős egyéni alkotói vonásként mutatkozhat meg.

 

A történeti-tudományos korrektség és a szellemi aktualitás tudatos összeegyeztetése a Spinoza-monográfiában is az egyik alapproblémához vezet. A jelen harcainak fő törekvését a “tudományos világfelfogás kiharcolásá"-ban pillantja meg, miközben itt a “világfelfogás" nem annyira “ideológiá"-t vagy közvetlen formában vett “világnézet"-et hivatott jelenteni, mint a “tudományosság szellemé"-t."[12]" Alexander modern álláspontot kíván képviselni, amit ugyancsak besorolhatunk a “pozitivizmus" valamelyik válfajába. A jó akadémiai filozofálásnak meg kell találnia a maga helyét a korszerű pozitivizmuson belűl is, condition humainejébe beletartozik, hogy ezen a szemléleten belül mindig is felhívja a figyelmet “örök filozófiai kérdések"-re, amelyek újragondolása az “éppen most kiharcolt tudományos világfelfogás"-on belül valójában még csak el sem kezdődött, ezen kívűl pedig mindig is késznek mutatkozott arra.

 

A pozitiv világtudás egyszerűen a filozófia és a tudomány történetében sokkal fontosabbá és egyben vonzóbbá vált, mint a tudás más formái. A különböző tudásformák nem feltétlenül zárják ki egymást, Alexander leírása egy “egységes" világról modern-pozitivista elvárásoknak felel már meg, s azt a “tudományos világfelfogás" motiválja. Alexander megítélésében például Spinoza jobb megoldásokat választ, mint Descartes. Lerövidített formában azt kellene mondanunk, Spinoza nem erőltette az ismeretelméleti álláspontot, de ontológikusan gondolkodott. És ez meg is felel annak, ahogy Alexander történetileg az “érdeklődés megváltozásá"-t értelmezi. Spinozának sikerült a nagy egységet, az egységes világot érvényes módon leírnia. Következő érve különösen is megérdemli figyelmünket. Abból indul ugyanis ki, hogy “egy világ létezik", egyetlen világ. Spinoza egységes világleírása tehát éppen ezen az alapon elégíti ki a “tudományos világfelfogás" szükségszerű feltételeit, ezen az alapon korszerű is azonban modern és felvilágosító értelemben Alexander szemében. E meggondolás különleges vonása, hogy az egységes világ e szemlélete a pozitivizmus egyik legmodernebb változatához köthető.

 

Ez az alaphelyzet abban is megmutatkozik, hogy az “egyetlen" világ filozófiai leírásában az ontológiai dimenzió uralkodik, úgy is, mint a nagy, a tudományos világfelfogásba történő átalakulás kevésbé sokkot okozó feldolgozásának változata."[13]" Éppen azért, mert az így értelmezett Spinoza Alexander szemében legitim módon dolgozza fel az emberi gondolkodás nagy átmenetét, értelmezheti őt a jelenben is releváns nagy mesternek.

 

Ennek az egység-gondolatnak a konkretizációja meghatározza Alexander Spinoza-értelmezését és Spinoza-politikáját. Az első párhuzamot Spinoza és Bruno között húzza, amelyet azután Goethe és Bruno összevetésére is alkalmaz. Bruno, így Alexander, eltűnt a történelemben, de Spinoza él. Ezen a ponton Alexander érdekes érvhez nyúl. Lényegében ahhoz az argumentumhoz, amit Hegel használ Schelling azonosság-rendszere elleni harcában, miközben azt mondja, Bruno nem volt képes egységes és egzakt formát adni az egy világ leírásának, amíg Spinoza erre éppen a geometrikus módszerrel képes volt.

 

Figyelemreméltó, hogy más helyeken Alexander a geometrikus módszert a maga specifikus megvalósulásában nem ismeri el minden szempontból, mint “általában" értelmezett módszer azonban éppen elég súlyosnak bizonyult ahhoz, hogy érvényes alternativát szolgáltasson Bruno “módszernélküliségé"-vel szemben. Ebben az összefüggésben mintegy magától aktualizálódik az a kérdés is, vajon a Bruno-Spinoza-hasonlat egyáltalán tartható-e, hiszen az egy világ egységes leírása nem feltétlenül azonos egy filozófiai monizmussal. E hasonlat helyi értékét az is módosítja, hogy mint filozófiatörténész, Alexander a matematikai természettudomány felemelkedését a tizenhetedik és tizennyolcadik századi filozófia önálló nagy fejezeteként tárgyalja és eközben nem különbözteti meg minden esetben a matematikai-természettudományos és az empirikus-szenzualisztikus módszertant, ami a more geometrico egy Brunoval való összehasonlítása során talán megkövetethető lenne."[14]"

 

Alexander ezek után azonban egy holizmus egy másik változatával is összeveti az egyetlen világ spinozai leírását. Olyan változat ez egyébként, amelyet jelen dolgozatunkban már mind a kontinentális, mind a magyar filozófia áttekintésénél meg kellett említenünk,s ez Ludwig Büchner természettudományos materializmusa. Ezen irány tipológiai és fejlődéstörténeti jelentőségét aligha lehet kellőképpen nagyra becsülni. Ha Alexander eredeti kifejezéséhez akarunk hűek maradni, akkor a természettudományos materializmus esetében nem beszélhetünk arról, hogy az új természettudomány révén csupán a filozófia, illetve a megismerés változott volna meg és csak a túlvilág és az evilág közötti elmozdulás játszódott volna le. Korábbi szóhasználatunkra visszatérve egy természettudományos materializmus mindenképpen sokkokkal terhelt átmenetet jelentett volna a két nagy világnézet- és gondolkodástípus között. Ez az a szövegösszefüggés, amelyen belül láthatóvá válik: Spinoza valódi megoldásként jelenik meg Alexander előtt az egyetlen világ modern leírásának feladatában.

 

Feltűnik, hogy Alexander nemrégiben Bruno ellen felhozott argumentuma a természettudományos materializmus ellen is felhasználható lett volna, hiszen ennek a filozófiai irányzatnak a sorsában is sorsszerűnek bizonyult, hogy alapvető gondolatának nem találta meg a megfelelő filozófiai szerkezetet, illetve formát. Alexander, úgy is, mint Kant-fordító és- értelmező, akit ezeken a szálakon joggal lehetne szélesebb értelemben neokantiánusnak tekinteni, ezzel olyan érveléshez nyúlhatott volna, amelyet éppen a neokantianizmus egyik fő árama használt látványos sikerrel a természettudományos naturalizmus ellen. Ehelyett azonban Alexander azzal argumentál, amire az irányzatok harcában ritkábban került sor, a filozófiai és társadalmi folyamatokban azonban annál jelentősebb szerephez jutott: a természettudományos materializmus monizmusa ellenére nem alkotja meg ennek az egyetlen világnak az egységes leírását, hiszen monizmusa nem konstruktiv, hanem éppenséggel reduktív jellegű, és egyenesen elzárkózik például az emberi szellemi képességek problematikájában való állásfoglalástól. Alexander ezt úgy fogalmazza meg, hogy a materializmus “a világot összefüggés nélküli darabokra hasítja szét", amelyek csak külsőlegesen vannak összetartva."[15]" Láthatjuk, Alexander következetes, még akkor is, ha a kritika a történeti természettudományos materializmus lényege mellett éppúgy elmegy, amint ez Brunó esetében történt, hiszen figyelme ebben az összefüggésben is az egyetlen világ leírásának problémájára összpontosul. Jóllehet Alexander gondolata az egyetlen világról és a természettudományos materializmus monizmusa összeegyeztethetetlenek szorosabb értelemben (s ez meg is jelenik Alexander értelmezésében), mégsem jelentőség nélkül való, hogy van a két koncepció között strukturális és koncepcionális izomorfia. "" [16]"

 

Az sem meglepő, hogy az így értelmezett Spinoza nemcsak a természettudományos materializmus, de egy Ernst Mach fémjelelezte pozitivista kriticizmus ellen is csatasorba állítható. Amíg Alexander a pozitivista, materialista vagy másféleképpen kriticista terepen Spinozával fémjelezhető utat részesíti előnyben, Spinoza filozófiájának értelmezésében majdhogynem az ellenkező tendenciát követi. E filozófia minden olyan lehetőségét, ami ebben a filozófiában az Isten középkorias középponti szerepére utalnak (a tizenkilencedik század nyelvén tehát az “idealista típusú" értelmezési lehetőségeket) Alexander metaforaként, helyes intuícióként, a szív rajongásaként és más hasonló módokon interpretálja, amelyeknek nincs különálló konstitutív ereje és legfeljebb csak kreatív kiindulópontjai a szisztematikus gondolati munkának. Alexander ebben a szellemben azt gondolja, Spinoza nem “vezeti le" szubsztancia-fogalmából a maga egységes világ-felfogását, szerinte Spinoza adekvát és egységes világleírást ad, amelynek nem adekvát módon a “szubsztancia" nevet kölcsönzi."[17]" Ennek megfelel, hogy Alexander a szubsztancia-fogalmat nem is Spinoza-kritikájában, de a természettudományos materializmus összefüggésében tematizálja.

 

Mindez természetesen nem lenne elégséges ahhoz, hogy a szubsztancia egész fogalmát és problémáját kiküszöbölje a Spinoza-értelmezésben. Alexander azonban itt is olyan utat választ, ami nem triviális, mégis összeegyeztethető egy diszciplinává váló magyar filozófia identitásával. Eltávolítja a szubsztanciát az ismeretelméletből, de eltávolítja azt az ontológiából is. Egy, a pozitivizmustól egyébként korántsem lényegileg idegen módon arra tesz kísérletet, hogy a szubsztanciát értékkategóriaként értelmezze. Némi iróniával azt lehetne mondani, hogy a korabeli vitákban a szubsztancia mintegy már önmagától értékkategóriává vált, olyan kategóriává, ami az értelmezés és az értékelés szférájába lendült át. Ezt az eljárást a következő mondat fogalmazza meg kifejtett módon: “Spinoza összes értéke ahhoz kapcsolódik, amit szubsztanciának nevezett.""[18]"Isten tehát mint annak fogalmi foglalata jelenik meg, amit Spinoza “objektiv értékek"-nek nevez. Ez az a pont, ahol tudományos metodológia és értékorientált intuició egymásra találnak, mégpedig a doktrinális teológiával szemben. Mindebből adódik, hogy Alexander filozófiai értelmezése figyelemreméltó “negativ pozitivizmus"-ként kategorizálható. Ez nem szójáték. A pozitivizmus közvetlen eredményei, kényszerítő erejű filozófiai következményeit Alexander nem ismeri el kifejtett módon. Egyidejűleg érvényre juttatja a pozitivizmusból fakadó interpretatórikus követelményeket lehetséges tradicionális értelmezésekkel szemben.

 

Alexander önálló filozófiát képvisel. Jellemző a korszak filozófiai szisztematizációinak helyzetére, hogy ez "nagyfilozófia", amit nevezhetnénk "nagypozitivizmus"-nak is, sajátos terméke Alexander vonzalmainak, helyzetének, sikeres helyzetértékelésének és alapító szerepe kivételes sikerességének. Alexander mindent integrálhatónak tekint ebben a nagyfilozófiában, amelynek értelmes filozófiai megalapozása létezik. Innen páratlan sokoldalúsága és egyben érzékenysége is számos, egymással csak távoli kapcsolatban álló filozófia iránt. Minden érvényes, minden filozófia (és minden pozitivizmus), aminek érvényes filozófiai mondanivalója van a valóságról. Alexandernek szorosan vett filozófiai műve nincsen, de annyi már most is egyértelmű, hogy ez lényeges komponense volt Alexander iskolateremtő, alapító és integráló munkásságának, annál is inkább, mert a hozzá való csatlakozás nem kívánta meg mások filozófiai egyéniségének feladását. A "nagyfilozófia" Alexander egyes konkrét írásaiból összegezően rekonstruálható. Ez a "nagyfilozófia" ettől azért nem volt filozófiai fantóm, hiszen annak állagát Alexander minden kriticizmussal szemben megvédte, de megvédte az akkor igen modernnek számító kritikákkal szemben is. A másik oldalon pedig minden olyan filozófiai elemet, amely, immár e pozitív korszak szemében spekulatívnak vagy metafizikusnak látszott, a legkeményebben támadott.

 

A nagyfilozófia tipológiai pozitivista nagyfilozófia volt (amiben egy szélesebb tipológiai értelemben még a neokantianizmus is beletartozott), vezető tulajdonságai miatt egy helyütt "negatív" pozitivizmusnak is elnevezhettük."[19]"  

 

Alexander "nagyfilozófiája" azért is képes betölteni hivatását és betölteni a filozófia elé állított módszertani követelményeket, mert alapvetően nem ismeretelméleti, hanem (nagyon kevéssé konkretizáltan) ontológiai természetű. Maga a neokantianizmus sodorja ebbe az irányba, amiért tehát a két iskola közötti konfliktusnak az esélye is erősen lecsökken. Éppen mivel a neokantianizmus main streamje vállalt módon az apriorista felfogásmódot is kiindulópontot erősíti fel, kerül ki Alexander nagyfilozófiája is a szorosabb ismeretkritikai vizsgálódás teréből. Alexander leírása egy egységes világról nem áll hadilábon a tudományossággal (megfelelő korok mértékeinek megfelelően), de nem érzi szükségét egy szigorúbb ismeretkritikai megalapozásnak. Az ontológiai mesterei a maguk korának megfelelően egyként jönnek ki ismeretelmélet nélkül. Talán nem is rejtett hegeli érintkezés Alexandernél (aminek fejlődéstörténeti lehetőségei nyilvánvalóak), hogy az egységes világ leírását tartalmazó filozófiák közül előnyben részesíti azokat, amelyek filozófiailag módszeres leírások olyanokkal szemben, amelyek ezt a leírást filozófiai módszeresség nélkül teszik (például Bruno).

 

A Péterfy-féle Taine-fordítás második kiadásához írt Előszó"[20]" különleges lehetőség Alexander komplex filozófiai szervező magatartásának értelmezésére. A magyar könyvtörténetben talán szingulárisnak is maradt meg ez az eset. A Taine-fordítás második kiadásának elkészítése előtt hunyt el Péterfy. Alexander ezért ezt a második kiadást alkalomnak tekinti a Péterfy-től való búcsúra, Péterfy méltatására s ezzel együtt saját filozófiai nemzedékéről való vallomásra is. Mindezek után, éppen a hitelesség e pillanatában, nagy finomsággal érzékelteti Péterfy és az ő Taine-képének eltéréseit, amivel viszont saját filozófiai műhelyének valódi működésébe nyújt betekintést.

 

A visszapillantást így indítja: "Közel harminc éve lehet annak, hogy először találkoztam Péterfyvel; a filozófia iránt való érdeklődésünk hozott bennünket össze egy akkor keletkezett és hamar feloszlott filozofáló társaságban...Mély benyomást tett rám Péterfy gondolatainak járása, jobban mondva bámulatos gyors, szinte szédítő szökellése; (…) annál meglepőbb volt rám nézve, hogy ez a szellemi akrobata…magamagával meghasonlott, nyugtalan, magában kevéssé bízó lelkét árulta el egy-egy odavetett megjegyzésének rémes fényénél. Midőn pedig a fiatal ember bizalmával és gyorsan fölébredt szimpátiájával bizalmát akartam megnyerni, gyorsan elzárkózott…Főleg Hegel és Kuno Fischer körül forgott beszédünk.""[21]" Péterfy Hegelhez való viszonyát e tanulmányban csak annyiban kell érintenünk, hogy mutatja a korszakban, elsősorban a neokantianizmus tágabb légkörében kialakuló felfogást: a nagy filozófiai hagyomány, még ha az spekulatív is, mint mondjuk Hegel, Péterfy szemében minden probléma nélkül együtt tud élni a modern, tudományosabb áramlatokkal, azaz ez a Hegel-recepció indirekt utalás Alexander "nagyfilozófiájának" posszibilitása tekintetében is.

 

A lélektani jellemzés folytatása is önmagáért beszél: "Péterfyt beteges szenzitivitása élesebben látóvá tette. A nagy feladat előtt maga bizalmatlanul megriadt és áltatni mélységes eszét nem bírta. Ő is otthagyta a filozófiát, ő is nagy történeti tájékozottságot és értékes filozófiai eszméket vitt magával további pályájára, de dogmatikus alapul nem használhatta őket. Filozófiájának egyik keserű gyümölcse volt: egy kielégítetlen vágy, egy el nem ért cél emléke, melyhez később annyi más csatlakozott…Innét támadt ezután az a skepticizmus, mellyel, mint Riedl is megjegyezte, Taine-t olvasta.""[22]" A szkepticizmusnak a jellemzésben való felbukkanása Péterfy akkori elterjedt és találó epitethon ornansa, mégis távolról felismerhetjük Alexander már érintett ontológiai alapbeállítottságának visszfényeit még ebben az összefüggésben is.

 

Az Alexander-előszó a megrendült és kivételesen elismerő búcsúvétel hangütésében egyetértő attitűddel ismerteti azt a Taine-kritikát, amelynek különleges szellemi és lélektani előfeltételeit Péterfy –elemzésében már felrajzolhatta. Ebben odáig elmegy, hogy Péterfy filozófiai kritikáját még Taine fölé is emeli. Egyetért vele abban is, hogy Taine nem "akarja ismerni Hume skepticizmusát, Kant ismerettani problémáját; Taine soha sem hatolt igazában a német filozófia rejtelmébe, melyben Péterfy…egészen otthonos volt.""[23]" A német filozófia "rejtelmei" nyilván nemcsak Alexander fiatalkorát, de e fiatalkorban egyszer már lezajlott egykori trendváltást is jeleznek. Bravúros megfogalmazásként értelmezi Alexander Péterfy plasztikus definícióját is Taine-ről ("Condillac-kal megjavított Hegel"), amelyről meg kell jegyeznünk, hogy ugyancsak jól mutatja a pozitivisztikus irányzatok és a nagy rendszerfilozófiák sajátos szimbiózisát.

 

Alexander egyetért ugyan ezzel ebben az összefüggésben, mint kritikával, e sajátos szimbiózis más változatát (változatait) azonban maga is gyakorolja.

 

Alexander ebben a nagyon különleges helyzetben, amikor egy olyan mű második kiadását vezeti be, amelynek első kiadását az a jelentős kolléga fordította, akinek ezt a feladatot a múltban ő maga osztotta ki, és aki a fordítás mesteri elvégzése után a változó filozófiai trendek hatására önmaga vonja kétségbe Taine filozófiai jogosultságát - olyan Péterfy-képhez jut el, amely már magyarázni is képes Péterfy attitűdjét.

 

Péterfy szerint Taine a tudat elemeinek felépülését pszichológiaként (pozitív tudományként) értelmezi, mint érintettük, Hume és Kant, azaz az erre vonatkozó filozófiai kriticizmus reflexiója nélkül. Az okot az okozattal összefűző logikai szükségszerűség számára "egyáltalán nem probléma", s ezt Hegel integrálásával teszi, amellyel ezeket a kapcsolatokat "logikai szükségszerűség"-ként tudja felmutatni.

  

Péterfy Taine-kritikáját azután Alexander – magában az írásban váratlanul, a Péterfy-pálya belső logikáját tekintve azonban következetesen – a közös vezető tulajdonság kiemelésével folytatja ("Mindketten a filozófián keresztül jutottak az esztétikai kritika és elemzés terére""[24]"). Tézise, hogy a filozófiai harcok talán Péterfy által sem teljesen felismert nagy eredménye éppen az esztétikai és irodalmi elemzések nagy eredményei voltak (s ha az analógia bizonyosan nem is teljes, a korszakban ezt még Taine-ről is el lehetett mondani).

Az esztétikai tevékenység tehermentesíti a közös Hegel-hatás kérdését is, sőt, megadja Alexandernek még azt a lehetőséget is, hogy frappáns lényeglátással Taine módszerét "viviszekció"-ként, Péterfy-nek a "beleérzés" mestereként elért "vivifikáció"-ként jellemezhesse. "" [25]"

 

Alexander, annak minden pozitív vonását az örökkévalóság előtt méltatva, lassan rátér saját Taine-értelmezésére, amelynek elsődleges szempontja jelen tanulmányunkban saját filozófia-értelmezésének felvázolása. A sajátosan alexander-i "nagyfilozófia" egyik elvét már Taine fiatalkorában érzékeli: "…az új gondolatvilág annyira elragadja (Taine-t), hogy ezentúl csak azon fáradozik, miként egyeztesse össze …Spinoza-Hegelt a tapasztalati módszerekkel, azzal, amit ő ebben a művében analízisnek, francia analízisnek (!) nevez." [26]"

 

Formálisan még mindig a Péterfy-elemzés médiumában (ráadásul még az esztétikai tevékenység összefüggésében is), de már jól érzékelhetően önálló Taine-jellemzésként (és a szokott sokszoros tükrözésben önjellemzésként is) olvashatjuk Alexandernek talán legfontosabb filozófiai szövegét. Először a filozófiáról: "…erős deduktív hajlama, szeretete a rendszer zártságához, az egyetemes eszmék koncepciójához és igazolásához" alkotják e filozófiai alapjait, ehhez társul "uralkodó vonása…a megértés…Ismerte a skeptikus gondolkodás erősségeit, tudta a tapasztalati munka végnélküliségét, természetes befejezetlenségét , de a skepticizmust kivetetette magából…és a tapasztalati tételek viszonylagosságát valahogy megegyeztette a hegelianizmus abszolút igazságaival." [27]"

 

Aligha tévedünk, ha az alexanderi "nagyfilozófia" egyik teljesnek tekinthető önmeghatározását olvassuk ki ebből. Ez a filozófia "a tapasztalati munka végnélküliségét, természetes befejezetlenségét" természetes kiindulópontnak tekinti, a "nagyfilozófia" ebben nemcsak "emlékeztet" a tudományra, de osztoznia is kell annak terheiben és esendőségében. Az alexanderi "nagyfilozófia" továbbá "ismeri" a szkepticizmust, keresztülmegy annak ellenvetésein és érvrendszerein, azaz nem "naív". Ellentétben azonban a szkeptikus lehetőségekkel (és természetesen magával Péterfy-vel is) ez a "nagyfilozófia" nem veti el a "tapasztalati tételek viszonylagosságá"-t és nem adja fel azok rendszerré alakításának lehetőségét, anélkül, hogy valamelyik konkrét rendszerben előzetes módszertani reflexió nélkül gondolkozik.

 

Alexander "nagyfilozófiája" a "pozitív" gondolkodása filozófiája, a valóságos problémák viszonylagos megoldásait foglalja rendszerbe. A gondolkodás szükségszerűségének elemét nem egy új spekuláció, vagy másképpen meg nem alapozott filozófiai rendszer hivatott ebben képviselni, de az az erő,"[28]" ami le tudja győzni a szkepticizmust, miközben azt is tudja, hogy ez a győzelem mindig átmeneti és időleges. Ez – és ez ismét a pozitív filozófiai család gazdagságát mutathatja – az Alexander által jellemezett Taine-től is különbözött ("…Taine…mindig anatómiát űzött, és mindent, ami egyéni, egyetemes törvények közömbös témája gyanánt mutatott be!""[29]"). A filozófus lelki ereje, lelki egészsége, mai kifejezéssel tehát pozitív gondolkodása arra kell, hogy vállalja a "tapasztalati tételek viszonylagosságá"-ra épülő nem-ortodox rendszerépítést, ebben a nagyvonalú keretben pedig, ha ezt az értelmezés lehetővé teszi - a filozófiai hagyomány nagy rendszereinek elemeit is beépítse. Mint Péterfy példáján szemlélteti, a bátorság és a lelki erő ahhoz szükséges, hogy vállalja az időleges és átmeneti szintéziseket a szélsőséges szkepszis kritikájának állandó "igazságai" közepette.

 

Két tűz között harcol az alexanderi "nagyfilozófia", saját összegezéseinek vállalt is jól ismert átmenetisége és a mindenkori szkepszis (adott esetben) terméketlen igazságainak harapófogójában.

 

Published:

A magyar modernizáció és a diszciplínává váló filozófia. Alexander Bernát filozófiájáról. in: FELVILÁGOSODÁS • MAGYAR SZÁZADFORDULÓ. A VII. Hungarológiai Kongresszus Filozófia Szekcióinak előadásai.Szerkesztette: Egyed Péter. Kolozsvár, 2012. Kiadja az Erdélyi Múzeum-Egyesület. (Felvilágosodás : magyar századforduló : kongresszus, Cluj-Napoca, 2011 / ed.: Egyed Péter. 163 – 181. - Cluj-Napoca : Societatea Muzeului Ardelean, 2012 ISBN 978-606-8178-65-3-).

 

A magyar modernizáció és a diszciplinává váló filozófia. in: Mikes International. ISSN 1570-0070.XII. évfolyam, 4. szám / Volume XII., Issue 4. : Mikes_International_0412.pdf

2012. október - december / October - December 2012


[1] Ld. erről K.E.. Egy nagy alapító. Erdélyi János: Filozófiai és esztétikai írások. in: Új Irás, 1982/9. 124-126. és uő., A magyar filozófia fő irányai a szabadságharc bukásától a kiegyezésig. in: Magyar Filozófiai Szemle, 1984/1-2. 26-69.

[2]" Böhm Károly, Dr Kármán Mór. Logika és a Philos. Encyclopaediája. Lotze Herm.     előadásainak dictatumai. Magyar Philosophiai Szemle, 3. évf. 3. füz. (1884. május.)

[3]" A gyakran túlértékelt Halasy-Nagy József színvonalas Taine-tanulmányában ezzel a dilemmával úgy viaskodik, hogy, kiemeli, Taine-nek nincs (!) filozófiája, saját megnyilvánulásai alapján "csak" módszere van, miközben ez az attitűd jellemzően pozitivista "vallomás", azaz pozitivista filozófia. (Halasy-Nagy József, Taine. Budapest, 1922. (FRanklin),  62. és http://www.c3.hu/-prophil992/HALASY.html.)

[4]" Érdekes illusztrációja ennek a nagyon új keletű és a felfedezés igényével összeállított szövegválogatás a tizenkilencedik század francia filozófiájából, ahol Taine jellegzetes filozófiai műveként egy hosszú tanulmányát válogatják be a buddhizmusról (Ld. Philosophie France XIXe siecle. Écrits et opuscules. Choix,introductions et notes par Stéphane Douailler,Roger-Pol Drot et Patrice Vermeren  1994. (Le Livre de Poche).). 

[5]" Delvolvé-t idézi René Verdanal (in: Geschichte der Philosophie. Band VI. Herausgegeben von René Chátelet. Die Philosophie im Zeitalter von Industrie und Wissenschaft (1860 – 1940). Frankfurt am Main – Berlin – Wien, 1975

[6]" Geschichte der Philosophie. Band V. Herausgegeben von René Chátelet Philosophie und Geschichte. (1780-1880), idézett sorozat, 212.

[7]" Ld. K.E. A világnézet kora. Friedrich Nietzsche abszolútumokat relativizáló hatása a századelőn. Budapest, 1982. (Akadémiai).

[8]" Hume, Vizsgálódás az emberi értelemről. Fordította és magyarázatokkal ellátta Alexander Bernát. Második, javított és bővített kiadás. Budapest 1906. V.

[9]" Leibniz, Értekezések. Fordította Dr. Bauer Simon és Dr. Vida Sándor. Budapest, 1902. 6.

[10]" Alexander Bernát, Spinoza etikája.  Budapest, 1919. (Franklin). X.

[11]" Azt, hogy milyen sokrétű és komplex volt már ez a saját álláspont is, egész munkánk tudja csak bizonyítani. 

[12]" Spinoza etikája,  XII

[13]" E kérdésfeltevés természetesen csak a “posszibilitás" és a “plauzibilitás" azon közös kontextusában nyerhetné el a maga helyét, amelyet más munkáinkban a filozófiai fejlődés és dinamika valóságos meghatározójaként jelöltünk meg. – Távoli analógiaként feltűnik e kérdésfeltevés horizontján az is, hogy a marxizmus válságának láttán az idős Lukács is egy Ontológia kidolgozásához fogott.

[14]" Ld.. Alexander Bernát Kant élete, fejlődése és philosophiája. I-II. Budapest, 1881.

[15]" Spinoza etikája, XV.

[16]" Ezzel függ össze, hogy a deus sive natura-elv Alexander értelmezésében az anyag istenítésével azonos, ez azonban természetesen nem egyeztethető össze a természettudományos materializmussal.

[17]" Ugyanott, V.

[18]" Ugyanott, XVI. – Ezek az “értékek" Alexander parafrázisában a “megmaradók" (a múlandóval szemben), a “változatlanok" (a változékonnyal szemben), az “egyszeriek" (a sokasággal szemben), stb.

[19]" Alexander Bernát Spinozája és a diszciplinává váló magyar filozófia. in: Magyar Zsidó Szemle. Új folyam, 1. szám. Budapest, 2004. 95-125. – Rövidebb, átdolgozott változat: Az értelmezés és a magyarázat közötti különbség, avagy a negativ pozitivizmus (Alexander Bernát Spinoza-képének értelmezéséhez). in: Magyar Filozófiai Szemle, 2004/4. 471-493.

- Átdolgozott német változat: Über die Differenz zwischen Interpretation und Erklaerung. Bernát Alexanders Einführung Spinozas in die disziplinaer gewordene Philosophie Ungarns. in: Werner Röhr (Hg.), Spinoza im Osten. Systematische und rezeptionsgeschichtliche Studien. Berlin (Edition Organon), 2005. 115-134.

[20]" Alexander Bernát, Előszó a második kiadáshoz. in: Taine, Franciaország klasszikus filozófusai a XIX. században. Az eredetinek negyedik kiadása után fordította Péterfy Jenő. Budapest, 1906. (Franklin) -. Péterfy összes Taine-nel foglalkozó írását ld. Péterfy Jenő, Válogatott művei. Válogatta és a jegyzeteket írta Sőtér István. Budapest, 1983. (Szépirodalmi)

[21]" Uo.10

[22]" Uo.12

[23]" Uo. 13.

[24]" Uo. 10.

[25]" Uo. 14.

[26]" Uo. 12

[27]" Uo.

[28]" "Taine elméje csak úgy duzzadt az egészségtől, beérte azzal a táplálékkal, ami akadt, megemésztette és megerősödött tőle." Uo. 12.

[29]" Uo. 13.

 

FEL