Kiss Endre

Emancipativ individualizmus és európai modernség

2023.02.03.

 

Georg Brandes

Georg Brandes, a múlt század második felétől egyre erőteljesebben internacionalizálódó irodalmi modernség kétségtelenül legfontosabb szervező egyénisége, ma már nem minden részletében teljesen feltárható úttörő szerepet játszott annak a modernségnek a kialakításában, amely mind esztétikai és irodalmi, mind pedig szociológiai és önazonossági szempontból az új európai tudat tartalmait és értékeit dolgozta ki és terjesztette el. Brandesnek ezt a modernség-szervező szerepét már saját korában észrevették és az ugyancsak ugyanebben a korban először artikulálódó többi meghatározó szellemi szerephez hasonlóan, igen hamar szociális mintává is vált (1).

Arthur Schnitzler

Georg Brandes és Arthur Schnitzler levélváltása 71 személy nevét tartalmazza. A szellemi folyamatok műfaji megoszlásának megfelelően közülük 52 a költő, illetve az irodalmár. Az európai modernség már kezdetektől nyilvánvalóvá váló internacionalizálódása, amelynek Brandes egyik szolgálója, de egyben tudatos kezdeményezője is volt, egyértelműen fejeződik ki abban, hogy az (egyébként túlnyomórészt személyes, sőt, helyenként intim karakterű) levélváltásban említett 52 költő, illetve irodalmár 11 nemzetiséghez tartozik. Tekintetbe véve a levélváltás kezdetének viszonylag korai időpontját, az internacionalizálódás nagyságrendje nemcsak szembeszökő, de mutatja is e modernség már eredendően is meghatározó európai dimenzióját.

Georg Brandes és Arthur Schnitzler levélváltásából számos eleme rajzolódik ki a modern irodalom internacionális, inter-kulturális szervezésének, s ezek az elemek idővel szinte egy sajátos új, történeti-szociológiai szemléletmód, diszciplina kialakulását irnák elő, a szellemi folyamatok szerveződésének modern társadalomtudományáét.

Emile Zola

Tudatában vagyunk egy ilyen tudomány nem-létezésének, emlékeztetnénk mégis az irodalmi-szellemi modernség sajátos infrastrukturális viszonyainak és intézményeinek kérdésére, a modern irodalmiság belső viszonyainak, szervezeti és tartalmi megoszlásainak, prioritásainak intézményessé váló kialakítására, a Nobel-dij megszületésének, majd kritériumai döntő módosulásának kérdésére, a modern szellemi elit, mint szociológiai realitás megjelenésére, valamint - és ezzel természetesen nem zártuk a sort - e modern, gyakorlatilag intézményesültnek mondható szellemi (irodalmi) elit össztársadalmi, politikai hatalmának kialakítására, amelynek legmesszebbre ható, leglátványosabb kirobbanása Zola J'accuse-éhez kapcsolódott.

A Brandes-Schnitzler-levélváltás példaszerűen mutatja azt is, hogy az európai modernségnek az emancipatív individualizmus jegyében inter-kulturálisan és közvetlenül európai dimenziókban kiteljesedő fejlődése 1914-gyel ér véget. Ez maradéktalanul esik egybe az európai modernség három korszakba sorolásával, illetve e három korszak elemzésének főbb megállapításaival (2).

A Brandes-Schnitzler-levélváltás, amit úgy is szemlélhetünk, mint az egyetemes európai modernség termékeny találkozását a bécsi, illetve osztrák-magyar szellemi szférával, kielégítően igazolja mindazokat a téziseket, melyek a német nyelv e folyamatban játszott szerepére vonatkoznak. Az európai modernség internacionális, interkulturális dimenziói teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna akárcsak a dán Georg Brandes és az osztrák Arthur Schnitzler között is, s ez a nyelv, bármennyi problémát is vetnek fel a későbbi fejlődés német aspirációi, illetve a német nyelv esetleges európai eszperantó-jellegének újabb lehetőségei, ebben az időben minden kétséget kizáróan össze tudta kapcsolni nemcsak Keletet Nyugattal, de Északot is Déllel, amivel egyáltalán lehetővé vált az egyetemes európai modernség. Nem akarjuk már e ponton megvonni az egyetemes európai modernség mérlegét, amikor az előbbi mozzanatot általánosítjuk: ezzel az egyetemes és civilizációalkotó európai modernség egyik legfontosabb összetevője válhatott valósággá, a német nyelv mindenirányú összekötő szerepe kötötte össze a centrumot és a perifériét, terjesztette el a periférián a centrum értékeit, tette lehetővé a periféria mozgalmai számára a centrumhoz való közvetlen kapcsolódást és teremtette meg az eszméknek, műveknek azt a nagyságrendű forgalmát, amelyen mint bázison és infrastrukturán a modern európai szellemiség minden szempontból gyökeret tudott verni (3).

Georg Brandes "irodalmi ügyvédkedése" a modern polgári gondolkodást és értékrendszert képviselő irodalmat támogatta. E harc kultura- sőt civilizácialakító ereje három eltérő küzdelem egybeesésében rejlett. Az 1848-49-es, lényegében és összességükben közvetlen céljaiban elbukott politikai forradalmak után (4) kirajzolódott az egész kontinensen "a mindennapok polgári forradalma", a következő három mozzanat elválaszthatatlan egységeként: (a) emancipativ küzdelem a vallásos világkép fő vonásai ellen, (b) az "élethazugság" leleplezése, a mindennapi lét forradalmasítása, (c) az emancípativ individuum mozgásterének, alkotó potenciáinak felszabadítása. Georg Brandes, a szervező, a mecénás és támogató kritikus e kor, e hármas célkitűzés és motívum legjelentősebb úttörője (5).

Az irodalom e sajátos szociológiai és kulturális modernizáló funkcióinak egysége teremti meg a tehetségeket felfedező Brandes kritikai tevékenységének kereteit. Különös szerencse eközben, hogy a művészetnek, elsősorban természetesen az irodalomnak e civilizatórikus jelentősége tökéletesen harmonizál az irodalmi érték meghatározott konkretizáciájú kultuszával, azaz az irodalomnak az esztétikum szféráján belüli és kívüli dimenziói nemhogy nem fordulnak az akkori és későbbi ellentétek szellemében egymás ellen, de kibontakozásuk harmónikusan segíti egymást (6).

Ibsen Henrik

Az emancipatív-társadalmi és az esztétikai-artisztikus szempontok e maradéktalan egybeesése okozza, hogy az alkotó kritikus attítűdjének lényege állandó, átértékelő harc volt, s e küzdelemben nem vált el kényszerűen a társadalmi és az irodalmi elem. Amikor Ibsen 1867-ben azt mondja Brandes-nak: "Ön bosszantja a dánokat, én bosszantom a norvégokat", az emancipativ individualizmusért folytatott harcnak erre a változatára gondol (miközben e küzdelem eredendő egyidejű európai dimenziói is megjelennek már).

A brandesi emancipativ individualizmus legvégső formájában az 1848 utáni európai szellemi helyzet eszmei koordinátáira megy vissza. Az ekkori forradalmi hullám sikertelensége ugyan oda vezetett, hogy közvetlenül nem alakult ki sehol a romantikus történetfilozófia és a modern polgári társadalom követelményeinek elegyéből az ideális új társadalom. Mindez azonban nem akadályozhatta meg az uj tudományos eredmények szemléleti-világnézeti következményeinek intenzív feldolgozását, amelyek egyszerre jelentettek civilizatórikus nagyságrendű kihivást egyén és társadalom számára. Az egyén új, emancipatív individualizmus előtt állt, hiszen a szó minden értelmében, így a filozófiai létértelmezés összefüggésében is, új "értelmet" kell adnia létének. Társadalmi dimenziót e helyzet nem közvetlenül jelentett - az egész társadalmat egyszerre megosztó és mozgósító jelentőségre az emancipatív individualizmus csak akkor tett szert, amikor a számos helyen spontán módon meginduló emancipálódási folyamatok beleütköznek az addig osztatlan egyértelműséggel uralkodó közösségi normák, szabályok és törvények világába, amikor tehát maga a polgári társadalom hasad ketté‚ az emancipatív individualizmus tengelye mentén (7).

Az emancipatív individualitás harca a tradicionalista kisebb vagy nagyobb közösségek ellen egész Európában egyszerre lépett fel, ez az alaphelyzet az egyik legfontosabb valóságos oka e modernség kezdettől fogva összeurópai karakterének (8). Az emancipatív individualizmus e harca mind irányában, mind nagyságrendjében a tizennyolcadik századi felvilágosodás összes dimenziójának nagyságrendjeiben jelenik meg (9).

Max Weber

E "második felvilágosodás" igen szerencsés, s már az eddigiekben is többször említésre került vonása, hogy benne a növekvő racionalitás elemei, amelyek a pozitivizmus különböző változataiból tevődnek össze, korántsem zárják ki, sőt, fontos összefüggésekben egyenesen maguk indukálják a létértelmezés új kérdésfeltevéseit, s így a racionalitás előrehaladása, a Max Weber-i "Entzauberung der Welt", nem hogy nem irányul a létértelmezési törekvések ellen, de maga teszi fel új értelemben azokat.

Voltaire

Olyan széles alapjait vetik meg ezek a motivumok az európai "második felvilágosodás" folyamatainak, hogy abba egy Arthur Schnitzler már az előkészítés számos fázisán spontánul keresztülmenve találkozik a szellemi folyamatok egyik szervezőjével, Georg Brandesszal. Klasszikus érvénnyel és egyben nagy bizonyító erővel mutatja ezt Schnitzler (egyébként meg nem tartott) "ünnepi beszéde" Brandes-ről, amelyben Brandes-t hosszú és részleteiben is teljesen kidolgozott hasonlattal Voltaire-rel veti össze: "Mégsem tagadható, hogy titokzatos rokonság áll fenn kettejük között, (Voltaire) személyiségének világos továbbmunkálása az Önében (Brandes- K.E.), itt folytonosságot érzünk, szellemi folytonosságot és már jóval azelőtt, hogy könyvét olvastam volna, jóval azelőtt, hogy megírta volna azt, már úgy éreztem, hogy Önnek, Georg Brandes, valamiképpen Voltaire folytatását kell jelentenie."(10)

Az emancipativ individualizmus talán legfontosabb közvetlen harci terepe az élethazugságok leleplezése, az új értékekkel szembeszegülő társadalmi magatartás képviselete, ha nem éppen kultusza volt. A Leutnant Gustl Brandes-nak való ajánlása során Schnitzler a műre való reakciókat a klasszikus élethazugság magatartási módozatával magyarázza: "...sie (die Sache) ist charakteristisch für die man könnte sagen naíve Heuchelei in Kreisen, von denen man in gewissem Sinne immer abhaengig ist; wenn sie auch keine unmittelbare Macht über einen besitzen." (11)

Az emancipativ individualizmus ugyancsak döntő területe a szabad szerelem, az érzékiség, az erotika gyökeresen új problematikája. A modern erotika, amelynek Arthur Schnitzler az egyik legsokoldalúbb megjelenítője, a mindennapok akkori forradalmának számos eltérő motívumából következően vált ilyen középpontivá. Aligha túlzás, ha az emancipatív individualizmusnak ezt az elemét önmagában is forradalminak nevezzük. A keresztény értékrend hiteltelenné válása mellett éppen az azzal egyidejű pozitivista tudományosság új felismerései is test és lélek új viszonyának tisztázásához vezettek, a személyiség mélyebb gravitációit kifejező erotika ekkor vált "bűn"-ből éppen az emberi szabadság egyik legfontosabb követelményévé. A "régi" és az "új" szerelmi morál konfliktusa egyben az "élethazugságok leleplezésé"-nek egyik legfontosabb konkrét terepévé is vált, a "második felvilágosodás", szemben az elsővel (12). Az érzékiség kérdésében is sikerült Brandes-nak az, hogy a modern tartalmakat a maguk történelmi kontextusába helyezze, e téren "a modern felfogás" előzményeit Lutherben pillantja meg (13).

Mind az élethazugságok leleplezése, mind pedig a szerelem problémája szerves része annak, hogy Schnitzer működése miért váltott ki mindig erkölcsi támadásokat. Talán sikerült bizonyítanunk, hogy éppen az emancípativ individualizmus meghatározó tartalmait értette így a sajtó és a közvélemény egy része.

Az emancipativ individualizmus magatartására mindenképpen az a tipusú radikalizmus a jellemző, ami egyébként mind e mozgalom "belső", mind pedig "külső" nyelvében egyaránt megjelent. Az emancipatív individualista mindenképpen "radikális", értéktételezéseit a környező társadalom szemében "radikálisan" képviseli. A brandes-i emancipatív individualizmus további fontos vonása, hogy megszabadul a század első felének romantikus individualizmusától, de úgy, hogy eközben megőrzi az emancipatív individualizmus számára a nembeliség pátoszát és távlatait.

Az emancipatív individualizmus egyben személyiségidealizmust is jelent, a nembeli erők kibontakoztatásának egy minden egyénre vonatkozó parancsát (14). A személyiségidealizmus - hűen követve ebben az alapító Nietzschét, aki e gondolatkörből kiindulva egészen az "Übermensch" gondolatáig eljutott - hatalmas igényeket fogalmaz meg minden egyén számára, olyan igényeket egyébként, melyeket mindenkinek saját belső meggyőződése alapján kell megvalósítania. Ezzel függ össze a Brandes-nek címezett "arisztokratizmus"-vád is, amelyet csak e perspektívából értelmezhetünk helyesen (15).

Az európai emancipatív individualizmus sajátos módon válik el a modern nacionalizmus formáitól. Bár korántsem fordul általában az egyes nemzetek, különösen pedig az éppen elnyomott, későn fejlődő vagy más módon hátrányos helyzetű nemzetek sajátos problémái ellen, az emancipatív individualizmus kezdettől fogva a szó akkori, az 1871 utáni, azaz "modern" európai nacionalizmusok értelmében, "kozmopolita" (16). Ismert, ezzel összefüggő problémája a közép-kelet-európai modernségnek az egyéni és a nemzeti emancipáció viszonylatrendszere, amely megújított, modernizált, demokratizált nemzet-koncepciók kialakulásához is vezetett. Az emancipatív individualizmus egyben koherens és végiggondolt magatartásmintát is jelentett, amely a Schnitzler-Brandes levélváltásban is a maga differenciáltságában jelenik meg (17).

Jó példa a Brandes-Schnitzler-levélváltásból az európai modernség egységesülésére, ezen egységesülés intézményi formáinak kialakulására az a tény, ahogy Arthur Schnitzler Brandes támogatását kéri abban, hogy egyik darabját ajánlja Antoine párizsi naturalista műhelyének. Schnitzler Bécsből azonban ebben az esetben túlbecsüli az európai modernség intézményes és személyi összefüggéseit. S bár a szövegből az is kiderül, hogy maga Brandes sem ismeri Antoine keresztnevét és címét, Schnitzler logikája mégsem volt hibás: a századelő szellemi galériájában Antoine és Brandes nevei olyan közel állottak egymáshoz, egymást olyan egyértelműséggel asszociálták, hogy személyes kapcsolatukat valóban eleve biztosra lehetett venni. A modern irodalom e nemzetközi intézményesülésének egyik legpregnánsabb megnyilvánulása a Nobel-díj létrejövetele, majd funkcióinak átalakulása. Igen tanulságos ebből a szempontból Schnitzler érdeklődése, hogy felvették-e őt a várományosok listájára, nemkülönben Brandes válasza és tanácsai e téren (18).

A Georg Brandes emancipatív individualizmusának elvi alapján álló szemléletmód számára az egyes nemzeti kultúrális alapzatokon hasonló irányba mutató irodalmi folyamatok vizsgálatának egyedülálló perspektívája nyílik meg, amit "összehasonlító hermeneutiká"-nak neveznénk. Ebből a perspektívából a modern nemzeti irodalmak egy egymáshoz igen hasonló értékrendszer, egymásról sokáig nem tudó változatainak tűnhettek. Ilyen előfeltételek mellett érthető igazán Brandes-nak az az ars poetica-szerű elve, miszerint egy "idegen irodalom belső történeté"-nek megismerése nemcsak általában véve lehetséges, de "közvetett hozzájárulás" is a saját (az ő esetében: a dán) irodalom megismeréséhez is (19). Aligha szorul újabb magyarázatra, hogy a fenti kijelentés csak Brandes egyszeri és egyedülálló "összehasonlító hermeneutikai" pozíciója birtokában születhetett meg. Ugyancsak erről az alapzatról is itél Brandes, amikor más kritikusokat azért marasztal el, mert túl sok "kész" fogalmat alkalmaznak és így nem érvényesítik az emancipatív individualizmus "hajlékonyság"-követelményét.

Az emancipativ individualizmus brandes- i formája talán legklasszikusabb és egyben dinamikus formája a második felvilágosodás vezető paradigmájának. E második felvilágosodásnak igen heterogén ellenfelei voltak - a fennálló, és az új értékrendszerek által megingatott értékek szinte minden intézményes képviselője, a polgári társadalomnak bármely okból az új értékelési folyamatokkal szembeszegülő széles csoportjai. Nem tekinthető ekkor az emancipativ individualizmus ellenfelének az akkori proletariátus, akit ezen irányzat képviselői mindenképpen az emancipativ individuummá válás potenciális alanyainak tekintenek, még akkor sem, ha nem feledkeznek meg közben a munkásosztály valóságos helyzetéről, azaz nem idealizálják vagy esztétizálják azt. Így alakulnak ki az emancipatív individualizmus társadalmi beágyazottságának legfontosabb koordinátái: az abszolutumok relativizálása (20), a mindenkori "abszolutum"-okat védelmező értékek elleni harc, amely gyakorlatilag akkor is politikum, ha részint tárgyilag amugy is kívűl esik, részint kívűl rekesztik az aktuálisan tételezett politika körén, nyitottság az akkori szociáldemokrácia és általában az akkori baloldali szellemiség iránt (mindaddig, amíg azok emancipatív individualizmusa alapos okkal feltételezhető).

A Brandes-Schnitzler-levélváltás sok érdekes adalékot tartalmaz az emancipatív individualizmus irodalomkritikai, illetve esztétikai vetületeiről is. Ennek lényegét Brandes a következő szójátékban fejezi ki: "Kunst-Kunst" helyett "Kunst-Natur"! Ez egyként jelenti mind az esztéticizmus, mind a naturalizmus elutasítását, különös értéket adva a művészileg teljességgel átalakított valóság eszményének. (21)

A hitelesség ezen brandes-i eszménye igen jól rajzolódik ki Zola-kritikájában. A naturalizmus közkeletű definiciájából indul ki ("Natur gesehen durch ein Temperament"), majd mind a "temperamentum", mind a "természet" fogalmát kritikusan kevéssé körülhatároltnak, egészében ezért meghatározatlannak nyilvánítja. Brandes itt voltaképpen a mimezis alapproblémáihoz jut vissza: "Ha egy meztelen férfialakot festek, természetet festek.

Max Klinger

Ha egy hegyi tájat ábrázolok, úgy természetet festek. Ha (mint Böcklin) a megbüntetett Prométheuszt magasan fenn a hegyormok felhőjében rettenetesnek festem, ez akkor természet vagy nem? - Ha egy csontvázat festek, akkor természetet festek. Ha a halált csontvázként festem, akkor ez még természet? Ha (mint Max Klinger) a halált csontvázként festem..., akkor ezt jelenti-e ez, hogy a temperamentum megölte volna a természetet?" (22)

 

A természet-fogalom alapvető megkérdőjelezése vonalán mutatja ki Brandes azután Zola szimbólikus, allegórikus, fantasztikus és más tendenciáit, s így voltaképpen a "részleges mimetikus ábrázolás" módszerét írja le termékeny, elemző szempontokkal (23).

A levélváltás esztétikai hozadékai közé tartozik a "belső monológ" problémája (24). Az emancipativ individualizmus irodalma társadalmi missziót teljesit. Az esztétikumom kívűli és belűli mozzanatok említett harmóniája sajátos módon valósul meg. Brandes erre vonatkozó szövegei közül talán a következő mondja erről a legtöbbet: "A valóban életképes irodalom szemünk láttára irtja ki és nyeli el egy olyan életfelfogás maradványait, amelynek talajára egy elmúlt kor építette könnyű és fényes díszcsarnokait. Az új irodalom kérdez és előre ássa magát. Azok a problémák, melyeket vakondtúrásokhoz hasonlatosan felvet, árulkodnak földalatti munkájáról." (25)

Végezetül utalnunk kell arra is, hogy Brandes számos utalást tesz az új kultúra meghatározottságaira. Az emancipativ individualizmus egész szelleméből következik egyik legfontosabb előrejelzése, amelyben a huszadik századra egy új reneszánsz elkövetkezését tartaná a legjobb emberiségméretű megoldásnak (26).

 

Jegyzetek:

(1)A magyar irodalomban például Osvát, Hatvany vagy Ignotus szerep-értelmezése képzelhetetlen el Brandes felfedező és támogató "prototípus"- jelentősége nélkül.

(2)Az európai modernség három hullámának legrészletesebb kifejtését lásd Kiss Endre, Szecesszió egykor és most (Budapest, 1984) című művében. Eszerint Brandes az első hullám meghatározó képviselője, produktív találkozása Schnitzlerrel egyben az első és második hullám érintkezése, találkozása is.

(3)Jóllehet ma a szellemi élet egész feltételrendszere gyökeresen átalakult, a mai európai átalakulás egyik döntő problémája a közös kulturális nyelv hiánya.

(4)Az 1848-49-es politikai átalakulások hosszútávú szellemi következményeivel több tanulmányunkban is foglalkoztunk, ezúttal az "Szabadságharc és kiegyezés között. A magyar filozófia az önkényuralom korában" (Magyar Filozófia Szemle, 1984/1-2) és a "Két döntő évtized. A filozófiai tudat átrendeződése a tizenkilencedik század ötvenes és hatvanas éveiben" (Világosság, 1988/3) ciműekre utalnánk, amelyek eredményei közvetlenül kapcsolódnak Brandes fellépésének szellemi meghatározásaihoz.

(5)E jegyek együttese miatt vált Nietzsche a modernség első korszakának vezető gondolkodójóvá (Ld. erről e sorok szerzőjétől: A világnézet kora. Budapest, 1982. c. könyvét). Az pedig már gondolatmenetünk egyik fényes bizonyítéka, hogy Nietzsche nemzetközi hírnevét koppenhágai előadásaival, majd tanulmányával éppen Georg Brandes teremti meg.

(6)S itt nemcsak arra gondolunk, hogy később, elsősorban az európai modernség második hullámában a "szép" és a "jó", az "esztétika" és "etika" egymás ellen fordulnak (legpregnánsabb formában Wilde-nál - ld. a Szecesszió egykor és most c. könyv megfelelő részleteit), de az is feltűnő, hogy Brandes már koncepciója kidolgozásakor részletesen reflektálja "esztétikum" és "etikum" kierkegaard-i szembeállítását is, ennek ellenére igen fenti tézisünk.

(7)A szociokulturális szférák számos szintjén az akkori harc még ma is folyik, azaz az akkori "új" szembenállás, ha már nem is fő ellentétként (s általában fel-nem-ismert módon), de ma is jelen van a társadalmi életben. - Brandes korának valóságos harcaira utal, hogy művei még a század végén is tabunak számítanak Dániában és időnként a szószékről is prédikálnak ellene (ld. Kurt Bergel, "Einleitung" zu Georg Brandes - Arthur Schnitzler. Ein Briefwechsel. Bern, 1956. 22.).

(8)Brandes egyik szép összefoglalója "régi" és "új" harcának jellegéről és szükségszerűségéről: "...wir leben hier oben im Augenblick in einer Periode, in welcher ein fast schreiendes Gegensatzverhaeltnis zwischen der theologisch-paedagogischen Grundanschauung, auf welcher die offizielle Gesellschaft ruht, und der Weltbetrachtung, welche sich fortgeschrittene Geister zu eigen gemacht haben, stattfindet." (Moderne Bahnbrecher. Leipzig, 1897. 35.)

(9)E századvégi "második felvilágosodás"-ról ld. Endre Kiss, Der Tod der k.u.k. Weltordnung in Wien (Wien-Köln-Graz, 1986). E könyv párhuzama Voltaire és Josef Popper-Lynkeus között igen jól megfeleltethető jelen dolgozat Voltaire-Brandes-párhuzamának.

(10)E megfeleltetés további részében a kor szerkezetének, hangulatának kitűnő megjelenítéseként Schnitzler Voltaire és Brandes közös ellenségeire utal: "...worin sich die geistige Verwandtschaft zweier Menschen vielleicht am staerksten ausdrückt, das ist die Art ihrer Gegner. Und Ihre Feinde, Georg Brandes, wenn Sie heute noch solche haben, man kann es sich eigentlich schwer vorstellen, so stammen sie jedenfalls aus der gleichen Gegend, in der man Voltaire sein gewewaltiges Wort ’Ecrasez l'infame!’ niemals verzeihen wird. Es ist die gleiche Gegend, in der Rationalismus, Skeptizismus, Liberalismus gewissermassen als mediokre Geistesverfassung gelten. Als wenn die verstandesmaessige Betrachtung der Dinge und Menschen, als wenn die Neigung zu Zweifeln, als wenn die Überzeugung, dass Freiheit ein würdigerer Zustand der Menschen waere als die Sklaverei, als wenn diese Art die Welt zu betrachten an sich von einem gerigeren Seelenadel Zeugnis ablegte, als jene anderen Geistesverfassungen, die mit ihnen im Widerspruch stehen." ("Nicht gehaltene Festrede für Georg Brandes von Arthur Schnitzler", 161.) - Vö. mindezt a Voltaire-Victor Hugo-párhuzam eszmetörténetileg, illetve ideológiakritikailag értékelhető mozzanataival, ld. Moderne Bahnbrecher, 205.

(11)Georg Brandes - Arthur Schnitzler, Ein Briefwechsel, 84.

(12)E szempontból érdekes összevetés lehetősége nyílik meg az "első" és a "második" felvilágosodás között: az "első" felvilágosodás ugyanis, éppen mert az ancien regime libertinizmusa ellen irányult, aszkétikus volt.

(13)Ld. a "Martin Luther" c. tanulmányt a Moderne Bahnbrecher - kötetben, i.k. 66-tól.

(14)A "személyiségidealizmus" elsősorban a modernség első hullámának döntő komponense volt, bár lényeges összefüggésekben modernségelőtti komponensekre is visszanyult. A kategóriát a skandináv Nietzsche-recepciót feldolgozó munkájában Horst Brandl állította középpontba (Persönlichkeitsidealismus und Willenskult. Heidelberg, 1977). Ld. még erről e sorok szerzőjének recenzióját (Magyar Filozófiai Szemle, 1980/3. 440-442). E sajnálatosan alig azonosított gondolkodásmódról leghosszabban Kiss Endre, Szecesszió egykor és most, i.k.

(15)A személyiségidealizmus valamilyen értelmű arisztokratizmusként való értelmezése igen gyakori a modernség minden hullámában. A Nietzschére alkalmazott "arisztokratikus radikális"-jelző egyébként Brandes intenciója ellenére is hozzájárult e filozófus félreértelmezéseihez, sőt, meghamisításához is. Ezért is tanulságos a brandes-i személyiségidealizmus "arisztokratizmus"-fogalmának eredeti megfogalmazása: "Nietzsche bildet diesen Satz: ’Die Menschheit soll fortwaehrend daran arbeiten, einzelne grosse Menschen zu erzeugen - und dies, und nichts anderes ist ihre Aufgabe.’ Dies ist dieselbe Formel, zu welcher verschiedene aristokratische Geister der Gegenwart gelangt sind...Sowohl Renan wie Flaubert würden Nietzsches Grundvorstellung unterschreiben, dass ein Volk den Umweg bedeute, welchen die Natur macht, um ein Dutzend grosser Maenner hervorzubringen...Gegenüber all (den) Worten vom Weltprozess, dessen Ziel Vernichtung oder Erlösung ist, sogar die Erlösung der leidenden Gottheit vom Dasein, steht Nietzsche sehr nüchtern und rationell mit seinem einfachen Glauben, dass das Ziel der Menschheit kein ins Unendliche getriebene sei, sondern in ihren höchsten Exemplaren liegen müsse." (Moderne Bahnbrecher, 110.)

(16)Legjobb példa erre az emancipatív individualizmus alapítójának, Nietzschének, "jó európaisága" és nacionalizmus-kritikája, de a Brandes-Schnitzler-levélváltás számos részlete is tanúskodik erről.

(17)Az egyik legfontosabb belső probléma például az, hogy az emancipatív individuumnak kell-e kötnie kompromisszumot környezetével, vagy pedig kezdettől fogva minden kompromisszum nélkül kell-e haladnia utján. Ld. ehhez: Moderne Bahnbrecher, 47.

(18)Georg Brandes - Arthur Schnitzler, 111.

(19)Hauptströmungen der europaeischen Literatur des neunzehnten Jahrhunderts. 1909. 2. kötet, 5.

(20)Egyértelműen mutatja e mozzanatok meghatározó szerepét az emancipatív individualizmus egészén belűl a magyar Nietzsche-recepció (ld. Kiss Endre, Az abszolutumok relativizálása, i.k.)

(21)Egy megfogalmazás a Levélváltás-ból: "Ibsen sagte mir einmal: Ich kenne zuletzt die Personen, die ich darstellen werde, so genau, dass ich bei meinem Mann sogar die zwei Knöpfe sehe hinten an seinem Rock, die er selbst nicht sieht..." (Georg Brandes und Arthur Schnitzler, 60.) - Ugyanitt azt jegyzi meg, hogy Schnitzler tárgyalt darabjának alakjai nem elég "sztereoszkópikusak".

(22)Moderne Bahnbrecher, 212.

(23)Ld. erről Szecesszió egykor és most, i.k. A "részleges mimezis"-re vonatkozó újabb Brandes-szöveg: Moderne Bahnbrecher, 211.

(24)Georg Brandes und Arthur Schnitzler, 88. - Brandes számon tartja ezt a fordulatot, de "önmagában" ("a Kunst-Natur" előrevitele nélkűl) nem méltatja különösebb figyelemre. Érdekes, hogy a "modernista" Schnitzler is még milyen tradicionális nyelven fejezi ki magát, "formá"-ról beszél, stb.

(25)Az idézet így folytatódik: "Erst wenn eine neue positive Weltanschauung, diejenige, welche man jetzt herumtappend mit Namen wie Humanismus oder Naturalismus zu bezeichnen sucht, als Macht in der nordischen Gesellschaft anerkannt ist und die Staats- und Gesellschaftsformen mit ihrem Freiheitsgeist durchdrungen hat, erst dann wird wieder eine Poesie erstehen können, welche harmonisch ohne Ekel und lebensfroh ohne Geistlosigkeit und Flachheit ist." (Uo.)

(26) "Wenn das 20. Jahrhundert, dem wir so nahe stehen, sich einer Praezedenz, eine Grundlage suchen sollte, worauf es seine feinste, nicht wissenschaftliche Kultur aufbauen könnte, so würde es sich wahrscheinlich unwillig von den verwitterten Fundamenten des neunzehnten und kaum weniger entschieden von den Trümmern der Revolutionszeit und den Protesten der Reformation abwenden: aber es würde nicht anders können, als zu der einzig grossen modernen Vorzeit: der italienischen Renaissance des 15. Jahrhunderts den Weg zurückzusuchen.' (Moderne Bahnbrecher, 240.)