Kiss Endre 

Antifasizmus és modernizáció a két világháború között

Gaál Gábor és a Korunk

2024.12.10.

A Korunk folyóirat – a két világháború közötti magyar intellektuális kultúra egyik ékköve. Intellektuális tartalma eleve kivételesen interdiszciplináris volt, akkori fogalmakkal szólva, a világnézet, a tudásszociológia és a kritikai gondolkodás átfogó attitűdjeinek médiumában természetesként és homogénként jelenhetett meg.

Az elkötelezett Korunk filozófiája egyáltalán nem oldható fel egy fajta, később közelebbről is elemzendő, baloldaliságban, hanem teljes világnézete, szintetikus igényeket, modernizációs tudatosságot és elkötelezettséget, tekintélyes misszionáló erőt összpontosított önmagába.

Nincs kifogásunk az ellen, hogy, mint nem ritkán korábban is a Korunk baloldaliságát igen fontosnak tartsák, de amellett szeretnénk érvelni (és ezt már a 2016-os évben mindenféle akadály nélkül meg is tehetjük), hogy ez a baloldaliság egy teljes filozófia- és magatartás-rendszer, ami korántsem oldható fel az ideológiában. Az ideológia „hívószava” érdemileg tökéletesen elnyomhatja a kulturális teljesítményt, jóllehet elvileg senki sem szokta önmagában kétségbe vonni, hogy a legkülönfélébb elvi kiindulópontok alapján lehet helyes esztétikai ítéleteket hozni.

Ezért választottuk – mintegy a baloldaliságból való kiindulás alternatívájaként, bár nem annak megtagadásaként – a Korunk ötszögének elemzését.

A Korunk értelmezése „ötszögé”-nek összetevői a következők: egy fajta tisztes szegénység, a filozófiai érdeklődés gazdag komplexitása, egy komolyan vett szellemi integrációs funkció, a közvetlen politizálás elutasítása, s végül az ideológiakritikai és kultúrkritikai szemlélet szélsőséges kitágítása.

A Korunk működésének meghatározó összetevője fasizmuskritikája.

„Látószögük”, az a történelmi tér, ahonnan a fasizmus jelenségét vizsgálták, többszörösen sajátos és figyelemreméltó. A húszas-harmincas évek európai történelmét, „világpillanatait” (Gaál) mindketten kisebbségi sorsból, s ami ebben az összefüggésben döntő, a közép-kelet európai népek demokratikus, sőt, tendenciájában szocialistán demokratikus együttélésének lehetséges perspektívájából szemlélik. [1] Ez az adottság, ha el is tekintünk most attól, hogy e perspektíva meghatározottságainál fogva a 20-as és 30-as évek fordulóján inkább lehetővé tette elméletileg fundált fasizmuskritikájukat [2], mint az akkori Magyarország, már önmagában bizonyos tipológiai fontosságot kölcsönöz tevékenységüknek.

Mindketten örökösei a magyar századelő szellemi virágzásának. A fasizmust az első világháborúval genetikusan összefűző számos szál figyelembevételével korántsem lényegtelen az sem, hogy mindketten végig harcolják az első világháborút. Elméleti működésük mindenütt jelenvaló mozgatója a háborús valóság emberi-katonai szempontból is megőrzött, feldolgozott anyaga. Hogy elméleti munkájuk e „háborús” megalapozottsága Gaálnál mindenekelőtt háborút, gazdaságot, politikát (sőt, katonapolitikát és haditechnikát!) egymásra vonatkoztató érett helyzetelemzésekben, Fábrynál pedig főképp szuggesztív antimilitarista, később antifasiszta humanizmusának kiapadhatatlan forrásaként mutatható ki, mit nem változtat gondolkodásuk e rétegének azonosságán.

Kisebbségi helyzetük, a század eleji progresszióhoz való kötődésük, marxizmusuk, háborús múltjuk mellett témánk szempontjából talán a legtöbbet mély kapcsolatuk jelenti a német művelődés, kultúra, történelem és jelen iránt. Fábry német „orientációja” az egyértelműbb. Egyáltalán ő az a magyar írástudó is, aki a legkövetkezetesebben, mindvégig és a legfontosabb jelenségnek kijáró figyelemmel kísérte és értékelte a német expresszionizmus új embert, új világot hirdető programjának sorsát, s aki ezért azonnal érzékelte az új tárgyias irány fordulóját, s a későbbi fejlődés mikroszkopikus nagyságrendű elmozdulásait is.

Ha Fábry német érdeklődése és politikai, társadalmi, szociális kérdéseket elsősorban az irodalom, a kultúra áttételeiben (beleértve az irodalmi élet szereplőinek alapos ismeretét is) követi és diagnosztizálja, Gaál a német valóság konkrét összefüggéseinek analitikus ismeretével rendelkezik. Gaál „eszperantója” is mindenekelőtt a német nyelv volt, emigrációjában több évet töltött Berlinben, a weimari köztársaság első éveiben, Hatvany-val való együttműködése mellett például egy filmgyártó-vállalat munkatársaként is.

Fábry elsődleges német-orientációja nemcsak Veres Péter indította egy igen figyelemreméltó, e tényt kiindulópontnak választó levél írására [3], de a magyar germanisztika (és pedagógia) nemrég elhunyt kitűnő képviselőjét, Krammer Jenőt is arra, hogy filológiailag dolgozza fel Fábry és a német kultúra kapcsolatát. [4]] Fábrynak a Korunkban megjelent túlnyomóan német- vagy német nyelven közvetített jelenségekről szóló írásaiból – más gyűjtemények mellett – egyik leghíresebb kötete kerekedett ki (Valóságirodalom). Ezekben az években veszi át Gaál ténylegesen a Korunk szerkesztését, s köti le legtöbb erejét a szerkesztés. [5]

A tájékozódás lehetőségeinek (és vizsgálatának) különösen akkor nő meg a jelentősége, amikor 1933 után baloldali kiadók, orgánumok megszűnnek, illetve, Fábry-nál kommunista vagy más baloldali emigráns kiadók által megjelentetett művek kerülnek előtérbe.

Természetesen a német nyelv közvetítő jellegű is volt. A húszas évek Gaáljának publicisztikájában például az egyik legfontosabb jelenségkomplexum az ún. „amerikanizmus” és az azzal összefüggő kor- és kultúrjelenségek („uniformizálódás”, „girl-kultúra”, stb.) elemzése volt. Erre nézve ugyanúgy főleg német forrásokat vett igénybe, mint később Fábryval együtt a Szovjetunióról szóló, illetve szovjetunióbeli szerzőktől megjelent művek fordításainak esetében.

Fasizmuskritikájuk forrásaihoz jelentős mértékben hozzájárult a rádió is. Mind Gaál, mind pedig Fábry elmélettörténeti szempontból is elismerésre egyidejűséggel és színvonalasan elemzik fasizmus és propaganda, fasizmus és tömegkommunikációösszefüggését. Az, hogy Fábry saját legfontosabb műfajának az „antifasizmus” megjelölést adta, s ezzel személyében maradéktalanul azonosult is („tény, hogy nekem ebben a pillanatban Hitler a legszemélyesebb, a legérezhetőbb ellenségem…” [6] nem hagyott eddig sem kétséget a Fábry-irodalomban afelől, hogy elméleti és kritikai működésének mennyire középponti tárgya a fasizmus-kritika. Mégis uralkodott némi tanácstalanság a írások némely vonását illetően. Ezt Veres Péter is megfogalmazta, amikor nem utolsósorban az írások izzó hőfokának okán némi „intellektuellnaivitást” érez bennük. [7]

Az antifasizmus mindenesetre Fábry életművének meghatározó műfajává is vált, s ő maga nevezi ezt tudatos „anti-demagógiának is: „Akármennyit kerülgettem a szót, a maga politikai meztelenségében mégis ki kellett mondani. A szó, a fogalom: demagógiaterhes. De ez a demagógia csak az inferióris ellenfélről visszahulló vetület, és így nem lényege, nem tartozéka. A fasizmus lényege eme demagógia, az antifasizmus, mint a legtotálisabb demagógia reakciója, épp azért nem szabadulhat a demagógia árnyától, gyanújától. De az antifasizmus épp ezen árnnyal való küszködésében lesz tudatos antidemagógia” [8]. Gondolatmenetünkbe vág, hogy Balogh Edgár például az Európa elrablását egyenesen „Anti-Mein Kampf”-nak nevezi. S a rádióhallgatásnak ebben kétségkívül talán éppoly jelentős indíttatás tulajdonítható, mint írásos anyagoknak. [9]

Mind Gaál, mind Fábry fasizmuskritikáját elsősorban publicisztikai írásaikban találhatjuk. Mindkettőjük publicisztikája szintézise a századeleji progresszív magyar és monarchikus, valamint a húszas-harmincas évek baloldali közírásának. Fábrynál szinte egyformán erős Ady és Kraus, majd Ossietzky és saját kora más baloldali közíróinak hatása. Bálint Györggyel és más magyarországi publicistákkal együtt szerzőink is bizonyítják az elméleti igényű politikus, kor- és kultúrkritikus publicisztika folytonosságát. Álljon itt példaképpen Fábry egy mondata, melyet Ludendorff Der totale Krieg c. akkor megjelent könyve idézete után ír: „Ez nem egyszerű idézet. Ez halálos ítélet!” [10]

Azt, hogy írásaik elmélettörténeti jelentőségűekké válhattak, már említett motívumok magyarázzák kielégítően: a közép-európai kisebbségi helyzet, mely nemcsak a demokratikus nemzetiségi együttélés alternatívájára, de Csehszlovákiában a hitleri terjeszkedés meglehetősen korai közvetlen fenyegetésére, Romániában pedig a Vasgárda szintén korainak tekinthető fellépésére is érzékeny; az elemzés elméleti megalapozottsága; gyakorlatuk a német kultúra és társadalom legapróbb „jelei”-nek olvasatában, részvételük az európai „sors”-ot talán legalaposabban kiformáló első világháborúban.

Mindketten tudatában vannak annak a korban meghatározó jelentőségű „antropológiai” változásnak, fordulatnak, melyet az európai emberkép történetében az első világháború okozott. Gaál húszas évekbeli írásainak egyik leggyakoribb motívuma ez: a századeleji polgári-művészi, gondolkodásbeli individualizmus végképp a múlté, ehelyett emberképek vannak kialakulóban. [11]

Azt, hogy valamelyikük is megközelítő hűséggel előre megsejtette volna a fasizmus teljes uralmát is, nem állíthatjuk. Viszont – nem utolsósorban az előbb említett antropológiai fordulat és a gazdasági krízis következményeképpen – mindketten tisztában vannak a kor politikai, társadalmi, gazdasági, filozófiai – azaz mindenoldalú nyitottságával, mely e fenyegetést is magában rejtette. Amíg Fábry-nál különböző tartalmakkal és előjelekkel égetően aktuális marad az első világháború élménye közvetítette új ember, béke s más motívumok figyelemmel kísérése elsősorban a húszas évek esztétikai-irodalmi vetületében, Gaál számos összefüggésben tapint rá olyan motívumokra, amelyek a fasizmusban is szerephez jutnak majd.

Ő sem sejtette meg előre a fasizmust, ezt bizonyítja, hogy, mint említettük, az „amerikanizmus” tartalmait, Európába való behatolását, fogadtatását látja sokáig a leglényegesebb kormozzanatnak. Mégis megdöbbenhetünk, ha a későbbiek ismeretében vizsgáljuk Gaál húszas évekbeli publicisztikáját. 1921-ben, egy Bismarck-kiadvány megjelenésének ürügyén a monarchia, illetve a haza iránti kötelesség dilemmájáról ír, melyből a monarchia kerül ki győztesen [12], s – e kifejezést nem használva – a lukácsi „porosz tartás” egy változatát tárja fel. 1922-ben a „spengleri tudományos irodalom” szellemi hatását veszi észre [13], 1923-ban, egy személyes hangvételű cikkben berlini élményeiről ad számot: „Kivétel nélkül minden házban láttam Vilmos- vagy Hindenburg-képeket.” [14] Következő megjegyzését nem nép-karakterológiai szempontból tartjuk figyelemreméltónak, inkább a német-probléma egyik korántsem mellékes összetevője jelenik meg benne: „A németség csak, mint elvont, absztrakt egység gigantikus, a németség, mint egyes, emberi élmény: egy különös fajta lelkibetegség- egy ideális monománia.” [15][56]

1927-ben a polgári politikáról a következőt írja: „… a mai polgári politikai érzületek és programok a történelem mai feladataihoz mérten szinte prehisztorikus jellegűek… Egyik polgári párt sem tanulta meg, hogy a politika nem a romantikus cselekvések sorába tartozik, hanem egy egzakt tudomány alkalmazása… Mélyen alászállott a politikai programok és cselekvések morális hitele és igézete is. A közéletnek nincsenek faszcináló legendái, s a pártprogramok tételeiből hiányzik az elragadás bűvös lendülete.” [16] Egy új háború lehetőségét egyikük sem tartja kizártnak. [17]

Visszatérő mozzanata a húszas évek második felében Gaál írásainak az „általános európai szellemi krízis” diagnosztizálása, (e gondolat vezet ekkor, mint említettük, az „amerikanizmus” fontosságának megnövekedéséhez is). E válság egyik legteljesebb jellemzése ez: „De nemcsak a csodálkozás és a megilletődés (kezd kiveszni életünkből), de az is, amit jobb szó híján polgári hitnek nevezek, s aminek az a pontos gyakorlati érzése, hogy az ember a valósággal szemben elvesztette a pátoszát. Nem veszi komolyan a valóságot. Illetve már csak akkor, amikor már késő. Ezt az érzést valószínűleg a háború nagy értékrombolása termelte ki az emberből, illetve az állandó értékek egész sorának felbomlása, és az a helyzet, hogy az érték-kicserélés alkalmával az értékek életének kulisszái mögé látunk…ma az emberek nagy része, mert ilyen távolságot lát az eszmék, intézmények, értékek és megvalósulásaik között, nem hisz se az eszmékben, sem a valóságban (sic)…” [18] [19]

Csábító lehetőség volna Gaál valamiféle folyamatos válságtudatára következtetni. Figyelnünk kell arra, hogy Gaál ugyanekkor két ízben is határozottan elhárítja ezt a feltételezést, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy benne önmagában is erős küzdelem dúl az európai szellemi és politikai válság kimenetelét illetően. Először egy jelentéktelenebbnek tűnő összefüggésben veti fel ezt: „Napjainkban, ahol annyi dolog hanyatlásáról és elmúlásáról beszélnek, az Untergang-ideológiába beállított zsurnalizmus hamar beszél halálról ott, ahol még csak a kezdő érelmeszesedés tünetei jelentkeznek.” [20] Ugyanez a gondolat általánosítva, ugyancsak 1928-ból, így hangzik: „Az idő sohasem egyszínű. Az idő, az eleven, vagyis az, amelyikben élünk, mindig a Zavar inkább, mint a Rend. S ez korántsem morális törés, hanem a valóság igazi természete, mely az ellentétek és ellenkezések kavargása és örvénye, ha akarjuk, ha nem; a diametrálisan ellenkező világnézetek szempontjából ugyanúgy, mint az azonos világnézeteken belül.” [21] („A bábelizmus”, 1928)

A fordulatot az 1931-es „Kortárs, a következőket közlöm” jelenti, mely a válság tényének már egyértelmű megállapítása, s egyben a későbbi fasizmuskritika elemeit is előlegezi. [22]

Amíg Fábry attitűdje a fasizmus ideológiája elleni szuggeráló erejű harc, Gaál rendre az analitikus vizsgálatot részesíti előnyben. A gazdasági válság és a fasizmus hatalomra jutásának kapcsolatát Fábry is gyakorta említi, [23] mégis Gaál az, aki ennek elemzésében elmélyed: „A helyzet ma olyan, hogy semmiféle őrültség sem jöhet váratlanul.” [24] Nemcsak a „közvéleménycsinálók” leleplezése, de a fasizmus és a válság lényegi kapcsolata is témája egy ugyancsak 1932-es írásának: „A közvélemény csinálói tehát elhatározták, hogy kiszolgálják az elégedetleneket. Az égre festik a napok rémségét, de ugyanakkor még ijesztőbb képet festenek arról, ami ezt a krízist megoldaná. (…) S a tizenkettedik óra ijesztően kirajzolt sötétségében végül előcsempészik Mussolinit vagy Adolf Hitlert. Hogy a kapitalizmus mégis képes legyen…” [25] Fábry választott ellensége a német fasizmus, amíg Gaál 1932-ben még rendszeresen a „különböző típusú fasizmus”-ok fogalmát használja. Fábry számára a fasizmus homogén egysége mindazon tendenciáknak, amelyek mintegy megtestesítik a történelem egyre világosabban kirajzolódó mélypontját, Gaál terminológiájának megkülönböztetésével is igyekszik differenciálni a „politikai” és az „ideológiai” mozgalmat. 1934-ben írja: „A világgazdasági válság megoldásának kilátástalansága nemcsak politikai, hanem művelődési tekintetben is sajátos helyzetet teremtett. A politikában életre hívta a fasiszta ellenforradalmakat, a művelődésben viszont az ideológiák ultraagresszív módosulását.” [26]

Fasizmuskritikájának egyik alapvető eleme 1932-ben XI. Pius „Quadrogesimo anno” kezdetű enciklikájával kapcsolatban fogalmazódik meg: „Követelés és intelem ez egyben, amelyre az új rendiség kiépítésének programja emelkedik. Az új rendiség lényegében a középkor értékrendjét akarja életre támasztani némi módosításokkal, hogy azután ezek a programpontok a tömegek kategorikus világnézeti alapon való forradalmasításával egészülnek ki, az az Egyház eddigi gyakorlatához mérten magától értetődő… az új rendiség állama érintetlenül hagyja a kapitalista rendszer alapjait…” [27]

„A válság kicserélte a tudatokat”, fogalmaz Gaál 1932-ben [28] s ezzel a fordulat ideológia vetületének lényegét mondja ki. Fábry történelmi érzékenysége mondatja ki szinte a kezdet kezdetén: „a fasizmus: háború”. Walter Benjamin, s rajta kívül csak kevesen próbálták meg elméletileg is középpontba állítani: „A fasizmus: háború. Hitler: háború, Mussolini: háború. Mindenki, aki Hitlerben, Mussoliniben, a fasizmusban, mást vél és tud látni: háború. (…) Csak új jogcím kell, új magyarázat, új igazolás, és a tömegnyomor tömegsírba torkoll, a krízis háborúba. (…) A fasizmus a háború teljességét jelenti. (…) A fasizmus mást nem tehet. Ez a küldetése: elkerülhetetlen jóvá avatni a szükségtelen rosszat: a háborút!” [29]

Fábry világosan felismeri azt a történetfilozófiai s egyben gyakorlati összefüggést, mely a fasizmust a háborúval kapcsolja egybe. Elmélyült gondolati munkájára gyakran csak egy-egy bravúrosan frappáns megfogalmazása enged következtetni: „A fasizmus 1914 folytatása, más, teljesebb eszközökkel.” [30] „A fasizmus túlfokozott természetellenes valóság.” [31] Vészkiáltásában a szenvedély elfojtja az elemzést, a tenni-akarás a gondolati pályák hiánytalan felmutatását.

A háborúnak e „teljessége” következményekkel jár. Fábry ezeket igen korán nevén nevezi. Az első a „világuralom” problémája: „A háború teljessége a világuralom teljességét vonja maga után. Csak így van értelme és vonzereje.” [32] S a másik mozzanat – az előzőnek mintegy másik oldala – sem kevésbé vált történelmileg fontossá: „a nagy esély”, a „hazárdjáték”, a „kalandorpolitika”, az „utánam az özönvíz felelőtlensége”. [33]

Az értékek megsemmisítését értékként, a halálnak célként, a háborúnak jövőként való elfogadtatása szinte diktálják a tömegbefolyásolás felemlítését: „Embert ölni nehéz, és mégis, nincs ennél könnyebb. Hogy bűn ne lehessen, és csak életalakító erény maradhasson, a háborút vallássá kell tenni, legfőbb értelemmé szentesíteni. Ezért a fasizmus. A tömegtehetetlenséget tömegmámorrá kell fokozni. Nem máról holnapra, de szervezett munkával, évek szisztematikus propagandájával és hatalmi terrorjával. (…) Az idegsokkos múltat, melynek emlékeztető tanulságai vagyunk, ködbe kell burkolni, hogy a mai ifjúság akadálytalanul virulhasson fegyveres vitézzé… A halállegyintett kísérteteket kézlegyintőn, szánakozón kell elintézni. A tehetetlenséget demonstrálón kell tehetetlenséggé konzerválni. A világ politikai analfabetizmusát, szociális tudatlanságát csak így lehet a fasizmus javára aktivizálni.” [34] 

Méltatása Fábry felismerésének, ha megemlítjük, hogy ez igazolja az ún. „Bündnis”-elméletet, amelyet a fasizmust magyarázó elméletként talán Kühnl fejtett ki legalaposabban. [35] Éppen e módszerek lettek a „szövetség” alapjai, amely a nagytőkét céljai elérésére a fasiszta párttal kötötték egybe. Fábry a központi gondolat köré sugárszerűen rendezi a kiegészítő mozzanatok sorát. Különösebb logikai rendszerezés nélkül is láthatjuk itt a negativitás, a tehetetlenség ellentétébe fordítását, a „politikai analfabetizmus és szociális tudatlanság” segítségül hívását. De ide tartozik e művelet „kalandor”-kockázat jellege is: „(A fasizmus) Tudja, hogy a frontélmény kétélű fegyver, de vállalja rizikóját, és Hitler a nagy demagógok merészségével a nemzeti szocializmust a frontharcosok szocializmusává avatja, és mint csukaszürke szocializmust propagálja. „Feldgrauer Sozialismus”: egy idegsokkos emléknek (…) kell értelmet adni…” [36][

Hosszú sora azoknak a motívumoknak, amelyeket Fábry a húszas évek, majd a válság meg nem oldott problémagócaiként lát besorolódni a demagógiába. Szociálpszichológiai súlyuk miatt emeljük ki a következő idézetben szereplőket: „A fasiszta demagógia az orrnál tovább nem látni tudást és akarást fogja be szekerébe, a pillanatvágyakat és kétségkitöréseket akkumulálja a maga javára. A nincstelenség, a kenyértelenség közösségét rákapcsolja a fegyveres közösség imperialista lendítőkerekére. A már egyszer megélt antiszociális imperializmus szülte közösségnek – a frontharcos közösségnek – ad szociális és messiási perspektívát vissza és előre. Micsoda közösség!” [37]

Olyan tényekről van persze szó, melyek Fábry szemében az újabb európai történelem egyedül meghatározó tényei mind az egyes ember, mind pedig mindenfajta közösség számára. Az átfunkcionálások, átértékelések e rendszere azonban, ha kell, nem több szimpla hazugságnál. Fábry így ír erről: „A fasizmus demagógiája azonban minden szemrebbenés nélkül mondja a fehérre, hogy fekete, és Rosenberg Hitlert, a fasizmust üti a kultúra új Szent György lovagjává…” [38] S ez a hazugság „új” módon, „új” dinamikával lép fel. Fábry majdnem szó szerint Göbbels-t idézi, amikor ezt mondja: „A fasizmus hazugság. Igazsággá terrorizált hazugság. Ha egy hazugságot fellebbezést nem tűrő hangon, napról napra, évről évre egyforma és teljes hatalmi apparátussal plakatíroznak, akkor ez a hazugság az igazság igényével léphet föl. A tényleges igazság a monstrummá olvasztott hazugsággal szemben eltörpült.” [39]

Igazi elégtétel Fábry-nak, amikor bármely összefüggésben felmutathatja a fasiszta hazugság fonákját. Következő, s egyben s fasiszta irodalompolitikát is pontosan jellemző megjegyzésében is ez történik: „A harmadik birodalom irodalomdiktátorai – igazság és testvériség helyett a vér és föld csodáját kóklerkedve – rekedtre kiáltozott torokkal hirdetik… szuggerálják a fasizmus lényegét kifejezni hivatott Blubo-irodalmat: a fasizmus népidegen érdekeinek falazó misztikus, tehát hazug nép- és közösségtudatot. De a Blubo-remek a Blut und Boden, a vér és föld irodalmi csodája csak nem akar megszületni. De néptudattá, népközösséggé, tényleges Blubo-vá: népvalósággá kristályosodott az antifasiszta Silone regényében.” [40]

A hazugság, az átfunkcionálás e rendszerének egy fontos s a gondolkodás dimenzióinak eltolódásával, szerkezeti átalakulásával járó logikai műveletét Gaál Gábor már 1922-ben észrevette. Ez 1933 után sem veszített érvényéből, példázva azt is, mekkora szerepet játszik Gaál és Fábry fasizmus-olvasatának finomságában a húszas évekkel való intenzív kapcsolatuk: „A Spengler-siker (…) nyomán támadt ilyesfajta tudományos irodalom ma egy generáció veszedelme, s a veszedelem látható nyomát ma mindenki megállapíthatja, aki (…) az új kritikai generáció írásait forgatja. Az elemzés és a speciális elszigetelt képjelenség látása meghalt, a nagy dimenziók, a távlatok eszelősködése bolyong Európa fáradt mezőin. Holott épp az ellenkező út lehet csak kívánatos. Nem az egészet látni részletek tudásával, hanem a részleteket, kimerítően ez egészével.” [41]

Az univerzális hazugság oka, célja, dimenziói mellett nem csekély figyelmet szentel Fábry (de Gaál is) e hazugság médiumainak is.

A bevezetőben említett rádiózás szerepe itt a legjelentősebb. Nem csak azért, mert maga a dikció is, ellentétes célzattal természetesen, de konstituáló Fábry írásai szempontjából, de azért is, mert ezen a területen olyan elemzéssort produkál, mely kor- és egyenrangú társa a Frankfurti Iskola és más baloldali gondolkodók korai médiumkritikájának. [42]

„A torok világtörténelme” (1936) c. írásban négy rádiós élményét foglalja össze, ebben Mussolini, Goebbels és Hitler beszédeinek elemzésével: „Ma népek és nemzetek rangsorát a torok határozza meg. A mikrofon a fasizmus világszája és egyetlen bölcsessége. Torok, és semmi más. Hitler és Mussolini, Goebbels és Queipo de Llano a mikrofon előtt: világtörténelem. A torok világtörténelme… Mussolini az életről beszélt. Az általa felfedezett diadalmas világnézetről, a hatalmi tudat dinamikájáról, a fasizmus tabula rasajáról... A rövid, sokkhatásszerű mondatok és a hosszú gépfegyvertűzzel felérő hanghatások a feltépett és golyóktól keresztüllyuggatott testek vízióját idézték fel bennem. Ez a beszéd a torok manifesztációja volt, a diadalmas, szabadjára eresztett torok parancsdinamikája. Mussolini nem szónok. Beszéde: napiparancs… A hatalmi tudat orgiája, és semmi más. A torok orgazmusa… Ezt a produkciót – a torok mai világtörténelmi jelentőségének megfelelően – csak a háború követheti.” [43]

A Hitler-beszédből levont tanulságok önmagukban is mély Hitler-képet közvetítenek, másfelől pedig ugyanúgy rádöbbentik Fábryt a fasiszta propaganda belső logikájának katasztrófába rohanó kényszerére, mint korábban a fasizmus háborúval való identitására: „Hitler beszéde a Janus-arc törvényének megfelelően összeegyeztethetetlen két részre bomlik. Az egyik a németeket vadítja, a világ ellen, a másik a külföldet nyugtatja. Aki ezt a kétkulacsosságot nyílt színen és teli torokkal gyakorolni tudja, annak önbizalma, bagatellizálása, felelőtlensége előtt: le a kalappal! De aki itt önkéntesen kalaplevételre kényszerül, az egy kóros megnyilatkozás előtt kapta le a kalapját. Mert ami itt az egész világ színe előtt történt, az a legtisztább narcizmus. Öntetszelgő önimádás… Narcizmus, de a tükör: vértükör. Hitler a kéjelegve előkészített háború öntükröző bizonyossága. Patologikus exhibicionizmus, melynek mai neve: ’német becsület’. Német becsület, szemben az egész világgal. Hitler beszédében ily kifejezések találhatók: ’most először a világtörténelemben’ (…) ’még soha előttünk’ (…) ’csodák csodája’ (…) ’forradalmak forradalma’. De ezek már-már olyan kopott frázisok, hogy nem hatnak. Mindig újabbat és mindig szédítőbbet kell mondani. A fasizmus túlfokozás, tehát váratlanság, kiszámíthatatlanság, meglepetés. A fasizmus nem ismert megállást. Egy perc nyugalom, egy-két lépés hátrálás katasztrófát jelenthet. A fasizmus feltartóztathatatlan háborúba rohanás. Ha csökken a sebesség, akkor legfeljebb tempószabályozásról van szó, manőverről, félrevezetésről… A fasizmus meglepetés volt. A meglepett világ lépre ment, és a fasizmus törvényszerűségei szerint organizálódott.” [44] (Kiemelés az eredetiben – K. E.) Talán éppen a „torok világtörténelmé”-nek élménye mondatja ki Fábryval most már egészen általánosan is: „A fasizmus nem ismer hétköznapi pillanatokat. Minden megnyilatkozása: ünnep, látványosság, fokozott fortissimo. Valóságról, adottságról, a mindennap próbájáról nem akar tudni. A tények realitása megölné, a dolgok igazsága megfékezné.” [45]

Sem Fábry, sem Gaál nem hagyott hátra összefüggő ideológiai vagy szociálpszichológiai elméletet a fasizmusról. De gondolataik elmélettörténetileg is értékelhető, összefüggő egészet alkotnak.

Szerzőink az irracionalizmus eszköz-jellegét látják legélesebben. Ez önmagában meg is adja az a Fábrynál egyértelműbb, de Gaálnál [46] is kimutatható koncepciót, miszerint a fasizmust átszövő számos vetületű és szintű irracionalizmus racionális irányítás alatt mozog. Fábry így fogalmaz: „A fasizmus racionalizált értelmetlenség.” [47]

Az ösztönstruktúrák instrumentális operatív mozgatása végül ismét a háborúra utal. Fábry tévedhetetlen diagnózisok egész sorát nyújtja: „ A fasizmus őrmesterei a humanista szocialista pedagógiával szemben tudatosan erősítik a ’Knabenhorde’ infantilizmusát: a fiúhordák diák-suszterinas harcait és rabló-pandúr játékait. A fasizmus által intézményesen tenyésztett (!) visszavágyódás otthonosan, boldogan pihen meg a serdülőkor kalandatmoszférájában. Az idegenlégió és a detektívregények, a kopjás-nyakas ősök és tankcsodák: a horda-hősiesség csak ilyen infantilis kultúralapon szökhet virágba. Ez a vad, pubertásos keverék, ez a diákabrak, ez a csalétkes rabló-pandúr romantika a fasizmusban férfi kontúrokat csal magára és történelmi valóság lesz az Adyk és Romain Rolland-ok, a Leninek és Ossietzkyk századában! (…) A fasizmus romantikus fiúképzeteit csak a kalandorpolitika vabank lényege realizálhatja…” [48]

Ezt a felismerést folytatja, színezi a következő megjegyzés: „A mai német ponyvaideológia a művészetben is áthasonult. Legfőbb Tekintélye nívójára. Az érték és mérték: a levelezőlap. Kalarábé, sonka, csataló. Mázolók és másolók előnyben! (…) A levelezőlapra író megvédi ’forradalommal’ szerzett állásait.” [49]

Az irracionális ösztönstruktúrák e végső soron racionális kihasználása Fábry szemében a fasizmus egyik specifikuma. Terminológiájában sem érdektelen a következő megfogalmazás, mely összegzése is, esszenciája is a fasizmus lényegének: „A fasizmus logikusan ér el az intellektus detronizálásához.” [50] Mindezt Gaál 1939-ben, már szűkülő lehetőségek között, a következő fanyar megjegyzésével nyugtázza: „A mágikus gondolkodás igazolása céljából bizony kár volt (Lévi-Brühlnek) a Salamon-szigetekre vagy Új-Kaledóniába utaznia… Épp a legeslegutolsó európai évek története bizonyítja a legvilágosabban a mágikus gondolkodás hatalmát.” [51]

Az irracionalizmus egy másik vetületét Gaál foglalja össze. Itt nem a távolabbi, háborús cél érdekében évek alatt mobilizált ösztönstruktúrákról van szó, hanem a tudomány ágazatainak el-irracionalizálásáról. Tegyük azonban hozzá, hogy ezek a „tudományos” művek ebben a formájukban semmiképpen sem „szeplőtelen fogantatás”-sal jöttek a világra, a tudományos anyag durva, differenciálatlan átpolitizálásait testesítik meg, így mindenekelőtt a hatalomátvétel után a fasizmusnak felajánlkozó „tudósok” gesztusaiként értékelhetőek: „Napjaink polgári és kispolgári ideológusai e válság megoldását többek között a szellem és a lélek szembeállításában látják. Azt mondják, hogy a szellem (ész, intellektus, ráció, logosz) megrontotta az embert, elbizakodottá tette, s a megismerhetetlen legyőzésére sarkallta, s a szellem uralmával megrázkódtatott lélek (tudatalatti, irracionális) elsőségének visszaállítását követelik. A szellem ezek szerint a tudományban, a materializmusban testesedik meg, míg a biológián túli, a lélek, az intuícióban, a hitben, az idealizmusban, a misztikumban, és a vallásban valósul meg. Az antiintellektualizmus e mozgalma a szent, a teremtő intuíció zászlaja alatt keresztes hadjáratot visel az intellektualizmus ellen. Az ész és a tudomány eszerint mechanizálta az embert. Vissza kell tehát térni a primitív ősállapotba, s szabaddá kell tenni az ösztönöket és indulatokat, helyre kell állítani a ember ’lelki struktúrájának’ őseredeti, isteni teljességét.” [52]

Gaál az „Alfred Rosenberg: a nemzeti szocializmus filozófusa” c. írásában 1933-ból igen tanulságos általános megjegyzésekkel vezeti be a fasiszta ideológia vizsgálatát: „A német nemzeti szocializmus… kísérlet a mai termelési és társadalmi rend fenntartására. Mint ilyen, ideológiáját kénytelen egyrészt visszafelé, másrészt az adott ellentétek legyőzését idealisztikusan, a társadalmi valóságtól elvonatkoztatottan kiépíteni. A német nemzeti szocializmus világnézete így szükségszerűen olyan eszmékre épül, amelyek jóllehet a valósághoz tapadnak, a tényleges valóságnak nem felelnek meg. Ilyen körülmények között természetes, hogy ez a világnézet csak nagy általánosságban egységes. Ahogy a nemzeti szocialista mozgalomban egymástól teljesen különböző szociális rétegek találkoznak (a reakcióban), úgy a mozgalomhoz tartozó világnézet is többféle. A kevésbé jelentékeny, kiépített és kiépítetlen teóriák mellett a nemzeti szocializmus világnézetében két fő irány: az új misztika és az univerzalizmus különböztethető meg.” [53] E kettő viszonylata az irracionális és a racionális ideológiák összefonódásának általános fasiszta modelljét is jellemezheti: „Rosenberg elmélete (az új misztika) a harc, az univerzalisztikus irányé (Gaál itt Othmar Spann-ra és követőire gondol) viszont a hatalom fázisának felel meg.” [54] A fasiszta ideológiák irracionalizmusának a racionalizmust támadó műveit ismertetve, ugyancsak Gaál ezt jegyzi meg: „A német katéderfilozófia, mely még az utolsó évek folyamán is halomszámra gyártotta a filozófia temető értékeit népszerűsítő műveket, levetette akadémikus köntösét, s a hitlerizmus általános szellemromboló hadjáratában garmadával megjelenő könyveivel és könyvecskéivel a humanizmus és racionalizmus ellen indít rohamot az újnak, eredetinek és lényegesnek mondott irracionalizmus érdekében. Ne beszéljünk arról, hogy a racionalizmus és irracionalizmus szembeállítása valójában csak arra jó, hogy a társadalmi, politikai és szellemi történések valódi játékát s az igazi frontokat leplezze, hanem nézzük meg, hogy miféle meggondolásokat tartalmaznak ezek a frontba vetett könyvek.” [55][

Nem kerülték el Gaál és Fábry figyelmét a fasizmus totalizáló törekvései sem. Bizonyára nem véletlen, hogy a konkrétabb társadalmi-szociológiai összefüggések iránt érzékenyebb Gaál már 1933-ban ebben artikulálódó ellentmondásban a fasizmus egyik alapvető ellentmondását is felfedezi, mely a maga nyomatékával szintén az óhatatlanul a háborús „végcél” realizálódásához vezetett: „… a nemzeti szocialista rendszer… mind politikai, mind szellemi törekvése az egységesítés, a homogenizálás. Viszont épp ebből az egységesítési törekvésből következik a nemzetiszocializmus minden belső ellentmondása. Egységesíteni látszik a nemzetiszocializmus kívül-belül a németséget, valami olyasmire törekszik tehát, amire vonatkozóan elkerülhetetlen a kollektivitás megjelölése. Az ellentmondások azután onnan származnak, hogy tényleg kollektivizálni óhajt, de nem a kollektivizmus, azaz a legszélesebb néptömegek, hanem egy elit értelmében és érdekében.” [56] Ezt a gondolati szálat veszi fel ismét, amikor három évvel később ezt állapítja meg: „Németországban az ezirányú „gleichschaltolás” szakadatlanul folyik. Az életnek nincs olyan részlete, amit a faji alapon történő egységesítés meg ne ragadna. Áthatja ez az egységesítés az életet, felforgatja a tudományokat.” [57]

Az „ezerirányú gleichschaltolás” [58] egyik legkézenfekvőbb itt tulajdonképpen csak a teljesség kedvéért külön is említendő területe a politika. Fentebb idézett írásában Gaál így fogalmaz: „Természetesen ez alatt (sic!) nem azt érti (az iskolák fasiszta átpolitizálása – K.E.), hogy olyan tömegeket politizáljon át, amelyek tudatában vannak osztályérdekeiknek, hanem arra az állam és ’nemzet’ érdekében folyó nevelésre gondol, amelyben a politikai tartalom kizárólag az uralkodó kisebbségre vonatkozik. Következetes cselekvés tehát, ha a német nemzeti szocializmus ma minden elképzelhető ellentét politizálását betiltja, s a politikát a maga céljaira monopolizálja.” [59]

A kultúra „gleichschaltolása” ugyancsak közismert, főleg Fábry által kihangsúlyozott eleme fasizmus-kritikájuknak. Egy találó, tömör megfogalmazását idézzük: „A kultúra, akárcsak a nacionalizmus, nem cél többé, de eszköz. A háborúvalósítók kezében ennek a folyamatnak minden funkciója az ember- és kultúraellenes reakció.” [60]

A világnézeti homogenizálás mértéke a Harmadik Birodalomban Fábry szemében már a vallási dimenziót idézi fel. E religiózus jellegben elsősorban a mindenkire vonatkozó engedelmességet emeli ki: „… a német nemzeti szocializmus: vallás, melynek tömeghatása épp hitet és engedelmességet követelő voltánál fogva jelenti a legfőbb veszélyt. Hitler kategorikusan szögezte le a csalhatatlanságot, minden religió lényegét: „Politikai pártok kompromisszumra kényszerülnek, de a világnézetek csalhatatlanságukat proklamálják.” Ennek a tételnek logikus következménye: a totalitás. A teljességigény avathatja csak vallássá a világnézetet.” [61]

A homogenizálás kérdéskörénél említhetjük az antiszemitizmust is. Ebben az összefüggésben Fábry ismét visszatér a „fasizmus: hazugság” tételhez: „Ez a fasizmus egyetlen argumentuma, melyet nem lehet bizonyítani, de meg sem lehet cáfolni. Demagógiával szemben azonban hatóan csak demagógiával lehet védekezni. Hazugság ellen hozz hazugságot… A hazugság szenzációját az igazság puritanizmusa nem tudja legyőzni. Mi még nem tartunk ott, hogy az igazságot szenzációvá avassuk. Amelyik pillanatban ez sikerül: a hazugság diktatúrájának abban a pillanatban befellegzett.” [62]

Gaál a fajfogalom előtérbe kerülését ismét kapcsolatba hozza a fasizmusnak felkínálkozó, ill. annak már korábban kezére játszó”tudományossággal”: „A fajfogalom valami szent corpus mysticum, az emberi természet titkos tulajdonságainak a tartánya (!), a nemzeti hősiesség forrása. A fasizmus ez ideológusai a tudományok újjászervezését követelik a nacionalizmus és rasszizmus alapján. (…) Persze ezek az ideológusok egytől egyig mind szánalmas eklektikusok, akik régmúlt idők elavult eszméit keresik a napi politika érdekei szerint. Kantból, Hegelből, Fichtéből kisajátítottak minden reakciós elemet. Főleg azonban mégsem a fiatal, felemelkedő polgárság filozófusaihoz fordulnak, hanem a középkor misztikusaihoz s Schleiermacherhez és Nietzschéhez.”  [63]

Végül a homogenizálás egy elemeként ismertetjük e tanulmányban az ún. „vezér”-elvet is. Funkcionalitását Gaál egy konkrét összefüggésben éri tetten és leplezi le: „Az Olaszország mintájára berendezkedő államokban úgy vélik, hogy mindezeknek a kérdéseknek megtalálták a végső megoldásait. A bizonytalan és a habozó magatartású főiskolást a ’fiatal erős ember’ elméletével kápráztatják, aki vasakaratával mindent helyes irányba terel. Ennek az elméletnek az eszményét fejezi ki az olasz ’Duce’ – s a német ’Führer’ – elv. Ezáltal kettőt vélnek elérni: először a főiskolás misztikus hittel fordul a jobb jövő felé, anélkül, hogy ennek a jobb jövőnek az előfeltételét – a szerkezeti átalakulás szükségét – felismerné. Másodszor ez az elmélet bevezeti a nemzedékek harcának a fogalmát, amely szerint az „öregek” mindent rosszul csináltak, most tehát a „fiatal” embernek kell mindent helyrehozni… Ebben a felfogásban becsület dolga a „Vezér” érdekében folytatott harc, a „politikai katonáskodás”. E harc folyamán vitéz harcosok jutalma, hogy maguk is „Vezér” – vonalba emelkedhetnek. A főiskolások – mondják – magasabb képzettségük miatt néptársaik tanítói és vezetői lesznek. Ez a felfogás ugyancsak a főiskolás becsvágyára apellál, de nem a társadalmi emelkedés, hanem a politikai vezetés értelmében.” [64] Gaál a fasizmus „gleichschaltoló” totális jellegének hangsúlyozása mellett ugyanúgy kiemeli a fasiszta ideológia látszólag ennek ellentmondó, heterogén eklekticizmusát, mint Fábry a fasizmus kulturális gleichschaltolása közepette azt, hogy: „A hitlerizmus tarsoly kínosan üres, ha belenyúlsz, kezedet véresen húzod vissza.” [65][105]

Gaál a válság kitörésének pillanatától mindenekelőtt a válság, majd a fasizmus okait törekedik feltárni. Ettől kezdve szinte legjellemzőbb műfajává válik az ún. „válság”-cikk, melyben a válság tényezőit, egyes területekre való hatását (irodalom, gondolkodás, gazdaság, stb.) elemzi, de ír összefoglaló jellegű válság-cikkeket is. Ugyanez az elméleti rendszeresség jellemző rá a fasiszta ideológia, „filozófia” műveinek, illetve azok előkészítőinek megidézésekor is.

Fábry szinte kizárólagosan a megvalósító fasizmus specifikumaira, konkrét itt és mostjára figyel és figyelmeztet. Alapvető gesztusa még a brecht-i „Állítsátok meg…!” – felszólítása, az ebben rejlő egyértelmű felismerés, hogy „meg lehet állítani”, a felháborodás a húszas évek humánus ígéreteinek, eszmeáramlatainak eltiprása miatt, az ezzel összefüggő csodálkozás annak részéről, aki pontosan tudja, miről van szó, mégsem tud hinni a szemének.

Gaálnál a felháborodás vagy éppen a csodálkozás mozzanata csak igen ritkán kerül be az elemzésbe, ő mintegy nem csodálkozik semmin. Fő törekvése, hogy megértesse s visszavezesse a fasizmust annak okaira, Fábryé pedig, hogy a jelenséget a maga egyediségében idézze meg és küzdjön meg vele.

Idézettség:

Emancipáció, individualizmus és baloldaliság a Korunkban. A KORUNK alapításának 90. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tartott előadás írott változata. ELTE, Budapest, 2016. október 18.